16.3. A fehérjeszintézis riboszómális szakasza

16.3.1. A riboszómák térbeli és funkcionális felépítése

A tRNS-ek által szállított, aktivált állapotú aminosavakból történő fehérjeszintézis összetett szupramolekuláris gépeken, a riboszómákon zajlik. Itt kerül leolvasásra az mRNS-en kódolt információ, és itt zajlik ez alapján a lineáris polipeptid aminosav egységenkénti felépítése.

A riboszómák szupramolekuláris, önszerveződő képződmények. Riboszómális RNS-ek (rRNS) és fehérjék alkotják. A riboszómák ezekből az alkotóelemeikből spontán összeszerelődnek.

Mind a prokarióta, mind az eukarióta riboszómák két alegységből állnak. Az egyes alegységeket méretükkel arányos szedimentációs együtthatójuk (Svedberg, lásd 6.2.3.1. fejezet) alapján jelölik (lásd 16.13. ábra).

A prokarióta riboszóma mérete 70S, a kis alegység 30S a nagy 50S méretű. Az eukarióta riboszóma 80S méretű, az egyes alegységek szedimentációs együtthatója 40S illetve 60S.

16.13. ábra: A prokarióta és az eukarióta riboszómák alapfelépítése

16.13. ábra: A prokarióta és az eukarióta riboszómák alapfelépítése

A riboszómákban a ribonukleinsav mennyisége dominál (lásd 16.14. ábra), és mint kiderült, funkcionálisan is ezek játsszák a főszerepet – a riboszóma valójában egy óriási fehérjegép, amely a peptidkötés katalízise szempontjából, mint látni fogjuk, egy ribozim.

16.14. ábra: Egy prokarióta riboszóma röntgendiffrakciós szerkezete (PDB: 1FJG)

16.14. ábra: Egy prokarióta riboszóma röntgendiffrakciós szerkezete (PDB: 1FJG)

A prokarióta riboszóma röntgenkrisztallográfiás szerkezetének megfejtéséért Venkatraman Ramakrishnan, Thomas A. Steitz és Ada E. Yonath 2009-ben kémiai Nobel-díjat kapott.  A riboszóma a legnagyobb objektum, aminek eddig megoldották az atomi részletességű térszerkezetét. Ez önmagában is hatalmas tudományos teljesítmény. A tudományos értéket azonban az adja, hogy a szerkezet által a korábbinál sokkal megalapozottabb modellt lehetett alkotni a fehérjeszintézis mechanizmusáért. A Nobel-díj olyan tudományos teljesítményért jár, amely elméleti jelentőségén felül az emberiség javát is szolgálja. A sok esetben életmentő antibiotikumok jelentős része a bakteriális riboszómát gátolja. A szerkezetek alapján választ lehet adni egy sor antibiotikum hatásmechanizmusára, sőt arra is, hogy miként válnak ezek ellen rezisztenssé a kórokozók.

A 16.14. ábrán középen oldalnézetben szerepel a bakteriális riboszóma. A nagy alegység felül, a kis alegység alul helyezkedik el. Az ábra baloldalán a nagy, a jobboldalán a kis alegység látható. Mindkét alegység esetén arra a felszínre tekinthetünk rá, amelyik mentén a két alegység összekapcsolódik.

Jól látható, hogy a riboszóma mindkét alegysége esetében az RNS mennyisége lényegesen meghaladja a fehérje mennyiségét. A szétszedett állapotot mutató képen az is látszik, hogy a két alegység közötti területen, ahol a folyamatok döntő többsége lezajlik, szinte csak RNS található.

A riboszómális RNS-ek hatalmas méretű nukleinsavak, amelyeknek határozott térszerkezetük van, amelyen belül önálló feltekeredésre képes domének definiálhatók.

A kis alegység fő funkciója az mRNS dekódolása, míg a peptidkötés kialakulásának katalízise a nagy alegység területén zajlik.

Az mRNS a kisebbik riboszóma alegységhez kötődik. Ez prokariótáknál egy, az mRNS-en található speciális szekvencián keresztül történik (lásd 16.15. ábra).

16.15. ábra: A prokarióta mRNS riboszómális felismerésének alapja a Shine-Dalgarno szekvencia

16.15. ábra: A prokarióta mRNS riboszómális felismerésének alapja a Shine-Dalgarno szekvencia

Számos kóli gén, vagy kóliban működő bakteriofág gén mRNS termékének a start kodontól 5’ (upstream) irányba eső része jellegzetes, purinban gazdag szakasszal rendelkezik. Ez az a szakasz, amin keresztül az mRNS specifikus bázispárosodással a 16S rRNS-hez kötődik. John Shine és Lynn Dalgarno nyomán ezt a szakaszt (és az azt kódoló DNS szakaszt) Shine-Dalgarno szekvenciának nevezik (másik elnevezése RBS: ribosome binding site).

A riboszómán három funkcionálisan eltérő tRNS-kötőhely van: „E” (exit), „P” (peptidil-tRNS) és „A” (aminosav-tRNS) (lásd 16.16. ábra). A három hely kialakításában mind az 50S, mind a 30S alegység részt vesz.

A Shine-Dalgarno szekvencia a 16S RNS-hez kötődve úgy pozícionálja az mRNS-t, hogy annak start kodonja éppen a megfelelő, úgynevezett P-helyre kerüljön a riboszómán.

16.16. ábra: A tRNS-ek számára három kötőhely van a riboszómán, elnevezésük E, P és A.

16.16. ábra: A tRNS-ek számára három kötőhely van a riboszómán, elnevezésük E, P és A.

A P- és az A-helyeken lévő tRNS kodon-antikodon kapcsolatban van az mRNS-sel, az „E” helyen lévő tRNS, amelyik éppen távozóban van, már nem alakít ki ilyen kapcsolatot.

Ahogy a DNS és RNS szintézisénél, úgy a polipeptidlánc szintézisénél is három szakaszt különítünk el. Az iniciációt, az elongációt és a terminációt.

Miután a prokarióta transzláció szakaszait részletesen bemutattuk, az eukarióta fehérjeszintézis kapcsán csak a különbségeket taglaljuk.

16.3.2. A transzláció lánckezdése (iniciáció)

Az iniciáció egyes lépéseit a 16.17. ábra illusztrálja.

Az iniciációs szakasz elején a riboszóma két alegysége még nem alkot egymással komplexet. A kis riboszómális alegységhez speciális iniciációs fehérjék, az IF1 és az IF3 kötődnek. Az IF1 elősegíti az mRNS kötődését, miközben blokkolja a riboszóma A-helyét, megakadályozva, hogy oda aminoacil-tRNS érkezhessen. Az IF3 megakadályozza a nagy alegység kötődését.

A kis alegységhez mRNS kötődik, az AUG start kodona P hely alatt helyezkedik el. Egy GTP-t kötő iniciációs faktor, az IF2 szállítja az első aminosav-tRNS-t, ami speciális, formilált metioninnal van töltve.

16.17. ábra: A prokarióta fehérjeszintézis iniciációs szakasza

16.17. ábra: A prokarióta fehérjeszintézis iniciációs szakasza

A formil-metionin szállításához külön tRNS (tRNSfMet) van a kóli sejtben, de ezt a tRNS-t ugyanaz a szintetáz tölti fel, mint amelyik a láncközi tRNSMet-t. A metionil-tRNSfMet–et a speciális tRNS-en keresztül egy enzim szelektíven felismeri, és a metionin aminocsoportját formil csoporttal látja el (lásd 16.18. ábra).

A formilálásnak az elongációs szakaszban lesz jelentősége, ezért a funkcióját ott ismertetjük.

Az fMet-tRNSfMet az IF2 iniciációs faktorhoz kötve szállítódik a riboszómához, és azzal együtt kapcsolódik a P-helyhez. Az IF2 az oldattól elzárva tartja a fMet-tRNSfMet hidrolízisre érzékeny észter kötését. Az IF2 által szállított fMet-tRNSfMet az egyetlen olyan aminoacil-tRNS, amelyik a transzláció során a P-helyre léphet be. Az összes többi aminoacil-tRNS-t más faktor szállítja, és ezek az A helyre lépnek majd be az elongációs szakaszban.

Az fMet-tRNSfMet antikodonja az mRNS-en az AUG start kodonhoz kötődik. Az IF2 egy GTP-áz aktivitással rendelkező fehérje, amely a fMet-tRNSfMet szállítása során GTP-kötött állapotban van.

16.18. ábra: A prokarióta kezdő metionil-tRNS formilálása

16.18. ábra: A prokarióta kezdő metionil-tRNS formilálása

Ebben az állapotban, amikor a 30S alegységhez már kapcsolódott az mRNS, és az IF2-fMet-tRNSfMet komplex, a riboszóma 50S alegysége is kötődik. Az 50S alegység kötődése során az IF2 hidrolizálja a hozzá kötött GTP-t GDP-re és inorganikus foszfátra. A termékek leválása során az IF2 konformációja megváltozik, aminek következtében az IF2 leválik a riboszómáról az IF1 és IF3 fehérjékkel együtt. A GTP-GDP átalakulás energetikailag egyenértékű egy ATP-ADP átalakulással. A folyamatot kísérő nagy negatív szabadentalpia változás az IF2 konformációváltozására fordítódik, és egyirányúvá teszi a folyamatsort.

Ennek eredményeként létrejön az iniciációs komplex, amit az alábbi specifikus kölcsönhatások stabilizálnak: az mRNS -16S rRNS kapcsolat, az mRNS AUG kodon - fMet-tRNSfMet antikodon kapcsolat, és az fMet-tRNSfMet és a riboszóma P helye közötti kapcsolat.

Az iniciációs komplex készen áll arra, hogy belépjen az elongációs fázisba.

16.3.3. Lánchosszabbítás (elongáció)

16.3.3.1. Az EF-Tu szerepe

Az elongáció során a polipeptidlánc aminosav egységenként hosszabbodik. Egy-egy aminosav csoport beépítése önmagában egy többlépéses folyamat. Ez a többlépéses folyamat ismétlődik újra meg újra annyiszor, ahány aminosav egységet be kell építeni.

Az első lépés elején az fMet-tRNSfMet a P-helyen van, az A-hely szabad. Ide érkezik a polipeptidlánc második aminosavát szállító tRNS (lásd 16.19. ábra).

16.19. ábra: Az elongáció első lépése, egy aminoacil-tRNS belépése az A helyre

16.19. ábra: Az elongáció első lépése, egy aminoacil-tRNS belépése az A helyre

Az elongáció során az aminoacil-tRNS-eket egy elongációs faktor, az EF-Tu (transfer unit) szállítja a riboszómához (lásd 16.20. ábra).

16.20. ábra: Az EF-Tu szállítja az aminoacil-tRNS molekulákat (PDB: 1B23)

16.20. ábra: Az EF-Tu szállítja az aminoacil-tRNS molekulákat (PDB: 1B23)

Az EF-Tu hasonlít az IF2-re, de a két fehérjének átfedés-mentes ligandum-kötő specifitása és ezáltal átfedés-mentes funkciója van.

Az EF-Tu az összes aminoacil-tRNS-t felismeri, kivéve az iniciációban résztvevő fMet-tRNSfMet-et, míg az IF2 csak ez utóbbit ismeri fel, az összes többit nem. Az IF2-hez hasonlóan az EF-Tu is védi az általa szállított aminoacil-tRNS hidrolízisre érzékeny észterkötését, és az EF-Tu is egy GTP-áz, ami az IF2-vel analóg módon működik.

Az EF-Tu az A helyre irányítja az aminoacil-tRNS-t. Azt, hogy a kodon-antikodon párosodás megfelelő-e, a riboszóma egyes RNS komponensei ellenőrzik.

16.3.3.2. A kodon-antikodon kapcsolat ellenőrzése

A riboszóma röntgendiffrakciós szerkezete alapján sikerült feltárni, hogy milyen mechanizmus segít a kodonok hibamentes kiolvasását. A riboszóma az A-helyen „ellenőrzi” a megfelelő kodon-antikodonkapcsolat létrejöttét, miközben akadályozza az olyan tRNS-ek bekötését, amelyek nem megfelelő kodon-antikodon kapcsolatot létesítenek. Ez a különbségtétel olyan hatékony, hogy csak mintegy 100 ezer aminosav beépítésre esik egyetlen hiba.

A helyes kodon-antikodon kapcsolat kötéserőssége ugyan nagyobb, mint a hibásé, de az affinitások különbségéből fakadó, a termodinamika törvényei által diktált arány messze nem eredményezne ilyen alacsony hibarátát.

A megfelelő kodon-antikodon kapcsolat egyrészt megfelelő geometriát eredményez, másrészt azt is jelenti, hogy bizonyos egymásnak megfelelő kémiai csoportok párban jelennek meg. A szerkezet alapján kiderült, hogy nem csak a kodon és az antikodon ismerik fel egymást. A riboszóma bizonyos RNS bázisai és aminosav-csoportjai „letapogatják”, hogy a geometria megfelelő-e, és hidrogénhidak kialakítása révén ellenőrzik, hogy a helyes kémiai csoport-párok megvannak-e. Ez a letapogatás rendkívül szelektív az első és második kodon pozícióban, ahol mindig tökéletes Watson-Crick bázispárnak kell kialakulnia, és kevésbé szigorú a harmadik pozícióban, ahol a szabály is lazább. A riboszóma tehát ily módon stabilizálja a helyes kapcsolatokat, és destabilizálja a hibásakat.

A röntgenszerkezetek azt is demonstrálták, hogy amikor a letapogatás megfelelő kapcsolatot jelez, akkor az A kötőhely konformációja egy nyitottabb állapotból zártabbá válik. Ez a konformációváltozás a felelős azért, hogy az EF-Tu GTP-áz aktivitása működésbe lépjen.

Amint az EF-Tu hidrolizálta a GTP-t és GDP-kötött állapotba került, konformációváltozáson megy keresztül, és leválik a riboszómáról. Az EF-Tu faktor regenerálását az EF-Ts faktor segíti elő, amely az EF-Tu-GDP komplexhez kötődve gyorsítja a GDP leválását. A szabaddá váló EF-Tu újra GTP-t köt, miáltal készen áll egy újabb aminoacil-tRNS megkötésére és szállítására.

A GTP-GDP átalakulást kísérő negatív szabadenergia változás részben az EF-Tu konformációváltozására fordítódik, részben pedig irreverzibilissé, tehát egyirányúvá teszi a folyamatot.

16.3.3.3. A peptidkötés kialakulása

Amikor a riboszóma megfelelő kapcsolatokat tud létrehozni a kodon-antikodon párral, tehát amikor ez a pár megfelelőnek minősül, az A-hely záródik. Ez nem csak az EF-Tu-t aktiválja, de a peptidil-transzfer centrumot is.

A peptidil-transzfer centrumban alakul ki a peptidkötés . A 80-as évek elejéig egységes volt az a nézet, hogy ezt a katalízist a riboszóma fehérjekomponensei végzik, hiszen addig csak fehérjealapú enzimeket ismertek. Amikor 1982-ben Thomas Cech felfedezte az első RNS-alapú enzimet, majd 1983-ban Sidney Altman felfedezett egy másikat, kiderült, hogy az RNS-ek nem csak információtárolásra képesek, de enzimek is lehetnek. Azonnal felmerült, hogy a riboszóma esetében vajon RNS-nek tulajdonítható-e a peptidil transzfer katalízise.

A folyamat során az észterkötést támadó aminocsoportot protonelvonással aktiválni kell. A különböző funkcionális állapotokba rögzített riboszómák térszerkezete alapján nagy meglepetésre kiderült, hogy az aminocsoportot a 3’-OH csoportján észteresített tRNS ugyanazon ribózának 2’-OH csoportja aktiválja. Tehát maga a szubsztrát katalizálja a reakciót (substrate assisted catalysis)! Abban, hogy ezt megtehesse, szerepe van egy olyan hidrogénhíd kötés hálózatnak, amelyet zömmel riboszómális RNS csoportok és vízmolekulák alakítanak ki. Újabban arra is fény derült, hogy a P- és A-helyeken lévő tRNS-ek aminosavat hordozó karját riboszómális fehérjék stabilizálják.

A térszerkezetek tehát egy olyan modellt támogatnak, ahol a peptidkötés létrehozásában háromféle molekulatípus is részt vesz: riboszómális fehérjék, tRNS, és riboszómális RNS csoportok.

A folyamatot a 16.21. ábra mutatja. Fontos kiemelni, hogy a peptidkötés létrejöttével a növekvő lánc (az első lépésnél a dipeptid) a riboszóma nagy alegységén a P-helyről átkerül az A-helyre.

16.21. ábra: Az elongáció második lépése, a peptidkötés kialakulása

16.21. ábra: Az elongáció második lépése, a peptidkötés kialakulása

A kémiai részleteket a 16.22. ábra illusztrálja, jelezve, hogy a reakció első lépéseként a nukleofil támadó aminocsoportot általános báziskatalízis révén aktiválni kell.

16.22. ábra: A peptidil-transzfer molekuláris lépései

16.22. ábra: A peptidil-transzfer molekuláris lépései

A távozó csoport felszabadulásához a tetraéderes intermediert protonálni kell.

Az első peptidkötés létrejöttekor gondot okozna, ha a dipeptidet hordozó tRNS észterkötését támadhatná az N-terminális aminosav aminocsoportja gyűrűzáródás keretében (lásd 16.23. ábra).

Az első aminosav formilálása ezt a mellékreakciót akadályozza meg.

Mint láttuk, a riboszóma ellenőrzi a kodon-antikodon kapcsolat megfelelőségét. Felmerült az a kérdés is, hogy vajon a riboszóma ellenőrzi-e a tRNS-aminosav megfelelőségét is. Ennek ellenőrzése természetesen egy hihetetlenül komplex mechanizmust feltételezne, hiszen egyetlen – igaz hatalmas – komplexnek kéne ellenőrizni húsz aminosav és legalább 32 tRNS kapcsolatának minőségét, de az elvi lehetőség fennállt.

16.23. ábra: Formilcsoport hiányában az első aminosav aminocsoportja támadhatná a második aminosav és a tRNS közötti észterkötést

16.23. ábra: Formilcsoport hiányában az első aminosav aminocsoportja támadhatná a második aminosav és a tRNS közötti észterkötést

Azt, hogy ez a mechanizmus létezik-e, a következő módon tesztelték (lásd 16.24. ábra).

16.24. ábra: Amioacil-tRNS-ek aminosavának kémiai módosításával kiderítették, hogy a riboszóma nem ellenőrzi a tRNS-aminosav kapcsolat megfelelőségét

16.24. ábra: Amioacil-tRNS-ek aminosavának kémiai módosításával kiderítették, hogy a riboszóma nem ellenőrzi a tRNS-aminosav kapcsolat megfelelőségét

In vitro folyamatban a megfelelő komponensek (aminosav, tRNS, ATP, az adott aminosavra szelektív enzim) segítségével Cys-tRNSCys aminoacil-tRNS-t állítottak elő. Ezután egy kémiai reakcióval a ciszteinil csoportot alanil csoporttá alakították. Ezáltal egy hibás aminosav-tRNS párosítást hoztak létre. Különböző kísérletekben megvizsgálták, hogy a riboszóma elfogadja-e ezt a hibás szubsztrátot. A vizsgálatok egybehangzó eredménye az volt, hogy a riboszóma a ciszteinnek megfelelő helyekre építi be az alanint, mégpedig ugyanolyan hatásfokkal, mintha a tRNS ciszteint hordozna.

A riboszóma tehát nem ellenőrzi az aminosav-tRNS (vagy aminosav-antikodon, illetve aminosav-kodon) kapcsolat megfelelőségét. A riboszómán kizárólag a kodon-antikodon kapcsolat kerül ellenőrzésre.

16.3.3.4. Az mRNS elmozdulása a riboszómán, a transzlokáció

Egy újabb elongációs faktor, az EF-G felelős az mRNS és a riboszóma egymáshoz képesti elmozdulásáért, a transzlokációért (lásd 16.25. ábra).

16.25. ábra: Az elongáció harmadik lépése, a transzlokáció

16.25. ábra: Az elongáció harmadik lépése, a transzlokáció

A transzlokáció során három nukleotid egységnyit mozdul el az mRNS. Az EF-G is GTP-áz aktivitású fehérje. A transzlokációhoz szükséges energiát GTP EF-G általi hidrolízise szolgáltatja. Az üressé vált tRNS a P-helyről az E-helyre lép, az addig az A-helyen lévő pedig átlép a P-helyre. A megüresedő A-hely készen áll újabb, az alatta megjelenő kodonnak megfelelő aminoacil-tRNS fogadására. A GTP hidrolízise eredményeként az EF-G konformációja megváltozik. Ennek során „arrébb tolja” a P-helyen lévő peptidil-tRNS RNS részét s az antikodon-kodon kölcsönhatáson keresztül a hozzá kapcsolódó mRNS-t is.

Az EF-G működése nyomán átmeneti, úgynevezett hibrid állapotok alakulnak ki. Az EF-G bekötődésekor még csak a két egymás mellett lévő tRNS felső része mozdul el, az a rész, amelyik a riboszóma nagy alegységéhez kötődik (lásd 16.25. ábra). Amelyik eddig az A-helyen volt az a P-helyre kerül, amelyik a P-helyen volt, az emiatt az E-helyre kerül. Az alsó részek azonban nem mozdulnak, ezért kialakul egy-egy P/A illetve E/P hibrid állapot. Amikor azonban az EF-G hidrolizálja a GTP-t, és ezáltal konformációt változtat, a tRNS-ek alsó része is egy regiszterrel odébb mozdul, a hozzájuk kapcsolódó mRNS-sel együtt. Tehát kialakul a tiszta E és P állapot, és amint az EF-G leválik, az A-hely felszabadul az új aminoacil-tRNS fogadására (lásd 16.25. ábra).

Amikor sikerült megfejteni az EF-G térszerkezetét (lásd 16.26. ábra), kiderült, hogy az rendkívüli módon hasonlít egy EF-Tu-hoz kapcsolt aminoacil-tRNS-re (lásd 16.20. ábra).

16.26. ábra: Az EF-G térszerkezete hasonlít egy aminoacil-tRNS-EF-Tu komplex térszerkezetére (PDB: 1DAR)

16.26. ábra: Az EF-G térszerkezete hasonlít egy aminoacil-tRNS-EF-Tu komplex térszerkezetére (PDB: 1DAR)

Ez az úgynevezett molekuláris mimikri szép példája. Az EF-G fehérjének versenyeznie kell az EF-Tu és az aminoacil-tRNS által alkotott komplex-szel az A-helyért. Az A-hely mind a tRNS-t, mind az EF-Tu-t köti. Csak egy olyan fehérje tud eredményesen versengeni, amelyik mind a két kapcsolattal verseng. Az EF-G 2 doménje, köztük a GTP-áz domén, homológ az EF-Tu-val, ezért is lehet a két fehérje hasonló, de az EF-G tRNS-t imitáló része, amely 3 doménből áll, eltérő eredetű.

A teljes ciklust a 16.27. ábra foglalja össze. Ez a ciklus ismétlődik minden egyes aminosav beépítésekor.

16.27. ábra: A fehérjeszintézis elongációs szakaszában egymást követő lépések összefoglaló bemutatása

16.27. ábra: A fehérjeszintézis elongációs szakaszában egymást követő lépések összefoglaló bemutatása

A keletkező polipeptidlánc egy hosszú csatornán, mint egyfajta kürtőn („szülőcsatornán”) keresztül távozik a riboszómáról (lásd 16.28. ábra). A kürtő helyét az ábrán zöld kör jelzi.

16.28. ábra: A keletkező polipeptidlánc egy kürtőn távozik

16.28. ábra: A keletkező polipeptidlánc egy kürtőn távozik

16.3.4. Lánczárás (termináció)

Amikor az A-hely alatt stop kodon jelenik meg, az elongáció nem folytatódhat, hiszen nem érkezhet olyan EF-Tu aminoacil-tRNS komplex, ami megfelelő antikodont biztosítana a stop kodon ellenében. Ehelyett speciális fehérje, release factor (elengedő faktor), RF érkezik, amely az EF-G fehérjéhez hasonlóan aminosav-tRNS-t imitál, de tRNS helyett vízmolekulát szállít a peptidil-transzfer helyre (lásd 16.29. ábra).

16.29. ábra: Egy Release faktor (RF) térszerkezete, a faktor vízmolekulát szállít

16.29. ábra: Egy Release faktor (RF) térszerkezete, a faktor vízmolekulát szállít

 Az RF1 az UAA és UAG, az RF2 az UAA és UGA stop kodonokat ismer fel. Az RF1 és RF2 fehérjék „trójai faló” módján működnek. Aminosav helyett vízmolekulát szállítanak, és segítségükkel a peptidil-transzferáz hely hidrolizálja P-helyen lévő peptidil-tRNS észter kötését. A polipeptid így eltávozhat.

A hátramaradó tRNS és az RF1 vagy RF2 távozását is elő kell segíteni. Ez az RF3 fehérje feladata, amely az előző RF fehérjékkel ellentétben egy GTP-áz. Az említett komponensek eltávolításához tehát GTP hidrolízis szolgáltatja az energiát.

Utolsó lépésként a két riboszómális alegység disszociál. Ezt a riboszóma reciklizáló faktor (RRF) és a már megismert EF-G együttesen idézik elő. A két alegység szétválása után az mRNS is leválhat, és a rendszer kész egy újabb iniciációs fázisra.