18. fejezet - A génexpresszió szabályozása

Tartalom

18.1. A génexpresszió szabályozás általános elvei
18.1.1. A transzkripciós faktorok DNS-felismerése
18.2. Prokarióta génexpresszió szabályozás
18.2.1. A lac-operon működése
18.2.2. A Trp-operon és az attenuáció
18.3. Eukarióta génexpresszió szabályozás
18.3.1. A komplex genom komplex szabályozást igényel
18.3.2. Kromatin átrendeződés, remodellálás (remodeling)
18.3.3. Eukarióta transzkripciós faktorok, kofaktorok, komplexek
18.3.4. Szteroid hormonok hatásmechanizmusa
18.4. Génexpresszió szabályozás a transzláció szintjén
18.4.1. Az állatok vasion anyagcseréjében szerepet játszó mRNS-ek szabályozása
18.5. Szabályozott mRNS lebomlás: RNS interferencia

(szerző: Nyitray László)

A gének kifejeződése, azaz a génexpresszió két, egymás után következő folyamat, a transzkripció és a transzláció (lásd 14. fejezet és 16. fejezetek) során valósul meg. Ezek az eukariótákban térben és időben is elkülönülnek. A génexpresszió végtermékei az életfolyamatok „rabszolgái”, a fehérjék, amelyek képesek a DNS-ben tárolt információ alapján az élő rendszerek működéséhez szükséges legtöbb feladat ellátására. Ezek a feladatok időben, soksejtű szervezetek esetében térben is változnak, következésképpen nem feltétlenül mindig ugyanazokra a fehérjéknek kell kifejeződniük és működniük a sejtekben.

Ha egy adott pillanatban megnézzük egy sejtben előforduló fehérjéket, a proteomot jóval kevesebb fajtát találunk, mint az adott élőlény összes fehérjéje (ugyanez igaz a transzkriptomra, az összes átíródó RNS molekulára is). Ráadásul nem ugyanazokat a fehérjéket azonosíthatjuk, mondjuk egy baktériumsejtből, amikor dús táptalajon tenyésztjük vagy már jó ideje „éheztetjük”. Ha összehasonlítjuk egy emlős különböző sejttípusaiban kifejeződő géneket, szintén megdöbbentő különbségeket figyelhetünk meg, minőségi és mennyiségi szempontból is (lásd 18.1. táblázat).

A molekuláris biológia egyik alapkérdése, hogy milyen szabályozó mechanizmusokon keresztül valósul meg, hogy a fehérjék térben és időben szabályozott módon termelődnek, mi a differenciált génexpresszió molekuláris háttere. Ebben a tankönyvben a génexpresszió szabályozásának molekuláris alapelveivel, a fehérjéken (transzkripciós faktorok) keresztül megvalósuló szabályozási folyamatokkal foglalkozunk. (A már elkészült fehérjék szintjén megvalósuló szabályozási stratégiákat az előző fejezetben tárgyaltuk.) A továbbiakban génkifejeződés általános elveit, majd külön-külön a pro- és eukarióta génexpresszió szabályozás sajátságait vesszük sorra.

18.1. táblázat: A legnagyobb mennyiségben expresszálódó gének három sejttípusban*

18.1. táblázat: A legnagyobb mennyiségben expresszálódó gének három sejttípusban*

*A sejtekből izolált teljes mRNS %-ában. Forrás: Science (1995) 270,484; BBRC (2000) 269,110; Stem Cells (2004) 22, 51.

18.1. A génexpresszió szabályozás általános elvei

A génexpresszió végterméke a fehérje, amelynek milyenségét és mennyiségét is szabályozni lehet, s az élő rendszerek mindkét lehetőséggel „élnek”.

Szabályozási szempontból az előbbire példa a különböző izoformák/izoenzimek expressziója (lásd 17.5. fejezet) valamint az összes, a szintén az előző fejezetben tárgyalt poszttranszlációs fehérjeszabályozási mechanizmus, valamint az ebben az e-könyvben nem tárgyalt protein „targeting”, a fehérjék megfelelő kompartmentbe való juttatása is. A fehérjék mennyiségét (koncentrációját) pedig az előállításuk és a lebontásuk szintjén lehet szabályozni (lásd 18.1. ábra).

A fehérjék szabályozott lebontásával ebben a fejezetben nem foglalkozunk (lásd például a proteaszómán keresztül történő szabályozott lebomlás, amit röviden bemutattunk a 17.4. fejezetben). A fehérjék előállításának szabályozása viszont a génexpresszió mindkét szintjén megvalósulhat. Alapvetően azt mondhatjuk, hogy a szabályozás gyakrabban a transzkripció során (transzkripciós kontroll), ritkábban a transzláció szintjén (transzlációs kontroll) valósul meg. Ez szabályozáselméleti alapon érthető is, hiszen a transzkripció is energiaigényes folyamat, gazdaságosabb már az mRNS szintézisét „kikapcsolni” (vagy nem „bekapcsolni”), ha az adott géntermékre nincs szükség (emlékezzünk, ugyanez az elv érvényesül az anyagcsere utak szabályozásánál is, lásd 17.2.2. fejezet).

Lehet szabályozni a génexpresszió szintjét, legalábbis az eukarióta sejteknél, poszttranszkripció szinten is (poszttranszkripciós kontroll). Az egyik példa a korábban bemutatott alternatív splicing (lásd 14.10. fejezet) folyamata, a másik lehetőség pedig a nem olyan régen felismert RNS interferencia jelensége, amelynek során a citoplazmában a már érett mRNS-ek, mielőtt transzláció történik róluk, degradálódhatnak.

Természetesen nem minden gén expressziója áll szabályozás alatt. Vannak ún. háztartási (housekeeping; más néven konstitutív) gének, amelyek fehérjetermékére minden sejtnek mindig szüksége van. Ide tartoznak például az alapanyagcsere, például a glikolízis enzimei, az eukariótákban pedig a sejtváz részét képező aktin vagy a szabályozott fehérjelebontásban szerepet játszó ubiquitin fehérje (a neve is erre utal: „mindenütt előforduló”).

18.1. ábra: A fehérjék sejten belüli koncentrációját befolyásoló folyamatok

18.1. ábra: A fehérjék sejten belüli koncentrációját befolyásoló folyamatok

A génexpresszió, mint minden más szabályozás lehet pozitív és negatív, aktiváció és gátlás. Az RNS-szintézist befolyásoló regulációs fehérjéket általánosan transzkripciós faktoroknak (TF) nevezzük. Definíció szerint a TF-ek specifikus DNS-kötő fehérjék.

A transzkripció negatív szabályozása (represszió) inkább a prokarióta génekre jellemző. A transzkripciót gátló szabályozó fehérjéket represszor proteineknek hívjuk. A pozitív szabályozást (indukció vagy aktiváció) végző TF-ek pedig az aktivátor proteinek. Az aktiváció inkább az eukarióta génexpresszió szabályozására jellemző. A molekuláris genetika cisz-elemeknek nevezi a DNS-en található, a transzkripciót befolyásoló, fehérjék által felismerhető konszenzus szekvenciákat (ilyen például a promóter), míg transz-elemnek a génexpressziót szabályozó, de nem a DNS-molekulán található elemeket, amelyek alapvetően a TF-ek (azaz fehérjék, amelyeket természetesen gének kódolnak, de azok expresszióját más transz-faktorok szabályozhatják).

A transzkripció szabályozásában résztvevő fehérjék másik csoportjába a transzkripciós kofaktorok (korepresszor, koaktivátor) tartoznak. Definíció szerint nekik nincs DNS-kötő doménjük, hanem a TF-ekhez kötődve fejtik ki szabályozó szerepüket (példa rájuk a később tárgyalandó Mediátor-komplex).

A génexpresszió szabályozásának megértése szempontjából az első nagy áttörés 1960-ban történt, amikor a Francois Jacob és Jacques Monod E. coli-val végzett genetikai kísérleteik alapján megalkották az operon modellt. (Érdekességként megemlítjük, hogy a működési modell „logikájának” a kitalálásához döntő mértékben hozzájárult Szilárd Leó, a nukleáris magreakció gondolatát is először megsejtő magyar atomfizikus.). Mielőtt az operonok működését molekuláris szinten bemutatjuk, fontos hangsúlyoznunk, hogy ez a szabályozási elv, illetve az operon, mint szabályozási egység, mint később kiderült, csak a prokariótákra igaz általánosan (bár megjegyzendő, hogy egyszerűbb eukarióta szervezetekben is leírtak operonokat), a sokkal komplexebb eukarióta génexpresszió szabályozási elvei ettől eltérnek, s minden részletében még ma sem feltártak.

Elöljáróban annyit érdemes megjegyezni, hogy a prokarióta gének „alapból” bekapcsolt állapotban vannak, s az operonokra a génrepresszió a jellemző szabályozás. Ezzel ellentétben az eukarióta gének „alapból” (elsősorban a DNS nukleoszómákba és magasabb szintű kompakt szerkezetekbe történő szerveződése miatt) kikapcsolt állapotban vannak, ezért a szabályozásban sokkal nagyobb teret kap a génaktiváció.

Fontos még kiemelnünk az olvasó számára, hogy a továbbiak egyszerűbb megértése érdekében lapozzon vissza a transzkripció részleteit tárgyaló 14. fejezetre, s újból olvassa át a promóterek felépítésére és elsősorban a transzkripció iniciációjára vonatkozó alfejezeteket.

18.1.1. A transzkripciós faktorok DNS-felismerése

A DNS molekulán található szabályozó elemek megtalálását, azaz a specifikus DNS-szekvenciák felismerését a transzkripciós faktorok (és a többi DNS-kötő fehérje) kitűnően megoldják, hiszen a specifikus helyekhez 104-106-szor nagyobb affinitással kötődnek, mint nem-specifikus szekvenciákhoz. Teszik ezt annak ellenére, hogy a DNS gerincén nem, csak a bázispárok külső oldalán vannak olyan csoportok, amelyekhez a fehérjék fajlagosan kapcsolódhatnak. A DNS szekvenciák felismerésében is ugyanazok a gyenge kölcsönhatások vesznek részt, mint minden más fehérje kölcsönhatásban: hidrogénhidak, van der Waals kölcsönhatások, hidrofób hatások. Az utóbbira példa a timin metilcsoportjának felismerése. A bázispárok potenciális felismerőhelyeit, s a fehérje oldaláról a DNS-kötésben leggyakrabban szereplő három oldallánc kölcsönhatásait a 18.2. ábra szemlélteti.

A B-DNS kettőshélix szerkezeten belül a nagyárok mentén jóval több potenciális H-híd donor és akceptor csoport található, melyek szerepet játszhatnak a specifikus kölcsönhatás kialakításában. Ezeket egészíti ki a könnyen felismerhető metilcsoport a timint tartalmazó bázispár külső oldalán. Nem meglepő, hogy mint majd látni fogjuk, a legtöbb TF a DNS nagyárkát ismeri fel (bár egy két példa van a kisárokhoz kötődő DNS-felismerő fehérjére is, mint azt a TBP, a TATA-box elemhez kötő, a preiniciációs komplex kialakulását elindító fehérje példázza, lásd 14.6.1. fejezet és 18.7. ábra).

18.2. ábra: A DNS-fehérje kölcsönhatások szerkezeti háttere.Az ábra bal oldalán a fehérjékkel kölcsönhatásba lépő bázispár csoportokat tüntettük fel (piros: potenciális H-híd donor vagy akceptor; lila: apoláros kölcsönhatás). A jobb oldalon a DNS felismerésben leggyakrabban szereplő két aminosav oldallánc kölcsönhatásait ábrázoltuk.

18.2. ábra: A DNS-fehérje kölcsönhatások szerkezeti háttere. Az ábra bal oldalán a fehérjékkel kölcsönhatásba lépő bázispár csoportokat tüntettük fel (piros: potenciális H-híd donor vagy akceptor; lila: apoláros kölcsönhatás). A jobb oldalon a DNS felismerésben leggyakrabban szereplő két aminosav oldallánc kölcsönhatásait ábrázoltuk.

A specifikus DNS-felismerő fehérje felszínén a bázispárokkal Asn, Gln, Glu, Lys és Arg oldalláncok alakítanak ki H-hidakat. A kialakuló kölcsönhatások nagyon egyediek, nem sikerült eddig olyan „kódot” azonosítani a fehérje oldaláról, ami alapján az adott fehérje által specifikusan felismerhető DNS-szekvenciák megjósolhatók lennének. A DNS-felismeréshez elegendő egy viszonylag kisméretű fehérjedomén (40-90 aminosav). Sok esetben ez olyan kicsi méret, hogy a DNS-kötő doménnek önmagában nem is lesz stabil térszerkezete, csak ha például egy fémion stabilizálja azt (lásd később a cink-ujj domén esetében).

A transzkripciós faktorokra és kofaktorra jellemző, hogy viszonylag sok rendezetlen térszerkezetű régiót tartalmaznak. Mai ismereteink szerint úgy tűnik, hogy az eredendően rendezetlen szerkezetű fehérjék (IDP: intrinsically disordered proteins) főleg a molekuláris szabályozási folyamatokban (mint amilyen a transzkripció szabályozása is) előnyösebbek, mint a határozott térszerkezettel rendelkezők.

A specifikus DNS-kötőhely megtalálása kapcsán fontos kiemelnünk, hogy a DNS-kötő fehérjék többségének felszínén nettó pozitív töltésű régió található (más szóval sokuk bázikus fehérje, lásd például a hisztonokat), amely már messziről vonzódik a DNS gerinc negatív töltésfelhőjéhez (az ionos kölcsönhatás viszonylag nagy távolságból is érvényesül, lásd 2.4.2.2. fejezet). Miután elérte azt, egydimenziós diffúzióval, nagy sebességgel „végigcsúszik” a DNS mentén, mindaddig, amíg nem talál fajlagosan felismerhető szekvenciát. Háromdimenziós diffúzióval megtalálni egy néhány bázispár hosszúságú szekvenciát egy 108 bázispárból álló DNS molekula mentén megoldhatatlan feladat lenne a fehérjék számára.

A DNS felismerőhely sok esetben szimmetrikus vagy részben szimmetrikus szekvencia (a teljesen szimmetrikus, azaz a komplementer láncon visszafelé olvasva azonos szekvenciákat palindromnak hívjuk; ilyen 4-8 bp hosszúságú szekvenciákat ismernek fel a géntechnológiában használatos restrikciós endonukleáz enzimek, lásd 19.2.1. fejezet). Ezeket a szekvenciákat fordítottan ismétlődő (inverted repeat) szekvenciának is nevezik (a lac-operátor szekvenciát, a lac-promóterrel együtt a 18.3. ábra mutatja be).

18.3. ábra: A lac-operon promóterének és fő operátor régiójának szekvenciája.(kék: részleges palindrom szekvencia a szaggatott vonal szimmetriatengely körül)

18.3. ábra: A lac-operon promóterének és fő operátor régiójának szekvenciája. (kék: részleges palindrom szekvencia a szaggatott vonal szimmetriatengely körül)

Mi a jelentősége ennek a szimmetriának? Amennyiben a DNS motívumot (a cisz-elem) felismerő szabályozó fehérje homodimer, akkor egy-egy alegység a két komplementer láncon azonos szekvenciát ismer fel, ezáltal erősebb és specifikusabb kölcsönhatás alakul ki a két molekula között. Nem véletlen, hogy a transzkripciós faktorok és a restrikciós endonukleázok nagy többsége homodimer (vagy homotetramer, mint a lac-represszor) fehérje. Emlékeztetünk rá, hogy a negyedleges szerkezetű fehérjék és a DNS két szála is forgási szimmetriával rendelkezik, így egymással térben komplementer komplexek tudnak kialakulni.

A következőkben felsoroljuk a legfontosabb DNS-felismerő és a DNS-kötésben szerepet játszó doméneket.

18.1.1.1. A hélix-kanyar-hélix domén (motívum)

A bakteriális transzkripciós faktorok között hélix-kanyar-hélix (HTH: helix-turn-helix) a leggyakoribb DNS-felismerő motívum. Mintegy 20 aminosavból álló motívumból (amely egy ~40 aminosavból álló szerkezeti domén része) a második a DNS-felismerő α-hélix, amely pontosan beleillik a B-DNS nagyárkába (lásd 18.4. ábra). Az ábrán is kiemelt Arg oldallánc egy G-C bázispárral alakít ki hidrogénhidas kapcsolatot (lásd 18.2. ábra).

Az első α-hélix a DNS-gerinccel lép nem-spcifikus kölcsönhatásba. A HTH-motívumot tartalmazó legtöbb transzkripciós faktor homodimer fehérje (kivétel a homotetramer lac-represszor, amelynek a 18.4. ábra csak az egyik HTH-doménjét, valamint a szimmetrikus kötőrégióját, a lac-operátor felét mutatja be).

A 18.4. ábra a homodimer λ-represszor és az operátor DNS komplexének szerkezetét is bemutatjuk.

18.4. ábra: HTH (hélix-kanyar-hélix) DNS-kötő domének.A lac-represszor HTH és az operátor DNS komplexe (bal; PDB: 1LCC) és a dimer λ-represszor és az operátor DNS komplexének térszerkezete (jobb; 1LMB).

18.4. ábra: HTH (hélix-kanyar-hélix) DNS-kötő domének. A lac-represszor HTH és az operátor DNS komplexe (bal; PDB: 1LCC) és a dimer λ-represszor és az operátor DNS komplexének térszerkezete (jobb; 1LMB).

A λ-represszor a cI gén terméke, amely a kólit fertőző λ-fág lizogén életútja során represszált állapotban tartja a lítikus életúthoz szükséges géneket (lásd 19.2.4.2. fejezet). A két HTH-domén DNS-felismerő hélixe 34 Å távolságra van egymástól, ami pontosan megegyezik a DNS hélix menetemelkedésével, azaz a két egymást követő nagyárok távolságával.

Szintén HTH motívum található a később ismertetett Trp-represszorban (lásd 18.2.2) és a CRP/CAP fehérjében is (lásd 18.2.1).

18.1.1.2. Cink-ujj domén

A cink-ujj egy 30 aminosavból álló, kisméretű szerkezeti domén, melyben a béta-béta-alfa szupermásodlagos szerkezeti elemet egy Zn2+ stabilizál (de a DNS-sel nem lép kölcsönhatásba). Az iont 4 Cys vagy 2 Cys és 2 His aminosav oldallánc koordinálja. Egy-egy cink-ujj viszonylag gyengén tud kötődni a DNS-hez (az α-hélixen keresztül), ezért egy fehérjén (polipeptidláncon) belül általában több cink-ujj követi egymást olyan távolságra, hogy az egymást követő (esetleg távolabbi) nagyárkokkal tudjanak kölcsönhatást kialakítani (van olyan transzkripciós faktor, amiben 37 cink-ujj domén található).

A cink-ujj domén elsősorban eukarióta TF-ekben fordul elő. Nem csak TF-ek tartalmaznak cink-ujj doméneket, hanem számos más fehérje is. A 18.5. ábra bemutatott EGR1 egy emlős transzkripciós faktor (három cink-ujjal), mely szerepet játszhat az idegrendszer plaszticitásában és tumor szupresszor is lehet.

18.5. ábra: Egy cink-ujj DNS-kötő domén térszerkezete.(EGR1 transzkripciós faktor, PDB: 1AAY)

18.5. ábra: Egy cink-ujj DNS-kötő domén térszerkezete. (EGR1 transzkripciós faktor, PDB: 1AAY)

18.1.1.3. Homeodomén

A homeodomén kizárólag eukarióta transzkripciós faktorokban előforduló, a HTH motívumhoz hasonló ~60 aminosavból álló szerkezeti elem (lásd 18.6. ábra).

Három α-hélix építi fel, melyek közül a DNS-felismerő hélix itt is a nagyárokba köt. A homeodomént tartalmazó TF-ek az állatok egyedfejlődése során a testmintázat kialakításában résztvevő géneket aktiválnak. Ez utóbbiakat homeobox (hox) géneknek hívják, s közéjük tartoznak a Drosophilaultrabitorax és antennapedia gének ill. fehérjék, melyek a szárnyak és a lábak helyét és számát határozzák meg. A 18.6. ábra az ultrabitorax homeodomén és az általa felismert DNS motívum komplexének szerkezetét mutatja be.

18.6. ábra: Egy DNS-kötő homeodomén térszerkezete.(Ultrabitorax transzkripciós faktor; PDB: 1B8I)

18.6. ábra: Egy DNS-kötő homeodomén térszerkezete. (Ultrabitorax transzkripciós faktor; PDB: 1B8I)

Végül utolsónak bemutatjuk az alfejezet elején már említett TBP (TATA-box kötő fehérje) DNS felismerését, mivel az eddig ismertetett típusokkal szemben ez a fehérje az eukarióta promóterek egy részében megtalálható TATA-boxot (konszenzus szekvencia: TATAAAA) a kisárok felől ismeri fel. A nyereg-alakú fehérje egy konkáv β-lemezes szerkezettel kötődik, csak részben szimmetrikusan a DNS-hez. A kötés hatására a DNS meghajlik, ami kissé ki is tekeri a kettőshélixet. A kölcsönhatás részben hidrofób jellegű, amihez a fehérje oldaláról 4 fenilalanin járul hozzá (lásd 18.7. ábra).

(Fehérjeevolúciós érdekességként megemlítjük, hogy bár a TBP is, mint a DNS-kötő fehérjék többsége mindkét lánchoz kötődik, de nem dimer, hanem a polipeptidlánc két fele homológ egymással, s a két domén köt a részben szimmetrikus kötőhelyhez. A TBP génje is génduplikációval jött létre, mint például a hemoglobin a- és β-lánca, de csak a kódoló régió kettőződött meg, nem az egész gén promóterrel együtt.)

18.7. ábra: A TBP (TATA-box kötő fehérje) térszerkezete (PDB: 1CDW)

18.7. ábra: A TBP (TATA-box kötő fehérje) térszerkezete (PDB: 1CDW)

18.1.1.4. Fehérje-fehérje kölcsönhatást biztosító domének transzkripciós faktorokban

A transzkripciós faktorok, mint arról már írtunk, gyakran dimereket képeznek. Az alegységek közötti kölcsönhatást tipikus fehérjeszerkezeti elemek közvetítik. Ebbe a kategóriába tartozik a leucin-cipzár (lásd 18.8. ábra) és a bázikus hélix-hurok-hélix (lásd 18.9. ábra) szerkezeti elemek.

A leucin-cipzár egy rövid coiled-coil szerkezeti motívum, amelyről a fibrilláris fehérjék (a keratin) kapcsán a 4.5.1. fejezetben már volt szó. A leucin-cipzár a nevét onnan kapta, hogy a szekvencián belül minden hetedik pozícióban leucin van, ezáltal szabályos „hidrofób varrat” jön létre két párhuzamosan futó, egymás köré balmenetesen tekeredő jobbmenetes α-hélix között. A ~30 aminosavból álló motívumot egy bázikus aminosavakban (Lys, Arg) gazdag régió követi, amely a DNS nagyárkával alakít ki kölcsönhatást.

A bázikus leucin-cipzárt tartalmazó TF-ek érdekessége (s ez igaz több más dimerizálódó TF fehérjecsaládra is), hogy nem csak homo-, hanem heterodimereket is ki tudnak alakítani, s ezzel mintegy kombinatorikus módon fokozzák a szabályozható gének számát (a kétféle homodimer és a heterodimer más DNS szekvenciát ismernek fel – emlékezzünk, a DNS-en található TF kötőhelyek általában csak részlegesen szimmetrikusak, ami megengedi ezt a változatosságot). Példaként az élesztő GCN4 transzkripciós faktort és a protoonkogén AP1 heterodimer és a két alegységéből összeálló Fos és Jun homodimer leucin-cipzár fehérjéket említjük meg. A 18.8. ábra a GCN leucin-cipzár szekvenciáját és térszerkezetét mutatja be.

18.8. ábra: Egy kétláncú bázikus leucin-cipzár DNS-kötő domén és dimerizációs szerkezeti motívum.(A GCN4 élesztő transzkripciós faktorból; PDB: 1YSA)

18.8. ábra: Egy kétláncú bázikus leucin-cipzár DNS-kötő domén és dimerizációs szerkezeti motívum. (A GCN4 élesztő transzkripciós faktorból; PDB: 1YSA)

A bázikus hélix-hurok-hélix (bHTH) dimerizációs domén szintén eukarióta transzkripciós faktorokban fordul elő. A ~50 aminosavból álló motívum részben a dimerizációért, részben a DNS-kötésért felelős. Az N- illetve C-terminális hélix egy bázikus DNS-kötő régióban illetve egy amfipatikus α-hélix régióban folytatódik (lásd 18.9. ábra). Tipikus példái a Myc és a Max homo- és heterodimer, protoonkogén TF-ek.

18.9. ábra: Egy bázikus hélix-hurok-hélix DNS-kötő és dimerizációs szerkezeti motívum.(A humán Max transzkripciós faktorból; PDB:1HLO)

18.9. ábra: Egy bázikus hélix-hurok-hélix DNS-kötő és dimerizációs szerkezeti motívum. (A humán Max transzkripciós faktorból; PDB:1HLO)