14. fejezet - Törzs: Chordata – Gerinchúrosok

Tartalom

Altörzs: Vertebrata – Gerincesek
Osztály: Petromyzontida – Ingolák
Osztály: Actinopterygii – Sugarasúszójúak
Osztály: Amphibia – Kétéltűek
Amniota – Magzatburkosok

Két nagy kládja a fejgerinchúrosok (Cephalochordata), valamint a zsákállatokat (Urochordata) és koponyás gerinchúrosokat (Craniata) magában foglaló Olfactores klád.

Craniata klád – Koponyás gerinchúrosok

Legfontosabb apomorf bélyegek a következők: a többrétegű epidermisz, az endotéliummal bélelt vérerek, a test elején elhelyezkedő érzékszervek (látó-, halló-egyensúlyozó- és szaglószerv), az agykoponyában elhelyzkedő agy, a gerincvelői idegek kilépése és elhelyezkedése. Két altörzse a fejlett csigolyákkal nem rendelkező nyálkahalak (Hyperotreti) és a gerincesek (Vertebrata).

Altörzs: Vertebrata – Gerincesek

Petromyzontimorphi

Kezdetleges csigolyáik vannak, az arckoponya a nyálkahalakhoz hasonlóan hiányzik, így állkapocs nélküliek. Egyetlen ma élő csoportjuk az ingolák.

Osztály: Petromyzontida – Ingolák

Egyetlen ma élő rend, benne egy család ismeretes a recens ingola fajokkal, de az osztályba kihalt rokon csoportok is tartoznak. Utóbbiak között találhatók például a késő devon kori hipocerk[1] farokúszós halak maradványai. Az ingolák és az állkapcsos gerincesek szétválása valószínűleg jóval régebben történt, talán már a kambriumban.

Rend: Petromyzontiformes – Ingola-alakúak

Család: Petromyzontidae – Ingolák

Méretük általában 13-100 cm. Testük csupasz, hosszú, hengeres, angolnára emlékeztető. Szájuk kör alakú, szívótölcsér-szerű, ezen tulajdonságuk miatt régen körszájúaknak nevezték őket. A száj peremén rojtszerű tapogatókat, belső felületén sertefogakat látni, a szájnyílást egy alsó és egy felső ajaklemez szegélyezi, amelyet szarufogak borítanak. A tölcsérszáj felépítése fajra jellemző. Fejükön elöl két szem, a fejtetőn egy páratlan orrnyílás és oldalt hét-hét kopoltyúnyílás látható. Úszóik a test hossztengelye mentén középen futó páratlan bőrkettőzetek merevítő struktúrák nélkül, páros úszóik nincsenek. Elrendeződésük a kifejlett állatnál fajra jellemző: az első hátúszó a test középvonala után kezdődik, második hátúszójuk közvetlenül ehhez csatlakozik, majd folyamatosan megy át a kis, porcokra támaszkodó farokúszóba. A nőstényeknél a hasi oldalon folytatódik az úszó (farokalatti úszó). Színük a test felső részén szürkés, alul világosabb.

Ívás után a fiatal állatok nem hasonlítanak a kifejlettre, elnevezésük ammocoetes lárva. Az ammocoetes teste féregszerű, szája résszerű, nincs körszája. Szemeit és kopoltyúnyílásokat bőr fedi. 3-5 éven keresztül a lágy alzatban élő törmelékevő. A metamorfózis során nem táplálkozik, lárvaként egységes úszója feltagolódik, a szemek és a kopoltyúnyílások láthatóvá válnak. Átalakulást követően, a kifejlett ingolák rendszerint tavasszal kezdik meg életüket a víztérben. Az anadrom vándorló fajok leúsznak a tengerre és onnan térnek vissza szaporodni. A kontinens belsejében élők helyben maradnak, a fajok többsége érdemben nem táplálkozik, hanem egy év múlva, szaporodást követően elpusztul. Más fajok táplálkoznak és kifejletten még 2–3 évig élnek. A táplálkozó fajok halparaziták, szívótölcsérük segítségével a halakra tapadnak, előre-hátra mozgatható fogazott nyelvükkel felsértik bőrt és a testnedvekkel táplálkoznak.

A család palearktikus, világszerte 8 genusz 42 faja ismert, Európában 5 genusz fajai élnek, Magyarországon egyedül az Eudontomyzon fajok fordulnak elő.

Magyarországon két ritka előfordulású, fokozottan védett faj él.

Eudontomyzon mariae – dunai ingola. 18–21 cm hosszú, a tölcsérszáj alsó ajaklemezén 5–9 tompa, sárgás szarufog van, a sertefogak a szájnyílás fölött 4–5 sorban állnak, a száj körüli sor nagyobb sertefogakból áll, a nyelv nem fűrészes. 3–4 évig fejlődik. Bélcsatornája kifejletten elsorvad, egy rövid vérszívást követően a továbbiakban nem táplálkozik. A metamorfózis után a következő tavasszal ívik, 2–7 ezer ikrát rak, majd elpusztul. Elterjedése a Duna vízgyűjtőjének három részére korlátozódik: a felső és középső vízgyűjtőterületre (a folyó osztrák szakaszát és a Szigetközt foglalja magában), továbbá a Száva és Dráva, valamint a Temes és Olt gyűjtőjére. Hazánkban a Duna teljes szakaszán, továbbá a Rába felső szakaszán és a Kerkában és ezek mellékvizeiben él, ritka. Ez az ingola az E. mariae vladykovy alfaj, amelyet egyesek önálló fajnak tartanak Vladykov-ingola (E. vladykovy) néven. A törzsfaj és a többi alfaj Kelet- és Dél-Európában él.

Eudontomyzon danfordi – tiszai vagy erdélyi ingola. 22–26 cm hosszú, a tölcsérszáj alsó ajaklemezén 8–12 sárga szarufog látható, a nyelv szegélye fűrészes. A tölcsérszáj belső felszínét 8–11 sorban borítják a sertefogak. Tavasszal ívik, 7–10 ezer ikráját a patakok nyugodtabb szakaszán az alzatra rakja. A lárva 4–5 évig fejlődik, a kifejlett állat általában 2-3 évig él, ezalatt parazita és általában kétszer ívik. Kis áreájú faj, elterjedési területe a Tisza és a Temes vízgyűjtője.

Anadrom vándorló fajok a Nyugat-Európai vizekben megjelenő tengeri ingola (Petromyzon marinus) vagy az ottani folyókban fejlődő Lampetra fluviatilis.

14.1. ábra. A Petromyzontiformes rend. a) dunai ingola, b) tiszai ingola

Gnathostomata – Állkapcsos gerincesek

Arckoponyájuk van fejlett állkapoccsal és fogakkal. Kialakulnak a páros végtagok, megjelenik az adaptív immunrendszer, a számos anatómiai tulajdonság közül kiemelendő a belső fülben a félkörös ívjáratok állkapcsosokra jellemző felépítésének kialakulása és az idegrostok mielinhüvely borítása.

Osztály: Actinopterygii – Sugarasúszójúak

A legnagyobb fajszámú gerinces állatcsoport (>26 000 faj), változatos megjelenésű, életmódú fajokkal. Magyarországon a halfauna időben változó, jelenleg 90 körüli a szabad természetben előforduló halfajok száma. Az ország vízrajzi képének 19. századtól kezdődő gyökeres átalakulása a halfauna arculatát is átrajzolta. Gyakori, széles elterjedésű fajok (széles kárász, réti csík) megritkultak, az érzékenyebb folyami halak visszaszorultak. Inváziós fajok jelentek meg szándékos telepítés (pl. törpeharcsa fajok, amúr) vagy a megnövekedett hajóforgalom és a vízgyűjtők összekapcsolása eredményeként (pl. géb fajok). Megunt hobbiállatok (naphal, fogaspontyok) és kísérleti állományból vagy tenyészetből kikerült fajok (szivárványos pisztráng, lénai tok) is gyarapítják a fajlistát. A halgazdaságok tevékenysége nyomán egyes halfajok földrajzi elterjedése is módosul (sebes pisztráng, kecsege). Egyes hazai halfajok a Duna vízgyűjtőjének csupán kis részein őshonosak, ezeket a bennszülött (endemikus) fajokat (pl. petényi márna, és a lápi póc törzsfaja) tekintjük természetmegőrzési szempontból legnagyobb értékeinknek. A hazai halfajok mintegy harmada áll természetvédelmi oltalom alatt.

Alábbiakban az általánosan jellemző morfológiai tulajdonságok ismertetésére szorítkozunk.

Testük oldalról lapított, orsó alakú; fej, törzs, farok részekre tagolható. Fejükön két szem, páros, vakon végződő orrnyílás és négy pár kopoltyúnyílás található. A száj lehet végállású csúcsbanyíló, vagy felső, alsó, esetleg fenékállású. A kopoltyúkat csontos kopoltyúfedő takarja, amelyek aktív mozgatásával történik a légzés az alattuk elhelyezkedő kopoltyúkon keresztül. A páratlan úszók, a hát-, farok- és farokalatti úszók mellett páros úszók is megjelennek (mell- és hasúszók). Az úszókat úszósugarak merevítik, amelyek lehetnek kemény, tüskés, vagy lágy, osztott sugarak. A zsírúszó a lazacalakúaknál és a harcsaalakúaknál fordul elő, nem tartalmaz úszósugarat. Az úszósugarak száma egy meghatározott tartományban fajra jellemző. Az úszósugárképlet elősegíti a fajok azonosítását. Az úszókat a latin nevükkel rövidítve római szám jelzi a tüskés, arab szám pedig a lágy, osztott úszósugarak számát. A farokúszó formája jellemző: a heterocerk farok aszimmetrikus, felső lebenye nagyobb, a gerincoszlop ebben végződik (pl. kecsegealakúak). A homocerk farok körvonala szimmetrikus, a gerincoszlop itt is a felső lebenyben végződik.

Testüket az irhában képződő, felhámmal fedett pikkelyek borítják. A sugarasúszójúak ősi csoportjaiban a kemény, ganoid pikkelyek fordulnak elő, az újúszójúak többségénél pedig a vékony, hajlékony, elazmoid pikkelyek. Az elazmoid pikkelyek két típusa a kerek (cycloid) és a fésűs (ctenoid) pikkely, utóbbi a sügéralakúakra jellemző. A felhám igen vékony, többrétegű, el nem szarusodó laphám, amely az ívási periódusban egyes pontyfélék hímjeinél elszarusodó, kemény, szemölcsszerű képleteket alkot, ez a nászkiütés vagy dorozsma. Néhány csoportban a bőr csupasz (pl. kölönték, egyes harcsák), máshol a pikkelyek annyira aprók, hogy alig észlelhetők (angolna, menyhal). A pikkelysorok száma egy adott tartományban fajra jellemző, amelyet a pikkelyképlettel szokás megadni. A pikkelyképlet az oldalvonal mentén az oldalvonal fölött és alatt húzódó pikkelysorok számát fejezi ki. A felső pikkelysorokat a hátúszó eleje alatt, az alsókat a hasúszó töve fölött kell számolni. A bőr felhámja nyálkát termel, amely csökkenti a súrlódást és védőréteget képez a test körül. A csupasz testű vagy apró pikkelyekkel borított halaknál a bőr nyálkatermelése intenzívebb, mint a nagyobb pikkelyekkel fedett fajoknál. A halak színét az irhában felhalmozódó pigmentanyagok alakítják ki. Legfontosabbak a gyöngyházfényt adó guanin, amely számos keszeg fehéres, ezüstös árnyalatát és általában a hasoldal világos színét adja. A melanin a sötét, zöldesbarna színt eredményezi (pl. a leső harcsánál), a xantofill sárgás (pl. aranyhal), narancsos, míg az eritrofill vörös színt ad. Az eritrofill főként az úszók vörös színezetéért felelős (vörösszárnyú keszeg).

Az oldalvonalszerv a fejen és a testen kétoldalt húzódik, rendszerint a farokúszóig. Helyzetét a fölötte elhelyezkedő pikkelysoron levő parányi nyílások jelzik, segítségével érzékeli a hal a környező víz áramlását, nyomásváltozását, vibrációját.

Fontos jellegzetességük a bél eredetű úszóhólyag, amelynek gáztartalmát az állat szabályozni tudja, így a hal könnyebben változtatja lebegőképességét. Részt vesz a víz rezgéseinek felfogásában és továbbításában a belsőfül felé. Az úszóhólyag lehet egységes vagy osztott. Nyílt az úszóhólyag, ha a légvezeték összekapcsolja az előbéllel, zárt, ha légvezeték nincsen.

Szaporodásuk, az ívás, döntően külső megtermékenyítéssel történik, csupán néhány faj elevenszülő. A peték (ikra) száma változó, számuk fordítottan arányos a szülők ivadékgondozással kapcsolatos szülői ráfordítással. A nőstényt ikrásnak, a hímet tejesnek nevezik.

Alosztály: Chondrostei – Porcos, vérteshalak

Testfelépítésük számos ősi vonást őriz. Vázrendszerük még nem csontosodik el teljesen. Az állkapocs nem túl fejlett. A gerinchúr és a fecskendőnyílás megtalálható. A koponya hegyes rostrumba fut ki, erőteljes bőrcsontok borítják. A kopoltyúfedő csonttani értelemben nem azonos az újúszójúak operculumával.A bőr csupasz, öt (egy háti és két-két oldalsó) vértsor borítja, amelyek ganoid pikkelyekből állnak.

Rend: Acipenseriformes – Tokhal-alakúak

Testük áramvonalas, a száj fenékállású, elöl a rostrum alján négy bajuszszál ered. A mellúszók erőteljesek, alapjuk széles, a farokúszó heterocerk. A hátúszó hátul, a hasúszó és a farokalatti úszó között helyezkedik el. Anadrom halak, egyeseknek bizonyos földrajzi területeken állandó, maradó populációi vannak. Nagytestű halak, gazdasági szempontból húsuk és ikrájuk (kaviár) magas értéket képvisel. 28 fajukat ismerjük.

Család: Acipenseridae – Tokfélék

Palearktikus elterjedésű család, két kivétellel a rend összes faját magába foglalja. Az öt csontvértet alkotó ganoid pikkelyek alakja, száma és a száj előtt eredő bajuszszálak hossza és alakja fajra jellemző. Magyarországon egyetlen faj, a kecsege, állandó, a többi anadrom vándorló. Az anadrom fajok a Dunán létesült hatalmas tározók (Vaskapu erőmű) miatt már nem jutnak el a hazai folyószakaszra. Egykor gyakori anadrom fajaink voltak a vágótok (Acipenser güldenstaedti) és a viza (Huso huso), ritkább az inkább Al-Dunán ívó sőregtok (Acipenser stellatus); a sima toknak (Acipenser nudiventris) pedig vándorló és állandó populációi is voltak. A vágótok és a viza egy-egy példányát ma is megtalálják, a sőregtok és a sima tok teljesen eltűnt. A túlhalászás (mind a tengeri, mind az édesvízi), a vizek elszennyezése és az ívóhelyek megfogyatkozása miatt állományaik világszerte hanyatlóban vannak. A kecsege kivételével a család minden, hazánkban egykor előforduló faja védett.

Acipenser ruthenus – kecsege. 70-80 cm, legfeljebb 100 cm hosszú és 6-7 kg, rostruma viszonylag megnyúlt, enyhén felfelé hajló. Hátán nagyobb, oldalán és hasán kisebb vértsorai vannak. Bajuszszálai hengeresek és rojtozottak, lesimítva elérik a felső ajkakat. Háta sötétbarna vagy zöldesbarna. Az úszókat egy vékony, fehér sáv szegélyezi. Ívás: április vége – június eleje. Ikráit a folyók kavicsos, homokos alzatán rakja le mély vízben. Hazánkban a Duna, a Rába a Dráva, a Tisza, a Maros, a Körösök, a Szamos és a Bodrog vizében él. A szennyezettebb mellékfolyókban egyre ritkább. Makrogerinctelenekkel – rovarlárvákkal: kérész-, tegzes-, és árvaszúnyog lárvák és csigákkal – táplálkozik. Kelet-Európától Szibériáig él, egyes keleti populációi anadrom vándorlók. A Dunában fennmaradását a kísérleti céllal behozott lénai tok elszabadult és szaporodó állományai veszélyeztetik. A Duna felső szakaszán a két faj hibridizál, ami veszélyt jelent a kecsege tiszta állományaira.

Huso huso – viza. A kifejlett állat legalább 3 méter hosszú és 5–600 kg, a legnagyobb ismert mérete 9 m. Szája előre domborodó, a fej teljes szélességét átíveli. Rostruma tompa, bajuszszálai kissé lapítottak, simák. Fiatalon a rostrum vékony, később válik tompábbá. A kifejlett példányok ezüstösszürke, robusztus, nehézkesnek tűnő halak. Lassú növekedésű, 12–18 évesen lesz ivarérett. Akár 100 évig is élhet. Egykor két hullámban, ősszel és tavasszal vonult fel ívni folyóinkba. Az ívás tavasszal történt. A 20. század közepére eltűnt a Tiszából és mellékfolyóiból (Körösök és a Maros) majd az 1960-as évek közepétől, a Vaskapu erőmű duzzasztóművének elkészültével elzárták útját a Duna hazai szakasza felé. Igen távolra felvándorolt, egészen Passauig, ahol az alzat ívásához kedvező, homokos, kavicsos. Az ivadékok lefelé úsztak a folyón és hosszú évekig nem tértek vissza a tengerből. Legnagyobb állományai a Fekete-tengerben és a Kaszpi-tengerben élnek, de egy kisebb az Adriában is megtalálható. Egy adott folyóból érkező állat ugyanoda megy vissza ívni. Ezért a nagy folyók torkolata környékén élő népesség megtizedelése befolyásolja a szaporodásukat is. A Dunában ívó populációk nagy része már eltűnt. 2010-ben jelölt ivadékokat engedtek be Magyarországon a Dunába, hogy kiderítsék, vajon a szaporulat eléri-e a tengert. Mivel a Duna-deltánál történt észlelés, az ivadékok elérhetik a tengert, így a sikeres vándorlás és ívás biztosítása lehet kulcsa a faj túlélésének.

Az 1970-es években Magyarországon kecsege x viza hibrideket („vicsege”) állítottak elő tógazdasági tenyésztés céljából, de a tenyészanyag biztosítása túl költséges volt így a program elhalt.

14.2. ábra. A tokalakúak. a) kecsege, b) viza

Alosztály: Neopterygii – Újúszójú halak

Mozgásuk elsősorban a hátúszó és anális úszó miatt hatékonyabb az ősibb porcos, vértes halakénál. Pikkelyeik és vázuk könnyebb lett, az állkapcsok erőteljesebbek, a szájforma számtalan módosulása különféle táplálkozásmódok lehetőségét nyújtja.

Alosztályág: Halecostomi – Elasmoid pikkelyűek

Elazmoid pikkelyek jellemzőek.

Teleostei – valódi csontoshalak

Farokúszójuk homocerk, a gerincvelő végfonala a farokcsontig ér, de idegsejtet a farokúszó területén már nem tartalmaz, és nem hatol be az úszó felső lebenyébe. Az arckoponyában az állcsont (maxilla) és köztes állcsont (premaxilla) mozgatható, ezáltal a száj kiölthető lehet.

Öregrend: Elopomorpha – Tarponok és angolnák

Rend: Anguilliformes – Angolna-alakúak

Az angolnák és a murénák megnyúlt testű, kígyószerű halak (anguis [lat.] – kígyó), pikkelyeik aprók, testüket intenzív nyálkaréteg borítja. Ragadozók vagy dögevők, szájukban számos ránőtt foggal. A páros úszók különböző mértékben csökevényesek: hasúszó sehol nem fordul elő, van ahol a mellúszó is hiányzik. Főként a trópusi, valamint a mérsékelt égövi tengerek lakói, a parti zónától a többezer méteres mélységekig. Közel ezer fajuk közül az angolnafélék kivételével csak egy faj fordul elő időnként édesvízben.

Család: Anguillidae – angolnafélék

Katadrom vándorló halak, a tengerben ívnak, de életük nagy részét édesvízben töltik. Mérsékeltövi, szubtrópusi tengerek lakói. Testük hengeres, mellúszójuk fejlett, háti, farokalatti és farokúszójuk összeolvadva egységes úszószegélyt képez. A katadrom fajok egyszer ívnak, majd elpusztulnak. Vándorlásuk, ívásuk, és a lárvák fejlődése fajra jellemző sajátosságokat mutat, a közel 20 faj közül az ívóhely még sok esetben ismeretlen.

Anguilla anguilla – angolna, édesvízi angolna. A nőstények jellemző mérete 20 éves életkorig 40–130 cm, a hímeké 25–40 cm, ezzel a legkisebb valamennyi édesvízi angolna faj között. Az idősebb nőstény ezüstös angolnák tömege 6–7 kg, legfeljebb 10–13 kg, maximális ismert életkora 88 év. Az állat színe az életkoráva összefüggésben folyamatosan változik, az édesvízben a hasi oldal eleinte zöldes, majd bronz-, végül ezüstszínű. Feje kihegyesedő, szájnyílása a szemekig ér, benne apró, hegyes fogak ülnek. Mellúszója a kopoltyúfedő mögött ered. Magyarországon őshonos hal, de jelenlegi állományai nagyrészt telepítés eredményei. Szaporodása egyedülálló az európai halfaunában. Emberi fogyasztása a régmúlt időkre nyúlik vissza, így, gazdasági jelenőségére tekintettel, vándorlását és szaporodásbiológiáját intenzíven kutatják. Ívása a Sargasso-tengerben történik, mély vízben, utána az állatok eltűnnek, valószínűleg elpusztulnak. A fiatal lárvák (protoleptocephalus) áttetsző, lándzsa- vagy fűzfalevél alakú 5–7 mm méretű planktonlények, amelyek bekerülve a Golf-áramlatba Európa partjai felé sodródnak, közben ivadékká alakulnak és elérik a 4–5 cm-s méretet (leptocephalus). Átlagosan három év alatt érik el a kontinens partjait, ekkorra átlátszó testük kígyószerűen megnyúlik, közel 10 cm-re megnő. Ez az üvegangolna stádium, amely pigmentálódni kezd és megkezdi felfelé tartó vándorútját a folyókon. Jellemzően a nőstények vándorolnak fel az édesvizekbe, a hímek általában a tengerben maradnak a folyótorkolatok környékén. A nőstények 2–12 év alatt válnak ivaréretté és elindulnak vissza, a tengerbe. A kisebb fizikai akadályokat (gátak) az éjszaka folyamán a nedves fűben kúszva leküzdik. A tengerbe érkezve a földmágnesesség alapján tájékozódva úsznak vissza az ívóhelyre. Az egyéves utazás alatt nem táplálkoznak, bélcsatornájuk visszafejlődik, szemük nagyobb lesz (ezüstöt angolna). A tengerben mintegy 6000 kilométeres utat tesznek meg, az első szakaszban áramlás ellen az Azori-szigetek felé, majd elérik az egyenlítői áramlás Sargasso-tenger irányába vezető ágát, ahol vándorlásuk az áramlás irányában felgyorsul. Az ivarérés megfelelő késleltetését napszakos vertikális vándorlással állítják be az eltérő hőmérsékletű felszínközeli (0–200m) és mélytengeri (200–1000 m) közti zónák között mozogva. Az édesvízi formánál az ivarérést már elő tudják idézni mesterségesen, ivadékot nevelni azonban ezideig nem sikerült. Az angolnát a 19. század vége óta nevelik halastavakban és természetes vizekben. Az állomány döntően a befogott üvegangolnákból származik. A túltelepítés gyakori, ezért az állatoknál a különféle patogének és a parazitáltság nagy gyakoriságot mutat. Az egyik legfontosabb kórokozó az Anguillicoloides crassus fonálféreg, amelynek jelenléte szoros összefüggésben van a tömeges pusztulások fellépésével. Magyarországon a Balatonban 1991-ben volt a legnagyobb méretű, tömeges angolna-pusztulás, amely közel 350 t tetemet eredményezett. Azóta a telepítés leállt. Az európai populációk magasfokú parazitáltsága és leromló állományai miatt az utóbbi években az üvegangolnák mennyisége 90 %-kal csökkent, ami drasztikus, már-már a faj túlélését veszélyeztető visszaesést jelent. Emiatt az angolnát az IUCN Vörös Listája a kritikusan veszélyeztett fajok közé sorolja.

Öregrend: Clupeomorpha – Heringek

Rend: Clupeiformes – Heringalkatúak

Család: Clupeidae – heringfélék

A farokúszó hosszú, mélyen bemetszett. A hasoldal középvonalában a pikkelyek erős élt alkotnak. A száj csúcsba nyíló, benne apró fogak ülnek. A farokúszó tövére rányúlik két hosszú pikkelylemez. Az oldalvonal hiányzik. Színük a háti oldalon kékesfekete, oldalt és alul ezüstös. Tipikus planktonevő rajhalak, a nagyobbak halivadékkal, apró halakkal is táplálkoznak. A közel 400 fajt számláló rend legnépesebb családja, minden második faj ide tartozik. Az északi félteke mérsékeltövi területein a halászati szempontból legfontosabb fajok közé tartoznak az atlanti hering (Clupea harengus), a szardínia (Sardina pilchardus) és a sprotni (Sprattus sprattus), velük töltik meg az olcsóbb halkonzervek legnagyobb tömegét. Túlhalászásuk komoly ökológiai problémát jelent.

Alosa immaculata – dunai nagy hering. A hasúszók a hátúszó eredése alatt kezdődnek. A Fekete-tenger anadrom halfaja, amely íváshoz a torkolattól többszáz kilométert felúszott a nagyobb folyókon. A Dunában jellemzően az Al-Dunán ívott, legfeljebb a Dráva torkolatáig úszott fel, így hazánk területén nem volt tipikus. Néhány kóbor példánya azonban elérte Mohácsot is, de az utóbbi fél évszázadban a Vaskapu erőmű duzzasztóművein nem jutott át. Elterjedési területén is hanyatló faj, mert ívása a többi folyóvízben is zavart szenved. Természetvédelmi státusza fenyegetett, a sebezhető kategóriába sorolják (IUCN Vörös Lista). Mivel az egyetlen heringféle, amely a magyar halfaunával kapcsolatba hozható, természetvédelmi oltalom alatt áll. Védett!

14.3. ábra. Az Anguilliformes és Clupeiformes rendek. a) angolna, b) leptocephalus lárva és növekedése, c) dunai nagy hering

Öregrend: Ostariophysi – Pontyok és harcsák

A halak második legnagyobb öregrendje. Az édevízi fajok kétharmada, az összes halfajnak pedig a negyede ide tartozik. Egyik közös jellemzőjük a Weber-féle csontok jelenléte.

Rend: Cypriniformes – Pontyalakúak

A földtörténeti középidő elején jelentek meg, közel négyezer fajuk valamennyi kontinensen jelen van. A pontyfélék (2838 faj) a rend és egyben a gerincesek legnagyobb fajszámú családja. A csíkfélék (Cobitidae) és a kövicsíkfélék (Balitoridae) együtt további ezer fajt képviselnek. A kisebb családokkal együtt közel 4000 faj tartozik ide. A legfontosabb édesvízi halak.

Család: Cyprinidae – pontyfélék

Többé-kevésbé magas hátú, kis- vagy közepes termetű halak. Oldaluk ezüstös, úszóik olykor pirosasak. Általában jól látható cikloid pikkelyeik vannak. A mellúszók hasi állásúak, a hátul elhelyezkedő hasúszók mögöttük állnak. A hátúszó egyetlen tagból áll, elöl néhány kemény tüske merevíti, mögötte lágy, osztott úszósugarakból épül fel. Az oldalvonal rendszerint jól látható. Általában békés halak, makrogerincteleneket, zooplanktont és hínárnövényeket fogyasztanak fajra jellemző arányban. Szájuk körül húsos ajak látható, csúcsbanyíló, alsó vagy felső állású, sok fajnál kiölthető, körülötte bajuszszálak lehetnek (1–2 pár), fogaik nincsenek. Ötödik kopoltyúívük garatcsonttá alakul, amely fajra jellemző számú és elrendeződésű csontos kiemelkedést, ú.n. garatfogakat hRendz. A garatfogak táplálék összepréselését, őrlését teszik lehetővé a garat felső, megkeményedő falához (pontynál: pontykő) szorítva. Úszóhólyagjukat légvezeték köti össze a garattal (nyílt úszóhólyagú halak, „physostomi”). Viszonylag meleg vízben, április, május, június folyamán ívnak (a konkrét időszak fajra jellemző).

Egyedülállóan fajgazdag család, közel 3000 fajt számlál. Tipikusan édesvízi, ritkán brakkvízi, vagy sósvízi fajok. A legtöbb faj Délkelet-Ázsiában honos, csak Ausztráliából és Dél-Amerikából hiányoznak. A távol-keleti kultúrákban nagy hagyománya van az édesvízi halak tenyésztésének. Ide nyúlnak vissza az esztétikai célból nemesített formák pl. az aranyhal (Carassius auratus) és a pontyból kitenyésztett koipontyok nemesítésének kezdetei, amelyek ma is virágzó halgazdasági ágazatot jelentenek. Számos pontyfélét tenyésztenek, elsősorban a pontyot, amely Eurázsiában élelmezési, Észak-Amerikában inkább takarmányozási célokat szolgál. A trópusi eredetű zebradánió (Danio rerio) a genetika és a fejlődéstan fontos modell-állata, az alkalmazott biológia toxikológiai teszteknél használja.

Cyprinus carpio – ponty. Testmérete 40–50 cm, de az idős példányok akár 1 méternél is nagyobbak. Ivaréretten átlagosan 0,5 – 4 kg, a hazai horgászrekord 33,33 kg. Szája csúcsba nyíló, két pár bajusza van, egyik a felső állkapcson, másik a szájzugban. Úszóinak leső sugarai tüskések, a többi lágy. Hátúszója hosszú, 15–22 lágy osztott sugárral, szegélye egyenes vagy kissé homorú. Alakváltozatai közül a törzsalak a folyami életmódú vad- vagy nyurgaponty, amely megnyúlt, orsó alakú, a tenyészett alakokhoz viszonyítva kevésbé magashátú. A nemesített, tógazdasági pontyok többnyire magashátúak, azonos testhosszhoz viszonyítva nagyobb tömegűek, a pikkelyborításuk eltérő lehet: a legkevésbé pikkelyezett a bőrponty, a tükörpontynál kopoltyúfedő mögött, a hátúszó alatt, a farok- és farokalatti úszóknál lehetnek pikkelyek.

Eurázsiai elterjedésű, eredeti élőhelye a síkvidéki folyamok lassabb áramlású szakaszai. Három alfaja közül a törzsfaj éri el az elterjedési terület nyugati határát jelentő Duna vízrendszerét. Színezete általánosságban a háti oldalon zöldes vagy barna, lefelé kivilágosodik, a has sárgásfehér, az úszók kevéssé pirosasak. A két távolkeleti alfaj az európai piacon is megjelent, ezért horgásztavakban olykor élénkebb színezetű, pirosas úszójú, ezüstösebb oldalú pontyok is megjelennek. Elsősorban fenéklakó gerinctelenekkel táplálkozik. Fejével túró mozdulatot tesz, majd teleszkópszerűen kinyújtható szájával felszippantja a táplálékot (árvaszúnyog- és egyéb lárvák, víziászka, kisrákok, csigák, férgek). Kedveli a vízinövények fiatal hajtásait is. Jelenlétéről a parti nádasban a nádszálak lökésszerű mozgása, a nyílt vízben a túrás következtében a vízfelszínen megjelenő gázbuborékok árulkodnak. Íváskor az ikrás kb. 300 000 ikrát bocsájt a vízbe. Jól viseli a nagy egyedsűrűséget, a hőmérséklet és az oxigéntartalom ingadozásait, ezért hazánkban sikeresen tenyészthető. A legnagyobb gazdasági és sporthorgászati jelentőségű pontyfélénk. A kiskereskedelemben többnyire a háromnyaras tógazdasági pontyokat árusítják. A fekete-fehér-narancsvörös mintázatú díszpontyokat (koi pontyok) a viszonylag meleg szubtrópusi klímáról származó Cyprinus carpio rubrofuscus alfajból nemesítették, ma gyakran láthatók nagyobb középületek, bevásárlóközpontok díszítő akváriumaiban.

14.4. ábra. A Cypriniformes rend 1. a) tőponty, b) tükörponty, c) nyurga ponty, d) koi ponty

Carassius carassius – kárász, széles kárász, aranykárász. Sok tekintetben hasonlít a pontyhoz, de annál jóval kisebb, rendszerint 25 cm-re nő meg, néha 30 cm-nél is nagyobb. Homloka meredeken emelkedik, magashátú, tompaorrú hal. Szája nem ölthető ki teleszkópszerűen, bajuszszálakat nem visel. Színezete a háti oldalon olajzöld, oldalt aranysárga, úszói sárgásvörösek. A hátúszó körvonala enyhén domború. Azonosításánál a garatfogak mellett döntő jelentőségű a bognártüske (a hátúszó nagy, tüskés úszósugara) hátoldalának fogazottsága, amely az ezüstkárászéhoz képest intenzívebben fogazott. A faroktőnél jellemzően egy sötét folt látható, de az idősebb példányoknál ez eltűnik. A pontynál jellemzőbb az elmocsarasodó, nyáron pangóvizű, vízinövényekben gazdag kisvizekre, sekély állóvizekre. Télre az alzatba beássa magát. Az ezüstkárász megjelenése következtében valaha egyik leggyakoribb halunk állományai erősen visszaszorultak.

Carassius gibelio – ezüstkárász. Hasonlít a kárászhoz, de háta nem olyan magas, pikkelyei ezüstös fényűek, hátúszója egyenes vonalú vagy enyhén konkáv. Farokúszója valamivel mélyebben bemetszett. Leggyakoribb halaink egyike, holott nem őshonos fajunk. Gyomhal, amely a hegyi patakoktól eltekintve elvileg bármilyen víztestben megtalálható. Délkelet-ázsiai eredetű halfaj, amely erőteljes inváziót mutatott a 20. század során. A hazai tógazdaságokba gazdasági céllal telepítették, abból a megfontolásból, hogy a pontynál igénytelenebb és ellenállóbb ezüstkárász a ponty pusztulása esetén is megmarad és hasznot hoz. A század közepére elérte Európát, ahol a féltett vízimadarak táplálására még telepíteni is kezdték a gyorsan szaporodó, igénytelen halat, amely azután már magától hódította meg a környező területeket. Az elterjedési terület frontvonalában a faj ginogenetikusan szaporodik. Ez a partenogenezisnek egy olyan formája, ahol a rokon fajok (pl. más pontyfélék) tejeseivel együtt ívik a nőstény ezüstkárász, de az ikrákból nem hibridek, hanem ezüstkárász egyedek fejlődnek ki. A ginogenetikus populációk triploid nőstényekből álltak. A 20. század végefelé az invázió folyamata már egész Magyarországon lezárult, a meghonosodott hal egyre több helyen áttért a kétivaros szaporodásra diploid hímekkel és nőstényekkel. Mára szinte egész Európában elterjedt, amely a hazai pontyfélék fontos kompetítora. Halgazdaságokban kifejezetten káros.

Carassius auratus – aranyhal. Az ezüstkárász rokona, hozzá hasonlóan ázsiai eredetű. Belőle nemesítették a különféle aranyhalakat, legalább 1400 éve. Diploid, dísztavakban él, nem inváziós. Tenyésztése fontos halgazdasági üzletág.

14.5. ábra. A Cypriniformes rend 2. a) kárász, b) ezüstkárász, c-d) aranyhalak

Ctenopharyngodon idella – amur. Nagyméretű, izmos, hengeres testű, áramvonalas hal. Átlagosan 1 méteresre nő, de legfeljebb másfél méter. A horgászrekord 40,5 kg. Szája félig alsó állású, vaskos ajkakkal. Ezüstszínű, háta kissé sötétebb zöldesbarna, a pikkelyek kontúrja fekete. Hátúszója viszonylag rövid, valamivel a hasúszók előtt ered. A hasoldali úszói és farokúszója enyhén vörhenyesek. Nem őshonos halunk, szubtrópusi eredetű, kelet-ázsiai folyamlakó hal, amely a mélymedrű, erősebb sodrású szakaszokat kedveli. Nálunk 6–10 évesen lesz ivarérett, őshazájában akár már másfél évesen, de hazánkban csak a 20 fokosnál melegebb folyóvizkben ívik. Ikráinak száma 100 ezertől kétmillióig terjed. Az ivadékkorát követően áttér a hínárnövények hajtásainak fogyasztására. Az 1960-as évek során telepítették be a Balatonba az eutrofizálódás következtében fellépő erős hinarasodás megfékezésére. Ma nagyobb folyóinkban jelen van és természetesen is szaporodik. Nagy mérete okán kedvelt zsákmánya a sporthorgászoknak.

14.6. ábra. A Cypriniformes rend 3. Amur

Tinca tinca – compó. Testhossza 20–30, legfeljebb 40 cm, a hazai rekorpéldány 3,7 kg. Szájszegletében egy pár bajuszszál van. Egyedülálló ismertetőjegye, hogy úszói lekerekítettek. Színe igen változó, lehet aranysárga, rézvörös, zöldessárga, sötétzöld, a hasi oldala felé kissé világosodik. Nagyszámú, apró pikkely fedi, ezért testét vastag nyálkaréteg borítja. Húsa jóízű, hazánkban azonban nem tenyésztik. Síkvidéki állóvizek, holtágak, mocsarak jellemző faja, de sehol sem tömeges. A kárászéhoz hasonló élőhelyeket kedvel.

Barbus barbus – márna, rózsás márna. Teste 40–50 cm, de akár 70 cm-nél nagyobbra is megnő, a sodráshoz alkalmazkodva orsóalakú, izmos, feje háthasi irányban enyhén lapított. Szája alsó állású, két pár bajuszszála közül egyik a száj szegletében, másik a felső állkapcsán ered. Ezüstös színű időnként rezes árnyalatú, háti oldal kicsit sötétebb. A hátúszó kivételével úszói kissé narancsvöröses árnyalatúak. Hátúszója rövid, szinte háromszögletű, farokúszója erősen bemetszett. Táplálékát a mederfenéken keresi, főként makrogerincteleneket, de növényi anyagokat is fogyaszt. A síkvidéki folyók földrajzi értelemben vett közép-szakasz jellegű régiójának jellemző, áramláskedvelő halfaja. Hazánkban általánosan elterjedt, róla nevezik ezt a folyószakaszt márna szinttájnak. Húsa finom, de ikrája mérgező.

Barbus carpathicus (korábban a Barbus peloponnessius petényi taxonnak tartották) – petényi márna. Általában 15–20 cm méretű pataklakó hal, testalkata hasonlít a márnáéra, de színezete kevésbé élénk. Sárgásbarna testén elszórt sötét foltok látszanak. Hátúszójában nincs fogazott tüskés úszósugár. Hideg, magas oxigéntartalmú vizeket kedvel. A Pilis-Visegrádi-hegység, valamint a Börzsöny patakjaiban, az Ipolyban, továbbá az Aggteleki-karszt, a Zemplén patakjaiban, a Hernád, a Bódva és a Felső-Tisza vizében él. Valamennyi populációja a Kárpát-medence területén honos, tehát kis elterjedésű, bennszülött faj, ezért fokozottan védett!

14.7. ábra. A Cypriniformes rend 4. a) compó, b) márna, c-d) petényi márna

Alburnus alburnus – küsz, szélhajtó küsz. Teste 10–15 cm hosszú, oldala fényes ezüstös. Feje kihegyesedő, testéhez képest viszonylag rövid, a száj hasítéka ferdén felfelé irányul, tehát felső állású. Rövid hátúszója a test középvonalától hátrébb ered. Előszeretettel fogyasztja a vízfelszínre hullott rovarokat, ezen kívül zooplanktonnal és algákkal is táplálkozik. Alföldi, lassúfolyású és állóvizeinkben, holtágakban él, a nyílt vízben gyakran kisebb-nagyobb rajokba tömörül. A Dunában tömeges. A kisvizeket, mocsarakat nem kedveli. Tömeges voltából eredően ragadozó halaink fontos zsákmányállata, elsősorban a ragadozó őn (balin) kedvelt tápláléka, de a sügér és a süllő sem veti meg. Közismert hal, a köznyelv snecinek hívja. Pikkelyeit magas guanintartalma miatt régen gyöngyházfesték előállítására használták.

Rokona, a természetvédelmi oltalom alatt álló sujtásos küsz (Alburnoides bipunctatus) jóval ritkább, a nagyobb, tisztavizű, síkvidéki patakok, kisebb folyók lakója, oldalvonala mentén alul és fölül sötét pettyekből kirajzolt pontsor (sujtás) látható.

14.8. ábra. A Cypriniformes rend 5. a) szélhajtó küsz, b) sujtásos küsz

Abramis brama – dévérkeszeg. Legnagyobbra növő keszegünk, átlagosan 25 – 40 cm, de akár nagyobbra is megnőhet, rendszerint 2 kg, de ennél jóval nagyobb tömegű példányokról is vannak adatok. Viszonylag magas hátú, hátoldalának íve a fej és a hátúszó között enyhén megtörik. Úszói sötétszürkék, oldala ezüstös szürke. Mellúszói lesimítva elérik a hasúszók vonalát. A hasonló karikakeszegtől biztosan megkülönbözteti a hátúszó és az oldalvonal közötti pikkelysorok száma, ami a dévérnél 12–13, míg a karikakeszegnél 8–10. A dévérnél a pikkelyek mérete az oldalvonal irtányából a hátúszó felé jelentősen csökken, a karikakeszegnél azonban nem változik. Szája a pontyéhoz hasonlóan teleszkópszerűen kitölthető. Életmódja és táplálkozása emlékeztet a pontyéra.

Róla nevezték el a folyók alföldi, lassú folyású, földrajzi értelemben vett alsó szakaszát dévér-szinttájnak. Hazánkban a gyorsfolyású hegyipatakok és a lápos, mocsaras területek kivételével általánosan előfordul. Húsa ízletes, de szálkás.

Blicca bjoerkna – karikakeszeg. Legfeljebb 35 cm-re nő meg és 1 kg-t nyom, de már a 15-cm-nél hosszabb példányok is nagynak számítanak. Hasonlít a dévérhez, de a hát vonala egyenletes ívben emelkedik. Oldala fényesen ezüstös, pikkelyei és szemei nagyobbak, páros úszói szürkéspirosak, hátúszója világosszürke. Mellúszói lesimítva nem érik el a hasúszó vonalát. Alföldi állóvizeinkben igen gyakori lehet, kedveli a hinaras alzatot, viszont nem jellemző a dévérkeszeg által kedvelt mélyebb mederrészekben. A Dunában is tömeges. Táplálkozásában több a növényi anyag, mint a dévérnél.

Scardinius erythropthalamus – vörösszárnyú keszeg. 20–25 cm, legfeljebb 30 cm hosszú, oldalról lapított, finoman ívelt testű hal. Háta olajzöld, oldala fiatalon ezüstös, később aranysárga lehet. Szemgyűrűje sárgás-narancsos, úszói élénkpirosak. Hátúszója jellegzetesen a hasúszó alapjánál hátrébb kezdődik. Kis szája enyhén felsőállású. Táplálékában a zooplankton mellett valamivel nagyobb arányban szerepelnek a hínárhajtások. 2–3 évesen lesz ivarérett, ikráit a vízinövényekre rakja. Gyakori halunk, sekély, nyugodt vizekben, holtágakban, mocsarakban jellemző, folyókban csak a csendesebb szakszokon fordul elő.

Rutilus rutilus – bodorka. 15–20 cm, ritkán nagyobb. Emlékeztet a vörösszárnyú keszegre, háta kicsivel lapítottabb. Szemgyűrűje élénkpiros, úszói viszont kevésbé élénk színűek, a vörös szín inkább a hasi oldalon levő úszókon élénkebb. Hátúszója egyvonalban ered a hasúszó alapjával. Szája csúcsba nyíló, tápláléka döntően különböző kisrákokból (zooplankton) és alzatlakó gerinctelenekből (férgek, rovarlárvák, puhatestűek) áll, kevesebb növényi anyagot tartalmaz, mint a vörösszárnyú keszegé. A nyugodt, vízinövényekkel benőtt állóvizek tipikus, gyakori halfaja.

14.9. ábra. A Cypriniformes rend 6. a) dévérkeszeg, b) karikakeszeg, c) bodorka, d) vörösszárnyú keszeg

Pelecus cultratus – garda. 30–40 cm hosszú, megnyúlt testű hal, háta egyenes, hasoldala enyhén ívelt, a farok felé teste jelentősen elkeskenyedik. A hasoldalon pikkelymentes él húzódik. Fénylő, ezüstös teste, hosszú, hegyes mellúszói és kihegyeseső, mélyen bemetszett farokúszója a tengeri halakra emlékeztet. Hátúszója kicsi, oldalvonla a kopoltyúfedő mögött zegzugos hullámvonalban fut le, majd hátrakanyarodik. Szája felsőállású. A fiatal példányok a vízfelszínre hulló rovarokkal táplálkoznak, a nagyok viszont már kisebb halakat (leginkább küszt) fogyasztanak. A garda a Fekete-tenger anadrom vándorló hala, amelynek egykor vándorló, ma már inkább csak maradó populációi élnek a nagyobb hazai folyókban és a Balatonban. Tavasszal érkeztek ívni és ősszel vándoroltak vissza a tengerbe. Húsa bár szálkás, de ízletes, ezért balatoni halászatának nagy hagyománya volt: az ősszel hatalmas rajokba verődő halakat a Tihanyban a hegyoldalból figyelték és kiáltással jelezték a halraj helyzetét a csónakban levő halászoknak. Ezért nevezték a gardát „látott hal”-nak.

Squalius cephalus – domolykó, fejes domolykó. 30–40 cm hosszú, ritkán nagyobb. Izmos, orsóalakú hal, feje viszonylag lekerekített, szája csúcsba nyíló, szájszeglete nem éri el a szemet. Háta feketésszürke, oldala szürke, hasa fehér. A pikkelyek kontúrja fekete. Hátúszója és farokúszója sötétszürke. A hegyi patakokban az alámosott, kicsit mélyebb vizű öblökben, a síkságon a tiszta folyóvizekben él, leginkább a márna szinttájig. Táplálékát a vízfelszínre eső rovaroktól kezdve a planktonszervezeteken át a kisebb vízi gerinctelenekig mindenféle állat alkotja. Az idősebb példányok olykor kishalat is fogyasztanak. A fiatalok kis csapatokban járnak, a nagyobb, idősebb példányok már magányosan.

Aspius aspius – balin, ragadozó őn. Testhossza 50–60 cm, de akár egy méteresre is megnőhet. Pikkelyei nem túl nagyok. Tömege általában 2–3 kg, de a hazai horgászrekord 10,54 kg. Az alsó állkapocs csúcsa enyhén felfelé hajlik. Teste izmos, orsóalakú, ezüstös, szájnyílása eléri a szem vonalát. Farokúszója bemetszett, hátúszója rövid, farokalatti úszója viszonylag hosszú, 14 osztott sugárral, amelyek közül az elsők jóval hosszabbak. Úszói vörösesek. Alapvetően folyami hal, a márna szinttáj és a dévér szinttáj lakója. Az egyetlen ragadozó életmódú pontyféle. Zsákmányát nyelés közben garatfogaival a garat falához préseli. Előszeretettel támad a felszínközelben úszkáló halrajokra, támadását, a rablást, jellegzetes csobbanás kíséri, amelynek hallatán a horgászok ráismernek a balin mozgására. Gyakran néhány fős csapatokban, máskor magányosan jár tápláléka után, a nyílt vízben. Legfontosabb zsákmányát a kisebb keszegfajok és a küsz jelentik. Mára jelentősen megritkult.

14.10. ábra. A Cypriniformes rend 7. a) garda, b) domolykó, c) balin

Phoxinus phoxinus – fürge cselle. Testhossza 6–8, néha 10 cm, orsóalakú, feje lekerekített. Szája kicsi, enyhén alsóállású. Úszói lekerekítettek, az egymás közelében eredő hátúszóban és farokalatti úszóban egyaránt 6–8 osztott sugár található. Pikkelyei aprók, nem állnak szabályos sorokban. Oldalvonala csak a test elején látható. Háta sötétbarnával pettyezett, oldala sárgás, nagyobb sötét foltsorral díszített. Ívási időszakban a hímek nászruhája a feji részen feketéskék, a hasi oldalon élénkpiros. A dombvidéki és középhegységi patakok jellemző halfaja, a hideg, oxigéndús vizet kedveli. Kis rajokban úszkálhatnak, a halak gyakran csak elsuhanó kis árnyéknak látszanak. A meder alzatán élő apró rovarlárvákkal és bolharákokkal táplálkozik, de a vízfelszínre eső rovarokat is elkapja. Eurázsiai faj, a meleg, déli országokból hiányzik. Védett!

A korábban fenékjáró küllőnek (Gobio gobio) tekintett halaink valójában két külön faj, a dunai és a tiszai küllő képviselői. A fenékjáró küllő elteredési területe Nyugat-Európától Szibériáig tart, Magyarországot északról súrolja, itt a két említett hazai fajjal hibrid zónát képez.

Gobio obtusirostris – dunai küllő. 10–15, legfeljebb 20 cm hosszúra nő. Hengeres, felül ívelt, alul lapos testű, feje lekerekített, szája alsó állású, a szögletében egy pár bajuszszállal. Hátúszója viszonylag rövid, sötéten pettyezett, csakúgy, mint a farokúszó. Végbélnyílása a farokalatti úszó eredése és a hasúszó között középen vagy kissé hátrébb helyezkedik el. Faroknyele, az anális úszó és a farok közötti elkeskenyedő törzsrész, ovális alakú. Oldalán sötét foltok alkotta sáv húzódik a farokig. Fenéklakó gerincteleneket és szerves törmeléket fogyaszt. Élőhelye ugyanaz, mint a fürge csellének. A Duna felső- és középső vízgyűjtőjének bennszülött faja, Magyarországon a Dunántúlon elterjedt. A morfológiailag nagyon hasonló tiszai küllő (Gobio carpathicus) jóval kisebb elterjedési területű, a Kárpát-medence keleti felének bennszülött faja, amely a Felső-Tisza vízgyűjtőjén él, Magyarországon, Szlovákiában, Ukrajnában és Romániában. Védett!

Rhodeus sericeus – szivárványos ökle. Átlagosan 6–8 cm nagyságú, magas hátú, ívelt testű hal. Oldalvonala csak a kopoltyúfedő mögötti rövid, 5–6 pikkelynyi szakaszon látható. A faroknyélen egy kékeszöld, irizáló sáv húzódik a test közepéig. Ívása során a hím színpompás nászruhát ölt, a nőstény néhány cm-s tojócsövet növeszt, amellyel csekély számú, 40–80 db. ikráját najádok (Unionidae kagylócsalád) kopoltyúlemezei közé juttatja be, tojócsövét a kagyló bevezető szifói közé illesztve. Ez után a tejes juttatja spermáját a bevezető szifóhoz. A megtermékenyatés már a kagyló belsejében történik. Minden olyan víztestben megtalálható, ahol najádok is élnek. A kagylót a közel 1 cm hosszú ivadékok hagyják csak el. Kelet-Európa és az Északi-, valamint Balti-tenger országainak lakója, elterjedési területe mind nyugat, ming kelet felé növekedőben van. Védett, bár hazánkban gyakori és különösebb veszély sem fenyegeti.

14.11. ábra. A Cypriniformes rend 8. a) fürge cselle, b) dunai küllő, c) szivárványos ökle

Hypophthalmichthys molitrix – busa, fehér busa. 50–70 cm hosszú, de akár méteresnél nagyobbra nőhet. Legnagyobb ismert tömege 50 kg. Teste alul-felül ívelt, a hasi oldalon egy pikkelyekkel borított él húzódik a toroktól a végbélnyílásig. Világos, ezüstös színű, mintázata nincsen. Pikkelyei igen aprók, farokúszója erősen bemetszett. Szája felsőállású.Szeme szokatlanul lent helyezkedik el, a szájszögletből hátrafelé húzott képzeletbeli vonal metszi azt. Planktonevő, elsősorban az algákat szűri hatékonyan a kopoltyúívek belső oldalán kialakult szivacsos szűrőszerkezet segítségével. Nem őshonos halunk, Kínából telepítették be az 1960-as években elsősorban a nyári balatoni algavirágzás megfékezésére. Világszerte telepítik, és sok helyen, így hazánkban is, önállóan szaporodó populációi alakultak ki. Eredeti elterjedési területén a nagy folyók, folyamok hala, amely íváshoz felfelé vándorol az erős sodrású, sekély, zátonyos vizekhez. Táplálkozása nagyrészt a folyó által elárasztott területeken történik. Ősszel csapatostul vonul telelni a mélyebb mederszakaszokra. Magyarországon lassabban nő, ivarérettségét csak 5–6 évesen éri el. Először a Tisza vízrendszerében figyelték meg ívását, ma már a Dunában és egyes mellékfolyóiban is szaporodik. Halászata természetes vizekben komoly nehézséggel jár, a hagyományos halászati eszközök ugyanis nem hatékonyak (az állat kiugrik a hálóból). A pettyes busa (H. nobilis) hasonló, de szeme még lejjebb található, oldala sötét márványos mintázatot mutat. Hazánkba a fehér busa telepítése során véletlenül került be, a két faj mesterséges hibridjeit is telepítették, majd a pettyes busát is. Ez a faj inkább zooplanktont szűr lemezes szerkezetű kopoltyúszűrőjével.

Pseudorasbora parva – kínai razbóra, razbóra. 8–10, legfeljebb 12 cm hosszú, megnyúlt testű hal. A hát a hátúszóig felfelé ível, onnan hirtelen megtörik, majd a farok közelében a test nyélszerűen elkeskenyedik. A hátúszó a hasúszó fölött ered. Feje lapos, szája felsőállású. A pikkelyek ezüstösek, hátsó szélük kontúrja fekete. Az ivadékok és a nőstények testén egy hosszanti sötét sáv fut végig a szájtól a farokúszó tövéig. Az 1960-as években érkezett véletlenül a távol-keleti busa és amúr szállítmányokkal, azóta Európa egyik fontos inváziós halfaja. A sekély, gyorsan felmelegedő, nyugodt vizeket kedveli, de a hegyi patakok kivételével hazánkban bármilyen víztestből előkerülhet. Planktonnal majd nagyobb, úszó makrogerinctelenekkel táplálkozik (pl. rovarlárvák). Igen gyorsan fejlődik, már egy évesen szaporodik, a nőstény közel 1000 ikrát rak le kövekre, amelyeket a hím őriz. Az őshonos állatok elől kifalja a táplálékot.

14.12. ábra. A Cypriniformes rend 9. a) fehér busa, b) kínai razbóra

Család: Cobitidae – Valódi csíkfélék

Óvilági elterjedésű, kisméretű, vékony, megnyúlt testű halak, alsóállású szájjal és több pár bajuszszállal. Úszóik lekerekítettek. Elsősorban áramlóvizekben élnek, de kisvizes területeken is megtalálhatók. Főként gerincteleneket, mellette szerves törmeléket, egyesek olykor növényi részeket is fogyasztanak. Néhány faj jól alkalmazkodott az oxigénszegény vizekhez és hatékony kisegítő légzést folytat. Közel 240 fajuk közül nálunk 3 fordul elő. Valamennyi hazai fajuk védett.

Misgurnus fossilis – réticsík. Legnagyobb csíkfajunk, 25–30 cm, de néha nagyobbra is megnő. Ajkai húsosak, felső állkapcsán 4, az alsón 6 bajuszszál található. Teste erősen megnyúlt, oldalirányban egy kevéssé lapított, úszói a farokúszó kivételével kicsik. Apró pikkelyei csak az oldalán találhatók, testének nagy részét csak vastag nyálkaréteg fedi, oldalvonala végigfut a testen. Világosbarna testén sötét foltokból álló hosszanti sávok futnak végig a farokig. Élőhelyét az alföldi folyókhoz kapcsolódó vizes területek jelentették: áradáskor eljutott távolabbi elöntött rétekre, mocsarakba, csatornákba, kubikgödrökbe. A mocsarak lecsapolása, az árterek és a hozzájuk tartozó kisvizes élőhelyek eltűnésével az Alföld egyik legközönségesebb hala erősen visszaszorult. A kiszáradó mocsaras élőhelyekhez alkalmazkodva kisegítő légzést használ: a felszínre emelkedik, levegőt nyel, majd átpréseli bélcsatornáján. A gázcsere a középbél hátsó harmadának sűrű érhálózatán keresztül megy végbe. Lárvája más módon fedezi oxigénszükségletét: az első 10–12 napon át nagy felületű külső kopoltyúbojtokat visel. Ha élőhelye kiszárad, az iszapba, nedves talajba beásva magát (általában 20–30 cm mélyre) még egy ideig túlél, erre utal fajneve: fossilis – ásott. A légnyomás legcsekélyebb változására megváltozik mozgásának intenzitása, ezért időjós halnak tekintették és gyakorta tartották fogságban. Fogyasztása a szegény emberek körében mindennapos volt, a hal visszaszorulásával eltűnt a csíkászat mestersége, csakúgy mint a csíkos káposzta. Közép- és kelet-európai faj, a kontinens északi, nyugati és déli országaiból hiányzik, egészen az Urálig előfordul.

Cobitis elongatoides – vágócsík. 10–15 cm hosszú, felső állkapcsán 4, szájszögletében 1–1 egyforma bajuszszál van,. Vajszínű testének középvonalában egy erőteljes, sötétbarna foltokból álló sáv húzódik. Háti oldalát kisebb foltsorok tarkítják. Hegylábi patakok, folyók, alföldi áramlóvizek hala, az erősen elmocsarasodó vizeket nem kedveli, bár anatómiailag képes lenne béllégzésre. Nappalra vagy menekülésképpen gyakran beássa magát a homokos, iszapos alzatba. Makrogerinctelenek mellett szerves törmeléket is eszik. Nevét onnan kapta, hogy szeme alatt egy bőrredőben hátrafelé irányuló, felmereszthető csonttüske húzódik, amely még az ember tenyerét is felsértheti (ez a tulajdonsága nem egyedi, más fajoknál is jelen van). Egyenletes pikkelyborítása van, oldalvonala nem látható. A Duna vízrendszerének bennszülött faja. Korábban tévesen a teljes eurázsiai elterjedésű C. taenia fajjal azonosították, amely hiányzik a Duna vízrendszeréből.

Család: Balitoridae – Kövicsíkfélék

Eurázsiai elterjedésű halak, alakra a valódi csíkfélékre hasonlítanak, a két család között csonttani bélyegekben van eltérés (pl. a Weber-féle csontok utolsó tagja eltérő alakú). Legalább 3 pár bajuszuk van. A pontyalakúak rendjének fajokban a második leggazdagabb családja, közel 800 fajt számlál, többségük délkelet-ázsiai. Hazánkban egyetlen faj él.

Barbatula barbatula – kövicsík. 12–13 cm hosszú, színe világos alapon sötét, barnás színnel márványozott. Feje kissé lapított, szeme kicsi, szájzugaiban két hosszabb, felső ajkán négy rövidebb bajuszszála van. A szem alatti tüske a bőrben rejtve helyezkedik el. Pikkelyei nagyon aprók, nem alkotnak szabályos zsindelyszerű borítást, a testet vastag nyálkaréteg veszi körül. Oldalvonala jól látható. Úszói lekerekítettek, a hátúszón és kissé csapott farokúszóján finom sötét pettyezés látható. Középhegységi patakjaink jellegzetes hala, amely a fürge cselle, a dunai vagy a tiszai küllő, a domolykó, és olykor a petényi márna vagy a sebes pisztráng társaságában fordulhat elő. A déli területek kivételével egész Európában jelen van, áreája egészen Szibériáig tart. Védett!

14.13. ábra. A Cypriniformes rend 10. a-b) réticsík, c) vágócsík, d) kövicsík

Rend: Siluriformes – Harcsaalakúak

Szájukban számos csonton ránőtt fogak ülnek, zsírúszójuk lehet, jellemző a hátúszó és a mellúszók előtti tüskés úszósugár. Testük csupasz vagy csontlemezek borítják. Általában több, legfeljebb 4 pár bajuszuk van. Szemük apró, a tájékozódásban a bajuszok nagyobb szerepet járszanak. Jól fejlett Weber-féle csontjaik vannak. Kedvelt alanyai a sporthorgászatnak, az akvarisztikának és a gasztronómiának. Sok az aprótermetű faj, de ide tartozik az egyik legnagyobb édesvízi hal, a lesőharcsa. 38 családban közel 3500 fajjal az egyike a legnépesebb halrendeknek.

Család: Siluridae – harcsafélék

Eurázsiai elterjedésű édesvízi halak, a 99 faj zöme Ázsiában él, kontinensünkön csak két Silurus faj honos. Testük csupasz, szájuk körül 2–3 pár bajuszszál van, farokalatti úszójuk hosszú, húsuk szálkáktól mentes.

Silurus glanis – lesőharcsa. Hazánk legnagyobbra növő őshonos ragadozója, amelyet ízes, szálkanélküli húsa miatt sokan kedvelnek. A közelmúltban fogott magyar rekordpéldány 113 kg és 230 cm (2010), de a régi forrásmunkák megemlítenek 3 m fölötti példányokat is. A legtöbb kifogott példány csak 1–1,5 m hosszú. Olajzöld, de színe a környezethez idomulhat. Feje széles, háthasi irányban lapított, törzse a farok felé fokozatosan oldalirányban lapított és egyre alacsonyabb lesz. Felső ajkán kétoldalt 1–1 hosszú, alul 4 rövidebb bajuszszál ered. Szája széles, hatalmasra nyitható, benne több sorban sűrűn álló apró, de hegyes ránőtt fogak kefeszegélyt alkotnak. Hátúszója szokatlanul rövid, a mellúszó és a hasúszó eredése között félúton található. A mellúszó első úszósugara különálló csonttüskét alkot. Hasúszója meglehetősen előre tolódott. Igen hosszú farokalatti úszója a végbélnyílástól a viszonylag kicsi farokúszó tövéig tart. Éjszaka aktívan jár zsákmánya után. Falánk ragadozó, amely lesből támad, halat és más elérhető gerinceseket is fogyaszt. Fiatalon a fenék közelében makrogerincteleneket és kisebb halakat eszik. Május végén, júniusban ívik. Ivadékgondozó, a hím a növényekből készített fészket a lárvák keléséig őrzi. Síkvidéki folyóvizek és a hozzájuk kapcsolódó holtágak állata, amely a folyók csendes öbleiben, nagyobb kanyaroknál kimélyülő gödreiben vagy partmenti bedőlt fák rejtekében él. Hozzászokott a tározókhoz, duzzasztott állóvizekhez, halastavakhoz is. Hazája Közép- és Kelet-Európa, valamint Kis-Ázsia. Több európai országba is betelepítették ahol komoly károkat okoz a helyi halállományban (pl. Spanyolország).

Család: Ictaluridae – törpeharcsafélék

A törpeharcsák Észak-Amerikában őshonosak. A hát- és a farokúszó között zsírúszójuk van, 8 bajuszszáluk van, amelyek közül 4 a felső, 4 az alsó ajakon található. Testük rövidebb, farokúszójuk relatíve nagyobb a lesőharcsáénál.

Ameiurus nebulosus – törpeharcsa. Átlagos példányai 15 cm méretűek, a nagyobbak 20–30 cm méretet érhetnek el, a hazai legnagyobb 1,98 kg (1996). Színe az okkersárgától a barnásfeketéig terjed, halvány, szabálytalan foltokkal. Feje lapított, egyenletesen emelkedő, széles szájában kefefogak ülnek sűrű sorokban. Hátúszója rövid, de relatíve nagyobb, mint a lesőharcsáé. Elülső úszósugara önálló tüskévé alakult. Ugyanez figyelhető meg a mellúszóknál is, ott a tüskék fogazottak. Farokalatti úszója megnyúlt, de arányaiban rövidebb, mint a lesőharcsánál. Úszói sötétek, csak az úszósugarak színe világosabb. Ivadékgondozó, a fészket a hím vagy mindkét ivar őrzi. Kelés után a lárvák a fészekben maradnak, csak az elúszó ivadékok hagyják el a fészket, de egy ideig még együtt úszkálnak a szülőkkel. Európába a 19. század második felében telepítették először, akváriumi díszhalnak és a sporthorgászat számára a szálkamentes hús reményében. A kontinensen azonban nem éri el az őshazájában jellemző méretet, viszont falánkságával és szaporaságával, fékezhetetlen terjedésével komoly károkat okoz a helyi halállományban. Hazánkban a 20. század elején telepítették először. Mára egyik leggyakoribb halunk lett, a sekély, iszapos, nyáron erősen felmelegedő vizek lakója, álló- és folyóvízben egyaránt megél. A méret és alak tekintetében hasonló fekete törpeharcsa (Ameiurus melas) színe az aranyos olajzöldtől a barnán át a feketészöldig terjed. Tüskéi azonban simák, nem fogazottak. Mára gyakorisága és jelentősége nagyjából a törpeharcsáéval azonos.

14.14. ábra. A Siluriformes rend. a) lesőharcsa b) Ameiurus sp.

Öregrend: Protacanthopterygii – Lazacok és rokonaik

Rend: Salmoniformes – Lazac-alakúak

Az északi féltekén a mérsékelt és hideg égövi vizeiben honos halak. A rend egyetlen családja a pisztráng- vagy lazacfélék, amely 213 fajt számlál.

Család: Salmonidae – pisztrángfélék

Izmos testű, áramvonalas, gyorsan úszó halak. Többségük ragadozó, a marénák alcsaládja azonban jellemzően zooplanktont fogyaszt. Szájukban hegyes fogak ülnek. Hát- és farokúszójuk között zsírúszó található. Testüket apró vagy nagyobb cikloid pikkelyek borítják. Több faj anadrom, mások teljesen édesvízi életmódúak. Úszóikban nincsenek csontos úszósugarak. Jellemzően hideg, magas oxigéntartalmú vizekben élnek, az áramlóvizek forráshoz közeli, felső szakaszát ezért pisztráng-szinttájnak nevezik. Húsuk szálkamentes, fehérjegazdag, kiváló minőségű. Ezért ma már nem csak az északi féltekén tenyésztik szívesen őket. A sporthorgászat és a halgazdálkodás számára egyaránt nagy jelentőségű csoport. Magyarországon éghajlati okokból a családot kevés faj képviseli.

Salmo trutta – sebes pisztráng. Teste nálunk 25–30 cm-nél ritkán nagyobb, orsóalakú, oldalról enyhén lapított, szájnyílása nagy. Színezete rendkívül változékony. Általánosságban háta olajbarna, a hasi oldal felé világosodik. Oldalát a hát közelében fekete, lejjebb vörös foltok ékesítik, főként utóbbiakat fehér udvar veszi körül. A fiatalok barnák, sötétebb barna foltokkal. A hazai sebes pisztráng populációk a fajt a kontinentális folyóvizekben képviselik, nem vándorolnak (fario alak, egyesek alfajnak tartják). Hideg európai tavakban élő populációi a tavi pisztrángok (lacustris alak). A kontinens peremén, az atlanti partoknál az anadrom vándorló forma populációi élnek. Utóbbit barna pöttyök borítják és más morfológiai különbségeket is mutat. Többnyire makrogerincteleneket fogyaszt, a nagyobb példányok azonban már halevők. Patakjainkban a sebes pisztráng a csúcsragadozó, a fürge cselle lehet legjellemzőbb haltápláléka. Magyarországon a Nyugat-Dunántúl vizeinek felső szakaszán, a Pilis-Visegrádi-hegység és az Északi-középhegység bővizű patakjaiban él. Hatalmas zivatarok során az áradó patakokon felfelé úsznak és időnként a levonuló ár után csapdába esnek kisebb-nagyobb kiöblösödésekben. A kisebb zúgók alatti medencékben szívesen tartózkodnak. A sebes pisztráng hideg vízben, október végétől december végéig ívik, kb. 200–1000 ikrát rak. A nőstény farkával kis mélyedéseket, kotrásokat készít a köves alzatú szakaszokokn, leívik, majd a hím megtermékenyíti az ikrákat, ezután a mélyedésre üledéket kotornak. Ívás során több kotrást készít.

Oncorhynchus mykiss – szivárványos pisztráng. Maximális mérete valamivel nagyobb a sebes pisztrángénál (35–50 cm), de ritkán haladja meg a 35 cm-t. Testalkata emlékeztet az előző fajéra, de valamivel lapítottabb, úszói erőteljesebbek. Alapszíne a sötétszürke háttól a hasi oldalig világosodik, hasa fehér. Oldalán hosszanti, irizáló, rózsaszín sáv húzódik végig, amelyet apró fekete foltok tarkítanak. Úszói is sötét pettyesek. Eleinte gerincteleneket fogyaszt, a nagyobb egyedek már halevők. Jobban bírja a hőmérséklet ingadozását és oxigénigénye valamivel kisebb, mint a sebes pisztrángé, ezért intenzív tenyésztésre alkalmasabb. Nem őshonos halunk, 1885-ben telepítették be Észak-Amerika egyik pacifikus vízgyűjtőjéből. Európában a halgazdaságok mellett olykor a szabad természetben is megtalálható egy-egy példánya.

A Hucho hucho – dunai galóca. Többnyire 60–70 cm, de elérheti a 150 cm-s testhosszt és a 20–30 kg tömeget is. Erősen megnyúlt testű, valamivel lapítottabb a sebes pisztrángnál, feje hegyesebb. Teste ezüstös, az idősebb példányoké akár vöröses, rezes árnyalatú, apró fekete foltok díszítik. A hegyekből a síkságra leérő, tiszta, bővizű folyók hala, a Duna középső vízgyűjtőjének bennszülött faja. Hazánkban csak a környező hegyvidéki folyók torkolatából véletlenszerűen érkező példányok bukkannak fel nagyobb áradásokat követően a Szigetközben, a Drávában és a Felső-Tiszában. Fokozottan védett!

A Thymallus thymallus – pénzes pér. Hossza 30 cm, nagyobbak ritkán fordulnak elő. Teste megnyúlt, oldalról lapított, hátúszója rendkívül magas, farokúszója mélyen bemetszett. Testén elszórtan fekete pettyek lehetnek. A tiszta vizű, gyors folyású hegylábi folyók nagy oxigénigényű hala. Az áramlóvizeknek ezt a szakaszát pénzes pér szinttájnak nevezik. Magyarországon csak a Tisza vize képviseli ezt a szinttájat az országba történő belépésnél, ezért a hal ritka vendég itt, illetve a Szigetközben. Védett!

14.15. ábra. A Salmoniformes rend. a) sebes pisztráng, b) szivárványos pisztráng, c) dunai galóca, d) pénzes pér

Rend: Esociformes – Csuka-alakúak

Család: Umbridae – pócfélék

Kis halcsalád, összesen 7 faja közül hazánkban egyetlen egy él. Kisméretű ragadozó halak, a farokúszó lekerekített, az oldalvonal halvány vagy láthatatlan.

Umbra krameri – lápi póc. Zömök, kis termetű állat, legfeljebb 10 cm. Feje lekerekített, testét viszonylag nagy pikkelyek borítják, amelyek a fejre is ráhúzódnak. Páros úszóit egymástól függetlenül is képes mozgatni. Erekkel gazdagon behálózott úszóhólyagját kisegítő légzőszervként is használja. Makrogerinctelenekkel és zooplanktonnal táplálkozik. A Duna-menti kisvizes élőhelyek hidegvizű lápjainak lakója, a lápok lecsapolásával Magyarországon erősen visszaszorult. Egyéb állományai az Al-Duna mentén, szintén lápos területeken fordulnak elő. Tiszta vizű mocsarakban, növényzettel dúsan benőtt holtágakban, tőzeges állóvizekben országszerte megtalálható. Az amurgéb inváziója komoly veszélyt jelent a fajra. Fokozottan védett!

Család: Esocidae – Csukafélék

Megnyúlt testű ragadozók, előrenyúló, lapos arcorruk (rostrum) kacsacsőr formájú. Szájukban nagyszámú, tűhegyes fog sorakozik. Hát- és farokalatti úszójuk egymás alatt helyezkedi el, a testvég közelében. Kis fajszámú család, 1 genuszba összesen 5 faj tartozik. Az északi félteke nagytestű, lesből támadó ragadozói, zsákmányuk mérete – különösen fiatal életkorban – a saját testméretüket közelítheti. Hazánkban egyetlen faj él.

Exos lucius – csuka. Mérete 70 cm, néha az 1 métert is meghaladja (118 cm, 20,47 kg a hazai rekord 1994-ből). A farokúszó mélyen bemetszett, végei lekerekítettek. Pikkelyei aprók, szabályos sorokba rendeződnek. Oldalvonala végig látható. Alapszíne a szürke és a barna különböző árnyalatait mutatja, rajta világosabb vagy sötétebb szabálytalan mintázattal. Úszói feketén foltozottak. Színét gyorsan megváltoztatva hamar beleolvad a háttérbe (pl. barnászöld hínár-rengetegbe). Falánk ragadozó, zsákmánya gyakran a nagyobb méretű halak (pl. ezüstkárász, keszeg-fajok) közül kerül ki, amelyekre lesből támad. Nappal aktív, lesből támad, de zsákmányát nem üldözi. Ívása február-március során, elöntött réteken, vagy sekély vízben, növényzet, nádtorzsák fölött történik. A hínáros vagy más rejtőzési lehetőséget kínáló területeken tartózkodik. A hegyi patakok kivételével minden hazai víztípusban előfordulhat. A két cirkumpoláris édesvízi halfaj egyike (a másik a menyhal). Holarktikus elterjedésű, Eurázsia és Észak-Amerika mérsékelt övi, kontinentális éghajlatú, hűvösebb területein jellemző.

14.16. ábra. Az Esociformes rend. a) csuka, b) lápi póc

Paracanthopterygii – Tőkehalak és horgászhalak

Rend: Gadiformes – Tőkehal-alakúak

A hasúszók torokállásúak, tüskés úszósugarak nincsenek, a hátúszó és a farokalatti úszó rendszerint hosszú, általában cycloid, néha ctenoid pikkelyeik vannak. A felső állkapocs egész szegélyét a premaxilla képezi. Úszóhólyagjuk zárt. Tíz családba több mint 500 faj tartozik.

Család: Gadidae – tőkehalfélék

A hátúszó és a farok alatti úszó osztott, a hátúszó rövid, első tagja a fej mögött húzódik. Az alsó állkapocs közepén (a Gadinae alcsaládban) egy páratlan bajusz ered. Legnagyobb fajgazdagságuk az Atlanti-óceánban tapasztalható. A kereskedelmi halászatban legjelentősebb csoportok egyike, a világ éves halfogásának több mint egynegyedét tőkehalfélék teszik ki. A családba tartozó 21 faj közül legnagyobb az atlanti tőkehal (1,8 m). Az egész rend egyetlen, valóban édesvízi képviselője a menyhal.

Lota lota – menyhal. Mérete 40–50 cm, néha eléri a 60 cm testhosszt. Színe barnászöld, sárgásbarna, sötétebb vagy világosabb márványos mintázattal. Apró pikkelyei alig láthatók, testét erős nyálka borítja. Feje lapított, orra felülnézetben csapott háromszög alakú. Szája nagy, a szájhasíték eléri a szem hátsó vonalát. Ragadozó, szájában apró, hegyes fogak ülnek. Az oldalvonal látható, de a vége felé nem folytonos. Hideg, áramló hegylábi vagy síksági vizekben él. A pénzespér szinttájtól a márna szinttájig jellemző. Fenéklakó, eleinte makrogerincteleneket, később halat fogyaszt. Nagyobb folyóinkban megtalálható, ritkább halfaj. A környező országok hegyekből érkező folyóiban sokkal gyakoribb. Húsa szálkamentes, de ritkasága miatt kevesek fogyasztják.

14.17. ábra. A Gadiformes rend. Menyhal

Öregrend: Acanthopterygii – Kemény-úszósugaras halak

A csontoshalak leginkább levezetett tulajdonságait mutató halcsoport. Jellemző rájuk a kemény tüskés úszósugarak jelenléte. A premaxilla egy nyúlványának köszönhetően a felső állkapocs mozgékonyabb, mint a korábbi csoportoknál. A mellúszó felfüggesztését rögzítő ínak eredése eltér a korábbi csoportokétól, a vállöv zárcsontja helyett az első csigolyához kapcsolódik.

Rend: Cyprinodontiformes – Fogasponty-alakúak

Szájukban apró fogak ülnek. Csak lágy úszósugaraik vannak. Farokúszójuk szimmetrikus, vége lekerekített vagy levágott. A mellúszó ventrolaterálisan ered. A hasúszók hiányozhatnak. Az oldalvonalszerv nagy része a fejen helyezkedik el, a törzsön levő pikkelyeken legfeljebb csak a nyílás helyét jelző bemélyedések láthatók. Úszóhólyagjuk zárt. Erős ivari dimorfizmust mutatnak, a hímek rendszerint jóval színesebbek. Elevenszülők vagy ikrázók. Kedvelt akváriumi díszhalak, továbbá a biológia alkalmazott területein toxikológiai tesztek alanyai (pl. guppi – Poecilia reticulata). A rend tíz családja megközelítőleg 1200 fajt számlál, ebből közel ezer faj édesvízi.

Család: Poeciliidae – Elevenszülőfogasponty-félék

Édesvízi és brakkvízi fajok, eredeti elterjedési területük Észak-Amerika keleti része, Dél-Amerika és Afrika. A mellúszók viszonylag magasra, a hasúszók előre tolódtak a mellúszók közelébe. A hímnek gonopodiuma lehet. A rend egyik lenagyobb családja, a fajok egynegyede tartozik ide.

Gambusia affinis – szúnyogirtó fogasponty. Színe lefelé világosodó, szürkésbarna, a száj felsőállású, a hátúszó hátratolódik a test középvonala mögé. Úszói lekerekítettek. Erőteljes ivari dimorfizmust mutat. A nőstény általában 6–7, a hím 3–4 cm méretű. A nőstény hasán ú.n. terhességi folt látható a hasúszók fölött. A hím gonopodiuma a farokalatti úszó 3–5. sugarainak megnagyobbodásával jön létre. Az így keletkező csőszerű képlettel juttatja be ivartermékét a nősténybe, a megtermékenyítés tehát belső. A nőstény a testében tárolt spermával fokozatosan termékenyíti meg petéit a hosszú szaporodási időszak során, amely áprilistól októberig tart. Embrionális fejlődése hazánkban 5–8 hétig tart (melegebb országokban 2–4 hét). Elevenszülő, egyszerre 8–12 fejlett ivadékot hoz világra amelyek azonnal táplálkoznak. Kisrákokat és rovarlárvákat fogyaszt, előszeretettel táplálkozik a felszínről, felszínközelből. Dél-Európában szabadonélő populációi vannak, a dúsan benőtt kis vizesárkok, gödrök vizében tömeges lehet. A nagyobb, lassúfolyású és állóvizekben is megtalálható. Őshazája Észak-Amerika délkeleti része, ahonnan a maláriát, sárgalázat és más veszedelmes betegségeket terjesztő szúnyogok lárváinak megfékezésére betelepítették a Földközi-tenger térségébe majd Európa egyes országaiba. Eleinte elterjedt akváriumi díszhal volt, a magyarországi termálvizekben (pl. Hévíz, Miskolctapolca) viruló populációk valószínűleg megunt hobbiállatok leszármazottai.

Rend: Gasterosteiformes –Pikóhal-alakúak

Szájuk kicsi, testükön gyakran bőrcsontok láthatók. A felső állkapocs előretolható. A vesék kocsonyás váladékot termelnek, amelyet a legtöbb fajnál a hímek a növényi anyagból álló fészek elkészítésénél használnak.

Család: Gasterosteidae – Pikóhalfélék

Az északi félteke tengeri, brakkvízi és édesvízi halai. Testük csupasz vagy bőrcsontok fedik. Hátúszójukból 3–16 tüskés úszósugárból különálló tüske alakult ki, emögött húzódik a normál hátúszó. A hasúszó egyes fajoknál hiányzik, máshol egyetlen szabadonálló tüske és két lágy úszósugár feszíti ki. A farokalatti úszó a hátúszó alatt helyezkedik el. A farokúszót 12 úszósugár feszíti ki. A hímek ivadékgondozók. Kedvelt kísérleti állatok a biológia több tudományágában: (pl. evolúcióbiológia, genetika, etológia).

Gasterosteus aculeatus – tüskés pikó, háromtüskés pikó. Az édesvízi populációk tagjai jellemzően 6-8 cm hosszúak, a tengeriek nagyobbak (10 cm körül). Szeme nagy, szája felsőállású, hegyes ránőtt fogakkal. Mellúszói jól fejlettek, a hasúszókból csak egy tüske maradt meg. Vékony faroknyelén kétoldalt változó fejlettségű él húzódik. Pikkelyei nincsenek, testét a hasán és kétoldalt a bőrben elhelyezkedő csontlemezek védik. Színe jelentéktelen, szürkés, zöldesbarna, télen kissé ezüstös, nászidőben a hím ventrális oldala vörös, a nőstény hátán sötét sávozás jelenikk meg. Száznál kevesebb ikrát raknak, a szülői gondoskodás igen fejlett, fészket készítenek és a hím őrzi az ikrákat. Fajkomplexnek tekintik, amelynek vannak tengeri, édesvízi és anadrom vándorló populációi, amelyek a folyótorkolatok édes vizében ívnak. Eurázsia és Észak-Amerika mérsékeltövi, partmenti vizeiben élnek, a tengerszinttől száz méternél feljebb már ritkán figyelhetők meg. Magyarországon a Dunában rendszertelenül felbukkanó példányok eredete nem tisztázott, a folyó német és osztrák szakaszán akvaristák telepítése következtében szaporodó népesség él. A Fekete-tenger környékéről a Dunán felúszó példányok jelenthetik a szórványos észlelési adatok másik forrását.

14.18. ábra. A Cyprinodontiformes és Gasterosteiformes rendek. a) tüskés pikó, b-c) szúnyogirtó fogasponty

Rend: Scorpaeniformes – Sárkányfejűhal-alakúak

Közel 1600 fajuk ismert számos különböző alrendből és családból. Édesvízi fajok kizárólag a kölöntefélék családjában ismertek. Csonttani jellemzőik alapján kétséget kizáróan a sügéralakúaktól eltérő rendet képeznek.

Család: Cottidae – kölöntefélék

Közepes és kistermetű halak, 250 fajuk többsége tengeri, 60 édesvízi. Testük csupasz, fejük lapos, széles, a kopoltyúfedők környékét gyakran tüskék borítják. Hasúszóik mellállásúak. Hátúszójuk osztott, az első részt tüskés, a másodikat lágy úszósugarak támasztják. Úszóhólyagjuk hiányozhat. Fenéklakó ragadozó halak, szájuk fogazott.

Cottus gobio – botos kölönte. Legfeljebb 15 cm, a fej hát-hasi, a törzs a farok felé oldalirányban lapított. Feje és kiemelkedő szemei nagyok, szája csúcsbanyíló, mellúszói jól fejlettek. Teste sárgásbarna alapon sötét, szabálytalan foltokkal tarkított. A hegylábi, tisztavizű folyók jellemző hala, a pénzes pér szinttájon jellemző, így hazánkban nem élnek populációi, bár korábban a Dunakanyarban és a Szigetközben előfordult. Makrogerincteleneket, ikrát és halivadékot fogyaszt. A tiszta, oxigéndús nagyobb áramlóvizeket kedveli, időnként a Duna, a Tisza és a Dráva felső szakaszán jelennek meg a környező országokból lesodródott példányai. Az Alpok, a Dinári hegység és a Kárpátok országaiban, valamint Skandinávia keleti részén élő halfaj.

14.19. ábra. A Scorpaeniformes rend. Botos kölönte

Rend: Perciformes – Sügéralakúak

A hátúszó két tagból áll, amelyek összeérnek vagy sem. Elöl tüskés, hátul lágy úszósugarak merevítik. A farokalatti úszóban 1–2 tüskés úszósugár lehet. Jellemző a fésűs (ctenoid) pikkely, de előfordul cycloid pikkely is. Az úszóhólyag zárt (physoclisti). Ragadozók, szájukban hegyes fogak ülnek. Valamennyi halrend között a legsokszínűbb csoport és egyben a gerincesek legnagyobb fajszámú rendje. A sügéralakúak képviselői mind a tengerben, mind a trópusi és szubtrópusi édesvizekben meghatározó fajai a halfaunának.

Család: Percidae – sügérfélék

A hátúszó elülső, tüskés tagja magasabb, mint a hátsó. A farokalatti úszóban 2, néha 1 tüskés úszósugár lehet. A hasúszók mellállásúak, azaz a mellúszók alá tolódnak. Az északi féltekén élő édesvízi halak. Legfeljebb 90 cm hosszúra nőnek. 10 genuszban 226 fajuk ismert, amelyek zöme Észa- Amerika vízrendszereiben él. Eurázsiában összesen 14 faj van. A hazai fajok ívása március – április táján történik.

Perca fluviatilis – sügér, csapó sügér. Közepes méretű, átlagosan 25 cm testhosszú hal, legfeljebb 60 cm-re nő meg, de hazánkban a horgászrekord 32 cm (2,43 kg, 1988). Mérete a víztesttől függően széles tartományban változhat. Feje és szeme nagy, hosszú orra meghaladja a szem átmérőjének nagyságát. Törzse a feje mögött a legmagasabb. Szája csúcsbanyíló, hasítéka enyhén felfelé irányul. Hátúszójában elöl 12–17 tüskés, hátul 12–16 lágy, osztott úszósugár van. Farokalatti úszója viszonylag rövid. Látványos színezetű hal: alapszíne a háti oldalon sötétebb, lefelé világosodó, zöldes, sárgás árnyalatú. Hátáról a hasi oldal felé 5–9 fekete keresztsáv indul, amelyek közül kb. négy leér az oldalvonal alá. Hasi oldalán az úszók narancsvörösek. A hátúszó elülső tagjának végén egy fekete folt díszlik. A fiatal sügér eleinte gerincteleneket eszik, később étlapja halakkal is kiegészül. Ikrafogyasztása is jelentős lehet. Április táján ívik, 100-200 000 fehér ikráját kocsonyás szalagban rakja le vízinövényekre, vagy egyéb aljzatra. A fiatalok kisebb csapatokban, az idősebbek magányosan úsznak. Kisebb folyók alsó szakaszán jellemző (ezt sügérzónának is nevezik). Nagyobb folyókban a márna-szinttájon, illetve attól lefelé már megtalálható. Gyakori a vízinövényekkel dúsan benőtt sekély állóvizekben. Mélyebb vizekben a parti zónában tartózkodik. Eurázsiai faj, Európában csak az Ibériai-félszigetről és a Balkán- félsziget déli részéről hiányzik, Szibériáig előfordul. Sok helyre, így Ausztráliába és Dél-Afrikába is betelepítették.

Gymnocephalus cernuus – vágó durbincs. 10–15 cm hosszú, nem túl magas hátú, orra lekerekített. Nagy szemű halacska, viszonylag kis szája csúcsba nyíló. A hátúszó magas, elülső részét 11–16 tüske merevíti, a hátsót 11–15 lágy, osztott úszósugár. Testét zöldesbarna alapon sötét pettyek borítják. Főként az üledék makrogerinctelen állatvilágát fogyasztja, olykor azonban halivadékot is elkaphat. Ikrafogyasztása jelentős lehet. Ívási időszaka március végétől május közepéig tart. Állóvizekben és a áramlóvizek csendes, nyugodtvizű szakaszán él. A dévér szinttájtól kezdve lefelé, a Duna-delta vidékén jellemző brakkvizes – részben róla elnevezett – lepényhal-durbincs szinttájon él. Itthon a hegyipatakoktól eltekintve minden víztípusban előfordulhat ugyan, de jellemzően a vizek háborítatlan, mélyebb területeit lakja.

Sander lucioperca – süllő, fogassüllő. Megnyúlt testű, egy átlagos, nagyobb példány 50–60 cm hosszú, de akár méter fölötti is lehet. A hazai rekorder tömege 14,96 kg (2007). Feje és egész teste oldalról lapított. Orra enyhén kihegyesedő, szája nagy, az állkapocs vége eléri a szem hátsó szegélyét vagy túl is ér rajta. A szájában ülő fogak között elöl 1–2 nagyobb a többinél, ezeket ebfognak nevezik. Mivel a normál ránőtt fogaknál később nőnek ki, az ebfogat növesztett példányok neve a „fogas”. (A rokon kősüllőnél (Sander volgensis) nincsenek ebfogak.) Színe a háti oldalon szürkészöld, kétoldalt ezüstös, hasa fehér. Hátáról sötét, de halvány keresztsávok futnak le, általában legfeljebb az oldalvonalig. Színét jelentősen befolyásolja az adott víztest jellege. A hátúszó első tagjában 13–17 tüske, a másodikban 19–24 úszósugár van. Pikkelyei aprók. A felnőtt állat vizeink csúcsragadozói közé tartozik, tipikus halevő, zsákmányában gyakoriak a kis és közepes méretű halaink, például a sügér, a durbincs valamint a kisebb keszegek. Zsákmányát üldözi. Ívása március – április táján történik. A hím növényi részekből fészket készít, amelyet védelmez, majd az ívás után kelésig őrzi azt. Nagyobb folyóinkban és tavainkban mindenhol elterjedt, azonban a vízszennyezést rosszul tűri, az idegenhonos halak jelenléte sem kedvező számára, ezért hajdani nagy állományai (például a balatoni fogasé) jócskán visszaszorultak. Európa nagy részén, egyes mediterrán területektől eltekintve, megtalálható. Húsa szálkátlan, ízletes, a legnagyobb élvezeti értéket képviseli a hazai halak között, ezért tógazdasági tenyésztése a hazai halászat egyik fontos ágazata. A sporthorgászok közkedvelt zsákmánya.

Zingel zingel – magyar bucó. Nagyobb példányai 20–30 cm hosszúak. Teste vékony, orsó alakú, faroknyele igen hosszú. Orra megnyúlt, feje felülről kissé lapított, törzse hengeres. Szeme nagy, szája alsó állású. Pikkelyei aprók. Hátúszója nem túl magas, az elülső részben 13–14 tüske, a hátulsóban 16–20 lágy, osztott úszósugár látható, a két rész között csekély távolság van. A kis mellúszók alatt jól fejlett hasúszók helyezkednek el. Farokalatti úszója közepes méretű. A farokúszó nem túl mélyen bemetszett. Drapp alapszínét több nagyobb szabálytalan barna folt tarkítja. Táplálékát az alzaton keresi, makrogerincteleneket és szerves törmeléket egyaránt fogyaszt. Nagyobb vízhozamú folyóinkban honos (Duna, Rába, Dráva, Tisza, Ipoly, Körösök és Maros). A Duna vízrendszerében őshonos, endemikus folyami hal. A nagyobb síkvidéki folyókban már a márna szinttáj fölötti tiszta vizekben megjelenik, de a márna és dévér szinttájon a leggyakoribb. Rokona, a német bucó (Zingel streber) szintén a Duna vízgyűjtőjén endemikus, de elterjedési területe az alpesek irányába jobban kiterjed. Nagyobb vizeink felső folyásán szokták észlelni. Mindkét faj fokozottan védett!

14.20. ábra. A Perciformes rend 1. a) sügér, b) vágó durbincs, c) magyar bucó, d) süllő

Család: Centrarchidae – naphalfélék

A hátúszó elüső, tüskés úszósugarakkal merevített tagja mindig alacsonyabb a hátsó, lágy úszósugarakkal merevített résznél, a két hátúszórész összenőtt. Észak-Amerikában őshonosak. Európában sporthorgászati céllal próbálkoztak a Micropterus fajok telepítésével. Hazánkban a 20. század eleje óta fordul elő a pisztrángsügér (Micropterus salmoides), főként halastavakban és az ország nyugati felének egy-egy pontján, de igazán nem honosodott meg.

Lepomis gibbosus – naphal. Mérete 10–15 cm. Magashátú, oldala világos, kékes-zöldes alapszínű, rajta sűrűn elhelyezkedő, barna és narancssárga foltokkal. Úszói is sötéten foltozottak. Fején világoskék alapon sötét, barnás sávok láthatók a szem körül. Hasoldala narancssárga. A kopoltyúfedő felső részéről hátrafelé húzódó bőrlebenyen egy részben fekete, részben élénkpiros színű folt látható, erről kapta a naphal nevet. Makrogerinctelenekkel és planktonikus kisrákokkal táplálkozik. Május közepétől június végéig ívik, de előfordul egy nyárvégi ívási időszak is. Ivadékgondozó, a hím gödröt mélyít az alzatba, amelyet védelmez a többi hal elől. A legfeljebb 3000 ikra lerakása után a hím őrzi a fészket. A kelést követően a hím szájában hordja vissza a fészekbe a lárvákat, a megerősödött zsenge ivadék hagyja el végleg a fészket. A 19. század végén Észak-Amerikából került be Európa több országába akváriumi díszhalként, Magyarországon a 20. század elején jelent meg és hamar meghódította természetes vizeinket. Európában a Fekete-tengerig megtalálható a legtöbb nagy vízgyűjtőben. Lágy alzatú, vízinövényekkel benőtt, álló és lassúfolyású vizekben kimondottan gyakori, ikrafalása miatt azonban gyomhalnak tekintik.

14.21. ábra. A Perciformes rend 2. Naphal

Család: Gobiidae – gébfélék

Fenéklakók, úszóhólyagjuk nincsen, hasúszóik tapadókoronggá nőttek össze. Az alzaton élő gerincteleneket fogyasztják. Testük pikkelyes, kopoltyúfedőjük csupasz. Kettős hátúszójuk tagjai közel vannak, de nem nőttek össze. Ikragondozók. Legtöbb fajuk tengeri.

Proterorhinus semilunaris – tarka géb. A közelmúltig azonosnak tartották a fekete-tengeri P. marmoratus fajjal. 10–15 cm, szürkésbarna, márványos mintázattal. Orrnyílása előtt teleszkópszerűen kitolható nyúlvány van. Szája csúcsba nyíló, nagy szemei lapos fején magasan helyezkednek el. Édesvízi, hazánkban a Balaton, a Duna, a Rába és a Dráva vizében, valamint a Tiszában és nagyobb mellékfolyóiban él. Általában a parti övezet kövei közt keresi apró rákokból, férgekből, rovarlárvákból álló táplálékát. A tarka gébről nem tudni pontosan, hogy mióta van jelen a Kárpát-medencében. A 19. század végéről származnak az első hiteles adatok. A többi gébfaj viszont bizonyosan nem őshonos, hanem a Fekete-tengerbe ömlő folyók torkolatvidékéről vándorolt felfelé a modern folyami hajózás térhódításával, a 20. század második felében. Például a Duna vízrendszerén a Kessler-géb (Ponticola kessleri), a feketeszájú géb (Neogobius melanostomus), a csupasztorkú géb (Babka gymnotrachelus) és a folyami géb (Neogobius fluviatilis). A távolabbi rokon amurgéb (Perccottus glenii) az alvógébek (Odontobutidae) közé tartozó, távol-keleti faj, inváziója 1997 óta tart. Nem a folyókat, hanem a vízinövényekkel borított állóvizeket kedveli, ezért félő, hogy a komoly természetvédelmi értéket képviselő, fokozottan védett lápi pócot kiszorítja élőhelyéről.

14.22. ábra. A Perciformes rend 3. a) tarka géb, b) amurgéb, c) a gébek hasúszói

Osztály: Amphibia – Kétéltűek

A kétéltűek osztályába definíció szerint azon gerincesek tartoznak, melyek koponyája két nyakszirti bütyökkel (condylus occipitalis) mozgathatóan ízesül az első nyakcsigolyához, és amelyeknek csak egy keresztcsonti csigolyájuk (vertebra sacralis) van. Bőrük mirigyekben gazdag és nincsenek olyan epidermális struktúráik, mint pikkelyek, tollak, szőrök, melyek jellemzőek a többi gerinces osztályra. Mivel legtöbbször gyengén szarusodott és vékony, nagy szerepet kap a légcserében (bőrlégzés), a vízben oldott oxigén részben át tud diffundálni rajta.

Az osztály neve arra utal, hogy petéiket általában vízbe rakják és a lárvák fejlődése is vízben történik. Magyarországi fajaink az elevenszülő foltos szalamandra kivételével ezt a klasszikus példát követik, de máshol előfordulnak habfészek készítők vagy a lárváikat hátukon cipelők, sőt szájüregi vagy gyomorköltők is. A szabadon fejlődő fajok petéit poliszacharidokban és mukoproteinekben gazdag, többrétegű kocsonyás burok veszi körül. A vízben fejlődő lárvák általában először külső, majd belső kopoltyúval lélegeznek, ami az átalakulásukkor eltűnik. Metamorfózisuk után a legtöbb faj szárazföldi életmódra tér át, de csak néhányuk képes a víztestektől távol eső élőhelyek elfoglalására. Zömük generalista és opportunista ragadozó, tehát egy bizonyos mérettartományon belül minden mozgó állatot elfogyaszt és a potenciális zsákmánykészlet összetételének megváltozását ˝elfogadja˝. Kivételként azonban akad köztük hangya-, atka-, pete-, sőt növényi termés-specialista is. A zsákmány elkapásához legtöbbjük elől lenőtt, kicsapható nyelvét használja. Ősibb csoportoknál a nyelv nem kicsapható.

Hazánkban az Amphibia osztály két rendje, a Caudata (Urodela) és az Anura (Salientia) képviselteti magát. A harmadik, legkisebb fajszámú Gymnophiona (Apoda) rendet alkotó lábatlan kétéltűek (kb. 170 faj) csak Közép- és Dél-Amerika, Afrika és Dél-, illetve Délkelet-Ázsia nedves trópusi területein fordulnak elő. Az osztály ismert fajainak száma jelenleg mintegy 7100, ez azonban évről évre (az utóbbi időben évente akár 10-50 fajjal!) gyarapszik. A gerincesek közül jelenleg a kétéltűeket tekintik a legveszélyeztetettebb csoportnak, világszerte a fajok mintegy egyharmada veszélyeztetett, és sajnos már kb. 170 fajt kipusztultként tartanak nyilván. A veszélyeztetettség fő okai között az ember okozta élőhelyi változások, mint a jelentős mérvű trópusi és szubtrópusi erdőterületek elpusztítása, e leggazdagabb kétéltű faunával bíró élőhely típusok esetében egyre növekvő mértékben zajlanak. Emellett a vizes élőhelyek szennyezése, a fokozódó UV sugárzás, a klímaváltozások okozta aszályosság szintén nagyban hozzájárul e folyamatokhoz. Mindezeken túl az utóbbi néhány évtizedben látszólag érintetlen élőhelyeken tapasztalt tömeges kétéltű pusztulások hátterében úgy tűnik, hogy egy nemrég felfedezett, rajzóspórás (Chytridiomycota) gomba, a Batrachochytrium dendrobatidis áll. Ez a vízben terjedő kórokozó a kétéltűek bőrében található keratinnal táplálkozik. A hámban megtelepedve hiperkeratinózist okoz, megváltoztatja a bőr struktúráját, felborítva ezzel a szervezet ionegyensúlyát, ami működési zavarhoz vezet, és végül leáll az állat szíve. Ezen kívül egyes fajoknál legyengítheti az állatokat, és másodlagos megbetegedéseknek is utat engedve pusztítja el a megfertőzött példányt. A legújabb, a gombafaj eredetére irányuló genetikai kutatások kimutatták, hogy nagy valószínűséggel ez a parazita minden kontinensen endemikus, és a tömeges pusztulásokat a más földrészről behurcolt és a helyi genetikai változatok hipervirulens hibrid formája okozta. Félő, hogy a kórokozó idegenhonos változatát a laboratóriumi célokra világszerte tartott és tenyésztett afrikai karmosbékán (Xenopus laevis) kívül kisebb részben épp a kétéltűeket féltő kutatók terjesztették el olyan helyeken, mint Közép-Amerika, Ausztrália, ahol eddig a legtöbb áldozatát szedte. Az elmúlt években Magyarországról is kimutatták a kórokozó jelenlétét, bár tömeges pusztulást eddig még nem okozott itt. A hazai fajokon talált gomba genetikai vizsgálata folyamatban van. Magyarországon minden őshonos kétéltűfaj minden fejlődési alakja természetvédelmi oltalomban részesül, védett vagy fokozottan védett!

Rend: Caudata – Farkos kétéltűek

Nevüket hosszú farkukról (cauda) kapták, mely gyakran meghaladhatja testük hosszát is. Testük általában hengeres, ritkán lapított, fejük rövid nyakkal csatlakozik törzsükhöz. A hazai fajok mind négylábúak, Észak-Amerikában azonban előfordulnak csökevényes hátsó lábú fajok is (pl. Sirenidae). Posztembrionális fejlődésük során az első lábak jelennek meg hamarabb, de a lárva életének nagyobb részében mind a négy láb jól látható. Külső kopoltyújuk a metamorfózisig megmarad. A folyamat egyes fajoknál az utolsó stádiumban megreked és a lárva az átalakult egyedekhez hasonlóan ivaréretté válik, sőt szaporodik is. A jelenséget neoténiának nevezzük. Magyarországi fajoknál ez természetes körülmények között igen ritkán fordul elő, laboratóriumi közegben azonban indukálható. Az Észak-Amerikában élő tigrisszalamandra (Ambystoma tigrinum) lárvája élőhelyének lassú kiszáradásakor képes tüdővel lélegző kifejlett egyeddé átalakulni (fakultatív neoténia), a foltos barázdásgőte (Necturus maculosus) nevű faj például azonban az evolúció során elveszítette a tiroxin-kötő receptorokat, ezért példányai semmilyen körülmények mellett nem képesek metamorfózisra (obligát neoténia). A lárva legtöbbször a kifejlett egyedhez hasonló módon ragadozó életmódot folytat. A rend fajainak többsége az északi félteke mérsékelt övi területein él, a legnagyobb gazdagságban Észak-Amerikában. Télen más kétéltűekkel, gyakran hüllőkkel együtt földalatti vagy sziklák, gyökerek közötti, sokszor közös búvóhelyre vándorolnak és tavaszig ilyenkor együtt telelnek át. Világszerte mintegy 500 fajuk ismert.

Család: Salamandridae Szalamandrafélék

A család jellegzetessége a szájpadlás ekecsontján (vomer) ülő fogazat, amely két, hátrafelé egymástól ék alakban szétnyíló sort alkot. Mindegyik faj bőre méregmirigyeket tartalmaz és sokszor élénk, riasztó színezetű. A Salamandra genus tagjainak farka hengeres, a gőtéké pedig oldalról lapított, ezt akvatikus fázisukban kormányként használják.

Salamandra salamandra – foltos szalamandra. Hossza 15-25 cm, testalkata nyúlánk, mozgása a szárazföldön lassú, nehézkes. Alapszíne fekete, amelyet citrom-, vagy ritkábban narancssárga szabálytalan foltok tarkítanak. A foltozottság színaránya és mintázta egyedenként és alfajonként változik, nálunk a fekete alapon kevés sárga folttal tarkított változatok dominálnak. Bőre méregtermelő mirigyekben rendkívül gazdag, a toxikus váladék ragadozóknál nyálka- és kötőhártya irritációt okoz. A hímek végtagjai arányiban valamivel hosszabbak a nőstényekénél, és a kloaka tövén jelentősebb duzzanatot viselnek. A foltos szalamandra alapvetően éjszaka jár vadászni, nappal leggyakrabban esős, párás időben jön elő búvóhelyéről, a kövek, gyökerek közül. Főként hegyi patakok, időszakos vízfolyások hűvös völgyeiben, horhosaiban találkozhatunk vele. Tápláléka főleg lassan mozgó állatokból, például csigákból, gilisztákból áll. Skandinávia és a Brit-szigetek kivételével Európában, Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában elterjedt, lomb- és vegyes erdei faj. Magyarországon jelenleg az Alpokalján (Vendvidék, Kőszegi-hegység, Soproni-hegység), a Budai-hegységben, a Visegrádi-hegységben, és az Északi Középhegység jelentősebb hegyvonulataiban, a Börzsönyben, a Cserhátban, a Mátrában, a Bükkben, az Aggteleki-hegységben és a Zemplénben fordul elő. Korábban jelezték a Vértesből és a Gödöllői dombságból, ez utóbbi területekről azonban az elmúlt néhány évtized során valószínűleg kipusztult. Ősszel a víz közelében, esetleg sekély vízben párzik és a következő év tavaszán 20-70 jól fejlett, négy végtaggal rendelkező, 2-3 cm hosszú lárvát szül. Ehhez a hegyi patakok esetében csendesebb, lassúbb folyású medencékhez vándorol (a kifejlett szalamandrák kifejezetten rosszul úsznak!). A külső kopoltyús lárvák melegebb klímájú élőhelyeken 4-5 hónap alatt átalakulnak, magasabb hegyvidékeken azonban lárvaként telelhetnek, és csak a következő évben térnek át a szárazföldi életmódra. Lárvaként bolharákokat és egyéb apró vízi élőlényeket fogyasztanak. Ivarérettségüket az átalakulás után további 3-4 év alatt érik el, és akár 20 évig is élhetnek. Védett faj.

Triturus vulgaris (Lissotriton vulgaris) – pettyes gőte. Kisméretű, 6-12 cm hosszú faj. Oldala és háta barnás színezetű, hasa halvány narancssárga, szabálytalanul elrendezett fekete pettyekkel, foltokkal. A nyár közepétől rendszerint szárazföldi életmódú, nappal moha, avar, vagy gyökerek közt tartózkodik, éjszaka apró rovarokkal, csigákkal táplálkozik. A két ivart ilyenkor a kloaka eltérő duzzadtsága alapján a legkönnyebb elkülöníteni (a hímeké erőteljesebb). Általános előfordulású Európától Nyugat-Ázsiáig az Ibériai-félsziget, Dél-Olaszország, Írország és Észak-Skandinávia kivételével. Magyarországon síkvidéken és dombsági, középhegységi tájainkon egyaránt megtalálható, általános elterjedésű. Párzása kora tavasztól akár kisebb pocsolyákban, sekélyebb tavakban, lassan áramló vizű erekben, csatornákban zajlik. Ebben az időszakban a hím nászruhát ölt, fejétől a farka végéig folyamatos, hullámos szélű háti úszószegélyt növeszt, egész teste jól látható sötét pettyekkel díszített lesz és a farok alsó úszószegélye is megnagyobbodik, kékes árnyalatú gyöngyházfényű sávot visel. Udvarláskor a víz aljzatán a nőstényt orrával bökdösi, illetve felé visszahajlított farkát hullámoztatva vízáramot kelt, ezzel jelezvén párzási szándékát. Párzás során a hím által lerakott spermatofórát a nőstény felveszi a kloakájába, így a megtermékenyülés, mint a legtöbb farkos kétéltűnél, belső. A nőstény a megtermékenyült petéket április-májusban-júniusban egyesével rakja le, és ragasztja vízinövények leveleire, esetleg egyéb elhalt növényi részekre, amelyeket azután rágöngyöl a petére. A kifejlett állat 3-4 hónapos vízi fázisa a peterakás befejezéséig tart. A kikelésükkor fejletlen végtagú, először mellső, majd később hátsó lábakat növesztő, külső kopoltyús gőtelárvák szeptemberig, az átalakulás időszakáig a vízben maradnak, ott ragadoznak, majd szárazföldi életmódra térnek át. Ritkán nálunk is megfigyelhetők neoténiás allapotú példányai. Védett faj.

Triturus cristatus superspecies – tarajosgőte fajcsoport. A korábban tarajos gőteként ismert fajt az elmúlt évtizedekben morfológiai és főleg molekuláris különbségek alapján több fajra választották szét. A Kárpát-medencében is előforduló fajok közül az Alpoktól északra és nyugatra, illetve a Kárpát-medence északi és keleti részén, illetve ettől északra és keletre, Közép- és Észak-Európa jelentős részén a Brit szigeteket is beleértve a T. cristatus található meg, az Alpok déli felétől kezdődően délre, az Appenini-félszigeten, és a Balkán-félsziget nyugati felén a T. carnifex él, a Duna középső medencéjének alacsonyabb fekvésű részein és az Alduna völgyében egészen a Fekete-tengerig pedig a T. dobrogicus fordul elő. Magyarország területén eddig bizonyosan az alpesi tarajosgőte és a dunai tarajosgőte jelenléte ismert. A tarajosgőte fajok hátoldala jellemzően sötét, rendszerint szürkésbarna, hasuk pedig élénk narancssárga alapon fekete foltokkal tarkított. A test oldalán és a fej oldalsó és alsó részén változó mértékben apró fehéres foltokból álló pettyezettség figyelhető meg. Végtagjai a törzs hosszához képest változó hosszúságúak. A tavasszal kezdődő, és nyár elejéig tartó szaporodási időszakban a kifejlett példányok a vízben tartózkodnak. A hímeken ilyenkor a fejtől kezdődően egy cakkos szélű magas háti, és egy attól többé-kevésbé elkülönülő felső farki úszószegély, illetve keskeny alsó farki úszószegély alakul ki. Emellett a hímek farkának középmagasságában kétoldalt egy fehéres, kissé gyöngyházfényű sáv húzódik végig. A nőstényeken az úszószegélyek és a világos farki sáv is hiányzik. Az udvarlás, a párzás és a petézés a pettyes gőtéhez hasonlóan történik. A párzási időszak végeztével a szárazföldi életmódra áttérő hímek úszószegélyei teljesen visszafejlődnek, ilyenkor a esetleg a gyengén látható világos faroksáv, és a kloaka erősebb duzzadtsága alapján lehet a nőstényektől megkülönböztetni.

Triturus cristatus – közönséges tarajosgőte. A fajcsoport legnagyobb termetű, sík-, domb- és hegyvidékeken egyaránt előforduló faja, akár 16-18 cm-re is megnőhet. Sötét alapszínű, a hímek úszószegélye viszonylag magas, a farok tövénél erősen bevágott, végtagjaik a törzshöz viszonyítva közepes hosszúságúak. A nőstények hátán a középvonalon vékony sárga csík húzódhat. Magyarországon eddig bizonyítottan nem mutatták ki, korábbi jelzései minden eddig megvizsgált esetben másik fajra, többnyire a dunai gőtére vonatkoztak. Az Aggteleki-hegységben ismertté vált, dunai gőtével képzett hibrid állomány jelzi, hogy az országhatártól nem messze húzódik a faj elterjedési határa, és így előkerülése az északkeleti határ menti területeinken nem kizárható. Védett.

Triturus carnifex – alpesi tarajosgőte. A fajcsoporton belül közepes termetűnek számít, kb. 14-16 cm-re nőhet. Alapvetően domb-és hegyvidéki előfordulású, erdei, réti élőhelyeken egyaránt megtalálható. Szürke alapszínű hátoldalán gyakran nagyobb sötét foltok láthatók, a fehéres testoldali és torokmintázat pedig nagyon gyenge. Végtagjaik a törzshöz viszonyítva hosszúak. Magyarországon az Alpokalján fordul elő az Őrség nagyobb területén és izoláltan Kőszeg-hegyalján, így jelenleg a legkorlátozottabb előfordulású kétéltű fajunk. A nőstény példányokon viszonylag gyakran a hát középvonalában húzódó citromsárga csík figyelhető meg. Védett.

Triturus dobrogicus – dunai tarajosgőte. A fajcsoport legkisebb termetű, jellemzően sík-, esetenként dombvidéki faja. Általában nem több mint 12-13 cm-re nő. Barnás alapszínű, a hímek úszószegélye magas, végtagjaik a törzs hosszához viszonyítva a fajcsoport többi tagjához képest kifejezetten rövidek, mivel a tarajosgőte fajok közül ez elkelmazkodott leginkább a vízi életmódhoz. A test oldalán, és főleg a torok környékén és a fejen a fehér foltozottság igen jelentős lehet. A hasoldal fekete foltjai nagyon gyakran két hosszanti sávvá olvadnak össze. A faj areája a Duna, a Tisza és a Száva völgyére korlátozódik Ausztriától a Kárpát-medence alacsonyabb fekvésű részeitől a Havasalföldön keresztül a Duna-Deltáig. Teljes elterjedési területének a legnagyobb hányada Magyarországra esik, így az itteni állományok megőrzése a faj védelmének szempontjából kiemelt jelentőségű. A nyugati határszélek kivételével a megfelelő kisvizes élőhelyek környezetében leggyakrabban a dombvidékeinken, a Kisalföldön és az Alföldön, ritkábban a középhegységeinkben is országszerte megtalálható. Folyóvölgyi ártereinknek is jellemző faja. Védett.

15.1. ábra. a) foltos szalamandra, b) foltos szalamandra lárva, c) pettyes gőte hím, d) pettyes gőte nőstény

Ichtyosaura alpestris (Triturus alpestris) – alpesi gőte. Ez a faj az előzőnél jóval ritkább, kifejezetten magasabban fekvő, hűvösebb, illetve csapadékos területekhez kötődik. Teste zömök, feje lapos, széles, testhossza 6-12 cm. A nőstény a hímnél általában nagyobb, sötétebb tónusú. Háta és oldala barnás-feketés, esetleg kékes árnyalatú. Oldalt a hímeken sötét, apró pontokkal tarkított világos sáv látható. Az előző fajoktól jól megkülönbözteti, hogy hasa egyszínű élénk narancsvörös, a hímeken szélesebb, a nőstényeken alig látható égszínkék sáv húzódik a has két oldalán. Párzási időszakban a hím alacsony, mindössze 1-2 mm magas, ép szélű háti és farki úszószegélyt növeszt, amely világos alapon feketén foltozott. Tipikusan közép-európai faj, Franciaországtól Ukrajnáig, Dániától a Balkánig elterjedt, nálunk a Zemplén, a Bükk, a Mátra, a Bakony és az Alpokalja (Őrség és Soproni-hegység) hűvösebb, erdősült részein találkozhatunk vele. Április-májusban párzik tiszta kisvizekben, kisebb tavakban, erdei pocsolyákban, gyakran vízzel telt keréknyomokban, és általában júniustól tér át szárazföldi életmódra. Magashegységi állományinál nem ritkán megfigyelhető a neoténia jelensége. 2012 óta fokozottan védett.

Család: Proteidae Kopoltyúsgőte félék

Mindössze hat fajt tartalmazó kis család, sajátos elterjedéssel. A Necturus genusz öt faja Észak-Amerika keleti felén, míg a Proteus anguinus egyedüliként Dél-Európában fordul elő. Legfeltűnőbb sajátosságuk, hogy a külső kopoltyúik egész életük során megmaradnak, vagyis neoténiás állapotban élik le életüket. Szemük kevéssé fejlett, több fajuk felszín alatti vizekben él.

Proteus anguinus – barlangi vakgőte. A család egyetlen európai faja egy monotipikus nem tagja, de annak további fosszilis formái a kontinens több részéről is ismertek. 25-30 cm hosszú, nyúlánk testű, hosszúkás fejű faj. A populációk többsége pigmentálatlan, fehéres színű, rózsaszín kopoltyúkkal rendelkező példányokból áll, de egyes, külön alfajként elkülönített szlovéniai állományai változó mértékben pigmentáltak (barnás, fekete színezettel) és szemük fejlettebb a törzsalakénál. Lábai rövidek, gyengék, első lábán három, a hátsón csak két ujj található, farkán úszószegély húzódik. Szeme a legtöbb esetben fejletlen, látásra alkalmatlan. A barlangi vakgőte nevéhez híven az Adriai-tenger partvidéke fölé emelkedő Dinári-hegység kiterjedten karsztosodott hegyvidékeinek felszín alatti vizeiben él Északkelet Olaszországtól Montenegróig. Mivel élőhelyei nehezen vagy egyáltalán nem közelíthetőek meg, életmódjáról keveset tudunk. Tápláléka a barlangi vizek nem túl gazdag gerinctelen közösségeinek tagjaiból (rákok, rovarlárvák, puhatestűek, férgek) áll. Rendkívül lassan fejlődik és növekedik, ivarérettségét természetes élőhelyein valószínűleg 14-15 éves korára éri el, azonban további 40-50 évig növekszik. Életkora meghaladhatja a 100 évet is. Laboratóriumi körülmények között, koplalás mellett volt rá példa, hogy 10 évig élt még. Szaporodáskor a nőstény belsőleg termékenyül meg, és bár korábbi megfigyelések szerint elevenszülő is lehet, a jelenlegi ismeretek alapján petéket rak. A lárvák néhány hónap alatt a kifejlett példányokhoz hasonlókká válnak. Mivel a felszíni kisvizek szennyezése a barlangi vízrendszerekbe is lejut, élőhelyeik szennyezése természetvédelmi problémákat vet fel. Ám mivel a faj monitorozása igen nehézkes, az egyes állományok veszélyeztetettségéről is kevés az információ. Valószínűsíthető, hogy mivel lassú fejlődésű fajról van szó, ráadásul az egyes barlangrendszerekben élő állományok egymástól jelentősen izolálódtak, populációik sérülékenyek. Egyes látogatható cseppkőbarlangokban (pl. Postojna) élő példányait is bemutatják a nagyközönség számára.

15.2. ábra. a) közönséges tarajosgőte hím, b) dunai tarajosgőte hím, c) alpesi tarajosgőte nőstény, d) alpesi gőte hím, e) alpesi gőte nőstény, f) barlangi vakgőte

Rend: Anura – Farkatlan kétéltűek

A hétköznapi nevükön békáknak ismert állatok átalakulásuk után farkat két ősi család (Ascaphidae, Leiopelmatidae) kivételével nem viselnek. Alkatuk zömök, fejük hát-hasi irányban lapított, szélesen, alig mozgathatóan ízesül a testhez. Négy lábuk közül az elülsők kevésbé fejlettek, a hátsók azonban többnyire erős ugrólábak. A legtöbb békafajnál, főleg a szaporodási időszakban igen nagy szerepet kap a hangadás. A békák énekét a torokban vagy a szájzugban elhelyezkedő felfújható hanghólyagok erősítik fel. Egyes fajoknál ez a képlet kívülről nem látható vagy nincs is. A hangfelfogás a koponya felszínébe simuló dobhártyákkal történik. Teljesen vízi és szélsőségesen szárazföldi (sivatagi) életmódúak egyaránt előfordulnak közöttük, de zömükben nedves, víz közeli helyeken élnek. A békafajok túlnyomó többségének, mint az összes magyarországi fajnak is, lárvális fejlődése a szabadban megy végbe (közvetett fejlődés), ám néhány csoportban (pl. Leptodactylidae család) nem ritka a közvetlen fejlődés sem, ilyenkor a lerakott petékből már tüdővel lélegző kisbékák kelnek ki. A közvetett fejlődésű, szabadon fejlődő fajok lárváin, amelyeket ebihalnak nevezünk, a posztembrionális egyedfejlődés során először a hátsó lábak jelennek meg, az elsők később. Külső kopoltyúik a kikelést követően néhány nap múlva általában besüllyednek és ezután rendszerint csak egy, vagy két csőszerű nyíláson (spiraculum) keresztül jut be hozzájuk a víz. A lárvák kifejlett állatoktól eltérő módon általában a moszatokkal és egyéb növényi anyagokkal táplálkoznak, esetenként ragadozóak, dögevők is lehetnek. A táplálkozás céljára ajkaik erős „csőrré” módosultak, alattuk és felettük a kaparást elősegítő bőreredetű szarufogak, ún. fogképletek ülnek. A néhány nap, vagy hét alatt végbemenő átalakulás során eltűnik a kopoltyú, a farok, kialakul a tüdő (egy közép-borneói esőerdei patakokban élő, teljesen tüdőtlen unkaféle, a Barbourula kalimantanensis kivételével!), és az emésztőrendszer is jelentősen megváltozik. A kifejlett békák egy kevés kivételtől (pl. a részben gyümölcsevő Xenohyla truncata) eltekintve ugyanis ragadozók. Jelenleg 33 családjukat különítik el, amelyek kb. 6200 fajt foglalnak magukba.

Család: Bombinatoridae Unkafélék

Az egyik legősibb békacsalád, rokonsági körük korai fosszíliái a felső-jurából származnak. Korábban a Discoglossidae – korongnyelvűbéka-félék közé sorolták őket, amelyről, azóta leválasztották e csupán tíz fajt tartalmazó családot. Nálunk a Bombina genus (unka) két tagja él. Ezek általános jellemzői közé tartozik a lapított testalkat, az élénk, foltos hasi színezet, a háromszög vagy szív alakú szembogár; a szemölcsös, méregmirigyekkel teli bőr, valamint a dobhártya hiánya. Az unka, ha veszélyt érez, gyakran hátát görcsösen homorítva megfeszíti, lábát teste mellé emeli, s hasi oldalának színeit oldalt, ill. hátra kivillantva igyekszik támadóját elriasztani. Ez az úgynevezett unkareflex, amely a bőr méreganyagaival együtt a hasoldal aposzematikus színezete miatt tényleges védelmet nyújthat számára. Tavasztól őszig vízben él, a telet szárazföldi lyukakban, kövek és gyökerek alatt tölti. A két faj elterjedési területe és élőhelye különböző, azonban az átfedő részeken, különösen bizonyos dombsági és középhegységi régiókban hibridizálnak.

Bombina bombina – vöröshasú vagy alföldi unka. Mérete 4-5 cm. Háta feketés iszapszürke, ritkábban zöld, barnás, vagy olajzöld foltokkal. Hasi oldala kékesszürke alapon nagyobb, felszabdalt, vörös vagy narancs foltokkal, és kisebb fehér pettyekkel viszonylag sűrűn mintázott. A sárgás színezetű részek aránya viszonylag alacsony. Háti oldala erősen mirigyes, de a mirigyek közepén található szaruszemölcsök laposak. Szembogara csúcsára állított háromszög alakú. Gyakran találkozhatunk vele kisebb tavak, pocsolyák környékén, lassú alföldi erekben, csatornákban, vagy akár gyengén szikesedő átmeneti kisvizekben, vizenyős réteken is. Erősen vízhez kötött életmódja miatt táplálékában gyakran szerepelnek apró vízi gerinctelen állatok. Általában alföldeken és a 200-250 m-nél nem magasabb dombvidékeken található meg. Elterjedési területe kelet-nyugati irányban Németországtól az Uralig, észak-déli irányban a Baltikumtól az Al-Dunáig húzódik. Magyarországon a Kisalföldön és a Nagyalföldön a kiterjedtebb vizes területeken, nagyobb folyóvölgyeinkben egyaránt gyakori, ritkábban az alacsonyabb dombvidékeken, sőt a középhegységek előterében, alacsonyabb régióiban is előfordul. Március-áprilistól párzik, a hímek kórusa főként ilyenkor hallatja jellegzetes, a másik fajnál mélyebb és lassabb tagokból álló „unk-unk” hangját. Ez azért is hallatszik viszonylag messzire, mivel a hímeknek kitüremíthető torokalatti hanghólyagja felerősíti azt. A nőstények csak halkabb riasztóhangot képesek adni. A hímeket felismerni legbiztosabban a mellső lábuk alkarjának belső oldalán található, a nőstény megragadását segítő sötét bőrduzzanat alapján lehet. A párzási időszaka elhúzódik, akár májusig, júniusig is tarthat, a nőstény ennek során számos alkalommal, kis fürtökben rakja le külsőleg megtermékenyülő petéit vízinövények leveleire. Védett.

Bombina variegata – sárgahasú vagy hegyi unka. Mérete az előző fajéval megegyező, de háta kissé világosabb, szürkésbarna vagy barnás olajzöld, esetenként foltos. Hasa kékesfekete alapon kénsárga, esetenként világosabb narancssárga színezetű, nagyobb kiterjedésű és arányú, összefüggőbb sárga foltozattal, és kisebb mértékű fehér pettyezéssel. Hátának bőrmirigyein hegyes szarutüske található, amitől tapintása a vöröshasú unkáénál sokkal érdesebb. Szembogara szív alakú. Az előző fajnál kevésbé kötődik a nagyobb, állandó vizekhez, időszakos kisvizekben (jellemzően erdei keréknyomokban), üde erdőkben is megtalálható. A hímnek nincs külső torokalatti hanghólyagja, ezért hangja jóval halkabb a vöröshasú unkáénál, emellett valamivel magasabb és gyorsabb ritmusú is, a hím nősténytől való elkülönítése az előző fajéval megegyező. Életmódja, szaporodása az előző fajéhoz hasonló. Elterjedési területe Közép-és Dél-Európa domb- és hegyvidékei Franciaországtól a Fekete-tengerig, az Appenini-félsziget kivételével, ahol a közelrokon Bombina pachypus helyettesíti. Hazánkban a hegységek és dombságok területein 200-250 m-nél magasabb részein él. A Dunántúlon az Alpokalján (Soproni-hegység, Kőszegi-hegység, Őrség), a Dunántúli Dombság egy részén és a Mecsekben, illetve a Bakonyban és a Visegrádi-hegységben, a Dunától keletre pedig a Cserhát, Mátra, Bükk, Aggteleki-hegység és Zempléni-hegység megfelelő élőhelyein találkozhatunk vele. Védett.

15.3. ábra. a) vöröshasú unka, b) vöröshasú unka hasoldala, c) vöröshasú unka zöld változat, d) sárgahasú unka, e) hím sárgahasú unka hasoldala, f) sárgahasú unka petecsomója

Család: Pelobatidae – Ásóbéka félék

Anatómiai bélyegei alapján közepesen ősi, a jelenlegi álláspont szerint igen kis fajszámú békacsoport. Testalkatuk zömök, fejük-hátuk domború, lábaik rövidek. Bőrük sima, vagy lapos szemölcsökkel borított. Szembogaruk függőleges állású és rés alakú, azonban sötétben körré tágul. Felső állkapcsukon fogakat viselnek. Dobhártyájuk nincsen, vagy rejtett. Eurázsia nyugati felében és Északnyugat-Afrikában elterjedtek, főleg a homokos és egyéb laza talajú területeket kedvelik, amelyhez életmódjukkal rendkívül jól alkalmazkodtak. A hátsó lábukon a sarokgumó erőteljes és éles peremű, ezzel igen gyorsan képesek beásni magukat a talajba, ahonnan éjjel jönnek elő vadászni. Európában három, Magyarországon egy fajuk él.

Pelobates fuscus – barna ásóbéka. Mérete 6-8 cm. Színe változatos árnyalatokban barna, sötétebb-világosabb foltokkal, több-kevesebb vörös ponttal, folttal tarkítva. Hátsó lábain rövid úszóhártya feszül. A másik két európai fajtól (P. cultripes és P. syriacus) a tarkótájékon elhelyezkedő hosszanti dudor megléte alapján különíthető el. Éjszakai ragadozó, nappal csak párás, esős időben lehet aktív, ilyenkor többnyire a kiszáradás elől a talajba ássa be magát. Táplálékát talajon mozgó éjszakai ízeltlábúak (pl. bogarak, hangyák, Diplopodák) alkotják. Védekezésképp jellegzetes fokhagyma szagú váladékot termel. Csak március-áprilisban, a rövid párzási időszakban keresi fel a sekély, gyakran átmeneti állóvizeket, a magányosan udvarló hím hívóhangja rövid „ko-ko-ko”, amely kissé hasonlít a tyúkok hangjához. A nősténytől valamivel kisebb maximális mérete mellett a mellső lábainak felkarján, azok külső oldalán található megvastagodott, lencseszerű, válltömésre emlékeztető bőrkeményedése alapján lehet megkülönböztetni. Viszonylag jól úszik, nászidőszakában nappal is tevékeny. A nőstény l,5 cm széles, 15-50 cm hosszú, 8 soros petefüzérét vízinövények leveleire spirálisan tekeri rá. A lárvák rendkívül nagyra nőnek, vaskos farkukkal együtt akár 12-14 cm-es hosszt is elérhetnek, átalakulásuk ritkán akár a kikelést követő évre is áthúzódhat. Areája Franciaországtól az Ural-hegység keleti oldaláig húzódik. A Balkánon és az Ibériai-félszigeten helyét másik két faj veszi át. Magyarországon a laza, nedves talajú síkvidékeken és dombvidékeken gyakran még mezőgazdasági területeken is megtalálható, a hegyvidékeken ritkább. Védett.

Család: Bufonidae varangyfélék

Gazdag, kb. 500 fajt tartalmazó család, amely Ausztrália és az Antarktisz kivételével minden kontinensen őshonos. Széles, zömök testű állatok, hátsó végtagjaik viszonylag rövidek és gyengék. Mindegyik európai faj bőre meglehetősen elszarusodott, így száraz, rücskös tapintású. Hámrétegük méregmirigyekben gazdag. Állkapcsaikon fogak nem találhatók. A fejen, a szemek mögött a fültőmirigyek bab alakú, tekintélyes méretű dudorként ülnek. Szembogaruk vízszintes állású ovális. A kifejlett állatok szárazföldi életmódúak, napközben kövek, gyökerek alatt, földhasadékokban tartózkodnak, csak éjszaka, illetve csapadékos időben járnak vadászni. A vizet csak párzási időszakban keresik fel.

Bufo bufo – barna varangy. Nagytestű békánk, hossza 10-15 cm, szembetűnő ivari dimorfizmussal, mivel a hím jóval kisebb, karcsúbb. Hátának színe a barnától a sárgásszürkéig változik, sokszor sötétebb foltokkal tarkított. Hátsó lába ujjainak alsó oldalán páros ízületi gumók találhatók, úszóhártyája viszonylag kisméretű. Éjszakai ragadozó, tetemes mennyiségű ízeltlábút fogyaszt, étrendje nagy részét hangyák teszik ki. Párzási időszakban a hím mellső lábának első három ujján található sötét színű bőrkeményedés megduzzad. Ez segíti a nőstények átkarolásában és a peték kipréselésében, illetve ez alapján ivaréretten biztosan megkülönböztethető a nőstényektől. Mivel nincs külső hanghólyagja, torokhangú, halk vartyogással hív. A hímek közötti harc látványos, sokszor 5-10 udvarló is küzdelmet folytat egyetlen nőstényért, ami időnként ez utóbbi megfulladásához vezethet. A rendkívül termékeny nőstények márciusban, áprilisban rakják le több méter hosszú kétsoros petefüzérüket a vízinövények közé. Angliában és Közép-Franciaországtól keletre egész Európában gyakori faj, Skandinávia északi részeiről és a mediterrán szigetekről hiányzik, kelet felé pedig egészen a Bajkál-tóig megtalálható. Hazánkban a legalább részlegesen erdősült, vagy bozótos területeken a síkságoktól a hegyvidékig általános előfordulású. Ebihalai mérgezőek, így még horgásztavakban is képes lehet szaporodni. Védett.

Pseudepidalea viridis – zöld varangy. Előző rokonánál kisebb testű, hossza 9-12 cm. Testét szennyesfehér-világosbarna alapon feketén pettyezett olajzöld foltok és apró vörös pettyek díszítik. A zöld foltok éles, fekete kontúrúak. Fenti rokonához hasonlóan lábain ízületi gumókat visel, de azok nem párosak. Hívóhangja sajátságos, a lótücsök hangjára emlékeztető hosszabb pirregés, és mivel kitüremíthető torokalatti hanghólyagja is van, ez akár száz méterre is elhallatszik. Tűrőképessége a barna varangyénál nagyobb, könnyebben viseli a nagyobb téli hidegeket, átmenetileg a tengervizet is. Életmódja hasonló, bár nappal többször találkozhatunk vele. A zárt erdőségeket kerüli, főként a legalább részben nyílt területeken, akár teljesen kultúrkörnyezetben (pl. kisebb-nagyobb városokban is) is megtelepedhet. Kifejezetten gyorsan elfoglalja az átmeneti, akár zavart kisvizeket, mint a vízelvezető árkok, vagy vizesgödrök, de akár betonozott kerti medencékben is szaporodhat. A barna varangyhoz hasonlóan hosszú, kétsoros petezsinórt rak rendszerint április folyamán. Kelet felé elterjedése Közép-Ázsiáig tart, Nyugat-Európából hiányzik. Védett.

15.4. ábra. a) barna ásóbéka nőstény, b) barna ásóbéka petefüzér, c) barna varangy nőstény és hímek, d) barna varangy peterakás, e) zöld varangy hím

Család: Hylidae – Levelibékák

A két sarkkör kivételével szinte az egész földön elterjedtek, eddig több mint 600 fajuk ismert. Általában kistermetű békák, melyek többnyire mindkét pár lábuk ujjain tapadókorongot viselnek. Felső állkapcsukon fogak találhatóak. Szembogaruk többnyire vízszintes állású és ovális alakú. A fajok többsége a párzási időn kívül víztől elszakadt életet él, bokrokon, fák levelein mozog tapadókorongjai segítségével, ám léteznek vízi életmódú, sőt ásóbékákhoz hasonló életmódú talajlakó fajok is. Színezetük bizonyos mértékben képes alkalmazkodni a környezethez és az állat izgalmi állapotához. Nálunk egy fajuk él.

Hyla arborea – zöld levelibéka. 4,5-5 cm hosszú teste zömök, lábai vékonyak. Háta rendszerint világoszöld, ez azonban a zöld árnyalatain át a szürkéig változhat, bőre sima. Hasa világos, többnyire szennyes fehér, kissé érdes. Oldalán a két szín találkozásánál fehérrel szegett fekete csík fut végig, mely a hátsó combnál egy visszakanyarodó hurkot vet (csípőkacskaringó), ami faji jellegzetesség. Fák, bokrok, gyékény, vagy nád levelein és ágain, lábait maga alá húzva vár zsákmányra. Ennek nagyobb részét jól repülő rovarok, főleg legyek és szúnyogok teszik ki. A nőstény torokbőre fehéres és sima, a hímé viszont vajszínű-sárgás és kissé ráncos a diónyira felfújható torokalatti hanghólyag miatt. Hangja gyors, éles brekegés, akár többszáz méterre is hallatszhat. Párzáskor hatalmas kórusokat alkothat. Tavasszal, a párzás során, rendszerint április végén, május folyamán a nőstény állóvizek növényei közé rakja egy vagy több mogyorónyi, diónyi petecsomóját, amelyek összesen legfeljebb 1000 körüli apró petét tartalmazhatnak. Ősz végén kövek, gyökerek közé, földalatti üregekbe vonul telelni. Skandinávia és a Brit-szigetek kivételével egész Európában előfordul, szigetszerűen a mérsékelt övi Ázsiában egészen a Kaukázus környékéig. Védett.

Család: Ranidae Valódi békafélék

Népes család, mintegy 350 fajukat írták le eddig. Elterjedésük központja Afrika, de csaknem az egész világon jelen vannak. Rendkívül változatos élőhelyeken élnek és ezekhez alkalmazkodva változatos az életmódjuk is. Mint az összes kétéltű, ezek is alapvetően édesvíziek, de ismert néhány nagyobb sótartalmú vizekhez alkalmazkodott fajuk. A délkelet-ázsiai mangrove erdőkben élő, Fejérváry Géza Gyula magyar herpetológusról elnevezett Fejervarya - rákászbéka fajok némelyike ugyanis képes brakkvízben élni, ebihalaik pedig tengervízben fejlődnek. Általános jellemzőik közé tartozik, hogy felső állkapcsukon fogakat viselnek; nyelvük hátul kissé villásan bemetszett, könnyen kivethető; szembogaruk többnyire vízszintes és ovális alakú; nagy dobhártyájuk jól látható; izmos hátsó lábuk erős ugróláb. Hazánkban a hagyományosan a Rana nembe sorolt fajai élnek, melyek két, egymástól számos bélyegben különböző alakkörre bonthatók. Ezeket legújabban külön genusznak is tekintik. Az ún. “barna békák” testén a barna szín árnyalatai fordulnak elő dominánsan, és fejük két oldalán az orrtól hátrafelé húzódó, a szemen és a dobhártyán áthaladó barna sáv látható, ami miatt gyakran „bajszos békák”-nak is nevezik őket. A másik csoportot, amelyet újabban a Pelophylax genuszba sorolnak, az ún. „zöldbékák vagy vízibékák” alkotják. A bajusz-szerű foltok általában nem jellemző rájuk, testükön mindig van több-kevesebb zöld szín, és mindkét ivarnak a szájzugból kitüremíthető hanghólyagja van. Mindkét csoportra jellemző, hogy nappali aktivitású ragadozók, hátukon hosszanti irányban két kiemelkedő mirigyes léc fut végig. A hímeknek a párzási időszakban megduzzad a mellső láb hüvelykujja oldalán található bőrkeményedés (hüvelykvánkos). A nőstények öklömnyi vagy kislabda nagyságú csomóban, esetleg kisebb csoportokban rakják le petéiket. Egy petecsomó akár 1500-2000 petét is tartalmazhat. Táplálékuk a legváltozatosabb ízeltlábú csoportokból, csigákból, gilisztákból tevődik össze, a zöld békáknál pedig nem ritka jelenség a kannibalizmus sem.

Barna békák

Rana arvalis – mocsári béka. Hossza 5-7 cm, karcsú termetű, orra mérsékelten kihegyesedő. Színe barnás-krémszínű, legtöbbször apró fekete foltokkal. Itthoni populációikban gyakoriak az olyan színvariánsok, amelyeknél a gerinc vonalában egy széles világosabb sáv fut végig. Oldalának első és hátsó lába közti szakaszán mindig nagyobb sötét foltok mintázata fut végig. Hasoldala egyszínű tört fehér. Hátsó lába nem olyan hosszú, mint az erdei békáé, ha óvatosan előrehajlítjuk, a boka nem éri el (vagy épphogy eléri) az orr csúcsát. A Magyarországon és attól délkeletre élő alfaj (R. a. wolterstorffi) hátsó lába hosszabb, bokája elérheti az orrcsúcsot, néha kissé túlérhet azon. Sarokgumója a két másik fajhoz képest nagy. Kora tavasszal, akár már február végén, március elején a hím a nász időszakában egy rövidebb időre élénk világoskékre színeződik, ami párzás után, illetve az ilyen példányokat megzavarva viszonylag gyorsan újra barnássá fakul. Párzáskor a nőstény ökölnyi csomóban rakja le a vízen úszó petéit. Nem alkot kórust, lágy, mély berregő hívóhangja halk, mivel nincs hanghólyagja. Ez egyébként a másik két barna békafajra is jellemző. A mocsári béka nevének megfelelően kedveli a lápos, mocsaras területeket, zsombékosokat, nedves kaszálóréteket, láp- és mocsárerdőket. Közép- és Észak-Európa, valamint Nyugat-Ázsia tipikus síkvidéki békája. Magyarországon a síkságok nedvesebb részeinek, és néhány nagyobb folyót (pl. Tisza, Rába) kísérő vizenyős élőhelyek lakója. Védett.

Rana dalmatina – erdei béka. Mérete és testalkata az előző fajéhoz nagymértékben hasonlít, annál valamivel nagyobb (6-9 cm), lábai azonban hosszabbak, a láb test mellé visszahajtva a boka jócskán túlér az orrcsúcson. Sarokgumója közepes méretű. Színe krémesen barna alapszínű a R. arvalis-nál általában világosabb. Oldalán nem fut végig sötét mintázat vagy csak nagyon halványan látható. Hasoldala szintén egyszínű tört fehér, illetve a párzási időszakban a torka környékén halvány rózsás árnyalatú részek jelenhetnek meg. Feje a három faj közül ennek a leghegyesebb. Zártabb, nedvesebb erdők, erdőszélek, illetve magasabb növényzetű üde mocsár- és láprétek lakója. Zavarásra megdermed, majd hosszú hátsó lábainak köszönhetően sokszor 1,5 méternél is hosszabb ugrásokkal menekül el. A vizet csak kora tavasszal, párzási időszakban keresi fel. Magyarországon a mocsári békánál nagyobb magasságokig hatol fel, de a kifejezetten hűvös, valódi montán területeken már ritka, vagy hiányzik. Európa középső és déli részén él, az Ibériai-félszigeten és az 50. szélességi körtől északra nem él. Magyarország legnagyobb részén, az alkalmas élőhelyeken megtalálható. Védett.

Rana temporaria – gyepi béka. Az előzőeknél nagyobb, robosztusabb faj, hossza akár 9-12 cm is lehet. Színezete nagyon változatos, leggyakrabban sárgásbarna, esetenként vörösesbarna, néha fekete foltokkal tarkított. Bőre viszonylag síkos, háta közepén a fej felé mutató V minta sokszor jól látható. A mellső és hátsó lábai közti sötét oldalmintázat, amennyiben van, kis kiterjedésű. Orrcsúcsa jellegzetesen lekerekített, ezért a másik két barna békával nem téveszthető össze. Hátsó lábai rövidek, a lábat előrehajlítva a boka sohasem éri el az orrcsúcsot. A sarokgumója kifejezetten kicsi, lapított. A hegyvidéki pocsolyákat és apró tavakat, patakkiöntéseket nagyon korán, már a tél végén felkeresi, petéit nem ritkán még a jég alá rakja le. A másik két barna békától eltérően előfordul, hogy nem a szárazföldön, hanem a víz alatti iszapban telel át. Magyarországon kifejezetten hűvös, csapadékos klímát igénylő, nevével ellentétben erdei faj, az Alpokalján, a Visegrádi-hegységben és az Északi-középhegységben fordul elő. Rendszerint az 500-600 méter feletti montán régióban gyakoribb, de hűvös patakvölgyekben ennél jóval alacsonyabb térszínekre is lehúzódhat. Dél-Európa kivételével szinte egész Európában, kelet felé az Uralig elterjedt. Védett.

Zöld békák

A zöld békakomplex. Európában már a hatvanas évek elejétől ismertté vált, hogy az addig fajként elismert kecskebéka (Pelophylax esculentus) valójában két rokonfajnak, a tavi (P. ridibundus) és a kis tavi békának (P. lessonae) a kleptonikus hibridje. Sajátságos ivarsejtképzési mechanizmusa lehetővé teszi, hogy hibrid volta ellenére bármely szülő fajjal és más hibrid egyedekkel is szaporodni tudjon. Ez úgy képzelhető el, hogy a számfelező meiózis előtt az egyik szülői genom eliminálódik, míg a másik endomitotikus úton megkettőződik a sejtben. Ennek következtében a hibrid csak az egyik szülői kromoszómakészletet juttatja az ivarsejtjeibe, és azok így már nem hibrid jellegűek. A hibridogenetikus öröklődés és a két szülő faj közti amúgy is szoros rokonság miatt terepi meghatározásuk komoly nehézséget okoz. A színvariánsok igen változatosak, ezért inkább egyéb morfológiai bélyegek mérvadóak. Így a határozás során a csonttani bélyegek mellett a hátsó lábon az első ujj/sarokgumó illetve a test/lábszár arányokat veszik figyelembe, illetve hangadásuk alapján is megkülönböztethetők.

Mindegyik zöld békafaj hímjének a szájzugaiban külső hanghólyag található. Párzáskor kórusba tömörülnek és a közismert brekegéssel csalogatják a nőstényeket, és petecsomókat raknak. Védettek, azonban mesterséges halastavaknál szabályozott módon gyűjtik őket étkezési célokra, legnagyobb mennyiségben exportra. Magyarország sík- és dombvidékein általánosan elterjedt fajok.

Pelophylax ridibundus (Rana ridibunda) – tavi vagy kacagó béka. Nagytermetű, akár 10-14 cm-re is megnövő faj. Általában sötétzöld színű, változó mennyiségű kerek, fekete folttal tarkítva. Hátsó lábán nincs sárga vagy narancs mintázat. A lábfejen levő sarokgumó lapos, gyengén fejlett. Vízhez kötött faj, a csendes tavakból, nagyobb pocsolyákból még a partra is ritkán jön ki. Hanghólyagja szürkés színezetű. Lapos sarokgumója nem ideális a szárazföldön történő beásásra, ezért hibernációjához gyakorta a víz alatti iszapban vermeli el magát. Széles elterjedésű, Franciaországtól egészen Nyugat-Ázsiáig megtalálható. Védett.

Pelophylax lessonae (Rana lessonae) – kis tavi béka. Az előzőnél jóval kisebbre növő faj, 5-8 cm-es nagyságot ér el. Bőre legtöbbször fűzöld, rajta barnás, világoszöld foltokkal. Hátsó lábán általában jól látható sárga vagy narancssárga mintázat van. A sarokgumó robosztus és éles, ásásra alkalmas. A hanghólyagok fehéresek. Ez a faj is a vízközeli helyeket kedveli, de csak elvétve vadászik vízből és a parttól messzebbre is elmerészkedik táplálék után. A szárazföldön beásva telel át. Európa középső részén terjedt el. Védett.

Pelophylax kl. esculentus (Rana kl. esculenta) – kecskebéka. Mérete 8-12 cm. Szinte minden tekintetben átmenetet képez a két szülő faj között. Színezete ennek következtében óriási változatosságot mutat, egységes leírást lehetetlen megadni. Sarokgumója közepes méretű, így egyedtől és az adott környezeti feltételektől függően az iszapba vagy a szárazföldön is elvermelheti magát. Életmódja inkább a P. ridibundus-ra emlékeztet, rendszerint napközben álló- és folyóvizeinkben vagy azok partján les zsákmányra, zavarásra rögtön a víz felé menekül. Elterjedése a R. lessonae-val nagyjából megegyezik. Védett.

15.5. ábra. a) zöld levelibéka nőstény, b) mocsári béka nőstény, c) erdei béka nőstény, d) gyepi béka hím, e) gyepi béka petecsomók, f) tavi béka, g) kis tavi béka, h) kecskebéka

Békahangok

1. Mocsári béka peterakáskor; mélyebb hang hím, magasabb nőstény (háttérben őz riasztóhangja és citromsármány)

2. Gyepi béka peterakáskor (háttérben feketerigó)

3. Erdei béka peterakáskor (háttérben csuszka és széncinege)

4. Barna varangy (háttérben vöröshasú unkák)

5. Zöld varangy területjelző hangja

6. Zöld varangy peterakáskor

7. Barna ásóbéka petézéskor (háttérben zöld és barna varangy, unkák)

8. Sárgahasú unkák peterakáskor

9. Vöröshasú unkák kórusa (háttérben bíbic és dolmányos varjú)

10. Kecskebéka kórus

11. Kacagó vagy tavi béka (háttérben kecskebékák)

12. Zöld levelibéka (háttérben vöröshasú unkák)

13. „Béka-kvartett”; zöld levelibéka, zöld varangy és kettő vöröshasú unka

Amniota – Magzatburkosok

Szaporodásukban a víztől teljesen függetlenedett csoport. Az utódok magzatburkokkal körbevéve fejlődnek. Rendszerük koponyabélyegeken, halánték ablakok számán alapszik.

Reptilia - Hüllők

Az újabb rendszerek a klasszikus értelemben vett hüllőket több osztályba sorolják be. A csoport tagjainak egységes eredetét azonban több bélyeg is alátámasztja: az epidermiszükben béta-keratin található, valamint kiszélesedő szabad idegvégződések, a szemben vannak íriszmozgató harántcsíkolt izmok. Ezen kívül koponyacsontjaik és csigolyáik jellemzői is összekötik e csoportot. E bélyegek alapján azonban a kihalt dinoszauruszokat, illetőleg a mai madarakat is ebbe a csoportba kell besorolnunk. A magyarországi hüllőfajok mindegyike védelem alatt áll.

Osztály: Anapsida – Halántékablak nélküliek

A hüllők azon részét sorolják ide, amelyek koponyáján nem található halántékablak. A ma élő csoportok közül egyedül a teknősök tartoznak ide, ám jelenleg vita tárgyát képezi, hogy a fosszíliákból ismert ősi Anapsidák azonos eredetűek-e ezekkel, vagy az amúgy modern bélyegeket is viselő teknősök a Diapsida hüllőkből származtathatók, és halántékablakuk csak másodlagosan hiányzik (Pseudanapsida).

Rend: Testudines – Teknősök

A teknősöket valamennyi gerinces állattól elkülöníti a testüket körös-körül páncéldobozba záró csontos borítás. További fontos bélyegük, hogy fogazat helyett szarukávájuk van. A teknősök páncélzata két részből, a hátlemezből (carapax), illetőleg a haslemezből (plastron) áll. A carapax tartalmazza a törzscsigolyákkal és bordákkal egybeolvadt bőrcsontokat, míg a plastron a szegycsontból és a függesztőövek egyes elemeiből áll. Az állat a fejét, a farkát és a végtagjait általában vissza tudja húzni a páncél alá. A hímeknek kitolható pénisze van. Mintegy háromszázharminc fajuk mindegyike meszes héjú tojásokkal szaporodik. Általában mindenevők, de az egyes csoportok vagy a növényi, vagy az állati táplálékot részesítik előnyben. A teknősök nyakukat 2 féle módon tudják visszahúzni, vagy síkban történő oldalra hajlítással (ezek a nyakfordító teknősök - Pleurodira), vagy függőleges S-alakú görbülettel (ezek a nyakrejtő teknősök - Cryptodira). Összesen 307 fajuk ismert.

Alrend: Pleurodira Nyakrejtő teknősök

Család: Emydidae – Mocsáriteknős-félék

Az elülső végtagok enyhén lapítottak, keresztmetszetük ovális. Az ujjaik szabadon állnak, azonban jól fejlett úszóhártya köti össze őket. A farok feletti pajzs, a supracaudale mindig osztott, tehát két darabból áll. Életük nagy részét vízben töltik. Itt vadásznak, többnyire ragadozók, de sokszor dögöt és növényi anyagokat is fogyasztanak. A szárazföldön kissé esetlenül mozognak, meneküléskor a víz felé igyekeznek. Ezzel szemben jól úsznak, a víz alatt is sokáig képesek tartózkodni, telelésük is sokszor az iszapban, a víz alatt zajlik. Ilyenkor a kapillárisokkal gazdagon beszőtt garathámon, vagy az ún. végbélzacskón át lélegeznek. Az egyik legnagyobb fajszámú teknőscsalád, s egyetlen őshonos teknősfajunk is ide tartozik.

Emys orbicularis – mocsári teknős. Páncélhossz 20 cm. Teste páncéljával együtt sötétszürke, gyakran fekete alapszínű, rajta sok apró, petty vagy fröcskölt foltszerű sárga rajzolattal. Lábai és azokon karmai erőteljesek, a szárazon is biztos, gyors mozgást biztosítanak. A nőstényeknél a foltok gyakran legyezőszerűek, farkuk vékonyabb, rövidebb, hasi páncéljuk sokszor kissé domború, vagy egyenes. A hímek haspáncélja inkább homorú, farkuk vaskos tövű, hosszabb. Észak-Afrikától Dél- és Közép-Európán keresztül egészen az Aral-tóig él. Nálunk sík- és dombvidéken valamennyi lassúfolyású és állóvíz mellett előfordulhat. Kedveli az elmocsarasodó álló, vagy lassú folyású vizeket, holtágakat, amelyeket a vízinövények gazdagon benőttek. Általában március végén jön elő, de néha már március elején is találkozhatunk példányaival. Alapvetően ragadozó faj, többnyire éjjel vadászik. Tápláléka halakból, kétéltűekből, rovarlárvákból, csigákból áll. Sok dögöt is fogyaszt. Telelni viszonylag későn, október végén húzódik el. A vízben történő párzása májusra esik, majd a nőstény június folyamán rakja le 4-12 mészhéjú tojását. A tojásoknak kb. 10-15 cm mély fészket ás. A kis teknősök nálunk általában szeptemberben kelnek ki, tőlünk északra sokszor csak a következő tavasszal jönnek elő. Ekkor kb. 3 cm hosszúak, lágyak. Ivarérettségüket legkorábban a 6-8. életévükre érik el, hosszú életűek, akár 40-50 évig is élhetnek. Egyedszámuk Európa-szerte csökkenőben van, sok helyről már el is tűntek. Sajnos ez a tendencia nálunk is. Fontos feladat az élőhelyek védelme, az állatok szándékos pusztításának és illegális befogásának, tartásának a megakadályozása. Védett.

Ugyancsak ebbe a családba tartozik a vörösfülű ékszerteknős (Trachemys scripta elegans). Észak-Amerikában őshonos. A mocsári teknőstől vörös fülfoltja, zöldesebb alapszínezete és nagyobb páncélmérete is elkülöníti. Kiszabadult, elengedett példányai élővizeinkben is egyre nagyobb számban megtelepednek, és a legújabb megfigyelések szerint szabadban lerakott tojásaik képesek kikelni, a kicsinyek pedig áttelelni. Félő, hogy a klíma kismértékű enyhülésével, ezzel gyakrabban számolni kell. Európában korábban a legkedveltebb terráriumi teknősfaj volt, azonban az általa okozott természetvédelmi problémák miatt napjainkra vesztett népszerűségéből, Magyarországra pedig évek óta tilos a behozatala. Délnyugat-Európában ugyanis már most is komoly gondot jelent, hogy az ott őshonos vízi teknősöket, részben a mocsári teknőst is, helyenként már szinte teljesen kiszorította természetes élőhelyükről.

Család: TestudinidaeSzárazföldi-teknősfélék

A végtagok keresztmetszete többé-kevésbé kör alakú. Az ujjaik összenőttek, csak a karmok állnak szabadon. A supracaudale rendszerint osztatlan. Hátpáncéljuk magasan ívelő, igen kemény. A szárazföldön élnek, rendszerint növényevők, de kis mennyiségben állati eredetű táplálékot is fogyasztanak. Igen lassan növekednek, ivarérettségüket általában 10-15 éves koruk között érik el, és akár több mint 200 évig is élhetnek. Közeli rokonságban vannak az előző családdal. Megfogyatkozásuknak az egyik lényeges oka, hogy terráriumi tartás céljából tömegesen gyűjtik őket. Európában három fajuk él, tőlünk délebbre. Nálunk nem élnek szabadon, de a Kárpát-medence déli határvidékén már igen.

Testudo hermanni – görög teknős. Páncélhossza kb. 25 cm. Teste és páncélja szennyessárga-barnás, páncélzatát diffúz sötét foltok tarkítják. Közeli rokonától, az amúgy igen változatos mór teknőstől (Testudo graeca) a következő bélyegek alapján lehet elkülöníteni. A görög teknős farka többnyire szarukaromban végződik, mely a mórnál hiányzik, a supracaudale rendszerint osztott a görög teknős, míg egységes a mór teknős esetében, a mór teknős combjain nagy szarupúpokat találunk, míg a görögén nem, és kifejlett korban a görög teknősök haspáncéljának hátsó fele szilárdan rögzül annak többi részéhez, míg a mórteknősé kissé mozgatható. A hímek haspáncélja kevésbé domború, farkuk pedig jóval hosszabb és erőteljesebb a nőstényénél. A harmadik európai fajt, a szegélyes teknőst (Testudo marginata) könnyen felismerhetjük a megnyúltabb hátpáncél hátsó részének szoknyaszerűen kiszélesedő ellaposodásáról. A görög teknős Európa mediterrán részein él, Délnyugat-Európában (Spanyolország, Franciaország, Olaszország) igen ritka, a Balkán-félszigeten elterjedtebb. Északon egészen Romániáig, a Vaskapu-szoros környezetéig a Duna völgyében és a Déli-kárpátok előhegyein (pl. Cserna-völgy, Mehádiai-hegység) is megtalálható már, és nemrég a Duna-delta környékén is előkerült. Elsősorban a mediterrán jellegű ligetes, bokros sík-, domb-, és helyenként hegyvidéki élőhelyeket népesíti be, ahol megfelelő növényi táplálék mellett búvóhelyet is talál. A klímának megfelelően hosszabb-rövidebb téli pihenő után a párzási időszaka április-májusban van. Ilyenkor a nőstényeknél rendszerint kisebb hímek párzási szándékukat a nőstény harapdálásával és felöklelésével jelzik, párosodáskor pedig hápogásra emlékeztető hangot adhatnak. A gömbölyded tojásokat néhányasával a maga ásta gödörbe rakja, ahonnét a kisteknősök az ősz elejéig kikelnek. A természetben 8-12 évesen lesz ivarérett, és akár 50-100 évig, fogságban akár még hosszabb ideig is élhet. Mindhárom európai faj veszélyeztetett és szerepel a veszélyeztetett fajok nemzetközi kereskedelmét szabályozó Washingtoni egyezmény (CITES) II. függelékében is.

16.1. ábra. a) mocsári teknős, b) mocsári teknős fészekalj, c) vörösfülű ékszerteknős, d) mór teknős, e) szegélyes teknős, f) görög teknős

Osztály: Diapsida – Kettős halántékablakúak

A hüllők azon részét sorolják ide, amelyek koponyáján két halántékablak található. A számos ide tartozó kihalt őshüllő csoport mellett a ma élő hüllők közül a teknősök kivételével az összes többit ide sorolják, sőt, koponyaszerkezetük alapján a madarak is e leszármazási ág képviselői, amelyeket azonban számos egyéb, közös, előremutató bélyegeik alapján általánosan elfogadottan külön osztályként kezelnek.

LEPIDOSAURIA

Rend: Squamata – Pikkelyes hüllők

Ebbe a rendbe látszólag nagyon különböző állatok (gyíkok, kaméleonok, kígyók) tartoznak, melyek mégis nagyon sok közös bélyeggel rendelkeznek. Ezek közé tartozik az erősen módosult vomeronasalis csontozat, a pterygoideum és a vomer nem érintkezik, korán összeolvadt csontosodási központok a nyakszirt tájékon, az ujjperc-csontok (tarsalia) elcsökevényesedése, a hímeknek jól fejlett páros hemipenise van. Testüket kisebb pikkelyek és nagyobb pajzsok fedik. A fejpajzsok a fajok határozásában is fontos szerepet játszanak. Végtagjaik több csoportnál elcsökevényesedtek. A ma élő hüllők zöme ebbe a rendbe tartozik. Az Antarktisz kivételével az egész Földön elterjedtek, bár a sarkkörökön túl már csak néhány fajuk él. Általában tojásokkal szaporodnak, de vannak köztük elevenszülők is.

Alrend: Anguimorpha – L ábatlangyík alkatúak

Család: Anguidae– Lábatlangyík-félék

Testük megnyúlt, lábakat sokszor nem visel, bár vannak teljesen fejlett végtagú fajaik is (pl. Gerrhonotus). Fejükön az alsó állkapocs csontjai szilárdan összenőttek, a fogak alul is tömörek, pótlásuk egymás mellé nő. Fogaik sűrűn nőnek, kissé tompák. Nyelvük kevésbé bevágott, mint a kígyóké, pikkelyekkel borított bőrükben csontlemezkék találhatók. A többi gyíkhoz hasonlóan pislognak, így könnyen megkülönböztethetők a kígyóktól. Farkuk könnyen letörhet, ami azután némileg regenerálódhat. Nálunk két fajuk él.

Anquis fragilis – közönséges lábatlangyík, kuszma, mászma. Hossza 40-50 cm. Megnyúlt testű, kígyószerű, lábatlangyík-fajunk. Szemei feltűnően kicsik. Az állat testét apró, sima felszínű fényes, cikloid pikkelyek borítják, a test nem feltűnően tagolt. Sem feje, sem farka nem különül el élesen a törzstől. A farok, vagy annak egy része könnyen letörik (autotómia) - innen ered latin neve; fragilis, és egyik magyar megnevezése (törékeny gyík) is. A letört rész helyén rendszerint egy kúp alakú csonk képződik. Teste lehet egyszínű bronzfényű, kissé sárgás, gesztenyebarna vagy szürke, de egyes egyedeknél a háton egy szélesebb, vagy több vékony, hosszanti sötét sáv is végighúzódhat. A hímek hátán és oldalán több-kevesebb világoskék pettyezettség is előfordulhat. A nőstény hasa szürkésfekete; a hímé inkább sárgás, halványabb szürke és sárgás foltokkal díszített lehet. A nőstények jellegzetessége a sokszor már a fejen kezdődő és egészen a farok végéig tartó, a háton a gerinc hosszában húzódó két, egymáshoz közel álló, vékony fekete csík, ami összeolvadhat egyetlen csíkká is. Ugyancsak hasonló két-két csík halad végig a szem hátulsó szögletétől a farok végéig a hát középsávjának szélein is. A testoldalon sötét hosszanti sáv fut végig, amely közelebbről megnézve valójában 4-6 egymáshoz közel elhelyezkedő sötétbarna csíkból rajzolódik ki. Fején az orrnyeregpajzs és a homlokpajzs nem ér össze, fülnyílása nem látható. A korábban ide sorolt formákból álló fajkomplex egész Európában előfordul, a Brit szigetektől kelet felé egészen Iránig, Dél-Skandináviától a mediterráneumig. Az új eredmények alapján az A. fragilis Nyugat és Közép-Európában és a Nyugat-Balkánon él. Magyarországon a Dunántúlon fordul elő, ahol az erdősült domb- és hegyvidékeken általánosan elterjedt faj. Élőhelyei az üde erdők, illetőleg az ezek által határolt rétek, gyepek, amelyek dús aljnövényzetében, mohás, nedves rétjein lévő kidőlt fák, kövek alatt vagy az avarban, esetleg kövek közt húzódik meg. Akár csapatosan (akár 30-100-an is!), más hüllő- és kétéltűfajokkal együtt telelhet. Ovovivipar, nem sokkal a telelőhely elhagyása után, március-áprilisban párzik és 11-13 hét (az ún. gravid állapot) után elevenen hozza világra 8-22 kicsinyét, amelyek azonnal szétmászva teljesen önálló életet kezdenek. A fiatal állatok ivarérettségüket a 3. évre érik el. Gerinctelen állatokkal táplálkozik, elsősorban gilisztákat, meztelen csigákat fogyaszt. Lassú mozgású, és látása is viszonylag gyenge. Októberben kezdődik téli álma. Hosszú életű, irodalmi adatok szerint 30 évet is megélhet. Bár sok természetes ellensége van (sün, róka, vaddisznó, ragadozó madarak), s az emberek is pusztítják tudatlanságból (az ország egyes részein rézkígyónak nevezik), mind nálunk, mind Európa más részein ma még gyakori, nem veszélyeztetett. Védett.

Anguis colchica – kékpettyes lábatlangyík. Az A. fragilis-tól faji szinten csak az utóbbi években, molekuláris genetikai vizsgálatok alapján elkülönített faj. Ahhoz méretben és morfológiailag hasonló, fontos különbség, hogy a fején az orrnyeregpajzs és a homlokpajzs összeér, fülnyílása egy része pedig látható, illetve a hátoldalon a kék szín jóval kiterjedtebb, mint a másik fajnál. Csehországtól kezdődően kelet felé a Közel-Keletig él. Nálunk a Duna vonalától keletre és a Dunazug-hegységben fordul elő. Az Északi Középhegységben és a környező dombságokban elterjedt, az Alföldön viszont csak néhány helyről (pl. Gyula környéke) ismert. Életmódja a közönséges lábatlangyíkéval megegyező.

Pseudopus apodus (Ophisaurus apodus) – Páncélos seltopuzik. 100-120 cm. Az előző fajtól méretén kívül, mindkét oldalán futó jellegzetes hosszanti bemélyedései alapján könnyen elkülöníthető. A fiatal példányok szürke alapon sötét harántsávokat, foltokat viselnek, kifejlett korára pedig barnás-szennyessárgás színűvé válik. Főleg mediterrán jellegű bozótosokban, köves, ligetes domboldalakon él. A Balkán-félszigettől egészen Pakisztánig találkozhatunk ezzel a nagytermetű, végtag nélküli lábatlangyíkkal. Hozzánk legközelebb az észak-adriai partvidéken egészen az Isztriai-félszigetig elterjedt. Gyors mozgású ragadozó, a nagyobb gerinctelenek mellett kisebb hüllőket, madarakat, kisemlősöket is zsákmányol. A nőstény a tavaszi nászidőszakot követően május végén, júniusban rakja le legfeljebb 8-10 tojását, amelyekből a kicsinyek a nyár végére kelnek ki.

16.2. ábra. a) közönséges lábatlangyík, b) kékpettyes lábatlangyík, c) páncélos seltopuzik, d) hím nyakörves gyík femorális pórusai

Alrend: Scincomorpha – Vakondgyík alkatúak

Család: Lacertidae – Nyakörvösgyík félék

Európában a legnagyobb fajszámú gyíkcsalád. Mind nappali életmódot folytatnak. Testalkatuk megfelel a köztudatban élő, általános „gyík” alaknak. Testük hosszúkás, megnyúlt, viszonylag fejlett végtagokat mindig visel. A nyakörvös gyíkoknak rendszerint úgynevezett gallérja van, ami határvonalat jelent a nyaki kerek vagy kúpos és a hasi négyszögletű pajzsok között. Néhány fajnál ez hiányzik, de a hazaiaknál mindig megtalálható. Hátsó combjuk alsó oldalán bőrmirigyeket tartalmazó pikkelysor található (femorális pórusok), ami a térdig érhet. Ez a hímeken jóval erősebben fejlett, mint a nőstényeken. Ezek a mirigyek olyan faggyúszerű váladékot termelnek, melynek segítségével szagnyomot hagynak maguk után, így is jelezvén jelenlétüket. Kis egyedsűrűség esetén a szagnyomok a párok egymásra találását nagyban elősegíthetik. Szaglásuk, látásuk és hallásuk jól fejlett. Magyarországon 5 fajuk él.

Lacerta viridis – zöld gyík. Hossza 25-40 cm. Nyakörve jól kivehető, fogazott, a torokránc jól látható. Nálunk a legnagyobb termetű, erős testalkatú nyakörves gyík. Testéhez képest feje nagy (főleg a hímeké), végtagjai és farka erőteljes. Hátának színezete rendszerint zöld alapú, ritkábban kissé barnás árnyalatú mindkét nemnél. A hím hátát élénkzöld alapon kis fekete pettyek díszíthetik. A nőstény hátán a zöld alapszínen a hossztengellyel párhuzamosan világos sávok húzódhatnak, melyek fekete pontokkal szegélyezettek is lehetnek, máskor barna alapszínen találhatók világosabb és sötétebb barnás, illetve a hát középső részén zöldes foltok. A hímek toroktájéka, néha a fej oldala is, tavasztól a nyár első feléig élénk kékké válik, míg a nőstényeké halvány ibolyás-lilás színű. A szaporodási időszakon kívül ez a színezeti jelleg főleg a hímeknél lényegesen gyengülhet. A hasi oldal a hímeken általában citromsárga, a nőstényeken inkább világos krémszínű. A fiatalok háta az első két évben barnás, mintázat nélküli, de az oldalakon egy-egy világos pontsor is végigfuthat. Európa déli és középső vidékein, valamint Északnyugat-Törökországban él. Nálunk általánosan elterjedt faj, kedveli a meleg, szárazabb élőhelyeket, főleg a dombsági és középhegységi területeken, illetve ahol legalább a térszín valamelyest változatos (pl. egyes homokvidékeinken), de megtalálható cserjés, bozótos sziklagyepeken, akár lakott területeken is. A telet búvóhelyeken töltik nyugalomban. A téli álmot a március végi, április eleji első meleg napokon szakítja meg. Párzási időszaka általában májusra, júniusra esik, a hímek többnyire erősen territoriális magatartásúak, sokszor sebesülésekkel járó viadalokat vívnak a párzásért. A nőstények június folyamán maguk által ásott gödörbe rakják akár 10-20 pergamenhéjú, kissé hosszúkás fehér tojásukat. A tojások átlagosan 80 napra kelnek ki, a fiatalok azonnal önálló életet kezdenek. Kis egyedsűrűségű populációkban a párok együtt lehetnek néha évekig is. Táplálékai nagyobb rovarok (pl. szöcskék, tücskök, bogarak, lepkék), alkalmilag madártojások, vagy akár kisebb gyíkok, fiatal rágcsálók. Ma még általánosan elterjedt, gyakori faj, bár néhány területen a számuk az utóbbi időben drasztikusan csökkent. A lakott területek környékén élő populációkban a macskák, kutyák jelentős kárt tehetnek. Védett.

16.3. ábra. a) zöld gyík nőstény, b) zöld gyík hím nászszínezetben, c) zöld gyík hím , d) zöld gyík fiatal

Lacerta agilis – fürge gyík. Teljes hossza 20-25 (30) cm. Nyakörve jól kivehető, fogazott, a torokránc elmosódott. Erős testalkatú, feje zömök. Teste az előző fajénál kisebb, de zömökebb, lábai viszonylag gyengék, farka arányosan rövidebb. Az ivari dimorfizmus kifejezettebb, mint a zöld gyíknál. A magyarországi állományok esetében általában a hím hasa és oldala zöld, barnás foltokkal; háta közepén széles, barna sáv húzódik krémszínű szegéllyel és fekete-fehér foltsorral. Létezik egy ún. vörös hátú változat, melynek háta egyöntetű rozsdavörös színű is lehet. A hímek a szaporodási időszak után halványabb színűvé válhatnak. A barna sáv a nősténynél világosabb árnyalatú, sötétbarna foltokkal és fehér pontokkal díszített, illetve a vörös hátú színváltozatnál ugyanúgy vörhenyes barna lehet, oldalukról pedig hiányzik a zöld szín, helyette barna alapon sötéten szegélyezett fehéres foltok tarkítják. A hasa halványsárgás árnyalatú. A fiatalok alapszíne barna és a háton hosszirányban több, sötéten keretezett világos foltsor húzódik végig, hasoldaluk pedig halványsárga. A faj azonban rendkívül változékony színezetű, az egyszínű feketétől az egyszínű zöldig számos színvariációja létezik. Egész Eurázsiában előfordul, a Brit-szigetektől egészen a Bajkál-tóig, viszont hiányzik Dél-Európa nagy részéből, valamint az egészen északi területekről. Hazánkban általános előfordulású, különösen kedveli a magasfüvű, nedves réteket, füves árokpartokat, vasúti töltéseket. Március végén bújnak elő, a párzás májusra esik. A párzás után 5-6 héttel a nőstény olykor 10-14 tojást is helyez a maga ásta gödörbe. A kis gyíkok augusztus elején bújnak ki, s két éves korukban válnak ivaréretté. Október folyamán kezdődik téli álmuk, a fiatalokkal tovább találkozhatunk. Táplálkozása hasonló a zöld gyíkéhoz, de étlapján szerepelnek még méhek, darazsak, hangyák is, viszont gerinceseket nem fogyaszt. A zöld gyíkhoz hasonlóan ma még gyakori, sőt, annál elterjedtebb faj, de egyedszáma csökkenőben van. Nyugat-Európa több országában veszélyeztetett. Védett.

Zootoca vivipara – elevenszülő gyík. Hossza 16-18 cm. Nyakörve fogazott, a torokránc hiányzik. Teste kisebb és az előző fajokénál nyújtottabb, végtagjai erősek és rövidek. Teste barnás vagy vöröses árnyalatú, de léteznek egyszínű fekete példányok is. A háton a gerinctájékon sötét csík fut végig, amely körül elszórtan több sötét folt található. Gyakran mindkét oldalán két-két világos pettyekből álló csík is látható. A hímek hasi oldala sárgás-narancsos színezetű, kicsi fekete pontokkal. A nőstény hasa fehéres vagy sárgás színezetű, fekete pontokkal. A fiatalok színe az öregekéhez hasonló, de kevésbé mintás. Kifejezetten északi faj, Európában csak Dél-Európa egyes részeiről (Dél-Balkán, Appenini-félsziget, Pireneusi-félsziget nagy része) hiányzik. Nálunk jégkorszaki maradvány, s bár a környező országokban elsősorban hegyvidékeken fordul elő (az Alpokban és a Kárpátokban viszonylag gyakori), nálunk kizárólag alföldi, jégkorszaki eredetű lápterületekről került elő. Nálunk a Hanságból, a Szatmár-Beregi-síkról, a Nyírségből, valamint a duna-tisza-közi Turjánvidékről (Soroksár- Ócsa térségétől az Őrjegig) vannak adatok előfordulására. Itt is gyakran a legvizenyősebb, leghűvösebb élőhely részeken, mint magassásosokban, vízben álló nádasokban találkozhatunk vele. Márciusban jön elő, a párzás április végén, május elején van. Más gyíkfajokkal ellentétben, ez a faj territoriális viselkedést nem mutat. A nőstény bizonyos dél-európai magashegységi populációk kivételével, a családban egyedülálló módon ovovivipár, esetleg vivipár, az önálló életre kész kisgyíkokat hozza világra a nyár második felében. A frissen kelt állatok 4,5-6 cm hosszúak. Vadászatakor nemcsak látására, hanem hallására is támaszkodik. Pókokat, legyeket, lágyabb kitinű bogarakat, meztelen csigákat, százlábúakat és rovarlárvákat fogyaszt. Mivel északi faj, a többi gyíkkal ellentétben, rosszabb, borongós időben is találkozhatunk vele. Október végén vonul téli álomra. A hazai populációk kicsik, jobbára erősen elszigeteltek, így fokozottan veszélyeztetettek, elsősorban az élőhelyek kiszáradása, átalakítása miatt. Ezen élőhelyek fenntartása, megőrzése sok egyéb ritka faj megmaradását is szolgálja. Fokozottan védett.

16.4. ábra. a) fürge gyík hím, b) fürge gyík nem tipikus színezetű hím, c) fürge gyík vörös hátú nőstény, d) elevenszülő gyík hím, e) elevenszülő gyík gravid nőstény, f) elevenszülő gyík fiatal

Podarcis muralis – fali gyík. Hossza 16-20 cm. Nyakörvének vonala egyenes, nem fogazott. Torokránca jól felismerhető. Feje lapos, erősen megnyúlt, teste enyhén lapított. Színezete változó. Háta szürke, barna és zöld alapszínű lehet (a zöld alapszín bizonyos délnyugat-európai alfajainál jelenik meg). A hímek háta lehet egyszínű, fehéren vagy sötéten foltos. Ágyéki részén világosabb színű foltot visel, hasa téglavörös, vagy gyöngyházfényű tört fehér kisebb fekete foltokkal. A nőstény háta egyszínű, farka világos, sötét foltokkal, hasa pedig gyöngyház színű. Mindkét nem oldalán barnás hosszanti sávok láthatóak. A fajgazdag, alapvetően mediterrán elterjedési központú Podarcis nem többi tagjához hasonlóan a szélső haspajzs sorok szélén halványabb, vagy élénkebb kékes-zöldes foltsor látható. A fiatalok a nőstényekhez hasonlóak, de hátuk kisé zöldes árnyalatú. Európa középső és déli részein él, az Ibériai-félsziget kivételével. Hazánkban az alkalmas élőhelyeken gyakori. Kedveli a köves, sziklás területeket, kőkerítéseket, várromokat, ahol sokszor a sziklák repedéseiben, kövek alatt rejtőzik. Gyakran városokban, házak falán is megjelenik. Szívesen napozik utak szélén, omladékos lejtőkön, gyér növényzetű lombhullató erdők szélein. Jól mászik (falra is), ennek ellenére ritkán mászik fel nagyobb sziklákra, meredélyekre. Az Alföldről jobbára hiányzik, csak emberi létesítményeken keresztül (pl. vasúti töltések) képes terjedni és ember építette mesterséges falakon, hídpilléreken élhet. Telelési ideje olyan rövid, hogy a Mediterráneumban gyakran csak néhány hétre, vagy még rövidebb időre redukálódik, szokatlanul meleg téli napokon nálunk is előjöhet telelőhelyéről. Tavasszal, párzási időszakban a hímek nagyon agresszív, territoriális magatartásúak. A nőstény a párzás után, májusban-júniusban vagy maga ásta lyukba rakja 3-9 tojását, amit földdel takar be vagy természetes rejtekhelyekre (felszíni kövek alá, gyökerek közé) rejti el azokat. Búvóhelyét gyakran megosztja más Lacertidae fajokkal is. Tápláléka sokféle rovarból, pókból, féregből, százlábúból és hernyóból áll. Jellemző rá a kannibalizmus is. Gyors mozgású. Nem veszélyeztetett faj. Gyorsasága ellenére a városi populációkban főleg a macskák akár jelentősebb kárt is képesek tenni bennük. Védett.

Podarcis taurica – homoki gyík. Teljes hossza farkával együtt 14-18 cm. Nyakörve fogazott, torokránca a legfejlettebb a hazai nyakörves gyíkok között. Erős testalkatú, feje kicsi. Hátán középen zöld sáv, mellette kétoldalt két barnás csík húzódik hátra. Az egész háti és ágyéki tájékot fekete rajzolat mintázza. Az oldalon kékes pontsor látható. A hímek hasa narancsvörös, torkuk zöldes árnyalatú. A nőstények hasa gyöngyház fényű fehéres. A fiatalok hátának alapszíne dióbarna, a gerincvonal mentén szürkészöld sáv húzódik. Az oldalakon már láthatók a fehér pontokból álló csíkok. Viszonylag kis areájú faj, Magyarországtól Törökország európai részéig és a Krím-félszigetig él. Nálunk az Alföldön (Duna-Tisza-köze, Hortobágy, Hajdúság, Nyírség) szigetpopulációi léteznek. Elterjedési területének elkülönülő északnyugati részén, a Kárpát-medencében kifejezetten a melegebb síkvidékek elsősorban homokos, laza területein, ahol a növényzet már nem tud záródni, találkozhatunk vele. Viszonylag későn, csak áprilisban hagyja el telelőhelyét, majd hamarosan párzik. Június első felében 3-6 tojást rak a talajba ásott üregbe. Növényekkel benőtt területeken vadászik főként rovarokra, a fali gyíkkal ellentétben kifejezetten a talajszinten mozog. A többi gyíkfajunknál melegigényesebb, csak napos, meleg időben aktív. Ilyenkor igen gyorsan menekül maga ásta, vagy kibővítette búvóhelyére. Veszélyeztetett faj, a legjelentősebb hazai populációit a Kiskunság még fennmaradt homokpusztáin találjuk, ahol számuk jelentősen csökkent az elmúlt 20 évben. Védett.

16.5. ábra. a) fali gyík nőstény, b) fali gyík hím regenerálódott farokkal, c) homoki gyík nőstény, d) homoki gyík hím, e) pannon gyík felnőtt, f) pannon gyík fiatal

Család: Scincidae – vakondgyík-félék

Testük megnyúlt, hengeres. Fejük ékszerűen kihegyesedő, testüket rendszerint fényes, szorosan illeszkedő, zsindelyszerű pikkelyek borítják. Nyelvük rövid. Hasi pikkelyeik a test többi részét fedő pikkelyekhez hasonlóak. Farkuk hosszú, de törékeny. Néhány trópusi esőerdei falakó faj (pl. Dasia, Corucia) kivételével a talajszinten, vagy az aljnövényzetben élnek. Lábaik emiatt viszonylag vékonyak, csökevényesek, esetleg hiányozhatnak is (pl. Ophiomorus punctatissimus). Mozgásuk inkább kígyózó. Sokszor rejtőzködő életet élnek. A nálunk is előforduló Ablepharus genus fajai a legtöbb gyíkkal ellentétben pislogni nem tudnak, szemhéjuk ugyanis összenőtt (ablepharus=szemhéj nélküli), s átlátszó, akárcsak a kígyóké. Igen fajgazdag család kb. 1550 fajjal, elterjedésük trópusi, szubtrópusi, a mérsékeltövben már alig találhatók meg. Egyetlen kárpát-medencei fajuk van.

Ablepharus kitaibelii fitzingeri – pannon gyík. Teljes hossza 10-12 cm. A legkisebb hazai hüllő. Teste első ránézésre is rendkívül törékenynek tűnik. Törzse és farka vékony, hosszú, lábai kicsik és vékonyak, egymástól távol esnek. Testét sima felszínű pikkelyek borítják. Feje kicsi, ék alakú, testétől nem különül el. Szemét átlátszó szemhéj takarja. Hátának színezete aranybarna vagy bronzos, hasi része fehéres, vagy zöldesszürkés árnyalatú, esetleg sötétszürke. Hátán finom pontsorok vagy vonalak láthatóak, amelyek gyakran négy hosszanti csíkot formáznak. Oldalát szintén az orrcsúcstól a farokig érő sötétbarna sávok díszítik. Kifejletten a növényzetben kígyózó mozgással halad, végtagjait inkább csak kopár felszínen használja. Farka igen könnyen letörik, de képes a regenerációra. Európában nálunk, illetve tőlünk délkeletre, a Balkánon fordul elő. Ezenkívül megtalálható Kis-Ázsiában és a Közel-Keleten Irakig. Magyarországon a Dunántúli-középhegység középső részének egyes pontjairól (Bakony, Vértes) ismeretesek korábbi, mostanában meg nem erősített adatok. Ezen kívül jelenleg is számos populációja él a Budai-hegységben és a Dunazug-hegységben, és az Északi Középhegység egyes részein (Börzsöny, Cserhát, Mátra, Bükk, Aggteleki-hegység), illetőleg a Gödöllői-dombságban, a Monor-Irsai-dombvidéken és a Kiskunság néhány pontján (Kunpeszér, Nyárlőrinc) is előkerült. Kedveli a meleg, köves, mohával borított, napsütötte területeket, amelyeket cserjék és sűrű aljnövényzet borít. Emellett azonban megtalálható fiatal, napsütés által átjárt, vastagabb avarral borított aljnövényzetű, délies expozíciójú erdőkben, erdőszéleken is. Március közepén bújik elő téli rejtekéből. Az áprilisi párzás után a nőstény 2-4 tojását júniusban rakja le. Augusztusban kelnek ki a fiatal állatok, amelyek farka az első egy-két hónapban élénksárgás, narancsos színezetű. A pannon gyík a nyári hónapokban inkább reggel és este aktív, a nappali meleg időben rejtekhelyét nem hagyja el. Telelni októberben húzódik el. Rovarokkal, rovarlárvákkal, pókokkal és ászkákkal táplálkozik, ritkábban férgeket is zsákmányol. A pannon gyík az egyik legritkább hüllőnk, a Kárpát-medencében bennszülött alfajának fő elterjedési területe Magyarországra esik. Sok predátora van, de a legnagyobb veszélyt mégis élőhelyeinek eltűnése jelenti. Fokozottan védett.

Alrend : Serpentes – Kígyók

Család: Colubridae – Siklófélék

Nagyon fajgazdag család, a ma élő kígyók több mint fele, majdnem 3500 faj ide tartozik. Testük karcsú, farkuk hosszú. Fejük a nyaktól elválik, általában lekerekített. Szembogaruk kerek, tojásdad vagy függőlegesen metszett, szájuk a szemvonalon rendszerint túlér. Fejüket, hasukat és farkuk alját szimmetrikus elrendeződésű pajzsok, testüket erős pikkelyek borítják. A felső állkapocs hosszú, vízszintes, fölfelé nem nyitható. Medence maradványuk nincs, tüdejükben a jobb tüdőfél kifejlett. Húgyhólyagjuk hiányzik, a hímek hemipenise viszont páros szerv. Többnyire tojásokkal szaporodnak, melyek héja pergamenszerű. Fajaik többsége nem rendelkezik méregfogakkal (aglypha), mások méregfoga a felső állkapocs hátsó részén található barázdás méregfogak (hátsó méregfogas - opistoglypha). Öt magyarországi fajuk a Colubrinae alcsaládba tartozik és egyiküknek sincsenek méregfogai.

Natrix natrix – vízisikló. Hossza 100-120 (200) cm. Pikkelyei ormósak, azaz a pikkelyeken hosszanti irányban egy gyenge kiemelkedő él húzódik végig. Feje a testtől észrevehetően elkülönül. Szemei nagyok, kerek pupillájúak. A fej mögött rendszerint úgynevezett tarkófoltok láthatóak, amelyek kétoldalt feketével határolt fehér, sárga vagy vöröses félholdat mintáznak. A nőstények tarkófoltjai általában világosabbak. Különböző alfajainak színe változó, a feketétől a zöldesszürkén át az iszapbarnáig terjed. Hasa feketésszürke-fehér foltos, zongorabillentyűzetre emlékeztető mintázatú. A fiatalok színezete megegyezik az öregekével. Európában, Kis-Ázsiában, Ázsia mérsékelt övi területein pedig egészen a Bajkál-tóig megtalálható. Nálunk a legelterjedtebb kígyófaj. Szívesen él tavak, holtágak, mocsarak környékén, de megél lápokban, kavicsbányákban, sőt, nevével ellentétben, víztől távolabb is, például erdőkben is gyakran előfordul, de akár még sziklagyepekben is találkozhatunk vele. Síkvidékeken már március elején előmerészkedik téli szállásáról, hegyvidékeken azonban csak április elején bújnak elő. Májusi, júniusi párzásakor egy nőstényért gyakran több hím is harcol egyszerre, így ekkor látható a legnagyobb mennyiségben. Július-augusztusban rakja le tojásait, gyakran közös tojásrakó helyekre (10-40 tojást nőstényenként; a lerakott tojások száma nőstény méretétől, kondíciójától függ), ahol sokszor több száz tojás is felhalmozódhat. A lerakott tojásokban már fejlődő embriók vannak. A kis siklók viszonylag hamar, 4-6 hét elteltével kelnek ki. Nappali életmódot folytat. Ügyesen úszik és bukik le a víz alá. Elsősorban kétéltűekkel (főként békákkal), kisebb részben rágcsálókkal, esetleg kisebb halakkal táplálkozik. Veszély esetén kloákájába nyíló bűzmirigyéből váladékot ereszt, ami a ruhát és a bőrt sokáig átitatja. Téli álmát későn, október végén kezdi meg. A faj egész Európában gyakori, a legtöbb országban nem veszélyeztetett. Védett.

Natrix tessellata – kockás sikló. Hossza 80-100 (150) cm. Középtermetű, a vízisiklónál általában kisebb, pikkelyei ormósak, feje hosszúkás, keskeny. Szemei nagyok, kissé kiemelkednek a fej síkjából, pupillái kerekek. Háta szürke, vagy barnás árnyalatú, rajta haránt irányú sötét sávok láthatóak, a pikkelyek “kockás” mintázatot adnak. Hasa rendszerint sárgás színű, a vízisiklóéhoz hasonló fekete mintázattal. A fiatalok színezete nem tér el a kifejlett állatokétól. Közép- és Délkelet-Európában, Olaszországtól, Ausztriától és Csehországtól kelet felé egészen Közép-Ázsiáig (Nyugat-Kína) él. A vízisiklónál lényegesen erősebben kötődik a vízi élőhelyekhez. Állóvizek, vízinövényes holtágak, halastavak mentén, illetve nagyobb folyóink mellett fordul elő. Magyarországon a Balatonon, a Velencei-tavon, a Fertőn, valamint egyes halastavainkon a leggyakoribb. A hegyvidéki, gyorsfolyású vizeket általában kerüli. Gyakran látható napozás közben a víz fölé nyúló ágakon. Csak április elején bújik elő a téli szállásáról. Hamarosan párzik, majd a nőstény július folyamán teszi le 8-25 tojását. A kis siklók hamar, már augusztus végén kikelnek. A vízisiklóhoz hasonlóan jól úszik és bukik. Elsősorban halakat, kisebb részt kétéltűeket fogyaszt. A Natrix-fajok nem feltétlenül ölik meg zsákmányukat, hanem gyakran még élve lenyelhetik, kisebb áldozataikat még a vízben, a nagyobbakat a szárazföldre hozva. Októberben kezdi téli álmát. Kevéssé ismert, valószínűleg csökkenő egyedszámú faj. Védett.

Zamenis longissimus (Elaphe longissima)– erdei sikló. Hossza 120-160 (200) cm. Nagy, karcsú, hajlékony sikló, melynek pikkelyei simák, feje testétől jól elkülönül. Szeme nagy, pupillái kerekek, farka viszonylag hosszú. Kifejletten többé-kevésbé egyszínű, sárgásbarna vagy olajbarna, oldalán néhány vékony fehér csík látható. Tarkóján esetenként megjelenhet világos vagy élénksárga folt fekete szegéllyel, de ez a szegély nem olyan nagy és kifejezett, mint a vízisikló esetében. E folt a fiatalokon mindig, élénkebben megtalálható, emellett háti mintázatuk is foltos, a vízisiklóéhoz nagyon hasonló. Hasi oldala azonban a vízisiklótól eltérően rendszerint világos színű, sárgás, esetenként szürkés. Nedvesebb mikroklímájú élőhelyeken szürke hátú és sötétszürke hasoldalú melanisztikus változata is előfordulhat. Közép- és Dél-Európában (Közép- és Dél-Olaszország kivételével), valamint Ázsiában a Kaszpi-tenger nyugati partvidékéig él. Nálunk a domb- és hegyvidékeken általánosan elterjedt, az Alföldön kifejezetten ritka. Előfordulására sűrű aljnövényzettel borított lombhullató erdőszéleken, cserjésekben, rejtekhelyekben gazdag bozótosokban számíthatunk. Ezek mellett szereti a sziklás területeket, épület romokat, kőrakásokat is. Csak a melegebb áprilisi időjárás csalja elő téli pihenőhelyeiről. Hamarosan, május-júniusban párzik, a hímek szimbolikus harcot vívnak a nőstényekért. Párzási időszakban, ami 4-5 hétig is eltarthat, a hímek nem vadásznak. A nőstények június végén, júliusban kisemlősök üregeibe, kövek alá vagy vastag mohapárnába helyezik 5-10 hosszúkás tojásukat. A fiatalok augusztus végén, szeptemberben kelnek, majd első vedlésükig, mintegy 6-8 napig még nem táplálkoznak. Főleg kisebb emlősökre, de madarakra, tojásaikra és egyéb gerincesekre is vadászik. Vadászata érdekes, lassú közeledés után nyakát „összehajtja”, majd hirtelen lecsap, áldozatát megfojtja és fejénél fogva nyeli le. Jól mászik fára, ugyanis haspajzsait kétoldalt képes egy éles vonalban megtörni, így mintegy éles peremet képezve saját magán a legkisebb felszíni egyenetlenségbe is jól meg tud kapaszkodni. Aszklépiosznak, az orvostudományok istenének jelképe volt a jogar köré csavarodó „Aesculap-kígyó”, melyet az erdei siklóval azonosítanak.

Coronella austriaca – rézsikló. Hossza 60-70 cm. Viszonylag kisebb testű, de erős testalkatú. Pikkelyei ormótlanok. Feje kicsi, nem nagyon különül el a nyakától, szemei kicsik, pupillái kerekek. Farka viszonylag rövidebb. Általában a hím háta és oldala barna, vagy vörösbarna, míg a nőstény szürke vagy sötétbarna, mindkettő hátán rendszerint két párhuzamos foltsor húzódik sötétebb barna foltokkal. A fej mindkét oldalán barna csík húzódik az orrnyílástól a nyakig. A fej hátsó részén egy sötét folt helyezkedik el, ami a fej felé nyúlik. Általában a hím hasi része barnásvörös vagy narancsos, a nőstényé szürke vagy fekete. Az elsőéves fiatalok hátszíne szürkésbarna, rajta fekete mintázat látható, hasuk pedig téglavörös. Egész Európában Dél-Skandináviától és Dél-Angliától, a Pireneusi-félsziget egy részének kivételével Egész Európában, kelet felé a Kaukázusig, valamint Kis-Ázsia északi részeiig előforduló faj. Magyarországon általánosan elterjedt, de nem túl gyakori faj. Alapvetően gyeplakó, mind száraz gyepekben, mind nedves réteken, vagy tisztásokon, erdőszéleken előfordulhat, a zárt erdőket azonban kerüli. Kevéssé feltűnő, kifejezetten rejtőzködő, nehezen észlelhető faj. A telelése után már március végén, április elején találkozhatunk vele. A párzás ideje április-májusra esik. Elevenszülő, a nőstény augusztusban, szeptember első felében hozza világra 8-15 utódját. Az újszülött siklók mérete 12-15 cm. Első vedlésükig, mely életük 6-9. napján következik be, nem táplálkoznak. A rézsikló alapvetően gyíkokkal, fiatal kígyókkal (akár kisebb mérgeskígyókkal is!) táplálkozik, egyes egyedek rágcsálókat is fognak, fiatal korban pedig nagyobb rovarokat is fogyaszthatnak. Zsákmányára testével rátekeredik, majd megfojtja. A hidegre kevésbé érzékeny, mint a többi faj, csak október végén vonul telelni. Sajnos, mivel hasonlít a viperáinkra ezért sokan tudatlanságból elpusztítják, sok példány értelmetlen halálát okozva ezzel. Védett.

16.6. ábra. a) vízisikló, b) kockás sikló, c) erdei sikló kifejlett, d) erdei sikló fiatal, e) rézsikló,

f) haragos sikló

Dolichophis caspius (Coluber caspius)– haragos sikló. 150-180 (200) cm. Hazánk legnagyobb termetű siklója. Pikkelyei ormótlanok. Feje testétől jól elkülönül. Szemei viszonylag nagyok, pupillái kerekek, farka hosszú. Színe változó, lehet barnássárga, sötét olajbarna. Pikkelyeinek szegélye az előbb említett színű, közepe világossárgás, amely, főleg az állat mozgása közben a testen végigvonuló hosszanti csíkokat formáz. Hasa lehet halványsárga, esetleg fehéres, általában foltok nélküli, a torok és az ajkpajzsok rendszerint fehérek. A fiatal állatok alapszíne szürkésbarna, rajta fekete foltokkal. A hasi oldal sárgás, vagy piszkosszürke. A Kárpát-medence néhány pontján élő kis, elszigetelt állományai mellett a Balkán-félszigeten és Délkelet-Európában, egészen a Volga-völgyéig és a Kaszpi-tengerig, valamint Kis-Ázsia észak-nyugati csücskében él. Nálunk korábban két kis elszigetelt populációját tartották számon a Budai-, illetőleg a Villányi-hegységben. Az előbbi térségből Budapest terjeszkedése következtében már szinte kipusztult, kis állományai Budaörs környékén, a Sas-hegyen és a Hármas-határhegy tömbjében élnek még. A Villány melletti Szársomlyó-hegy délies lejtőin élő erősen izolált populációja jelenleg stabil. Ezek mellett a Duna jobb partján, a Mezőföld löszletörésein az utóbbi években több kis populációját is felfedezték (Dunaújváros, Dunaföldvár, Paks, Dunaszekcső). Az erősen napsütötte, száraz, sík, vagy fennsíki részeket, dombságot, kisebb hegységeket kedveli. Szereti a köves, sziklás, repedésekkel teli élőhelyeket, ahol könnyen és gyorsan elbújhat. Nevét támadékonyságáról kapta; zavarása esetén menekülés helyett gyakran a támadóját felágaskodva fenyegeti, megpróbálja megharapni. Harapása fájdalmas, de veszélytelen, mérget nem tartalmaz. Telelése hosszú, csak áprilisban bújik elő rejtekhelyéről. Hamarosan párzik, majd a nőstény nyár elején, közepén rakja 6-16 tojását az avarba, sekély üregbe vagy mohapárnák alá. A fiatalok augusztusban, szeptember elején kelnek ki. A kissiklók mintegy 30-40 cm hosszúak. Döntően kisebb rágcsálókkal, gyíkokkal, néha madárfiókákkal, táplálkozik. Bár elterjedési területének nagy részén nem ritka faj, nálunk erősen veszélyeztetett. Több korábbi budai-hegységi élőhelyéről (pl. Gellérthegy, Várhegy, Tétényi-fennsík) eltűnt, s megmaradt populációi is nagyon megcsappant egyedszámúak. A zavarásra különösen érzékeny, a megzavart állatok órákig nem jönnek elő napozni, vagy táplálkozni. Ez különösen a Budai-hegységben élő populációk védelmét nehezíti meg. Megmaradt élőhelyeit meg kell őrizni, s minimálisra kell leszorítani e területek zavarását. Fokozottan védett faj.

Család: Viperidae – Viperafélék

Mérges kígyók, felső állkapcsukon elől, csőszerűen átfúrt, befelé hajló, úgynevezett solenoglypha típusú (csöves) méregfog található, amelyek a száj zárt állapotában tasakszerű nyálkahártya tokban helyezkednek el visszahajtva. A méreg a halánték környéki mirigyekben keletkezik, és harapáskor így automatikusan mélyen a sebbe ürül. A riasztó szándékú marások jelentős része ugyanakkor úgynevezett száraz marás, amikor is a költségesen előállított mérgéből egyáltalán nem ürít a kígyó. A méreg általában erős, sok fajnál az emberre nézve is halálos is lehet. Nagyobb mennyiségű haemorrhagiás hatóanyagokat tartalmaz, amelyek a véredények falát károsítják, véralvadás gátló trombinokat, sejtfeloldó citolizineket, és idegmérgeket változó mennyiségben. Testük vaskos, széles, sokszor lapos. Pikkelyeik nagyok, ormósak. Fejük a nagy méregmirigyek miatt háromszög alakú, orruk és farkuk rövid. Fejüket sok kisebb-nagyobb pajzs fedi. Jellegzetes lehet pl. a felső állkapocs, ún. szemöldök pajzsa. Szembogaruk függőleges metszésű. Látásukra, szaglásukra (Jacobson készülék) és hőmérsékletérző szervükre utalva vadásznak. Nappal lustán, tányérrá összetekeredve hevernek, vagy napsütéses időben kinyújtózva napoznak. Mozgásuk sokszor nem kígyózó, inkább egyenes, mivel a hasi oldal pikkelyeik előre-hátra mozgatásával képesek előre haladni. Sok fajuk elevenszülő.

Vipera berus – keresztes vipera. Hossza 50-60 (70) cm. Feje kevéssé különül el a nyakától, szeme vöröses, pupillái függőlegesek. Háta szürke, sárgás vagy vöröses, melanisztikus példányai egyszínű feketék is lehetnek. Fejét gyakran „X” vagy „V”, néha „)(„ alakú minta díszíti; és egy sáv, amely a szem külső részétől a nyakig húzódik. Háti oldalán cikk-cakk alakú sötétbarna (hímeknél gyakran fekete) sáv húzódik végig. Ágyéki részén sötét foltok láthatóak. Hasi oldala sötét színű, foltos. A farok alatti terület világos, sárgás-narancsos színezetű. Magyarország északkeleti részein a faj törzsalakja, a Vipera berus berus, míg a délnyugati területeken a Vipera berus bosniensis él. Ez utóbbi alfajra az jellemző, hogy a háti zegzugos sáv változó mértékben keresztsávokra szakadozott. A fiatal állatok csak méretben különböznek a kifejlett egyedektől. Eurázsia mérsékelt övi területein a Brit-szigetektől keleti irányban a csendes-óceáni Szahalin-szigetig megtalálható. Az egyetlen európai kígyófaj, mely az Északi sarkkörtől északabbra is él. Nálunk meglehetősen ritka, elszigetelt populációi élnek északkeleten a Zemplénben és a Szatmár-Beregi síkon, illetve újabb adatok szerint a Bükk keleti részén is elképzelhető az előfordulása, délnyugaton Dél-Zalában és Belső-Somogyban, a Balatontól délre és délnyugatra. Cserjésekben, aljnövényzetben gazdag erdős területek erdőszegélyeiben, erdővágásokon található, ahol fő táplálékai, békák, kisemlősök nagy számban élnek. Kedveli a magas páratartalmú levegőt, ezért mocsarakban, nedves ligetekben is gyakorta megtalálható. Társasan, más hüllő- és kétéltűfajokkal együtt telel. A telelése március végén ér véget. Párzási időszaka április-május hónapokra esik. Ilyenkor sokszor látható az un. viperák tánca, amikor a hímek vetélkednek és fejüket felemelve egymásra tekeredve szimbolikus harcot vívnak a nőstényekért. Az este vagy éjjel párzó viperák sokszor olyan szorosan tapadnak össze, hogy még zavarás hatására sem tudnak szétválni, és elmenekülni. 75-100 nap múlva a kis viperák elevenen, átlátszó hártyába burkolva születnek, egyszerre 6-14-en. Ekkor 17-19 cm hosszúak, születésük után néhány órán belül le is vedlenek. Többnyire kisebb rágcsálókat fogyaszt, de eszik kétéltűeket, gyíkokat is (többek közt azokat is, amelyekkel együtt telel). Ritkán támad, de a másik hazai fajnál ingerlékenyebb. Marása az emberre nézve nagyon ritkán halálos, de igen erős fájdalommal jár. Veszélyeztetett faj, fontos védelmi feladat élőhelyein a kaszálórétek teljes beerdősülésének a megakadályozása, a túlszaporodott vaddisznó-állományok létszámcsökkentése (a vaddisznók ugyanis fogyasztják a viperákat), valamint a felvilágosító munka, hogy minél kevesebb állatot pusztítson el a tudatlanság. Fokozottan védett faj.

Vipera ursinii rakosiensis – rákosi (parlagi) vipera Hossza 50-60 cm. Előző rokonánál kisebb, karcsúbb testalkatú. Pupillája függőleges. Háta szürkés vagy világos barnás alapon tekeredő, kávébarna, feketével szegélyezett sávot mintáz, oldalán sötét foltok sorakoznak. A fejtetőn jellegzetes fordított „V” (más esetekben „X” vagy „H”) alakú folt látható. Hasa szürke, ritkán fehér foltos. Egyes populációiban előfordulnak olyan egyedek is, ahol a hát cikkcakk mintázata szakadozott, inkább pettyesnek tűnik az állat. A fiatalok színezete megegyezik az öregekével. A rákosi vipera mára csak Magyarországon és Romániában (az Erdélyi-medencében) maradt fent. Utolsó magyarországi élőhelyei az Észak-Hanságban és a Duna-Tisza közén (Dabastól Bugacig) találhatók. A faj többi alfaja Délnyugat- és Délkelet-Európa magashegyi rétjein, valamint tőlünk keletebbre síkvidéki sztyeppeken él. Elsősorban szárazabb hátakkal tagolt nedves réteken, kézi művelésű kaszálókon, extenzív legelőkön fordul elő akár hagyományosan művelt, ugaroltatott kistáblás szántóföldi kultúrák környezetében is. Tavasszal márciusban, április elején bújik elő. A párzás április végén történik meg, majd a nőstények augusztusban szülik meg 4-20 utódjukat. Ekkor a kicsik 12-16 cm hosszúak, 2-4 g tömegűek. Telelni októberben húzódik el. Elsősorban egyenesszárnyúakkal, gyíkokkal táplálkoznak, ritkábban kisemlősöket és madárfiókákat, esetleg gyíkokat is fogyaszthatnak. Méregfogai az előző fajénál kisebbek, mérge lényegesen gyengébb annál, emberre szinte veszélytelen, halálos marási eset egyáltalán nem ismert. Természetvédelmi szempontból legértékesebb állatfajaink egyike. Összes alfaja erősen veszélyeztetett, közülük több, így a V. u. rakosiensis is a kipusztulás szélén áll. Ez az alfaj, amelyet a budapesti Rákos-patak menti rétekről (Rákosok) származó, Herman Ottó gyűjtötte példányok alapján írtak le, korábban a Bécsi-medencétől az erdélyi Mezőségig több területen is elterjedt, helyenként kifejezetten gyakori volt. A hagyományos gazdálkodás fokozatos megszűnésével, az élőhelyek átalakulásával azután az elmúlt 60-70 évben egyre gyorsuló tempóban pusztult ki korábbi ismert lelőhelyeiről. Magyarországon a legtöbb ismert előfordulása Budapest keleti peremkerületei, és azok környéke voltak (Fót, Dunakeszi, Káposztásmegyer, Újpalota, a Rákos-patak mente Zuglótól egészen Gödöllőig, Soroksár, Ócsa). E területekről az 1960 évektől kezdődően az 1990-es, 2000-es évekig a jelenlegi ismeretek szerint kivétel nélkül kipusztult. Nagyon fontos feladat a még meglévő élőhelyeinek megőrzése, e területeken a hagyományos, extenzív gazdálkodás folytatása, a bebokrosodás vagy a kiszáradás megakadályozása. E területeket semmiképp sem szabadna égetni. Sajnos korábban a faj gyenge mérgű, kistermetű, rovarral táplálható, mutatós mérges kígyó lévén kedvelt terráriumi állat volt, így jelentős volt az illegálisan begyűjtött állatok száma is. Emiatt lelőhelyeit titokban kellett tartani, az ismerteket pedig őrizni kellett. Jelenleg a helyzet ilyen szempontból jobb, és bár természetes populációi fokozatosan fogyatkoztak, majd egy évtizede egy intenzív védelmi program vette kezdetét, amelynek keretében az élőhelyek védelme és megfelelő kezelése mellett félszabad körülmények közötti tenyésztése sikeresen folyik a Kiskunsági Nemzeti Park területén, és már a fogságban nevelt állomány visszatelepítése is megkezdődött itt. Fokozottan védett és a Washingtoni egyezmény I. függelékében is szerepel.

Vipera ammodytes – homoki vipera Európában a Vipera nem több faja is előfordul, ezek egyike a homoki vipera. Hossza 60-80 (100) cm. A két magyarországi fajnál lényegesen robusztusabb. Háromszög alakú feje a testétől jól elkülönül. Pupillái függőlegesek, orrán egy változó mértékben felfelé irányuló hosszabb, többnyire hengerded, esetleg kissé lapított nyúlvány található, ami alapján könnyen felismerhető. Alapszíne szürkés vagy barnás, vörös-barnás, esetleg egészen vöröses lehet. A fejtetői „X” vagy „Y” alakú sötét folttól elkülönülve a nyakszirt tájékától kezdődően egy cikcakkos, vagy hullámos, az alapszínnél sötétebb, általában barnás tónusú sáv húzódik végig a hátán egészen a viszonylag rövid farkáig. Hasi oldala szürkés vagy barnás alapszínű foltos mintájú. Európa középső-délkeleti részén, Karintiától és Szlovéniától a Balkán-félszigeten keresztül a Közel-Keletig és a Kaukázusig elterjedt. Magyarországon ugyan nem él, ám határainkhoz igen közel, Szlovéniában és Horvátországban már attól 50-100 kilométerre is előfordul. A Kárpát-medencét délnyugaton és délkeleten egyaránt eléri, Romániában a Déli-Kárpátokban, sőt Déva környékén Dél-Erdélyben is előfordul. Élőhelye változatos, a mediterrán jellegű bozótosoktól, felnyíló száraz erdőktől a sziklás, magashegyvidéki gyepekig sokféle adottságú területen megtalálható. A téli pihenője után tavasszal párzik, majd a nyár vége felé elevenen hozza világra 5-15 utódját. Tápláléka zömét különböző kisemlősök adják, de elfogyaszt gyíkokat, esetleg egyéb kígyókat, sőt, mivel viszonylag jól mászik bokrokra, kisebb madarakat is zsákmányolhat. Méregfoga nagyobb, marása pedig sokkal veszélyesebb két magyarországi fajénál.

16.7. ábra. a) keresztes vipera, b) keresztes vipera melanisztikus, c) rákosi vipera, d) homoki vipera

Osztály: Aves – Madarak

A madarak legjellegzetesebb tulajdonsága a tollazat, amely a hüllők pikkelyeivel mutat homológiát. A legősibb madárcsoportoknál a tollazat talán rovarcsapdaként működött, vagy már a hőszabályozásban is szerepet játszott. Az evolúció során két fontos funkciója alakult ki, egyrészt mint könnyű szigetelőréteg segít az állandó testhőmérséklet (homoiotermia) fenntartásában, másrészt könnyű és nagy felületeket létrehozva a repülést teszi lehetővé. A madarak repülő életmódjával kapcsolódóan változásokat figyelhetünk meg a mozgást (csontösszenövések: tibiotarsus, tarso-metatarsus, carpo-metacarpus, lumbosacrale, furcula stb.), a légcserét (légzsákok, kettős légcsere) és a táplálkozást (csőr, begy, zúzógyomor) végző szervrendszereknél.

A madarak az Archaeosauria típusú ősi hüllőkből alakulhattak ki, több mint 200 millió évvel ezelőtt. Az ősök kis termetűek, két lábon járók, tojásokkal szaporodók, állati vagy vegyes táplálékot fogyasztók és hőszigetelő szaruképletekkel rendelkező Therapoda dinoszauruszok voltak. Ma is élő legközelebbi rokonaik a krokodilok. Napjainkban mintegy 1000, már kipusztult fajt tartanak nyilván, a recens fajok száma 9 és 10 ezer között van, a szám állandóan változik.

C. Linné a Systema Naturae tizedik kiadásában (1758) 564 madárfajt említ, E. Mayr 1935-ban 8500 fajt, míg az IUCN (International Union for Conservation of Nature) 2012-ben 9934 madárfajt említ (http://www.birdlife.org/action/science/species/global_species_programme/red_list.html). Hasonlóan változhat a családok és egyéb faj feletti taxonok száma is. Gosler (1991) 173 családot említ, az ezekbe tartozó fajok többsége a trópusokon él. Az ICBP (International Council for Bird Preservation) adatai szerint a világ madárfaunájának (orniszának) legalább 13%-a (2012-ben 1313 faj) kipusztulástól veszélyeztetett.

2008-ig hazánkban hivatalosan 398 madárfajt figyeltek meg, melyek közül a költő fajok száma 250 körül van (MME Nomenclator Bizottság 2008). 2013-ra már 425 faj előfordulása bizonyított. A hazai madarak csaknem mindegyike védett (V) vagy fokozottan védett (FV), néhány faj azonban vadászható. A hazai madárvédelem legnagyobb társadalmi bázisát (tízezer fős tagsággal) az 1974-ben alakult Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) képezi.

A madarak rendszerezésében is mindig igyekeztek az evolúciós kapcsolatokat érvényesíteni. A 70-80-as évek DNS hibridizációs technikája – különösen Charles G. Sibley és Jon E. Ahlquist munkássága nyomán – azonban számos helyen megbolygatta a klasszikus rendszereket pl.: az újvilági keselyűk a gólyaalkatúakhoz soroltattak (mely később műterméknek bizonyult). Jelen rendszer Shannon .J. Hackett és munkatársai (2008) által kialakított csoportosítást követi. A különböző rendszerek között a legnagyobb eltérés a Neoaves csoporton belüli taxonok rokonsági kapcsolatainak megítélésében van (ez sajnos a fajok 95 %-át érinti). Például az Archaeopteryx-re némileg hasonlító dél-amerikai hoacint (Opisthocomus hoatzin) az elmúlt időszakban 8 különböző rendbe is besorolták. (A testméretek a csőr hegyétől a farok végéig mért átlagos hosszúságot jelentik.)

Alosztály: Palaeognathae – Futómadár-szabásúak (régen: ~Ratitae)

Rend: Struthioniformes – Struccalakúak

Család: Struthionidae – Struccfélék

A család egyetlen faja, négy alfajjal Afrikában él. Nagy termetű (kakas: 2,5 m magas és 120 kg), röpképtelen futómadár.

Család: Casuariidae – Kazuárfélék

A család három faja a Casuarius genusba tartozik. Északkelet-Ausztráliában, Új-Guinea szigetén és a környező kisebb szigeteken elterjedt röpképtelen, nagy testű madarak. Az őserdők, hegyvidéki erdők, mocsárerdők lakója.

Család: Dromaiidae – Emufélék

A család egyetlen faja Ausztráliában él, az esőerdőt kivéve számos élőhelyen megtalálható.

Család: Rheidae – Nandufélék

Két genus két faja Dél-Amerikában az Amazonastól Patagoniáig elterjedt, röpképtelen futómadarak.

Család: Apterygidae – Kivifélék

Barnás, szürkés madarak. A család három faja Új-Zélandon él. Röpképtelenek, éjszaka aktívak.

Család: Dinornithidae – Moafélék

Új-zélandi kihalt csoport, utolsó példányai az 1880-as évekre tűntek el.

Család: Aepyornithidae – Elefántmadárfélék

Madagaszkáron élt, hatalmas termetű (tömegük elérte a 400 kg-ot), feltehetően erdei növényevő madarak. 1000-1500 évvel ezelőtt kihaltak.

Család: Tinamidae – Tinamufélék

A 46 ismert faj Közép- és Dél-Amerikában él. A füves területektől a zárt erdőkig számos élőhelyen előfordulnak.

17.1. ábra. a) sisakos kazuár, b) gyöngyös tinamu, c) ékes tinamu, d) strucc (tojó), e) strucc (kakas), f) kivi, g) emu (fej), h) nandu (fej), i) nandu, j) emu

Alosztály: Neognathae – Újmadár-szabásúak

Öregrend: Galloanserae – „Ludak és tyúkok”

Rend: Anseriformes – Lúdalakúak

Tömött tollazatú vízimadarak. 11 kézevezőjük van. Négy családjuk (Anhimidae, Anseranatidae, Dendrocygnidae, Anatidae) közül a fajok túlnyomó többségét az Anatidae családba sorolják.

Család: Anatidae – Récefélék

Az ide tartozó 45 genus több mint 148 faja méretben nagyon változatos. Fartőmirigyük fejlett, orrnyílásaik kerekek, csőrük lemezes. Nyakuk közepes vagy hosszú, lábuk rövid, a három előre álló ujj között úszóhártya található. Jó úszók és repülők, a szárazföldön ellenben ügyetlenül mozognak. Szárnyuk általában keskeny, farkuk rövid. Ha a két ivar tollazata különböző, akkor a hím színesebb, a tojó rejtő színezetű. Fiókáik fészekhagyók.

Alcsalád: Anatinae – Réceformák

A ludaknál általában kisebb termetűek és rövidebb lábúak.

(Úszórécék)

Jellemzőjük, hogy lábuk kb. a testközépen ered, nem buknak a víz alá teljes testtel, a vízfelszínről közvetlenül az elrugaszkodás után felszállnak, és a szárnyukon szárnytükör van (a másodrendű evezőkön lévő feltűnő színezetű foltok egybefüggő sávja).

Anas crecca – csörgő réce (V). Kis termetű faj (35 cm). A gácsérnak zöld szemsávja, a tojónak zöld szárnytükre van. Holarktikus elterjedésű faj, a déli területeken ritkábban, a középső és északi részeken gyakrabban költ. Nálunk alkalmi fészkelő, de tömeges átvonuló. Jégmentes vizeknél áttelel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/sarcelle.d.hiver.html

Anas platyrhynchos – tőkés réce (vadászható). A tojó barnás színezetű, a gácsér feje zöld, nyakán fehér gallér, melle barna, teste szürke, kék szárnytükre van (58 cm). A Holarktiszban sokfelé megtalálható, Európában általánosan elterjedt, hazánkban a leggyakoribb récefaj (költő állománya 100-150 ezer pár). Fészkelőhelyben nem válogatós, jól alkalmazkodó faj. Sokszor már március elején elkezdi rakni 9-13 tojásból álló fészekalját. Tápláléka változatos, főleg magvakat, növényi részeket, gerincteleneket, apró halakat és ebihalakat fogyaszt. Az állomány egy része áttelel, másik része elvonul a Földközi-tenger mellékére.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/canard.colvert.html

Anas acuta – nyílfarkú réce (V). Mindkét nem farka kihegyesedő, a gácsérnak hosszanti fehér nyaksávja van (tőkés réce méretű). A Holarktisz északi területeinek madara. Közép- és Nyugat-Európában csak kisebb populációi ismertek. Magyarországon inkább a keleti országrészben költ. Kedveli a szikes tavakat és mocsarakat. Februárban érkezik, áprilisban kezdi a költését, és novemberben vonul el. Szigeteken vagy víztől távolabbi réteken, legelőkön fészkel. Fészekalja 7-10 tojásból áll. A tojó egyedül kotlik, és a hímmel együtt vezeti a fiókákat. Tápláléka növényi részeket, gyom- és kultúrnövények magvait, csigákat és kisebb részben rovarokat tartalmaz.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/canard.pilet.html

Anas querquedula – böjti réce (FV). A csörgő récéhez hasonló méretű, a gácsért fehér szemsávjáról, a tojót szürkés színezetéről és a hiányzó (nem látható) szárnytükréről ismerhetjük fel. A Palearktisz mérsékelt övi területein, a Brit-szigetektől Japánig elterjedt. Hazánkban főleg a dús vegetációjú síkvidéki állóvizek, nedves rétek, mocsarak és kubikgödrök költő faja. Költő állománya 1000-1500 párra tehető. Nászrepülése feltűnő. Tápláléka főleg gyommagvakból és növényi részekből, kisebb részben gerinctelenekből áll. Vonuló, korán érkezik, és korán távozik hazánkból. Nyugat-Afrikában telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/sarcelle.d.ete.html

Anas clypeata – kanalas réce (V). A gácsért rozsdabarna oldaláról, fehér begyéről és lapos, nagy csőréről lehet felismerni. A tojó elkülönítő bélyege a nagy szintén lapított csőr és a kék szárnytükör. A tőkés récénél kicsit kisebb méretű (51 cm). A Holarktisz madara, a boreális, mérsékelt övi, sztyeppei és félsivatagos területeken is költhet. Hasonlóan a nyílfarkú récéhez, hazánkban főleg az ország keleti részében ritka fészkelő. Gazdag parti vegetációval, nyílt vízfelülettel rendelkező sekély vizeknél telepszik meg. A parti sávban vagy a környező réteken költ. Fészekalja 8-12 tojás. A tojó egyedül kotlik (három hétig), és egyedül vezeti a fiókákat. Vonuló, néha áttelel. A hazai gyűrűzésű madarak közül kettő is Spanyolországban került meg.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/canard.souchet.html

(Bukórécék)

Az úszórécékkel ellentétben nem közvetlenül, hanem rövid “nekifutás” után szállnak fel a vízfelszínről. A víz alatti táplálkozást segíti, hogy lábuk a testközéptől hátrább ered. Teljes testükkel a vízfelszín alá buknak. A szárnyukon nincsen szárnytükör, viszont szárnyfolt (elsőrendű evezőkön lévő feltűnő színezetű foltok együttese) lehet.

Aythya ferina – barátréce (V). A hímeknek szürke teste, fekete begye valamint gesztenyebarna feje és nyaka van. A tojó barnás színezetű, csőrén kék gyűrű látható (ritkán hiányozhat). Kisebb, mint a tőkés réce. Palearktikus faj. A mérsékelt övi, sztyepp jellegű élőhelyeken fordul elő. Hazánkban a leggyakoribb bukóréce. Főleg halastavakon, ritkábban kubikgödröknél, szikes tavakon költ. Szárazulatokon csak ritkán látható. Hazánkban 5-10 ezer pár költ. A tojó sűrű vízi növényzetben, a víz fölé építi fészkét, majd 8-11 tojáson egyedül kotlik. A költőterületre korán érkezik, és késő ősszel vonul el telelni a Földközi-tenger környékére.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/fuligule.milouin.html

Aythya nyroca – cigányréce (FV). Világviszonylatban veszélyeztetett, kis termetű (40 cm), csokoládébarna színezetű bukóréce. Jellegzetessége a fehér alsó farkfedők. A Közép- és Kelet-Palearktisz madara, Kelet-Európától Mongóliáig költ. Hazánkban a növényzettel benőtt állóvizeken gyakori. Májustól júniusig tart a szaporodási időszaka. Fészkét a nyílt vizeket szegélyező növényzetben építi május elején. 8-12 tojást rak, de a kikelt fiókák többsége nem éli meg a kéthónapos kort, az önálló repülés kezdetét. A szárazföldön főleg gyommagvakat, a mélyebb vízből pedig rovarlárvákat, csigákat, rákokat és kisebb vízi gerinceseket fogyaszt. Márciusban érkezik, és novemberben vonul el.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/fuligule.nyroca.html

17.2. ábra. a) csörgő réce (hím), b) tőkés réce (tojó és hím) c) nyílfarkú réce (hím), d) nyílfarkú réce (tojó), e) barátréce (hím), f) cigányréce (hím)

Alcsalád: Anserinae – Lúdformák

A kacsáknál általában nagyobb termetűek és hosszabb lábúak. Gyakran táplálkoznak a szárazföldön.

(Szürke ludak)

Anser fabalis – vetési lúd (vadászható, testméret: 68-80 cm). Sárga lába van, csőre sárga-fekete. Nálunk átvonuló és téli vendég. A „Dunántúl libája”, vonuláskor legnagyobb számban a dunántúli tavaknál, halastavaknál figyelhető meg. A Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon kisebb egyedszámban fordul elő.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/oie.des.moissons.html

Anser albifrons – nagy lilik (vadászható). Csőre rózsaszínű, tövén fehér folt van. Lába sárga. Szürke hasán gyakran fekete keresztfoltok láthatók. 70 cm-es. A Holarktisz tundráin költ. Hazánkban gyakori átvonuló és téli vendég. Az „Alföld libája”, de a 90-es évektől a Dunántúlon is nagyobb számban figyelhető meg. A 20. század elején a hortobágyi lilikek száma meghaladhatta a milliós értéket, az 50-es években fele annyi nagy lilik telelt nálunk, míg napjainkban 100 ezer alá esett a számuk.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/oie.rieuse.html

Anser erythropus – kis lilik (FV). A nagyliliktől kisebb termete (55-65 cm) és a fejtetőre húzódó fehér homlokfoltja és sárga szemgyűrűje különbözteti meg. Az eurázsiai tundrákon költ. A nagy liliknél jóval kisebb egyedszámban jelenik meg a vonulás során. Főleg a Tiszától keletre eső területeken látható. A tavaszi és az őszi vonulás alkalmával néhány hetet tölt nálunk. Az újabb gyűrűzések és műholdas nyomkövetések szerint a Hortobágyon átvonuló példányok Skandináviában költenek. Az utóbbi években drasztikusan csökkent az állománya.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/photos/oie.naine.html

Anser anser – nyári lúd (vadászható). A házi lúd őse. Lába rózsaszínű. Nincs a csőrön fekete mintázat. A csőr színe a kelet-európai alfajnál rózsaszínű, a nyugat-európainál sárga, nálunk átmeneti színek is előfordulnak. A legnagyobb termetű európai lúdfaj (80-90 cm). Palearktiszban elterjedt, a Kaszpi-tengertől Kínáig húzódó területen széles sávban elterjedt. Hazánkban a nagyobb tavainknál és a halastavakon költ nagyobb számban. Már márciusban lerakja 5-6 tojását. A tojó kotlik. Szárazföldön táplálkozik, a kaszálókon, réteken növő fűféleségeket legeli. Tarlókon is gyakran láthatjuk. Vízinövényeket is fogyaszthat. Hazai állománya a 60-as években 200 pár volt, ez a szám napjainkra 2000 párra emelkedett. Vonuló, a telet Dél-Európában, ill. Észak-Afrikában tölti. Az európai populációk különböző vonulási útvonalakat használnak. Hazánk nyugati részén a cseh és lengyel madarak vonulnak át, a keleti részeken pedig a balti államokból és Fehéroroszországból származók. Enyhe teleken több ezres csapatok telelhetnek át.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/oie.cendree.html

(Tengeri ludak)

Branta ruficollis – vörösnyakú lúd (FV). Szibériai tengerpartok költő madara (testméret: 55 cm.). Nálunk vonuló, telelő lilikcsapatokban látható. Utóbbi években több százra teszik a hazánkon átvonuló (főleg lilikcsapatokhoz csapódott) vörösnyakú ludak számát.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/bernache.a.cou.roux.html

Alcsalád: Cygninae – Hattyúformák

A ludaknál nagyobb termetűek és hosszabb nyakúak.

Cygnus olor – bütykös hattyú (nem védett, nem vadászható). Nagy testű (150 cm), fehér színezetű madár. Az öregek csőre narancsszínű, tövén fekete bütyök látható. A Palearktiszban szigetszerűen elterjedt (a tengerparttól a sztyeppzónáig). Délnyugat-Európa kivételével az egész európai kontinensen megtalálható. A XIX. század végén kipusztult hazánkból, de a hetvenes évektől egyre több helyen fészkel. Valószínűleg ausztriai félvad példányokból alakult újra a hazai állomány. 2005-ben már 380 pár költött hazánkban, az itt telelők számát 1200 körülire tették. Fő táplálékát a vízinövények adják, de fogyaszt vízi gerincteleneket is.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/cygne.tubercule.html

Cygnus cygnus – énekes hattyú (V). A bütykös hattyúhoz hasonló méretű, de attól citromsárgább, bütyök nélküli csőre alapján jól elkülöníthető. Jóval ritkább hazánkban, mint fajtársa. Szintén a Palearktisz madara, költ a tundra övezet déli részén, de inkább a tajga övezet tavainak fészkelő madara. Magyarországon 2005-ben találták első fészkelő példányát az Ipoly mentén.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/cygne.chanteur.html

17.3. ábra. a) nyári lúd, b) bütykös hattyú, c) bütykös hattyú (család), d) vörösnyakú lúd, e) fogoly, f) fürj, g) fácán tojó (balra) és hím (jobbra)

Rend: Galliformes – Tyúkalakúak

Képviselőik Új-Zéland és az Antarktisz kivételével mindenhol elterjedtek. Talajon élnek. Rövid, kerek szárnyukkal rosszul repülnek. Csőrük erős, enyhén kampós. Kaparólábuk van, a hátsó ujj mindig megtalálható. Ivari dimorfizmus (eltérő méret) jellemző rájuk. Nem vízben, hanem homokban, porban fürödnek. Fiókáik fészekhagyók. Öt családjukba (Megapodiidae– talegallatyúkfélék, Cracidae– hokkófélék, Phasianidae – fácánfélék, Odontophoridae – fogasfürj-félék, Numididae – gyöngytyúkfélék) kb. 300 faj tartozik. A régebben tyúkalkatúakhoz sorolt, vitatott helyzetű Opisthocomidae(hoacinfélék) családot újabban különrendbe sorolják. A talegallatyúkokat és a hokkóféléket egyes rendszerezők külön rendben foglalják össze.

Család: Phasianidae – Fácánfélék

Az általában nagy termetű, talajon élő fajokat 5 alcsaládba sorolják. A talajon táplálkoznak és fészkelnek, viszont többségükre jellemző, hogy fákon éjszakázik. Rövid nyakuk, zömök fejük van. Csőrük viszonylag rövid és erős. Repülés közben nehezen manővereznek. A faroktollak vagy a felső farokfedők hosszú dísztollakká alakulhatnak. Erős kaparólábuk van. A családba több mint 200 fajt sorolnak. A hazai fajok a fürj kivételével állandóak. A dél-ázsiai bankivatyúkból (Gallus gallus) kb. 5000 évvel ezelőtt kezdődött háziasítással alakították ki a mai házityúkfajtákat (Gallus domesticus).

Alcsalád: Tetraoninae Fajdformák

Orrlyukaikat serteszerű tollak fedik. Csüdjük és sokszor a lábujjak is részben vagy egészen tollal borítottak. Egyik ivar csüdjén sincs sarkantyú. A hidegebb északi vagy magashegyi területeken elterjedtek. A ma sarkvidéki és magashegyi elterjedésű hófajdok (Lagopus spp.) hazánkban nem élnek, de a fosszíliák szerint a pleisztocénkori eljegesedések idején nagy számban költhettek nálunk is.

Bonasa bonasia – császármadár (FV). A fajdoknál kisebb termetű (35 cm), és világosabb szürkés-rőtbarna színezetű madár. A hímek torka fekete fehér szegéllyel. Legyező alakú farka végén fekete sáv található. A poligám (egy hím több tojóval párosodik) siket- és nyírfajdtól eltérően szociálisan monogám (egy hím és egy tojó közösen neveli az utódokat) madár. Kelet-Európában és Ázsiában honos. Hazánkban az Északi-középhegység hegy- és dombvidékein fordul elő. Egyedszáma az 1970-es évektől fokozatosan csökken. Fészkel fenyvesben, bükkösben, tölgyesben, sőt akácosban is. Fatörzs tövébe kaparja fészkét, 8-10 tojást rak. Főleg növényi részekkel, ritkábban rovarokkal táplálkozik.

hang:

Tetrao tetrix – nyírfajd (V). A hím lant alakú farkáról könnyen felismerhető. A hím 52 cm-es, a tojó 40 cm-es. A Palearktisz fenyveseinek és lombelegyes erdeinek madara. Kedveli az áfonyás, borókás erdőrészleteket. Már a XIX. század második felében kipusztult a Nyírség nyírfaligeteiből. Vadászata és élőhelyének teljes kiirtása törvényszerűen vezetett e faj hazai eltűnéséhez.

hang:

Tetrao urogallus – siketfajd (V). Nagyobb termete (hím 85 cm, tojó 65 cm), hosszabb nyaka és lekerekített farka, a tojóknál a méret és a hosszabb gesztenyebarna színű farok különíti el a nyírfajdtól. A XIX. század végétől az 1960-as évekig ritka költő volt az Ausztriával határos területeken. Az utóbbi években csak alkalmanként figyelték meg. Palearktikus faj, a tajgaövezet, ill. a hegyvidéki fenyvesek bükkel elegyes állományainak madara. Március végétől május elejéig tart a dürgése. Ilyenkor a kakasok meghatározott helyen gyűlnek össze (dürgőhely vagy lek), és násztáncukkal vetélkednek a tojókért. A földbe kapart fészekbe a tojó 6-10 tojást rak. A fiókák fészekhagyók. Fenyőtűkkel, fiatal hajtásokkal, rügyekkel, áfonya és más növények termésével, ritkábban rovarokkal táplálkozik. Hazánkban utoljára az 1970-es években figyelték mag az Alpokalján.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/grand.tetras.html

Alcsalád: Phasianinae Fácánformák

Orrlyukaikat nem fedik serteszerű tollak. Csüdjük csupasz, jellemző a kakasok csüdjének a hátsó oldalán egy hegyes szaruképlet, a sarkantyú.

Perdix perdix – fogoly (vadászható). Barnásszürke, kerekded testű, lekerekített szárnyú madár (testméret: 30 cm). Feje, torka, testoldala és rövid farka rozsdabarna. A hím (kakas) hasoldalán gesztenyebarna, patkó alakú folt látható (kisebb, halványabb folt a tojókon is lehet). Nyugat- és Közép-Palearktiszban elterjedt, eredetileg sztyeppi madár. A külterjes mezőgazdaság új élőhelyeket létesített számára. Hazánkban kaszálókon, kultúrnövények szegélyzónájában, lucernásban fészkel. A poligín fajdféléktől eltérően szigorúan monogám, sokszor a párok életük végéig kitartanak egymás mellett. Április végén a tojó egy kisebb talajmélyedést kapar, és ebbe rakja le 10-20 tojását. Csak a tojó kotlik, a fiókák fészekhagyók. A szülőkkel együtt alkotott csapataik csak következő tavasszal, a párba állás kezdetekor bomlanak fel. Gyommagvakkal és zöld növényi részekkel táplálkoznak. Az 1930-as évek másfél milliós állománya tizenöt év alatt ötödére apadt, 1980-ra már csak 120 ezer maradt belőlük, napjainkban pedig alig 20-30 ezer pár élhet hazánkban. Állandó madarunk.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/perdrix.grise.html

Coturnix coturnix – fürj (V). A fogolynál kisebb (17 cm), fején sárgásfehér és barna hosszanti csíkok találhatók. Eurázsiai és afrikai elterjedésű faj. Kaszálók, rétek, mezőgazdasági területek madara. Lápréteken is előfordul. Évente kétszer költ, május végén és júniusban. Néha a költések jóval későbbre tolódnak. 7-15 tojást rak. A fiókák már háromhetesen tudnak repülni. Gyomnövények és gabonafélék magvaival táplálkozik. Tavasszal főleg ízeltlábúakat fogyasztanak. Vonuló faj, Dél-Európában, Észak-Afrikában telel. Augusztusban már elvonul, és április végén érkezik. Az 1950-es években még gyakori madár volt. Állománya az 1980-as évekre katasztrofálisan megfogyatkozott, azóta enyhén növekszik az egyedszáma. Költőhelyén a mezőgazdasági gyakorlat, telelőhelyén a tömeges madárfogás játszik szerepet egyedszámának csökkenésében.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/caille.des.bles.html

Phasianus colchicus – fácán (vadászható). Változatos színezetű (a betelepített alfajok keveredése miatt), hosszú és hegyes farkú madár (kakas: 75-85 cm, tyúk: 55-60 cm). A tyúkok világosbarnák sötét foltozással (rejtő színezet), a kakasok színesebbek, fejük irizáló sötétzöld, tarkójuk sötétkék, szemük körül csupasz vörös folt található. A Nyugat-Palearktiszban a Kaukázustól keletre eső területeken őshonos. A Kárpát-medencében már a középkorban megtaláljuk a feltehetően görögök által Európába betelepített és a rómaiak által elterjesztett Ph. c. colchicus alfajt. A XX. század elejétől gyakori telepítések következményeként a hazai állományban nagyrészt az örvös fácánnak nevezett (Ph. c. torquatus) alfaj dominál. Bozótosban, magas fűben, különböző mezőgazdasági kultúrákban (lucerna) fészkel. Egyszer költ, májusban. Poligín madár, az ivararány akkor megfelelő, ha egy hímre legalább 4-7 tojó jut. Fészekalja 12-18 tojásból áll. A kotlásban és a fiókanevelésben a hím nem vesz részt. A fiatal fácánok főleg rovarokkal táplálkoznak, míg az idősebb egyedek tápláléka 80 százalékban gyom- és gabonafélék magvaiból, levelekből, gyökerekből áll. Hazai állománya a tenyésztés és kitelepítés miatt túlzottan magas, több mint 400 ezer egyed. Állandó madarunk, a csapatok kisebb területen belül kóborolnak.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/faisan.de.colchide.html

Öregrend: Neoaves – Újmadarak

Rend: Podicipediformes – Vöcsökalakúak

Úszó és bukó madarak, rövid farokkal. Tollazatuk sűrű, tömött, a hímek kissé nagyobbak. A nászidőszaki és a téli (nyugalmi) tollazat általában eltérő. Szárnyuk rövid, csüdjük oldalról lapított, lábujjaik különállók (nincs valódi úszóhártya), karéjosan lapítottak. Csőrük hegyes, halakkal és vízi gerinctelenekkel táplálkoznak.

Magyarországon 5 vöcsökfajt (kis, feketenyakú, füles, vörösnyakú, búbos) figyeltek meg, melyek közül csak a füles vöcsök nem költ.

Család: Podicipedidae – Vöcsökfélék

Podiceps cristatus – búbos vöcsök (V). A legnagyobb termetű vöcsökfajunk (48 cm). Jellegzetes barna fülpamacsáról és felálló fekete tarkóbúbjáról már messziről felismerhető. Az óvilág mérsékelt övi és mediterrán jellegű területein elterjedt. Magyarországon gyakori fészkelő. Mocsaras, lápos területeken, halastavakon, nagyobb állóvizeink szegélyében fészkel. Jellegzetes nászviselkedése után ritkás vízinövényzetbe, vagy hínárosba építi fészkét (4-5 tojás). Halakat, kétéltűeket, rovarokat, moszatot, békaszőlőt, nádhajtást és keserűfűféléket is fogyaszt. Jellegzetes vöcsök tulajdonság a tollevés. Novemberben vonul el Dél-Európába, márciusban érkezik, egyes példányok áttelelnek.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/grebe.huppe.html

Rend: Phoenicopteriformes – Flamingóalakúak

Az ide tartozó 3 genus 5 faja mind speciálisan módosult gázló alkatú madár. A lábuk szokatlanul hosszú, csőrük középtájtól lefelé hajlik, kúpos. Apró rákokból, planktonból álló táplálékukat a csőrük szélén található szarulemezekkel szűrik ki a vízből. Ujjaik között úszóhártya feszül. Főleg trópusi elterjedésű csoport. Hozzánk a Phoenicopterus ruber – rózsás flamingó (V) kóborló példányai vetődhetnek el.

Rend: Columbiformes – Galambalakúak

Szárazföldi madarak. Termetük közepes, szárnyuk hosszú, fejük és csőrük kicsi, lábuk rövid, lábfejük kicsi. Többnyire jól repülnek. Begyük fejlett. Fiókáikat begytejjel táplálják.

Család: Columbidae – Galambfélék

Több mint 300 fajt magába foglaló család. A fás és a nyílt területeken egyaránt előforduló, változatos testméretű, általában jól repülő madarak. A csőr tövétől az orrnyílásokig duzzadt, lágy szaruhártya húzódik. Lábuk rövid, talpuk kicsi (kapaszkodó láb). Tollazatuk változatos mintázatú és színezetű. A csoport legtöbb fajánál a hím és a tojó azonos méretű és színezetű. Gallyakból építenek fészket, ritkán odúban költenek. 2 (ritkán csak 1) tojást raknak. Főleg növényi táplálékon élnek. A szirti galamb (Columba livia) tenyésztett és esetleg újra elvadult egyedei a parlagi galambok (forma domestica), melyek a világ szinte összes nagyvárosában fellelhetők. Sikeres terjeszkedésüket szaporaságukkal (6-8 költés évente) és jó alkalmazkodó képességükkel érik el.

Columba oenas – kék galamb (V). Kékesszürke madár. Eurázsiai mérsékelt övi területein elterjedt. Hegyvidéki erdők madara. Testmérete 32 cm. Néha ártéri erdőkben, parkokban is előfordul. Főleg a fekete harkály által készített odúkban telepszik meg. Évente akár hat költése is lehet, mivel a már tokosodó fiókák mellé lerakja újabb tojásait. A fiókák kirepülése után pár nappal már ki is kelnek az új fészekalj tojásai. Ez a sorozat augusztusban, szeptemberben fejeződik be. Gyom- és egyéb növényi magvakkal táplálkozik. Februárban érkezik, októberben vonul el a Földközi-tenger környékére, egyes csapatai áttelelhetnek. A fekete harkály terjedésével a kék galamb is újabb és újabb fás élőhelyeken telepszik meg.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/pigeon.colombin.html

Columba palumbus – örvös galamb (vadászható). Nagy termetű (40 cm), szürkés madár, szárnyfoltja és nyakfoltja fehér. Európában általánosan elterjedt. Hazánkban inkább a sík- és a dombvidékeken, ritkábban a hegyvidékek nyíltabb erdeiben, erdőszélein költ. Gallyakból, vékonyabb ágakból, fákra, sűrű bokrokba épített fészkébe 2 fehér tojást rak. Mindkét szülő kotlik. A fiókák négyhetes korukban hagyják el a fészket. Magvakat, növényi részeket fogyaszt. Januártól novemberig tartózkodik nálunk, a hazai gyűrűzések alapján a telet a Földközi-tenger mellett tölti. A városokban gyakoriak az áttelelő példányok. Észak-Európában évtizedekkel ezelőtt beköltözött a városokba, nálunk az urbanizációja napjainkban zajlik.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/pigeon.ramier.html

Streptopelia decaocto – balkáni gerle (vadászható). Szürkés színezetű madár (testméret: 27 cm). A farok alsó oldala csaknem a tövéig fehér. Háta egyszínű, nyakán fekete gallérsáv látható. Ezek a bélyegek jól elkülönítik a vadgerlétől. Eredeti hazája Kis-Ázsiától Indiáig terjedt. A XX. század elején kezdte európai hódítását. Hazánkban 1932-ben fészkelt először, az ötvenes években már mindenfelé gyakori volt. Ma már az Appennini- és a Pireneusi-félsziget, valamint Észak-Skandinávia kivételével mindenhol megtalálható. Főleg a kultúrterületek madara. Évente 4-5 költése is lehetséges. Budapest belterületén télen is sikeresen nevel fel fiókákat. Főleg magvakkal, ritkábban csigákkal és rovarokkal táplálkozik. Állandó.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/tourterelle.turque.html

Stretopelia turtur – vadgerle (V). Háta barna mintás, farka kerek, csak a farok vége fehér. Európában és Délnyugat-Ázsiában is megtalálható. Hazánkban mindenfelé elterjedt, de a hasonló méretű balkáni gerle térhódításával kiszorult a mezőgazdasági területekről. Jelenlegi állomány 200 ezer párra tehető. Májustól júliusig kétszer is költhet. A balkáni gerléhez hasonlóan a hímnek jellegzetes nászrepülése van. Hangos szárnycsattogással felemelkedik a magasba, majd kiterjesztett szárnnyal és farokkal leereszkedik egy másik facsúcsra. A laza gallyfészek építésében mindkét ivar részt vesz. A 2 tojás kiköltését szintén felváltva végzik. Magvakkal (vadrepce, libatop, lucerna, muhar), növényi részekkel táplálkozik. Áprilisban érkezik, szeptemberben vonul el. A Szaharától délre telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/tourterelle.des.bois.html

Rend: Otiformes – Túzokalakúak

Család: Otidae – Túzokfélék

Nagy termetű, talajon élő madarak. A legnehezebb, még repülni képes madár (kori túzok, Ardeotis kori, 18 kg) ebbe a családba tartozik. Csőrük rövid, csüdjükön hálózatos pikkelyzet van, hátsó ujjuk hiányzik. Farkuk rövid, szárnyuk kerek. Faggyúmirigyük hiányzik. A hímek általában nagyobbak és színesebbek. Az ivarérettséget több év alatt érik el. 22 faj tartozik a családba.

Otis tarda – túzok (FV). A hím testtömege a 16 kg-t is eléri, a tojók jóval kisebbek. Eurázsia szteppjellegű területeinek madara. Hazánkban az Alföldön (Ócsa, Apaj környékén, valamint Szolnok, Békés és Hajdú megyében) és a Dunántúl egyes részein (Hanság, Mezőföld, Sárrét) fészkel. Magasfüvű réteken, kaszálókon, gabonában, repcében, lucernában fészkel. A kakasok dürgése március végén kezdődik. Az utóbbi száz év alatt monogám madárból − a hímek szelektív vadászata miatt − poligínné lett. Májusban költ, a tojó 1-3 tojásán négy hétig kotlik. A mezőgazdasági munkák számos fészket tesznek tönkre. Tápláléka nagyon változatos (magvak, ízeltlábúak, gerincesek). Legfontosabb téli tápláléka a repce. Nálunk állandó, tőlünk keletre vonuló madár. Kemény teleken a hazai madarak egy része elvonul (egy hazai gyűrűs madarat Albániában fogtak vissza). A XX. század elején még 12 ezres hazai populáció napjainkra kb. 1300 példányra fogyott. Élőhelyének folyamatos pusztítása és a korszerű agrotechnika ma is veszélyezteti a faj fennmaradását.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/outarde.barbue.html

17.4. ábra. a) búbos vöcsök, b) rózsás flamingó, c) örvös galamb, d) balkáni gerle, e) vadgerle, f) túzok

Rend: Gruiformes – Darualakúak

Morfológiailag és viselkedéstanilag is heterogén csoport. Begyük nincs, vakbelük fejlett. Nálunk 2 család képviselői fordulnak elő.

Család: Gruidae – Darufélék

A gólyaalakúakra emlékeztető, nagy termetű, hosszú lábú és nyakú madarak. A légcsövük áttöri a mellcsontot, és hurkot alkot. Ezáltal a mellüreg felerősíti a hangrezgéseket (krúgatás). Elsőrendű evezőik száma 11, a másodrendűek közül a belsők hosszabbak a külsőknél. Gyakran dísztollakat viselnek. Monogám fajok, a násztánccal kísért párválasztás egy életre szól náluk. Többnyire két tojást raknak, fiókáik fészekhagyók. A családba 15 fajt sorolnak.

Grus grus – daru (V). Szürke színezetű madár, hosszú, fehér arcsávja van. Farka felett a dísztollak bokrétaszerűen állnak. Testméret: 115 cm. A Palearktisz boreális és mérsékelt övi területein elterjedt. Erdős sztyeppek, szteppek madara. Magyarországon 1910-ből ismert utolsó, Fonyód környéki fészkelése. Fészkelőhelyként nedves réteket, nádasokat, mocsarakat, vizenyős erdei tisztásokat választ. Növényi részekkel, ízeltlábúakkal és kisebb gerincesekkel táplálkozik. Vonuló madár, a Szaharától északra telel. Tavasszal kisebb, ősszel nagyobb mennyiségben (50-100 ezer egyed) vonul át hazánkon, főleg Hortobágyon és Kardoskút környékén figyelhetjük meg a több ezres táplálkozó csapatokat. Dunántúlon ritkábban jelentkezik. Csapatai szabályos V-alakban repülnek. Dísztollait régen gyűjtötték.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/grue.cendree.html

Család: Rallidae – Guvatfélék

Vízi vagy vízközeli élőhelyen élő, változatos méretű madarak. Több fajuk éjjel aktív. Egyesek jól repülnek, mások röpképtelenek. Nagyon veszélyeztetettek az Új-Zélandon élő endemikus, röpképtelen, fajok (pl. takahe). Testük oldalról lapított, lábuk hosszú és erős, ujjaikon úszólebenyek lehetnek. A fejen gyakran színes pajzs található a csőr felett. Szárnyuk kerek, farkuk rövid. Ivari dimorfizmus ritka. A családba több mint 140 faj tartozik.

Rallus aquaticus – guvat (V). Barnás (pofája, torka, melle szürkés) színezetű, gerle méretű madár (28 cm). Oldala sávozott, vöröses csőre hosszú. A Palearktisz mérsékelt övi és mediterrán területein fordul elő. Hazánkban minden (főleg síkvidéki) vizes élőhelyen megtalálható. A nádas-gyékényes-sásos szegélyzónában fészkel. Agresszív, territoriális madár. Májusban teljes a 7-13 tojásból álló fészekalja. Fészkét sáslevelekből, növényi szárakból építi, felülről takart helyre. Férgeket, csigákat, ízeltlábúakat és apró halakat, ebihalakat, békákat vagy kisemlősöket fogyaszt. A hazai állomány (10-20 ezer pár) egy része áttelel, a vonulók a Földközi-tenger mellékén telelnek.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/rale.d.eau.html

Crex crex – haris (FV). Guvat méretű, de annál rövidebb csőrű, barnás színezetű madár. Nyugat- és Közép-Palearktisz mérsékelt övi területein él. Hazánkban a nedves, üde bokrokkal tarkított rétek, lápi magaskórósok, patakvölgyek fészkelője. Mezőgazdasági területen is megtelepszik. Poligín. Táplálékának zömét gerinctelenek (giliszták, csigák, pókok, százlábúak, rovarok) teszik ki. Délkelet-Afrikában telel. Hazai állománya 500-1000 pár körül lehet.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/rale.des.genets.html

Gallinula chloropus – vízityúk (V). Sötét színezetű, galamb méretű madár (33 cm), lába zöld, csőre piros. Az öregeknek piros, a fiataloknak sárgászöld homlokpajzsa van. Széles elterjedésű (kozmopolita) faj, csak Ausztráliából és az Antarktiszról hiányzik. Hazánkban a mélyebb tavak parti részének madara. A nádas övben fészkel, és főleg a hínárosban vagy a sekély vizű, dús növényzetű részeken táplálkozik. Férgeket, csigákat, pókokat és vízi rovarokat fogyaszt. Az Appennini-félszigeten, a Balkánon és Észak-Afrikában telel. Áprilisban érkezik, de csak május végén, június elején fészkel. A 7-10 tojás kiköltésében mindkét szülő részt vesz. A fiókák pár napos korukban hagyják el a fészket. Hazánkban 10 ezer pár költhet.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/gallinule.poule-d.eau.html

Fulica atra – szárcsa (vadászható). A vízityúknál nagyobb termetű (38 cm), fekete színezetű madár. Ujjai két oldalán lebenyes úszókaréj található. Az öregek csőre és homlokpajzsa fehér. A Palearktisz mérsékelt övi területeinek madara. Az Alföld és a Dunántúl állóvizei mellett közönséges, ritkán más területeken, kisebb tavak mellett is megtalálható. Előszeretettel fészkel nádasokban, gyékényesekben. Áprilistól júliusig fészkel. Mindkét szülő kotlik a 7-9 tojásból álló fészekaljon. Táplálékában növényi részek és gerinctelen állatok egyaránt előfordulnak. Vonuló, a telet Dél-Európában és Észak-Afrikában tölti, de enyhébb teleken itthon marad.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/foulque.macroule.html

Rend: Cuculiformes – Kakukkalakúak

Talajon vagy fákon élő madarak. Külső ujjuk vetélőujj (azaz előre és hátra is fordítható). Csőrük erős, egyenes. Elsőrendű evezők száma 10, faroktollak száma 8-10. Három családjuk (Cuculidae óvilágikakukk-félék, Centropodidae bozótkakukk-félék és Neomorphidae földikakukk-félék) és számos fajuk közül nálunk csak az óvilágikakukk-félék egyetlen faja fordul elő.

Család: Cuculidae – Óvilágikakukk-félék

Közepes és nagy termetű madarak tartoznak a családba. Sokuk fészekparazita. Testük hengeres, farkuk hosszú.

Cuculus canorus – kakukk (V). Feje, begye, háta szürke, melle és hasa keresztsávozott (testméret: 33 cm). A tojók között vörösesbarna egyedek is előfordulnak. Ezeknél az egész test keresztsávozott (a karvaly mintázatát utánozzák). Eurázsiában, Északnyugat-Afrikában költ. Hazánkban általánosan elterjedt. Fészekparazita, tojásait elsősorban vörösbegy (erdei területeken) és nádirigó (vizes területeken), ritkábban még kb. 30 énekesmadárfaj fészkébe rakja. Egy fészekbe általában egy tojást tojik, a Kiskunságban a nádirigó fészkeinek több mint 50%-a tartalmazhat kakukktojást. A nyár folyamán egy tojó akár 10-15 tojást is rakhat. A kakukktojás színe és mintázata hasonlít a gazdamadár tojásaira. A kakukkfióka általában 1-2 nappal korábban kel ki mint a gazdamadár fiókái. Életének második napján elkezdi a mellette lévő tojásokat vagy fiókákat kilökni a fészekből. Hátára veszi, és szárnyával megtámasztja őket, majd hátrálva a fészek pereméig tornássza magát, aztán kilöki a tojást vagy a fiókát. Három hét alatt eléri röpképességét, de még kb. három hétig etetik a mostohaszülők. Hernyókkal és egyéb rovarokkal táplálkozik. Már szeptemberben elvonul Kelet- és Dél-Afrika trópusi tájaira.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/coucou.gris.html

Vízimadarak”

Rend: Gaviiformes – Búváralakúak

Úszó és bukó madarak, fejlett farokkal és sávos nyakmintázattal. Három előre álló ujjuk között teljes úszóhártyák feszülnek. Lábaik eredése a farok felé tolódik, így az úszásban jobban segítik az állatot, de a szárazföldön ügyetlenül mozognak. Holarktikus elterjedésűek. Egyetlen családba (Gaviidae) egyetlen genus (Gavia) 5 faja tartozik.

Gavia stellata – Északi búvár (V): őszi vonuláskor szórványosan látható (testméret: 57 cm).

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/plongeon.catmarin.html

Gavia arctica – Sarki búvár (V): őszi vonuláskor kicsit gyakrabban látható, mint az északi búvár, álló- és folyóvizeinken áttelelhet (testméret: 65 cm).

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/plongeon.arctique.html

Gavia immer – Jeges búvár (V): ritka kóborló, télen és tavasszal lehet látni (testméret: 75 cm).

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/plongeon.imbrin.html

Rend: Pelecaniformes – Gödényalakúak

Főleg tengeriek, ujjaik között teljes úszóhártyák feszülnek, mind a 4 ujjat összekötve. Torkuknál az alsó állkapocsról lelógó bőrredő (torokzacskó) többé-kevésbé kitágítható. Általában telepes fészkelők. A hím és a tojó egyaránt részt vesz a fiókák nevelésében. 6 családba több mint 60 faj tartozik.

Család: Phalacrocoracidae – Kárókatonafélék

Erőteljes, nagy termetű vízimadarak, csőrük hosszú és horgas, nyakuk és farkuk szintén hosszú. Lábuk a test hátulján helyezkedik el, csüdjük rövid, talpuk széles. Farkcsíkmirigyük hiányzik. Jó úszók és erőteljes repülők. Kolóniában fészkelnek. Tengeriek és édesvíziek is előfordulnak az ide tartozó több mint harminc faj között. A galápagosi csököttszárnyú kormorán (Nannopterum harrisi) elvesztette röpképességét.

Phalacrocorax carbo – kárókatona (korlátozottan vadászható). Túlnyomóan fekete színű, víz alatt halászó, kb. 90 cm-es madár. Holarktiszban, Afrikában, Ausztráliában és Új-Zélandon elterjedt. A XX. század elejére hazánkból kipusztult, majd 1947-ben telepedett meg újra a Kis-Balatonon. Az 1970-es évektől a Tiszán is megjelent fészkelőként. Kolóniákban költ, fészkét gallyakból építi, és vízinövényekkel béleli. Átlagos fészekaljmérete 3 tojás. A hím és a tojó felváltva kotlik 3-4 hétig a tojásokon, és 5-6 hétig együtt táplálják a fiókákat. Szinte kizárólag halat fogyaszt. A fészkelő teleptől akár 30 km-re is eljár táplálékért. A Kis-Balatonon 1984-ben már 800 pár költött, majd 1986-ban 1200 párra, 1989-ben 1400 párra emelkedett az állomány. A halászati érdekekre hivatkozva állományát rendszeresen gyérítik. Országosan 3500 pár költhet évente. Vonuló, a Földközi-tenger mellékén telelnek a hazai madarak, de egyesek át is telelhetnek.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/grand.cormoran.html

Phalacrocorax pygmeus – kis kárókatona (FV). Fej- és nyaktollazata rőtbarna. Kis termetű faj (48 cm). A Balkántól Tadzsikisztánig, délen Iránig elterjedt. Délkelet-Európából terjeszkedve az 1980-as években telepedett meg hazánkban. A Hortobágyon, a Tiszán, a Kis-Sárréten az izsáki Kolon-tavon, Csaj-tavon és a Kis-Balatonon ma már 300-400 pár költ. Más vízimadarak fészektelepein, főleg fákon, de nádban és nádszegélyben is fészkelhet. 4-6 tojást rak. Vonuló, a Mediterráneum keleti részén telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/cormoran.pygmee.html

17.5. ábra. a) kakukk, b) szárcsa, c) haris, d) szárcsa, e) északi búvár, f) daru, g) vízityúk

Család: Pelecanidae – Gödényfélék

Nagy testű (140-180 cm), nehézkesen repülő madarak. Nyakuk hosszú, csőrük lapos és horgas, torokzacskójuk hatalmas. Halakkal táplálkoznak. A család 8 faja közül hazánkban a XIX. században két faj költött, a rózsás gödény (FV) (Pelecanus onocrotalus) és a borzas gödény (FV) (P. crispus). Napjainkban csak kóborlóként fordulnak elő.

Rend: Ciconiiformes – Gólyaalakúak

Lábuk, nyakuk és csőrük hosszú. Ujjaikon nincs úszóhártya. Hímeknél dísztollak lehetnek. Többnyire telepes fészkelők.

Család: Threskiornithidae – Íbiszfélék

Nagy és közepes termetű, hosszú lábú madarak. Jellegzetességük a módosult, nagy csőr, mely lapos vagy hajlott. Az ide tartozó fajok főleg kolóniákban költenek.

Plegadis falcinellus – batla (FV). Barnás színezetű, lefelé hajló csőrű gázlómadár (testméret: 55 cm). Széles elterjedésű, kozmopolita faj. A XX. század közepén még kb. 1000 pár költött hazánkban. Az 1970-es évek végén azonban 10 pár alá csökkent az állomány. Napjainkban csak 10-20 pár költéséről tudunk. Mocsarak, lápok, árterek erdeiben, fán költ, ritkábban nádasokban más gémek költőtelepein. A növényekkel benőtt sekély vízfelületeken keresi táplálékát, amely kétéltűekből, férgekből (pióca), vízi rovarokból és nagy mennyiségű vízi csigából áll. Vonuló, az európai állomány Afrikában a Szaharától délre eső régiókban telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/ibis.falcinelle.html

Platalea leucorodia – kanalasgém (FV). Fehér színezetű madár sárgás mellfolttal. Lába és lapos csőre (kivéve a sárga csőrcsúcsot) fekete. Testméret: 85 cm. Európában a Kárpát-medencén kívül csak Spanyolországban, Hollandiában, a Duna-deltában és a Balkánon költ. Megtalálható még Ázsiában, valamint Észak- és Kelet-Afrikában is. A sekély vizű élőhelyeket részesíti előnyben. A hazánkban költő kb. 1300-1500 pár (2010) kolóniákban fészkel. A legfontosabb telepek a Hortobágyon, a Kis-Balatonon, a Velencei-tavon és a kiskunsági szikes tavainkon vannak. Speciálisan alakult (csúcsán kanálszerűen ellaposodó) csőrével kizárólag vízből táplálkozik. A populáció egy része a Földközi-tenger partvidékére vonul, másik része a Szaharán túli területeken telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/spatule.blanche.html

Család: Ardeidae – Gémfélék

Kis, közepes és nagy madarak egyaránt előfordulnak közöttük. Tollazatuk laza, a hasoldalon púdertollakkal (állandóan növő, a végükön elporladó tollak). Csőrük hosszú és egyenes. Nagy, széles, kerek szárnyaikkal erőteljesen repülnek, miközben nyakukat behúzzák. (A többi gólyaalkatú nyújtott nyakkal repül.) Az Antarktisz kivételével mindenhol elterjedtek. A fészket a tojó építi a talajra, bokrokra vagy fákra. Magányos és telepes fészkelők egyaránt lehetnek. A mérsékelt égövön vonulók. A családnak több mint hatvan faja ismert.

Botaurus stellaris – bölömbika (FV). Világosbarna alapon sötétebb csíkok és foltok biztosítják tollazatának rejtő színét (testméret: 75 cm). A Palearktisz madara. Nagyobb kiterjedésű nádasaink jellegzetes hangú, rejtett életmódú magányos fészkelője (kb. 1000 pár ). A vörös gémhez hasonlóan rövid csüdje és hosszú lábujjai vannak. A Földközi-tenger észak-afrikai partvidékén telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/butor.etoile.html

Ixobrychus minutus – törpegém (pocgém) (FV). Kis termetű (36 cm) gémféle. Az Óvilág számos területén költ. Az északi tájak kivételével Európában is mindenhol megtalálható. Jellemző hazai fészkelőhelyei a tavak, víztározók, halastavak nádszegélyei, nádszigetei. Nem alkot nagy fészkelőtelepeket. Hazánkban a leggyakoribb gémféle, állománya kb. 6000 pár. Táplálékát a vízparton vagy a vízben keresi. Afrikába vonul, de ritkán áttelelhet.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/photos/petit.blongios.html

Nycticorax nycticorax – bakcsó (FV). Felül sötétszürke, alul fehér színű (öregkori tollazatban), kb. 60 cm-es madár. Csaknem az egész világon elterjedt (kozmopolita). Nagy telepei ligeterdőkben találhatók, de az 1990-es évektől gyakori költő a nádasokban is. Főleg éjszaka táplálkozik. Változatos táplálékának legnagyobb részét a békák adják. Hazai állománya kb. 2000 pár. Vonuló, Afrikában telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/bihoreau.gris.html

17.6. ábra. a) kanalasgém, b) borzas gödény, c) bakcsó, d) kárókatona, e) törpegém, f) kárókatona, g) kárókatona, h) bölömbika

Egretta garzetta – kis kócsag (FV). Amerika kivételével az egész világon elterjedt. Hazánkban főleg a Duna és a Tisza, valamint mellékfolyóik árterein fordul elő. Tipikus fészkelőhelye a folyóparti ligeterdők (pl. fűz-nyár ligetek, botolófüzesek). Általában vegyes telepeket alkot a többi gémfélével. Testméret: 60 cm. Augusztus végén elhagyja a telepeket, és szeptember elején elvonul. Észak- és Közép-Afrikában telel. Állománya a nagy kócsaghoz hasonló egyedszám-ingadozást mutatott az utóbbi 150 évben.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/aigrette.garzette.html

Ardea alba (Casmerodius albus, Egretta alba)nagy kócsag (FV). Másfélszer akkora (90 cm), mint a kis kócsag. Számos földrészen megtalálható, kozmopolita faj. Európában elterjedésének nyugati határát a Cseh-medence képezi. A XIX. század közepétől a XX. század 50-es éveiig csak szórványosan fészkelt (5-25 pár), az 1970-es években egyedszáma emelkedett (1977-ben 215 pár), az 1980-as évek elején kb. 30 nagyobb telepen már 300-400 pár költött 2004-re 2000-3000 párra nőtt az állománya. Legnagyobb fészkelőkolóniái a Kis-Balatonon és Tiszafüred mellett találhatók. Főleg vízből szerzi táplálékát, amely nagyrészt hasonlít a többi gémféléére. Vonuló, a Kelet-Mediterráneumban telel. Egyre több az áttelelő példány is.

hang:

Ardea cinerea – szürke gém (V). Nagy termetű (95 cm), szürke színű madár (kevés fekete és fehér színezettel). Eurázsiában és Észak-Afrikában elterjedt. Gyakori, telepesen fészkelő fajunk. Általában fákra építi fészkét, néhol nádban is megtalálható. Főleg hallal táplálkozik, de fogyaszt kisemlősöket, békákat, rákokat, csigákat, rovarokat is. Hazai állománya 3000 pár körül mozog. Vonuló, néha áttelel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/heron.cendre.html

Ardea purpurea – vörös gém (FV). Jobbára vörös mintázatú. Valamivel kisebb (85 cm) a szürke gémnél. Vékony, vörös nyakán oldalt fekete hosszanti csík fut. Dél-Európában, Ázsia mérsékelt övi és szubtrópusi területein, valamint Kelet- és Dél-Afrikában elterjedt. Tőlünk északabbra csak elvétve fordul elő. Hazánkban az Alföldön, Kisalföldön, Mezőföldön és a Dél-Dunántúlon költ. Főleg nádban fészkel, laza telepeket alkot. A nádhoz való adaptáció következménye, hogy csüdje rövid, lábujjai hosszúak. Csőre rövid, főleg a sekélyebb vizekben táplálkozik. A halak és kétéltűek mellett sok vízi gerinctelent fogyaszt. Hazai állománya 1000-1500 pár. Délnyugat-Afrikába vonul.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/heron.pourpre.html

Család: Ciconiidae – Gólyafélék

Nagy termetű gázló madarak. Csőrük hosszú, erőteljes és kihegyesedő. Nyakuk és lábuk megnyúlt. Farkuk rövid, kerek, szárnyuk nagy és széles. Alsó gégefőjük (syrinx) és púdertollaik nincsenek. Általában a vízközeli, nyitott élőhelyeket népesítik be. Az északi fajok vonulók.

Ciconia nigra – fekete gólya (FV). Fehér mellét és hasát kivéve egyszínű fekete madár. Csőre és lába piros (a fiatal madaraké zöldes). Testmérete elérheti a 100 cm-t. Óvilági elterjedésű. Hazánkban zavartalan hegy- és síkvidéki erdeinkben, ártereinkben fészkel. Állománya 300 párra tehető (2009). Fészkét a fák lombkoronájába építi. Főleg vizes élőhelyeken keresi táplálékát, de megfigyelhető mezőgazdasági területeken is. Márciusban érkezik, szeptemberben elvonul. A hazai példányok feltehetően Kelet-Afrikában telelnek.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/cigogne.noire.html

Ciconia ciconia – fehér gólya (FV). A fekete evezőtollakat kivéve teljesen fehér madár, csőre és lába piros (a fiatal egyedeken jóval halványabb). Kicsivel nagyobb, mint a fekete gólya. A Palearktisz madara. Hazánkban a sík- és dombvidékeken közismert fészkelő madár. Eredetileg fákra építette fészkét, az 1950-es évektől azonban falusi épületek kéményét részesítette előnyben. Húsz évvel később a fészkek többsége már villanyoszlopokon volt. Áprilistól júniusig költ. A gyakran 1 m átmérőjű fészekben 4-5 tojáson felváltva kotlanak a szülők. Nedves rétekről, kaszálókról, tarlókról, szántásról szedi össze igen változatos táplálékát. A XX. Század elején még 18 ezer párra becsült állomány pontos változásait 1958 óta, a rendszeres gólyaszámlálás bevezetésétől ismerjük. Az akkori 7500 költő pár 1974-re 4000-re csökkent, majd a nyolcvanas évektől napjainkig 5000 pár körül ingadozik a hazai populáció. Hosszú távú vonuló, a hazai madarak a Boszporuszon kelnek át Afrikába, és a Nílus mentén Dél-Afrikáig is eljutnak.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/cigogne.blanche.html

17.7. ábra. a) kis kócsag, b) vörös gém, c) szürke gém, d) nagy kócsag, e) fehér gólya, f) fekete gólya

Rend: Apodiformes – Sarlósfecske-alakúak

A kolibriket (Trochilidae, 321 faj), az erdei sarlósfecskéket (Hemiprocnidae, 4 faj) és a valódi sarlósfecskéket (Apodidae, 98 faj) magába foglaló rend.

Család: Trochilidae – Kolibrifélék

Gyors röptű, apró kapaszkodólábú madarak. Az elsőrendű evezőkhöz képest a másodrendűek nagyon rövidek. Humerus-uk rövid. Vendégszáras tollaik vannak. Vakbelük csökevényes. Főleg nektárral táplálkoznak (de fogyaszthatnak rovarokat, virágport vagy asszimilátumot), amit a virágok előtt egyhelyben lebegve, speciális felépítésű nyelvük segítségével vesznek fel.A világ legkisebb madara a Kubában élő méhkolibri (Mellisuga helenae) ebbe a családba tartozik. Egyes rendszerekben külön rendet alkotnak.

Család: Apodidae – Sarlósfecske-félék

Testalkatuk emlékeztet a fecskékre (Hirundinidae), de azokkal nincsenek közelebbi rokonságban. Kis és közepes termetű, gyorsan repülő madarak. Szárnyuk keskeny, hosszú, hegyes és sarló alakú. Csőrük nagyon kicsi, de szájnyílásuk nagy. Szinte állandóan a levegőben tartózkodnak. A levegőben párosodnak és alszanak. Magányosan vagy kolóniában fészkelnek.

Apus apus – sarlósfecske (V). Barnásfekete színezetű. Farka villás. Testméret: 17 cm. Eredetileg szikla-párkányokon, löszfalakban, szálerdőkben költő madár volt. Napjainkban inkább városi épületeken, várromokon, ritkábban erdei környezetben telepszik meg. Évente egyszer költ. Fészkét üregekbe, fedélszékek zugaiba építi. 2-3 tojást rak. Repülő rovarokkal, szél által repített kis pókokkal táplálkozik. Gyakran több tíz kilométerről hord táplálékot fiókáinak. Áprilisban érkezik, szeptemberben vonul el dél-afrikai szállására.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/martinet.noir.html

Rend: Caprimulgiformes – Lappantyúalakúak

Éjszaka vagy szürkületkor aktív, rovarevő madarak. Szemük nagy, csőrük rövid, de szájuk nagyra tátható. Tollazatuk rejtő színezetű (többségük avar- vagy fakéreg színű). Repülésük könnyű, csendes, a denevérekére emlékeztető. Szájnyílásuk széles, lábuk kicsi és gyenge. Öt családjukba (Caprimulgidae – lappantyúfélék, Steatornithidae zsírfecskefélék,Podargidae – bagolyfecskefélék, Nyctibiidae – álmosmadárfélék, Aegothelidae – kuvikfecskefélék /újabban külön rendbe tartoznak/) több mint 100 faj tartozik.

Család: Caprimulgidae – Lappantyúfélék

Gerle nagyságú madarak. Fejük lapos, csőrük rövid, szájnyílásuk széles tövében szőrszerű sertetollak vannak. Szárnyuk hosszú és hegyes. Ivari dimorfizmus rendszerint megfigyelhető.

Caprimulgus europaeus – lappantyú (V). Szürkésbarnás, rejtő színezetű madár (testméret: 28 cm). Eurázsiai faj, hazánkban nyílt erdőkben, ligetekben, erdőszéleken, esetleg gyümölcsösökben fészkel (5-6 ezer pár 2001-ben). Május végén kezdi a költést. Fészket nem épít, kis talajmélyedésbe rakja 2 tojását. Éjjel vadászik levegőben repkedő zsákmányára. Bogarakat (cserebogár, ganéjtúrók, temetőbogarak), lepkéket, kétszárnyúakat, lótetűt stb. kap el. Kelet- és Dél-Afrika szavannáin tölti a telet.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/engoulevent.d.europe.html

Rend: Charadriiformes – Lilealakúak

Változatos morfológiájú és életmódú fajokat magába foglaló rend. Tengeri, édesvízi vagy vízközeli élőhelyen élnek. Ujjaik gyakran úszóhártyásak, a hátsó ujj hiányozhat. Orrmirigyük, vakbelük jól fejlett, begyük nincs. Csőrük rendkívül formagazdag. A közel 350 fajt 14 családba sorolják.

Család: Laridae – Sirályfélék

Általában fehér vagy szürke madarak. Fejük gyakran sötét, a szárnyvég fekete lehet. A hátsó ujj redukált, a három előrenéző ujj között úszóhártya feszül. Szárnyuk hosszú, hegyes, jól repülnek. A hím és a tojó tollazata általában hasonló, a hím nagyobb termetű. Az immatur (nem ivarérett) és az adult (kifejlett), valamint a téli-nyári tollazat különbözhet. Két fő csoportjukat különítik el: i) sirályok valamint ii) csérek és szerkők. A sirályokra jellemző, hogy erőteljes testalkatú, közepes vagy nagy madarak, erős, kissé kampós csőrük van, jó úszók. A csérek általában kisebbek, karcsúbb testűek, ritkábban úszkálnak, farkuk általában villás, csőrük hosszabb és vékonyabb, repülésük cikázóbb. Általában vonulók, a sarki csér (Sterna paradisaea) tavaszi-őszi vonulása során közel 40 ezer km-t repül, a magas északon fészkel, és a Déli-sark környékén telel. Kolóniákban fészkelnek. Közel 100 fajt sorolnak a családba.

Larus ridibundus – dankasirály (V). Nyáron feje fekete (télen fehér), csőre és lába vörös. Reptében a szárny éle fehér. 37 cm nagyságú. A legészakabbi és a legdélebbi területek kivételével egész Európában megtalálható. Hazánkban természetes és mesterséges állóvizek mentén telepesen fészkel. Fészkét általában talajra építi sás, nád, valamint egyéb növények leveleiből. 2-4 tojást rak. Mindkét szülő kotlik. Ízeltlábúakkal, főleg rovarokkal (poloskák, cserebogarak, szipolyok, talajban élő bogárlárvák stb.) eteti fiókáit. Fogyaszthat magvakat, gyümölcsöket, kisebb gerinceseket (halakat, pockokat) és szeméttelepen hulladékot is. A hazai fészkelők egy része a Földközi-tenger környékére vonul. Télen és a vonulási időszakban nagy termetű (40-70 cm-esek) sirályokat is megfigyelhetünk folyó- és állóvizeink környékén, pl. a viharsirályt (L. canus), a heringsirályt (L. fuscus), a sárgalábú sirályt (L. michahellis) és ritkábban az ezüstsirályt (L. argentatus).

hang: link hiányzik!

Sterna hirundo – küszvágó csér (FV). Teste rigó nagyságú (35 cm), de hosszú szárnyai és farkai miatt nagyobbnak tűnik. Teste fehér, szárnya szürke, feje teteje fekete. Csőre narancsvörös, csőrhegye fekete. Szárnya nyugalmi helyzetben túlér a farok végén. A Holarktiszban elterjedt faj, hazánkban állóvizek mellett költ. Fészektelepei szárazulaton, szigeteken, uszadékon találhatók. Gyakran fészkel dankasirályokkal együtt. Egyszerű fészkét száraz növényi részekből építi. 3 tojást rak. A fiókák pár napos korukban elhagyják a fészket. Általában vízből táplálkozik, főleg apró halakkal, vízi gerinctelenekkel. Dél-Afrikában telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/sterne.pierregarin.html

Chlidonias hybrida – fattyúszerkő (FV). Hazánkban három, hasonló méretű (24 cm) szerkőfaj költ, állományuk a víz- és a költőhely viszonyoktól függően széles tartományban mozoghat. A szerkők könnyed röptű madarak, a vízfelszínről csippentik fel táplálékukat. Farkuk jóval rövidebb és kevésbé villás, mint a cséreké. Az óvilági elterjedésű fattyúszerkő hazai állománya (2-8 ezer pár) 1970-es évek óta nagyobb, mint a kormos szerkőé (kb. 1000 pár). A fattyúszerkő fehér arcfoltjával és szürke hasával különül el a kormos szerkőtől. Inkább a nyílt vizeket kedveli, főleg azokat, ahol a vízborítás állandó, de zsombékos területek vagy ritkás növényzet is előfordul. Néha a dankasirállyal alkot telepeket. Vízinövényekből építi fészkét. A hínáron levő fészkek vastagabbak, több anyagot tartalmaznak. 3 tojást rak. A víz felett szitálva keresi táplálékát. Vízirovarokat, ebihalakat, halivadékot fogyaszt. Áprilisban érkezik, novemberben vonul a Nílus-deltába és Kelet-Afrikába.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/guifette.moustac.html

Chlidonias niger – kormos szerkő (FV). Feje és teste fekete, szárnya szürke. Szikes tavak és tartós vizű sekély mocsarak fészkelője. Ritkás növényzetben szeret költeni. Hosszú távú vonuló, Nyugat-Afrikától Dél-Afrikáig elhúzódik az európai állomány telelőterülete.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/guifette.noire.html

Chlidonias leucopterus – fehérszárnyú szerkő (FV). Ingadozó állománynagyságú telepesen fészkelő faj, mely az utóbbi években gyakoribbá vált, mint a kormos szerkő. A kormos szerkőtől a költési időszakban fehér szárnyfedői és farka alapján különíthetjük el. Fészkét dúsabb növényzetű zsombékos mocsarakban építi. Az európai állomány Afrikában telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/guifette.leucoptere.html

Család: Glareolidae – Székicsérfélék

Két alakkört (hosszú lábú, talajon mozgó és rövid lábú, jól repülő madarak) magába foglaló család.

Glareola pratincola – székicsér (FV). Eurázsia és Afrika füves, félsivatagos és trópusi területeinek madara. Testméret: 25 cm. Hazánkban a Hortobágyon és a Kiskunságban költ. Szikeseink jellegzetes, kisebb telepeket alkotó fészkelője. Későn, május végén, június elején kezd költeni. 3 tojáson 17 napig felváltva kotlanak a szülők. A talajról és a levegőből szerzik táplálékukat (sáskákat, bogarakat, szitakötőket). Hazai állományának csökkenése a 70-es évektől felgyorsult, jelenlegi költő populációnk kb. 50 párra tehető. Augusztus végén, szeptember elején már elvonul. A Szaharától délre telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/glareole.a.collier.html

17.8. ábra. a) sarlósfecske, b) dankasirály, c) küszvágó csér, d) lappantyú, e) kormos szerkő, f) székicsér

Család: Scolopacidae – Szalonkafélék

Testméretük változó (18-1000 g). Csőrük és lábuk általában hosszú (kivétel pl. a Calidris genus, ahol rövid). A csőr hegyén érző idegvégződések lehetnek. Általában az ivarok egyformák, néha a tojó nagyobb és hosszabb csőrű. A szárnycsík, a farcsík és a farok mintázata alapján különíthetők el a fajok. Fiókáik fészekhagyók. Közel 100 faj tartozik a családba.

Philomachus pugnax – pajzsoscankó (V). A hímek nyáron változatos színű tollgallért viselnek. A tojók (23 cm) jóval kisebbek a hímeknél (30 cm), barnás hátuk pikkelyesen mintázott. Eurázsia tundráin gyakori faj. Hazánkban a mocsárrétek, nedves kaszálók, legelők nagyon ritka fészkelője, ellenben gyakori átvonuló. Poligám madár. A hímek dürgőhelyeken vetélkednek a tojókért. A Földközi-tenger mellett és. Nyugat-Afrikában telel. Már február végén, március elején megérkeznek az első csapatok, de tízezres tömegei áprilisban-májusban vonulnak át hazánkon.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/combattant.varie.html

Gallinago gallinago – sárszalonka (FV). Csőre hosszú, szárnya hegyes, röpte cikázó. Hosszanti világos csík húzódik a fejtetején. Farkán világos keresztszalag látható. Testméret: 25 cm. Az északi félgömb mérsékelt övi és sarkvidéki, valamint Afrika és Dél-Amerika trópusi területein elterjedt. Hazánkban az Alföldön és a Dunántúlon fészkel. Kedveli a lápréteket, tőzeglápokat, turjánosokat, a nádasok melletti magas sásost. Áprilistól júliusig kétszer költ. Szabálytalan félkörökből, oldalirányú zuhanásokból álló, speciális hanggal kísért nászrepülését április elején figyelhetjük meg. 4 tojást tartalmazó fészkét sűrű növényzetbe építi. A fiókák 3 hetes korukban röpképesek. Laza talajban, iszapban keresi csigákból, férgekből, rovarokból álló táplálékát. Hazai állománya kb. ötszáz száz pár. Nyugat-Európában és a Földközi-tenger mellékén telel. Élőhelyeit jelentősen veszélyeztették a lecsapolások, vízelvezetések. Rokon fajai – a nagy sárszalonka (FV) (Gallinago media) és a kis sárszalonka (V) (Lymnocryptes minimus) – rendszeres tavaszi-őszi átvonulók.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/becassine.des.marais.html

Scolopax rusticola – erdei szalonka (vadászható, testméret 36 cm). Tollazata avarszínű. Szárnya lekerekített, csőre rövidebb, szeme nagyobb a sárszalonkáénál. Fejtetején világos keresztsávok húzódnak. Palearktikus elterjedésű. Az északi és a déli területek kivételével Európában mindenhol költ. Hegyvidéki erdőink ritka (néhány tucat pár) fészkelője. 4 tojást rak, csak a tojó kotlik. A hím poligín. A tojó egyedülálló tulajdonsága, hogy néha fiókáit légi úton szállítja a kevésbé kötött talajú erdőrészekbe. Lábai között, farkával megtámasztva egyenként “repíti” új helyre a még röpképtelen (egy hétnél fiatalabb) apróságokat. Közben brekegésszerű hangot hallat. Az avar között és a talaj felső rétegében élő gerinctelenekkel táplálkozik. Dél-Európában telel. A hazai állomány mérete erősen ingadozó, az egyedek a Mediterráneumban telelnek. Főleg az átvonuló egyedeket vadásszák.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/becasse.des.bois.html

Limosa limosa – nagy goda (FV). Melle gesztenyevörös, farka fekete, csőre hosszú és egyenes. Testmérete 40 cm. A Palearktiszban elterjedt. Hazánkban főleg az Alföldön, kisebb számban a Dunántúlon költ. Vizenyős rétek, kaszálók, zsombékos szikesek, ártéri rétek madara. Néha lucernában is költ. Laza költő telepeket alkot. Nászrepülése április elején, fészkelése április végén kezdődik. Egyszerű fészkét a talajra építi. Fészekalja általában 4 tojásból áll. Mindkét szülő kotlik. Csigákat, szitakötőlárvákat, egyenesszárnyúakat, vízi poloskákat, árvaszúnyoglárvákat, ritkábban növényi magvakat fogyaszt. Hazai állománya 500-1000 pár. Vonuló, többségük Szenegálban, Bissau-Guineában, Maliban és a Csád-tó környékén telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/barge.a.queue.noire.html

Numenius arquata – nagy póling (FV). A legnagyobb európai parti madár (55 cm). Csőre hosszú, lefelé hajló, tollazat sárgásbarna színezetű, sűrűn foltozott és sávozott. Hangja jellegzetes. Palearktikus elterjedésű. Nálunk a láprétek, turjánosok madara, főleg a Dunántúlon (Mezőföld, Kisalföld) és a Duna–Tisza közén költ. Hazai állománya 20-60 pár. Vonuláskor tömegesen jelenhet meg. Ősszel a legnagyobb számban az alföldi szikeseken, halastavakon és a környező legelőkön láthatjuk a faj egyedeit. Észak-Afrikában telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/courlis.cendre.html

Tringa totanus – piroslábú cankó (FV). Lába narancsvörös, csőrtöve piros. Farkcsíkja fehér, hátsó szárnyélén széles, fehér sáv látszik (testméret: 27 cm). Eurázsia mérsékelt övi területein elterjedt. Magyarországon az Alföldön, a Kisalföldön és a Mezőföldön fordul elő. Tavak közelében lévő nedves réteken, szikeseken fészkel, április elejétől június végéig. Fészkét sűrűbb növényzet közé építi. A 4 tojást mindkét szülő üli. Sekély vízben, vízparton, vízi növényzet között, iszappadkákon táplálkozik. Főleg gerinctelenekkel, ritkábban növényi részekkel táplálkozik. Vonuló, a hazaiak a Mediterráneum középső és keleti részén telelnek.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/chevalier.gambette.html

Család: Charadriidae – Lilefélék

Kis vagy közepes termetű, rövid nyakú, rövid és közepes csőrű madarak. A sekély vizeket, vízpartokat, iszappadkákat kedvelik. Szárnyuk hosszú, kihegyesedő, röptük erőteljes és gyors. A két ivar azonos színezetű. Legtöbbször 2-4 rejtő színezetű tojást raknak. Fiókáik fészekhagyók. A családba kb. 70 faj tartozik.

Charadrius alexandrinus – széki lile (FV). Fekete lába, fehér szemöldöksávja és fehér mellén két oldalt lévő fekete folt különbözteti meg a hasonló nagyságú (16 cm) liléktől. Széles elterjedésű faj. A sarki, hideg területek kivételével mindenhol megtalálható. Hazánkban a Kiskunságban és a Dél-Alföldön költ, egyre kisebb számban. A szikes tavak környékének madara. Márciusban érkezik, és április közepén kezd költeni. Laza fészkelő telepeket alkot. 2-3 tojást rak. Mindkét nem kotlik. Vízszéleken vagy szárazabb területeken táplálkozik. Hazai állománya az 1980-as években még 80 pár körül volt, 2006-ban már csak 10-15 pár kötött. Afrikában, az Egyenlítőtől északra telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/gravelot.a.collier.interrompu.html

Vanellus vanellus – bíbic (V). Hasa fehér, melle fekete, háta fémesen csillogó. Fején fekete tollbóbita látható. Testméret: 30 cm. Eurázsiai faj, hazánkban a síkvidékeken gyakori fészkelő (20-50 ezer pár), de a domb- és hegyvidékeken is megtalálható. Vizek környéki szikes puszták jellegzetes madara. Költ szántóföldeken, nedves hegyi réteken, patak- és folyóvölgyekben is. 4 tojásos fészekalját már március végén lerakhatja. Mindkét ivar kotlik. Férgekkel, puhatestűekkel, pókokkal és rovarokkal táplálkozik, melyeket a talajról szedeget össze. A Nyugat-Mediterráneumba vonul.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/vanneau.huppe.html

17.9. ábra. a) gólyatöcs, b) piroslábú cankó, c) erdei szalonka, d) nagy goda, e) gulipán, f) bíbic

Család: Recurvirostridae – Gulipánfélék

Közepes méretű madarak, hosszú, vékony lábbal és hosszú csőrrel, amely vagy egyenes (gólyatöcs), vagy felfelé hajlik (gulipán). Lábujjaik részben úszóhártyásak. Fekete, fehér, szürke vagy barna színezetű madarak. Telepesen fészkelnek. A családba kb. egy tucat faj tartozik.

Himantopus himantopus – gólyatöcs (FV). Háta fekete, hasa fehér, piros lába igen hosszú. Kozmopolita faj. Magyarországon a Duna-Tisza közén, a Tiszántúlon és a Fertő-tavon fészkel. A szikesek egyik jellegzetes madara (36 cm). Magányos fészkelő, vagy laza telepekben költ. 4 tojásos fészekalját április végén rakja. Mindkét ivar kotlik. Táplálékát a nyílt vízben, mézpázsitosban, székisásosban vagy iszappadkákon keresi. Fészkelését megfigyelték már halastavakon, szikkasztó- és ülepítőtavakon, valamint rizsföldeken is. Vízben, iszapban élő ízeltlábúakkal táplálkozik. Szárazabb években 200 pár költ, csapadékosabb években közel 1000 párra is nőhet az állomány. Vonuló, az európai állomány Afrikában, a Szaharátol északra telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/echasse.blanche.html

Recurvirostra avosetta – gulipán (FV). Hosszú lábú, fekete-fehér madár, csőre felfelé hajlik (testméret: 43 cm). Eurázsia mérsékelt övi részén foltszerű (tengerpartok, tengermelléki vizes területek, kontinentális sós vizek) az elterjedése. Hazánkban főleg a Duna–Tisza közén, kisebb részben a Tiszántúlon és a Mezőföldön költ. Szikeseink parti zónájában, szigetszerű kiemelkedéseken, de mindig a vízhez közel fészkel. Kedveli a mézpázsitos, szikizsázsás növényzetet, de fészkét mindig a vakszikre rakja. A fészekalj általában 4 tojásos. Mindkét szülő részt vesz a kotlásban és a fiókanevelésben. A nyílt vízből speciális csőrének kaszáló mozgásával gyűjti táplálékát, amely zooplankton vagy annál nagyobb méretű vízi ízeltlábúakból áll. Márciusban érkezik, augusztusban-szeptemberben vonul el. A telet a Mediterráneumban tölti.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/avocette.elegante.html

Család: Haematopodidae – Csigaforgatófélék

Nagy testű, fekete-fehér madarak. Piros csőrük hosszú, egyenes és erős. Több mint 10 faj tartozik a családba.

Haematopus ostralegus – csigaforgató (V). Az Antarktisz kivételével mindenhol elterjedt. Hazánkban kis számú, de rendszeres átvonuló, főleg áprilisban, májusban és szeptemberben látható. Zömök testű, 43 cm-es madár. Iszappadkákon, sekély vízben táplálkozik. Főleg csigákat, kagylókat, férgeket és ízeltlábúakat fogyaszt.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/huitrier.pie.html

Család: Burhinidae – Ugartyúkfélék

Közepes termetű, főleg éjjel aktív madarak. Fejük és szemük nagy. Koponyaszerkezetük alapján a túzokfélékre hasonlítanak.

Burhinus oedicnemus – ugartyúk (FV). Sárgásbarna színezetű madár (40 cm), szárnyán fehér keresztsávval. Nyugat-Európától a Kaszpi-tengerig elterjedt, főleg a déli, délkeleti részeken. Hazánkban az Alföldön költ. Homokbuckák között, szikeseken, dombvidéki mészköves fennsíkokon, szőlőkben és gyümölcsösökben is megtalálhatjuk fészkét. A fészek egyszerű, talajba kapart mélyedés, általában 2 tojással. Esti és reggeli szürkületben táplálkozik. Rovarokat (futóbogarak, egyenesszárnyúak), férgeket, kisebb gerinceseket fogyaszt. Hazai állománya kb. 200 pár. Vonuló, az európai állomány telelőterülete Észak-Afrikától Uganda és Kenya északi részéig húzódik.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/oedicneme.criard.html

Szárazföldi madarak”

Rend: Strigiformes – Bagolyalakúak

Főleg éjszaka aktív ragadozó madarak. Számos morfológiai konvergenciát mutatnak a sólyomalakúakkal, pl. csőrük erős, kampós tépőcsőr. Puha tollazatukkal nesztelenül tudnak repülni. Hallásuk kitűnő, fülkagylóik aszimmetrikusan helyezkednek el a fejen, növelve a hangforrás helymeghatározásának hatékonyságát. Nagy, előrenéző szemeik fény- és mozgásérzékenysége kiváló. A szem körül rövid, végükön behajló tollak kör vagy szív alakban helyezkednek el (arcfátyol). Lábujjaikon erős karmok vannak, a külső ujj vetélőujj. Begyük nincs, a farkcsíkmirigy körül nem található tollkoszorú. Fészket nem építenek, sziklafalak és épületek párkányain, mesterséges vagy természetes üregekben vagy más madárfajok fészkeiben, odúiban költenek.

Család: Tytonidae – Gyöngybagolyfélék

Éjszakai fajok, jellemző rájuk a kis szem és a szív alakú arcfátyol. Testük hengeres, fejük nagy, lábuk hosszú, a csüd tollas. Szárnyuk nagyon széles, kerek. A családba tartozó kb. egy tucat fajnál az ivarok mérete egyforma, néha a tojók nagyobbak.

Tyto alba – gyöngybagoly (FV). Aranybarna színezetű 35 cm-es madár, a sötét alfaj melle rozsdasárga, a világosé fehér. Tollazatát nem sávozás, hanem pontszerű mintázat díszíti. A világon szinte mindenhol (kivéve a hideg területeket) megtalálható, kozmopolita faj. Hazánkban a Dél-Dunántúlon a leggyakoribb. Fészkét szinte mindig emberi építményekben, leggyakrabban templomok, kápolnák tornyaiban találhatjuk. Április és augusztus között költ. 4-7 tojását a csupasz aljzatra rakja. A hím vadászik, de csak a tojó eteti a fiókákat. A fiókák három hónapos korukban lesznek önállóak. Tápláléka nagyon változatos lehet, főleg mezei pockot, erdei cickányt (az Alföldön mezei cickányt), házi egeret, erdei egeret fogyaszt. A városok környékén a madarak közül a házi és mezei verebet gyakran fogyasztja. Az 1970-es évektől állománya csökkent, jelenleg 1000 pár körüli. Állandó.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/effraie.des.clochers.html

Család: Strigidae – Bagolyfélék

Fejük nagy, fültollaik lehetnek. Nagy szemük körül a fátyol kerek. A csüd és gyakran a lábfej is tollas. A hím és tojó színezete hasonló, de tojó általában nagyobb, mint a hím. 160 faj tartozik a családba.

Otus scops – füleskuvik (FV). Karcsúbb teste (20 cm), színezete, hosszabb farka és tollfülei alapján különíthetjük el a kuviktól. Eurázsia és Afrika mediterrán klímájú területein elterjedt. Hazánkban gyakran telepszik meg emberi települések környékén, főleg rovarokkal táplálkozik. Állománya növekvő, jelenleg 500 pár körüli. Vonuló, az európai állomány egy része a Mediterráneumban, másik része Nyugat- és Közép-Afrikában telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/petit-duc.scops.html

Bubo bubo – uhu (FV). Nagy termetű (65-70 cm) madár, tollazatának mintázatára a fekete és rozsdabarna hosszanti sávok és finom harántvonalak jellemzőek. Fültollai jól láthatók. A Paleaktiszban, az afrikai és az ázsiai régióban elterjedt faj. Nálunk nagyon ritka fészkelő. A középhegységi erdőkben (főleg a Zemplénben) lévő sziklafalaknál vagy kőbányákban telepszik meg. Egyszer költ. Márciusban rakja le 2-4 tojását. Csak a tojó kotlik. A hím hordja a táplálékot, de a tojó eteti a fiókákat. Tápláléka nagyon változatos, fogyaszt mezei pockot, hörcsögöt, sünt, nyúlfiókát, foglyot, vízimadarakat, békát stb. Az 1970-es évekre az állomány 10-15 párra csökkent, napjainkban 50 pár körüli. A növekedés részben a mesterségesen nevelt példányok visszatelepítésének is köszönhető (1987-1991 között 141 madarat engedtek szabadon). Állandó.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/grand-duc.d.europe.html

Nyctea scandinavica – hóbagoly (FV). Arktikus elterjedésű faj (61 cm), a tundrán fészkel. Nálunk ritka téli kóborló.

hang:

Athene noctua – kuvik (FV). Kis termetű (22 cm), szürkésbarna madár. Sötétbarna hátán és fejtetején fehér cseppfoltok, világos hasán barna hosszanti sávok találhatók. Eurázsiában és Észak-Afrikában elterjedt. Hazánkban alföldi tanyákon, parkokban, öreg fasorokban, ártéri füzesekben, öreg gyümölcsösökben telepszik meg. Tetőterekben, üregekben, faodvakban, mesterséges odúkban költ. 3-5 tojását a csupasz aljzatra rakja. Kisemlősökkel (erdei és mezei pocok, erdei és házi egér), madarakkal, hüllőkkel, kétéltűekkel (ásóbéka), rovarokkal táplálkozik. Hazai állománya kb. 2000 pár. Állandó.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/cheveche.d.athena.html

Strix aluco – macskabagoly (V). Rozsdabarna vagy szürkésbarna színezetű, szeme fekete. Testméret: 38 cm. Az északi területek kivételével a Palearktiszban elterjedt. Hazánkban, a középhegységi erdőkben, öreg parkokban, ártéri erdőkben fészkel. Természetes vagy mesterséges odúkban, kikorhadásokban, épületek padlásán költ. Már tél közepén hallatják nászkiáltásaikat. Fészket nem épít. 3-5 tojást rak. Táplálékának nagyobb részét erdei pocok és erdei egér alkotja, de elfog mezei pockot, nagy és mogyorós pelét és madarakat is. Állandó madarunk, a fiatalok több száz km-t is megtesznek kóborlásaik során.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/chouette.hulotte.html

A macskabagollyal rokon, nagy termetű (60 cm), keletről nyugatra terjeszkedő uráli bagoly (FV) (Strix uralensis) állománya már 200 pár körüli az Északi-középhegységben (Bükkben és a Zemplénben).

Asio otus – erdei fülesbagoly (V). Karcsú testű (35 cm), rozsdabarna színezetű madár. Tollfülei vannak. Az arcfátyol függőlegesen mintázott. A szem belső oldalán van fekete folt. A Holarktisz madara. Gyakori bagolyfajunk. Erdőkben, ártereken, parkokban, telepített fenyvesekben egyaránt költ. Márciusban kezdi költését. Fészekalja 4-5 tojásból áll. Csak a tojó kotlik. A fiókák egyhónaposan válnak röpképessé. Főleg kisemlősökkel (mezei pocok, erdei egér, házi egér) táplálkozik. Néha madarakat (házi és mezei veréb, erdei pinty, függőcinege) is elfog. Állománya 10 ezer pár körüli. Állandó madarunk, télen kisebb csapatokba verődve települések örökzöld fáin láthatók.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/hibou.moyen-duc.html

Asio flammeus – réti fülesbagoly (FV). Hasonló méretű, mint az erdei fülesbagoly, de annál világosabb, sárgásbarna színezetű faj, tollfülei kisebbek. Az arcfátyol vízszintesen mintázott. A szem külső oldalán van fekete folt. A Holarktiszban és Dél-Amerikában elterjedt. Hazánkban ritka fészkelő, pocokgradációk idején állománya megnőhet (10-250 pár között ingadozik). Sík vidéki nedves, vizenyős réteken, termesztett növénykultúrákban talajra építi a fészkét. Főleg mezei pockokkal táplálkozik. Vonuló.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/hibou.des.marais.html

17.10. ábra. a) gyöngybagoly, b) füleskuvik, c) uhu, d) kuvik, e) macskabagoly, f) erdei fülesbagoly

Rend: Accipitriformes – Vágómadár-alakúak

A sólyomalakúakhoz hasonlóan áramvonalas testükkel, erőteljes repülésükkel a ragadozó életmódhoz alkalmazkodott madarak (nappali ragadozók). A foszzíliák szerint az első vágómadár-alakúak 30-35 millió évvel ezelőtt (eocénban, korai oligocénban) jelentek meg, jelenleg a rend 4 családjába kb. 250 faj tartozik. Szárnyuk hosszú és széles. Könnycsontjuk fejlett, tollaikon vendégtollak vannak, álbegyük van, és a farkcsíkmirigyük körül tollkoszorú található. Csőrük horgas vágócsőr, orrnyílásaikat viaszhártya fedi. A fajok többsége szociálisan monogám. Ivari dimorfizmusukra jellemző, hogy a tojók nagyobbak a hímeknél, színezetük viszont nem olyan feltűnő. A tojók nagyobb mérete feltehetően az utódnevelésben játszott fontosabb szerepük miatt alakulhatott ki. Kivételt csak az újvilági keselyűk között találunk, pl. a kaliforniai kondor keselyűnél (Vultur gryphus) a hím a nagyobb termetű, a királykeselyűnél (Sarcoramphus papa) és az hollókeselyűnél (Coragyps atratus) egyforma méretű a két nem. A ragadozó madarak többsége védelemre szorul. Az élőhelyük elpusztítása mellett egyes fajokra jelentős élettani hatással lehetnek a nehezen lebomló és a csúcsragadozókban felhalmozódó inszekticidek, mint pl. a már sok helyütt betiltott DDT. Az első DNS-alapú vizsgálatok a gólyaalakúakkal rokonították őket, azonban az újabb, részletesebb molekuláris genetikai vizsgálatok alapján már nem tartják közeli rokonoknak a két csoportot, sőt a sólyomalakúaktól is elválasztják a vágómadár-alakúakat.

Család: Pandionidae – Halászsasfélék

Egyetlen faj tartozik a családba. Jellemző a vetélőujj, fejlett fartőmirigy és a halászó életmód.

Pandion haliaetus – halászsas (FV). Világos színezetű ragadozó madár (53-60 cm). Erős lábaival ragadja meg a vízfelszín közelébe úszó halakat. Talpán a kiálló, erős pikkelyek segítik a biztosabb fogást. Széles elterjedésű, kozmopolita faj. Európában északon és keleten költ. Hazánkban tavasszal és ősszel rendszeresen átvonul. Halastavakon, nagyobb folyóinknál és a Balaton környékén rendszeresen megjelenik.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/balbuzard.pecheur.html

Család: Accipitridae – Vágómadárfélék

Ragadozók vagy dögevők. A dögevőknél a fej és a nyak gyéren tollazott, csüdjük csupasz, pikkelyes. A szárny általában széles, hosszú, vége lekerekített. Jó repülők. Több mint 200 faj tartozik a családba.

Alcsalád: Perninae Darázsölyvformák

Pernis apivorus – darázsölyv (FV). Zömök testű (51-58 cm) ragadozó madár. Sűrű, kemény tollazata védi a méh- és darázscsípésekkel szemben. Farkán általában 3 fekete keresztsáv húzódik. Feje kicsi, szeme és csőre között apró, pikkelyszerű tollak találhatók. Palearktikus elterjedésű faj. Az északi területek és a Pireneusi-félsziget kivételével egész Európában megtalálható. Hazánkban inkább a hegy- és dombvidékeken fészkel. Kedveli a déli fekvésű tölgyeseket. Május végén kezdi rakni 2 tojásból álló fészekalját. A két szülő azonos mértékben vesz részt a fiókák nevelésében. Fő tápláléka a különböző méh- és darázsfajok lárvái, bábjai. Néha más rovarokat is elkap, esetenként gyíkot, madárfiókát is fogyaszt. Hazai állománya 500-600 pár. Speciális táplálkozása miatt a mérsékelt övi populációk telelni Afrikába vonulnak.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/bondree.apivore.html

Alcsalád: Milvinae – Kányaformák

Milvus migrans – barna kánya (FV). Barna színezetű ragadozó (50-63 cm), farka enyhén villás. A Palearktiszban és az orientális régióban elterjedt. Hazánkban ritka fészkelő a vízközeli élőhelyeken. Április végén kezd költeni. Más madarak (gémek, varjak, ölyvek) fészkét foglalja el. Tápláléka kisemlősökből, madarakból és halakból, kisebb részt hüllőkből és kétéltűekből tevődik össze. Gyakran fogyaszt dögöt. Hazai állománya 100-150 párra tehető. Az európai állomány Afrika trópusi tájain telel (17.11. ábra).

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/milan.noir.html

Milvus milvus – vörös kánya (FV). Vöröses színezetű, nyúlánk testű (60-70 cm) madár. Farka erősen villás. A Nyugat-Palearktisz madara. Hazánkban az 1950-es években még 20-25 pár fészkelt, napjainkra 5-10 párra zsugorodott az állomány. Sík-és hegyvidéki erdőkben egyaránt fészkelhet. Vonuló madár, márciustól októberig tartózkodik nálunk (17.11. ábra).

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/milan.royal.html

Alcsalád: Haliaeetinae Rétisasformák

Haliaeetus albicilla – rétisas (FV). Hatalmas termetű (69-91 cm-es) ragadozó, nagy, sárga csőrrel (a fiatalabb egyedek csőre változó mértékben feketés). Csüdje csupasz. Az öreg madarak farktollai fehérek. Palearktikus elterjedésű, Nyugat-Európából hiányzik. Hazánkban a déli területek galériaerdeiben fészkel, de mezőgazdasági területeken is költhet, ha a közelben megfelelő vizes táplálkozóterületet talál. Már januárban elkezdi a fészeképítést és februárban már lerakja 2 tojását. A kotlás egy-másfél hónapig tarthat, a fiókák kb. 3 hónapig maradnak a fészekben. Fogyaszt vízimadarakat (récéket, szárcsát), emlősöket (üregi nyúl, hörcsög, vakond) és halakat is. Dögökre is rájár. Az 1980-as években 8-10 pár költött hazánkban, ma ez a szám 150 párra emelkedett (60 %-uk a Dél-Dunántúlon költ). Az öregek állandók, a fiatalok nagy területen kóborolnak.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/pygargue.a.queue.blanche.html

17.11. ábra. a) rétisas, b) barna kánya, c) vörös kánya, d) karvaly (adult, hím), e) barna rétihéja (kirepült fiatal), f) héja (adult, hím), g) karvaly (adult, hím)

Alcsalád: Aegypiinae Óvilági keselyűformák

Neophron percnopterus – dögkeselyű (FV). A XIX. században pusztult ki a Kárpátokból (az európai állomány kb. 3000 pár). Magyarországon ritka kóborló. Kisebb termetű (55-65) és gyengébb csőrű, mint a másik 3 európai keselyűfaj. Sziklapárkányokon, ritkán fán fészkel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/vautour.percnoptere.html

Gyps fulvus – fakó keselyű (FV). Sziklán fészkelő, nagy termetű (95-105 cm) faj. Nálunk ritka kóborló, főleg az Alföldön figyelték meg. Erőteljesebb csőrével képes a dögök bőrét is feltépni. Gyakoribb, mint a hasonló méretű barátkeselyű.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/vautour.fauve.html

Aegypius monachus – barátkeselyű (FV). Európában csak a Pireneusokban és a Balkánon költ. Állománya néhány száz pár lehet. Többnyire fán fészkel. Testméret: 100-110 cm. Magyarországon az utóbbi száz évben négyszer figyelték meg.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/vautour.moine.html

Gypaetus barbatus – szakállas saskeselyű. Európában csak Pireneusokban, Korzikán és a Balkánon fordul elő. Európai állományát 40 párra becsülik. Farka erősen ék alakú (testméret: 105-115 cm). Ellentétben a többi európai keselyűvel, csak időnként alkot csapatokat. Dögevő, de képes a csontokat is elfogyasztani. A nagyobb csontokat magasról a sziklára ejtve töri szét.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/gypaete.barbu.html

Alcsalád: Circinae – Rétihéjaformák

Fejük kicsi, testük karcsú, szárnyuk és farkuk hosszú (17.12. ábra b, röpképek). A szem körül a tollak fátyolt alkotnak hogy a hanghullámok nagyobb része terelődjön a fülnyílásba. Rendszerint földön fészkelnek. Nálunk 4 faj fordul elő. A kékes rétihéja /V/ (Circus cyaneus) gyakoribb, a fakó rétihéja /FV/ (C. macrourus) ritkább téli vendég. A hamvas rétihéja /FV/ (C. pygargus) a hazai hidegkori reliktum területek (Hanság, Ócsa stb.) ritka fészkelője.

Circus aeruginosus – barna rétihéja (V). Barnás színezetű, 50-55 cm-es madár. A tojó feje és torka világos, a hím farka és szárnyának egy része szürke. Az Óvilág számos területén elterjedt. Európában, az északi területek kivételével mindenhol megtalálható. Hazánkban természetes és mesterséges tavak, lápok, mocsarak nádasainak madara. Állománya 5-7 ezer pár. Április végén kezdi költését, és 4-5 fiókát nevel. Fészkét letördelt nádra építi, nádszálakból, gyékény- és kákalevelekből. Talajon és vízfelszínen mozgó madárfiókákat és kisemlősöket zsákmányol. Vonuló. Az európai állomány a Mediterráneumban vagy a Szaharán túli területeken telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/busard.des.roseaux.html

Alcsalád: Accipitrinae – Héjaformák

Hosszú farkuk és rövid, lekerekített szárnyuk van. A fej a testhez képest kicsi.

Accipiter gentilis – héja (V). Az öreg madarak mellén és hasán hullámos harántvonalak (kendermagos mintázat) vannak. A fiatalok barnák, és világosabb mellükön barna cseppfoltok vannak. Mindkét korcsoportra a világos szemöldöksáv a jellemző. (17.12. ábra b, röpképek.) Testméret: 48-60 cm. Holarktikus elterjedésű faj. Hazánkban a legtöbb erdőtípusban (fenyves, tölgyes, bükkös, ültetett nyaras, ártéri keményfa vagy puhafa erdők) fészkel, állománya 1000-3000 párra tehető. Költése márciusban kezdődik a saját maga építette fészekben. 2-5 tojást rak. A kotlás 5 hétig, a fiókanevelés kb. 6 hétig tart. Tápláléka nagyon változatos. Fogyaszt galambféléket, foglyot, fácánt, rigófajokat, seregélyt, csókát, hörcsögöt, ürgét, nyulat és kisemlős ragadozókat. Állandó.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/autour.des.palombes.html

Accipiter nisus – karvaly (V). Kisebb termetű (30-39 cm), mint a héja. A tojó mellén és hasán szürke harántvonalak vannak, a kisebb hímnél a harántvonalak rozsdabarnák. Európában általánosan elterjedt, Magyarországon inkább a fenyvesek és az alföldi erdők madara. Májusban költ a saját maga építette fészekben. 4-6 tojást rak. 4 hétig etetik a fiókákat, főleg a hím hordja a táplálékot. Kisebb termetű madarakkal táplálkozik. Állandó.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/epervier.d.europe.html

Alcsalád: Buteoninae Ölyvformák

Erőteljes, zömök testű madarak. Farkuk rövid és széles, szárnyuk széles, vége lekerekített.

Buteo buteo – egerészölyv (V). Színe változékony, rendszerint sötétbarna. Hasoldala a begytájékon sárgásfehér hosszanti barna csíkokkal, lejjebb barnásabb színezetű, és a rajzolat harántcsíkos. A fiatalok hasoldala hosszanti csíkokkal mintázott. A fiatalok gatyája hosszanti foltos, az öregeké egyszínű barna vagy harántsávos. Farka sűrűn harántcsíkolt (17.12. ábra b, röpképek). Testméret: 43-50 cm. Holarktikus elterjedésű. Európában mindenhol előfordul. Hazánkban az erdős területeken gyakori fészkelő, hazai állomány 20 ezer párból áll. Már február végén megfigyelhetjük nászrepülését. Áprilisban a tojó már 2-3 tojásán kotlik. Néha a hím is felváltja. Kezdetben csak a hím, később mindkét szülő hordja a táplálékot a fiókáknak. 6 hét után a fiókák elhagyják a fészket. Mezőgazdasági területek közelében fő tápláléka a mezei pocok. Az erdei élőhelyeken vakondot, erdei egeret, gyíkokat, madárfiókákat és rovarokat is fogyaszt. Rájár a dögre is. Állománya a mezei pocok gradációjának függvényében változik. Állandó madár. Télen a hegyvidékről a síkságokra húzódik.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/buse.variable.html

Buteo lagopus – gatyás ölyv (V). Barnás színezetű, faroktöve, farka kiterjedten fehér, végén 1-3 sötét keresztsávval. Testmérete 50-60 cm. Észak-Eurázsiában honos, nálunk téli vendég. Októbertől márciusig figyelhetjük meg, főleg az Alföldön. Hozzánk a Skandináviában költő egyedek jönnek.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/buse.pattue.html

Alcsalád: Aquilinae – Sasformák

Nagy termetű ragadozók. Nagy felületű, széles, lekerekített végű szárnyuk van. Farkuk széles. Az Aquila genusra jellemző a tollas csüd és a szem feletti csontperem.

Aquila pomarina – békászó sas (FV). 57-64 cm nagyságú faj. Kelet-Németországtól Észak-Iránig költ. Hazánkban, hegyvidéki erdőkben vagy galériaerdőkben fészkel. Állománya csökken, jelenleg 35-50 pár. Áprilistól augusztusig költ. Fészekalja 1-2 tojásból áll. Ha két fióka kel ki, akkor gyakran az idősebb fióka elpusztítja a fiatalabbat (káinizmus). Ez az agresszív viselkedés kb. egy hétig figyelhető meg, később kialszik. Ha az egyik fiókát eltávolítják a fészekből erre az időszakra, és később visszahelyezik, akkor mindkét fióka sikeresen felnevelődhet a fészekben. Táplálékának zöme kétéltűekből áll. Fogyaszt kisemlősöket, ritkán nagyobb rovarokat is. Vonuló, a telet Közép- és Dél-Afrikában tölti.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/aigle.pomarin.html

Aquila heliaca – parlagi sas (FV). Rozsdabarna színezetű madár. Farka rövid, szárnyát repülés közben vízszintesen tartja. A fejtető és a tarkó sárgásbarna. Az adult madarak vállán szinte mindig fehér folt látható, Eurázsia erdős sztyepp régiójának a madara (testméret: 70-80 cm). Közép-Európában, a Balkánon és Spanyolországban fészkel. Korábban középhegységeink ritka madara volt, napjainkban a fészkek háromnegyede a síkvidéki fasorokban és erdőfoltokban található. Hazai állományát 70-90 párra becsülik. Főleg ürgével és hörcsöggel táplálkozik. A 2-3 fiókát két hónapig is nevelik a szülők. Az öregek állandók, fiatalok a Kárpát-medencében kóborolnak.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/aigle.imperial.html

Család: Sagittariidae – Kígyászkeselyűfélék

Egyetlen faj, a kígyászkeselyű (Sagittarius serpentarius) tartozik a családba. Nagy termetű, hosszú lábú ragadozó. A talajon vadászik. Főként rovarokat és kisebb gerinceseket fogyaszt, de erős lábaival a nagyobb kígyókat is ügyesen elkapja. A Szaharától délre eső területeken elterjedt.

17.12. ábra. a) dögkeselyű, b) röpképek (sólyom, héja, rétihéja, ölyv), c) fakó keselyű, d) szakállas saskeselyű, e) parlagi sas

Rend: Coraciiformes – Szalakótaalakúak

Család: Upupidae – Bankafélék

Egyetlen faj tartozik a családba, amely a Nyugat-Palearktisz középső és déli területein honos.

Upupa epops – búbosbanka (V). Teste világos sárgásbarna, szárnya fekete-fehér sávozású. Csőre hosszú és lefelé hajló. Legyezőszerű tollbóbitája barnás, vége fekete. Testméret: 28 cm. Az Óvilágban honos. Hazánkban gyakori, 10-17 ezer pár fészkel a fákkal tarkított nyílt területeken, bozótosokban, sztyepp jellegű élőhelyeken. Napjainkban az állomány nagyobbik része emberi települések (tanyák, falusi kertek, temetők, gyümölcsösök) közelében él. Odvakban fészkel, de kőrakásokban, épületek tetőszerkezetében is megtelepedhet. 5-8 tojást rak. Csak a tojó kotlik. A fiókák egy hónap után önállóak. A talaj felső rétegéből és a talajfelszínről táplálkozik. Gilisztát, pajorokat, hernyókat, lótetűt fogyaszt. Márciustól augusztusig van nálunk, a telet a trópusi Afrikában tölti.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/huppe.fasciee.html

Család: Coraciidae – Szalakótafélék

Közepes és nagy termetű madarak. Fejük nagy, csőrük erőteljes, enyhén kampós. Szárnyuk hosszú és hegyes, repülésük gyors. A külső ujj szabad, a belső ujj összenőtt a középsővel. A hímek és a tojók hasonló méretűek és színezetűek. Magányosan fészkelnek. 12 fajuk ismert.

Coracias garrulus – szalakóta (FV). Feje, melle és hasa kékeszöld, háta gesztenyebarna. 30 cm-es madár. A Palearktisz mérsékelt övi területein elterjedt. Hazánkban tipikus élőhelye a Duna–Tisza homokhátságainak borókás fehérnyaras társulásai. Odúban fészkel. Májusban teljes a fészekalja (4-5 tojás). Gyakran látható “vártákon”, ahogy zsákmányra les. Bogarakat, egyenesszárnyúakat, gilisztát, csigát, békát, gyíkot, kisemlősöket eszik. Afrika trópusi területeire vonul. Állománya Európa-szerte csökken. Aktív védelemmel, pl. mesterséges odúk kihelyezésével növelhető a költő párok száma.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/rollier.d.europe.html

Család: Alcedinidae – Jégmadárfélék

Zömök testű, nagy fejű, erőteljes csőrű madarak. Nyakuk és szárnyuk rövid. Gyorsan és egyenes vonalban repülnek. Lábuk, ujjaik rövidek és gyengék. A harmadik és negyedik ujjuk majdnem teljes hosszában, a második és harmadik csak a tövén nőtt össze. Egyes fajoknál a második ujj hiányzik. Általában magányos fészkelők. Többségében halevők, a levegőből csapnak le a felszín alatt mozgó halakra. Sokszor mélyen a víz alá merülnek. Közel 100 fajt sorolnak a családba.

Alcedo atthis – jégmadár (V). Feje, szárnya, háta kékes, hasa rozsdavörös. Testméret: 18 cm. Az Óvilágban elterjedt. Hazánkban folyó- és állóvizek, csatornák mellett költ (1000-1500 pár). Áprilisban kezdi fészkelését. Költőürege agyag- és löszfalakban található. 80-100 centiméteres, kissé felfelé tartó alagutat ás, melynek végén egy kiöblösödésbe rakja le 6-7 tojását. A hím és a tojó külön tart territóriumot. Főleg halakkal, kisebb részben vízi rovarokkal táplálkozik. Enyhébb teleken áttelelhet. Ilyenkor kénytelen a nagyobb folyókat, vagy melegebb vizeket felkeresni.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/martin-pecheur.d.europe.html

Család: Meropidae – Gyurgyalagfélék

Hengeres testű madarak. Hosszú csőrük kissé lefelé hajlik. Szárnyuk hosszú és hegyes, repülésük erőteljes. Farkuk hosszú, sokszor a középső tollak hosszabbak a többi tollnál. Tollazatuk színes, gyakran a hímeké csillogóbb. Telepes vagy magányos fészkelők. Egyes fajoknál a fiatalabb madarak egy része nem költ, hanem rokonainak segít a fiókanevelés során. Főleg repülő rovarokkal (pl. méhekkel, szitakötőkkel) táplálkoznak. A családba 26 faj tartozik.

Merops apiaster – gyurgyalag (FV). Búbosbanka méretű (28 cm), feltűnően színezett madár. Közép- és Dél-Európában, Ázsiában, Dél-Afrikában fészkel. Hazánkban a hegyvidékek kivételével sok helyen költ. Állománya meghaladja a 20 ezer párt. Lösz- és agyagfalakba, homokbányákba építi (ássa) fészkét, hasonlóan a jégmadárhoz és a partifecskéhez. A hosszabb alagút után kialakított költőüregbe 5-7 tojást rak. A kotlásban és a fiókaetetésben mindkét ivar részt vesz. Szitakötőkkel, darazsakkal, méhekkel, bogarakkal, nappali lepkékkel táplálkozik. Májusban érkezik, és szeptemberben már elvonul Afrikába.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/guepier.d.europe.html

17.13. ábra. a) gyurgyalag, b) jégmadár, c) szalakóta, d) búbosbanka

Néhány nagyon érdekes életmódú és a trópusi területeken fontos rokon csoportot, fajt (Bucerotiformes/ szarvcsőrű madarak) nem tárgyalunk, mivel hazai képviseőik nincsenek.

Rend: Piciformes – Harkályalakúak

Zárt üregben fészkelnek, tojásaik fehérek. Főleg trópusi elterjedésűek. 5 családjukba (Picide– harkályfélék, Indicatoridae – mézmutatófélék, Ramphastidae – tukánfélék, Galbulidae – jakamárfélék, Bucconidae – bukkófélék) több mint 400 faj tartozik.

Család: Picidae – Harkályfélék

Erős láb, rövid csüd jellemzi őket. Lábukon 2 ujj előre áll, 2 hátra. Farkuk ék alakú, faroktollaik erősek (kivétel a nyaktekercs). Csőrük vésőszerű. Nyelvük hosszúra kiölthető, vége elszarusodott, hegyes és fogazott. Általában maguk készítette odúkban költenek. Ezen tevékenységükkel elősegítik a másodlagos odúköltők (cinegék, légykapók, seregély, csuszka) fészkelését. 200 fajuk közül nálunk 9 él.

Jynx torquilla – nyaktekercs (V). Barna és barnásszürke színezetű, fakéreg mintázatú 17 cm-es madár. Faroktollai puhábbak, tollazata lágyabb, mint a többi harkályé. Európában a sarkkör alatti területeken majdnem mindenütt költ. Magyarországon általánosan elterjedt, de az összefüggő erdőségeket nem kedveli. Erdőszegélyek, ligeterdők, fás legelők, gyümölcsösök jellegzetes madara. Odúlakó, de csak kivételesen készíti maga az odút. Május második felétől kezdődik költése. Az odú csupasz aljára rakja 7-12 tojását. Főleg a tojó kotlik, 12-14 napig üli a tojásokat. Ha a kotló madarat megzavarják, jellegzetes sziszegéssel, fejcsavargatással és a fejtetőtollak borzolásával reagál. Innen ered a faj magyar neve. Táplálékának zömét a hangyák adják. Fiókáit szinte kizárólag ezek lárváival, bábjaival és kifejlett egyedeivel eteti. Európai állománya csökken, de hazánkban enyhén emelkedő, 50-80 ezer párra tehető. Megtelepedését mesterséges odúk kihelyezésével segíthetjük. Vonuló.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/torcol.fourmilier.html

Picus viridis – zöld küllő (V). Háta, szárnya zöldes, farkcsíkja sárgás. Mindkét ivar sapkája piros, a fej oldalán széles, fekete barkó látható, melynek közepe a hímnél piros. 30-cm nagyságú madár. A Nyugat-Palearktiszban elterjedt. Hazánkban a nyílt erdők, árterek, parkok madara. Költőállománya 10-20 ezer pár. Odúját saját maga készíti. Április végén rakja le 5-6 tojását. Részben a fák törzsén élő ízeltlábúakkal, nagyobb részt talajon élő hangyákkal táplálkozik. Ősszel terméseket is fogyaszt. Állandó madár. Rokon faja, a hamvas küllő (P. canus) ritkább költőmadarunk (2-3 ezer pár). Feje szürke, barkója keskenyebb, csak a hím homloka piros. Idősebb erdőkben, erdőszéleken, ligetekben fészkel. Európában lassú, északra történő expanziója figyelhető meg.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/pic.vert.html

Dryocopus martius – fekete harkály (V). Varjú nagyságú (45 cm), koromfekete madár. A hím teljes fejteteje, a tojó fejtetejének csak a hátsó része piros. Európában majdnem mindenhol költ. Hazánkban főleg az idősebb erdők, árterek, ligeterdők madara. Hatalmas, 60-70 cm mély odút készít, aljára a tojó 4-5 tojást rak. A fiókák egy hónapig fejlődnek az odúban. Fatörzsön, kéreg alatt, talajon keresi, rovarokból, pókokból esetenként termésekből álló táplálékát. Állománya fokozatos növekszik, napjainkban 5-10 ezer párra tehető. Állandó.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/pic.noir.html

Dendrocopos major – nagy fakopáncs (V). A fakopáncsokra általában jellemző, hogy színük fehér-fekete, legtöbbször piros (vagy sárga) mintázattal kiegészítve. A nagy fakopáncs mérete (23 cm) és színezete alapján a balkáni fakopánccsal (D. syriacus) (17.14. f. ábra) téveszthető össze. A balkáni fakopáncsnál a fülfedők és a nyak tollai összefüggő fehér foltot alkotnak. A nagy fakopáncsnál ezt a foltot egy fekete sáv két részre osztja. A hímnek piros tarkófoltja van, a tojó fején nincs piros (17.14. d. ábra). A fiataloknál az egész fejtető piros. A Palearktisz madara. Skandinávia északi területét kivéve Európában mindenhol elterjedt. Magyarországon a hegy- és síkvidéki erdőkben, gyümölcsösökben, nagyobb parkokban költ. Előnyben részesíti a fenyővel elegyes élőhelyeket. Évente egyszer költ. Nászidőszakban a hím jellegzetesen dobol a korhadt fákon. Territóriumán belül több odút is készít, de csak egyben fészkel. A tojó 6 tojását az odú alján levő faforgácsra rakja. Mindkét szülő üli a tojásokat. Fatörzseken, vastagabb ágakon, ritkábban vékony gallyakon vagy a talajon keresi táplálékát. Az őszi, téli, kora tavaszi időszakban gyakran táplálkozik a kéreg alól, vagy vés a farészben mélyebbre az ott élő farontó rovarok után. Ez a viselkedési forma közvetetten azt is elősegíti, hogy a parazitoidok (pl. fürkészek) könnyebben tudják megtámadni a farontó rovarokat, mivel a lehántott vagy elvékonyított kéreg védőhatása kisebb. A költési időszakban inkább a törzs vagy az ágak felületén élő állatokat, pl. levéltetveket, lombfogyasztó hernyókat, lószúnyogokat, kaszáspókokat és különböző hártyásszárnyúakat fogyasztja. A balkáni fakopáncs hazai megtelepedése után (1930-40-es évektől) a nagy fakopáncs egyedszáma csökkent az urbanizált élőhelyeken. A fatörzsön táplálkozó fajok többségéhez hasonlóan télen is megtalálja a táplálékát, ezért nem vonul el. Télen kóborló, de soha nem megy messze előző évi költőhelyétől.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/pic.epeiche.html

Rokon fajai közül a veréb nagyságú (15 cm) kis fakopáncs (V) (D. minor) ritkább fészkelő. A nagy fakopáncshoz hasonló termetű (20 cm) közép fakopáncs (V) (D. medius) állománya Európa északi területein erősen megfogyatkozott. Míg a kis és a nagy fakopáncsnál kifejezett az ivari dimorfizmus, addig a közép fakopáncs tojói csak halványabb színezetükkel különböznek a hímektől. A közép fakopáncsnál a hímek és a tojók is piros sapkát viselnek.

17.14. ábra. a) nyaktekercs, b) zöld küllő (hím), c) fekete harkály (hím), d) nagy fakopáncs (tojó), e) nagy fakopáncs (hím), f) balkáni fakopáncs (hím)

Rend: Falconiformes – Sólyomalakúak

Kevesebb mint 10 millió éve, a pliocénban kezdődött a rend radiációja Afrika (más kutatók szerint Közép-Ázsia) nyílt élőhelyein. A recens fajok többsége ma Afrikában él. Aktív ragadozók, szinte kizárólag élő zsákmányt fognak el és – ellentétben a vágómadár-alakúakkal – nem fogyasztanak dögöt. Egyetlen családjukba több mint 60 faj tartozik.

Család: Falconidae – Sólyomfélék

Fejük viszonylag nagy. Erős, kampós csőrük van, a felső káván 1-2 fogszerű kiugrással (csőrfog), az alsón ugyanott bemélyedéssel. Látásuk kitűnő. Nyakuk rövid, csüdjük erős. Szárnyuk keskeny és hegyes, röptük gyors (17.12. ábra, b, röpképek). A zsákmányukat legtöbbször lábukkal kapják el. Az ivarok színezete hasonló, de méretük eltérő lehet. Általában a hímek kicsit kisebbek a tojóknál. Fészket sosem építenek.

Falco tinnunculus – vörös vércse (V). A tojó vörösbarna, hátán keskeny, feketés harántcsíkokkal. A hím háta vörösbarna, feje és farka szürke. Mindkét nemnél (32-38 cm) a farok végén fekete harántsáv található. Óvilági elterjedésű, Európa, Ázsia és Afrika nagy részén költ. Hazánkban a hegyvidékek kivételével általánosan elterjedt. Gyakori ragadozó madarunk (5000 pár költ). Erdőszélek, ligeterdők, facsoportok madara, de megtelepszik a városokban is. Budapesten pl. az Országháznál, a Széll Kálmán tér környékén és az Erzsébet híd pesti hídfőjénél rendszeresen költ. Más madarak (pl. varjak) fészkében, faodvakban, sziklákon, épületek párkányán fészkel. 4-5 tojást rak. A tojó egy hónapig kotlik, és kb. ugyanaddig vannak a fészekben a fiókák is. Főleg pockokkal, egerekkel táplálkozik, de elfog nagyobb rovarokat, gyíkokat és madárfiókákat is. Az állomány kisebbik része állandó (öreg hímek), a többiek vonulók.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/faucon.crecerelle.html

Falco vespertinus – kék vércse (FV). A hím kékesszürke, lába vörös, alsó farokfedői rozsdavörösek (17.15. ábra). A tojó kékesszürke hátán feketés harántcsíkok vannak, feje és hasa rozsdasárga. A vörös vércsénél kisebb termetű (28-33 cm) Kelet-Eurázsia síkvidékein honos. Magyarországtól nyugatra nem költ. A Kis- és Nagykunság, a Hortobágy és a Kőrös–Maros-köz ligeterdeinek, facsoportjainak gyepeket szegélyező erdeinek fészkelője (600-900 pár). A zárt erdőket nem kedveli. Jellemzően vetési varjú és szarka fészkekben költ. Régebben nagyobb kolóniákat alkotott. A XX. század vége felé a telepen fészkelő párok száma csökkent, és a magányosan fészkelőké nőtt. Napjainkban a természetvédelmi szakemberek által csoportosan kihelyezett fészekodúk újra a koloniális költő egyedek számát növelték. 2-5 tojást rak. A kotlás 3-4 hétig, a fiókanevelés 4 hétig tart. Főleg nagy testű rovarokkal táplálkozik. Gyakran pockokat, egereket, békákat is elfog. Vonuló, augusztusban távozik, áprilisban tér vissza a Szaharától délre eső telelő területeiről.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/faucon.kobez.html

Falco subbuteo – kabasólyom (V). A vándorsólyomra emlékeztet, de annál kisebb termetű (32-36 cm). Melle és hasa hosszanti csíkozású, gatyája vörösbarna. Az északi területek kivételével Eurázsiában általánosan elterjedt. Hazánkban a sík- és dombvidékeken az erdőszélek, erdőfoltok, ártéri erdők, fasorok fészkelője (1-2 ezer pár). Fészekalja 2-4 tojásból áll. A fiókák 5 hét múlva hagyják el a fészket. Levegőben röpülő, nagyobb testű rovarokkal táplálkozik, pl. sáskákkal, cserebogarakkal, ganéjtúrókkal, szitakötőkkel, lepkékkel. Madarakat is elfog, főleg nyár végétől, illetve hűvös időben. Áprilistól szeptemberig tartózkodik nálunk. A telet Dél-Afrikában tölti.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/faucon.hobereau.html

Falco cherrug – kerecsensólyom (FV). Feje, melle, hasa világos színezetű, háta és szárnya barna. Testméret: 47-55 cm. A Kelet-Palearktisz madara, tőlünk nyugatabbra nem költ. Az erdős sztyepp zóna madara. Hazánkban hegyvidéki erdők fáin vagy sziklapárkányain, valamint alföldi erdőkben, ártéri ligeterdőkben költ. 2-5 tojásos fészekalját április elején rakja. Főleg a tojó kotlik. A hím vadászik és a levegőben átadott táplálékkal a tojó eteti a fiatal fiókákat. Fő zsákmányállata az ürge és a hörcsög. A hazai ürgeállomány jelentős csökkenésével madarak is megjelentek a táplálékában. Az 1980-as években 30 párra becsülték a hazai állományt, feltehetően a sikeres védelemnek köszönhetően (pl. mesterséges fészektálcák kihelyezése) 2006-ra 200 párra növekedett a populáció. Észak- és Közép-Afrikába vonul, kisebb részük áttelel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/faucon.sacre.html

Falco peregrinus – vándorsólyom (FV). A fiatal egyed barnás színezetű, mellén hosszanti cseppfoltokkal. Az öregek háta palaszürke (a hím kissé élénkebb kékesszürke), mellük fehéres, sötét keresztsávozással. Mindkét ivarnál erős barkó található (testmérete 40-52 cm). Az Antarktisz kivételével, minden földrészen elterjedt (kozmopolita) és a Föld szinte minden élőhelyén előfordul (ubiquista). Főleg sziklapárkányokon fészkel. Repülő madarakkal táplálkozik. A zsákmányára 200-250 km/órás sebességgel csap le. Magyarországon az 1960-as évekig költött, majd 1997-ben újra megjelent, és 2006-ban 10-12 pár költött.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/faucon.pelerin.html

17.15. ábra. a) vörös vércse, b) kabasólyom, c) kék vércse (hím), d) vándorsólyom, e) kerecsensólyom

Rend: Passeriformes – Énekesmadár-alakúak

A ma élő fajok közel 60%-a tartozik ebbe a rendbe. Több mint 100 családjuk közül 29-nek a képviselői fordulnak elő Európában. Törzsfejlődésük igazán a miocén kori erdősülési folyamattal hozható kapcsolatba. Feltételezik, hogy a sűrű növényzet között kapcsolattartást és a kommunikációt segítette a fejlett hangadás kialakulása. Különösen fejlett az alsó gégefőt mozgató izomzat, ezért e fajok többsége változatos és dallamos énekre képes. Lábukon a 4 ujj közül 3 előre, egy hátra néz, mindegyik egy síkban van (kapaszkodó láb). Elsőrendű evezőik száma 9-10, kormánytollakból 10-12 van. Jó repülők. Ivari dikromatizmus (eltérő színezet) és dimorfizmus (eltérő méret) sokszor kifejezett, a hímek színesebbek és nagyobbak. Fiókáik fészeklakók.

Alrend: Suboscines – Királygébics-alkatúak

Közel 1300 faj (pitták, hangyászmadarak, királygébicsek) tartozik ebbe az alrendbe. Főleg az újvilág trópusi területein, Ausztráliában, Új-Zélandon, az ázsiai régióban, Afrikában és Madagaszkáron elterjedtek. A gégefőt mozgató izmok száma 1-3 pár.

Alrend: Oscines – Verébalkatúak

A gégefőt mozgató izmok száma 7-9 pár.

Az alább említendő két alrendág mellett a lugasépítő madarak, lantmadarak, tündérmadarak és mézevőfélék tartoznak az alrendbe.

Alrendág: Corvida – Varjak és rokonsági körük

Család: Oriolidae – Sárgarigófélék

Közepes termetű, sárga, zöld és fekete színezetű madarak. Csőrük viszonylag hosszú és erős. Csüdjük, ujjaik szintén erősek. Szárnyuk hegyes. Az ivari dikromatizmus kifejezett. Erdők és bokrosok madarai. Közel 30 fajuk ismert.

Oriolus oriolus sárgarigó (V). (Egyes területeken aranymálinkónak is hívják.) A hím – fekete farkát és szárnyát kivéve – aranysárga. A tojó zöldesebb színezetű, hasa világos, hosszanti csíkozással. A gerlénél kisebb, de a seregélynél nagyobb termetű madár (24 cm). A Palearktisz mérsékelt övi és szubtrópusi területein költ. Hazánkban a magasabb hegyek kivételével általánosan elterjedt. Jellegzetes éneke van. Későn, április végén, május elején érkezik és már augusztus végén elvonul. Gyakran fészkel parkokban, kertekben, gyümölcsösökben, alföldi fasorokban. Fészkét a fakorona külső részén elhelyezkedő, gyakran lelógó ágvillába szövi. A lecsüngő, zacskószerű fészekbe 4 tojást rak. Kétheti kotlás után kikelő fiókák további két hétig vannak a fészekben. Főleg a lombkoronában táplálkozik, rovarokat, pókokat, érő gyümölcsöt fogyaszt. Hurokvonuló, vagyis a tavaszi és őszi vonulása eltérő utakon történik. Ősszel Görögországon át jut el Kelet-Afrikába, tavasszal Olaszországon keresztül jön vissza.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/loriot.d.europe.html

Család: Laniidae – Gébicsfélék

Változatos típusokat magába foglaló, fajgazdag család. Kis vagy közepes madarak. Többségük csőre erős, hegyes, kampóban végződik. Orrnyílásuk részben fedettek. A csőrzugban sertetollak vannak. Lábuk erős, hegyes karmokkal. Szárnyuk kerek, erőteljes repülők. Egyes fajoknál a hímek és tojók egyformák, másoknál kifejezett az ivari dikromatizmus. Kisebb gerincesekkel és rovarokkal táplálkoznak.

Lanius collurio – tövisszúró gébics (V). A hím feje, nyaka farkcsíkja szürke, széles szemsávja fekete (álarc), háta rozsdabarna. A tojó háta szintén rozsdabarna, melle többé-kevésbé keresztsávozott. Testméret: 18 cm. Európában sokfelé költ, hazánkban számára alkalmas élőhelyeken mindenhol megtelepszik. Bokros rétek, bokorcsoportok, bozótosok, erdei tisztásszegélyek, gyümölcsösök madara. Fészkét gyakran tüskés, tövises bokrokba építi. Fészekalja 5-7 tojásból áll. A tojások kétheti kotlás után kelnek. A fiókák két hétig vannak a fészekben. Mindkét szülő etet. Nagyobb rovarokkal (hernyók, sáskák, bogarak stb.), ritkábban kisebb gerincesekkel (pl. gyík, madárfióka, mezei pocok) táplálkozik. „Vártára” ül ki, és onnan lesi zsákmányát. Az elfogott állatok némelyikét tövisre, hegyes ágvégre szúrja, és ott raktározza. Egyesek szerint így jelöli territóriumának határát, vagy esetleg minőségét. Májusban érkezik, augusztus-szeptemberben vonul el. Éjszaka vonul. Az európai állomány a Mediterráneum keleti részén keskeny sávban vonul át Afrika déli, délkeleti élőhelyeire úgy, hogy ősszel a Viktória-tótól nyugatra eső területeket használja, tavasszal viszont attól keletre repül.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/pie-grieche.ecorcheur.html

Lanius minor – kis őrgébics (V). Háta szürke, hasa világos, homloka fekete. A tojóknál a homlok feketesége kevésbé kifejezett, a fiataloknál pedig hiányzik a fekete szín a homlokról. A nagy őrgébicsnél kisebb, de szárnya arányaiban hosszabb. Testmérete 20 cm. A Nyugat-Palearktiszban honos. Nálunk az Alföldön gyakori fészkelő, de dombvidékeinken és az Északi-középhegységben is megtelepszik. A hazai populáció 3000 párból áll. Az 1960-as évektől állománya jelentősen megfogyatkozott, majd a 1990-es évektől egyedszáma újra növekedett. Fészkelése, táplálék-összetétele hasonlít a tövisszúró gébicséhez. Májusban érkezik, augusztusban már elvonul Közép- és Dél-Afrikába.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/pie-grieche.a.poitrine.rose.html

Lanius excubitor – nagy őrgébics (V). Háta szürke, hasa világos, homloka világosszürke, keskeny szemöldöksávja fehér. 24 cm-es madár. A Brit-szigetek, Közép- és Dél-Európa kivételével Európa nagy részén elterjedt. Hazánkban átvonuló és téli vendég. Első hazai fészkelését 2000-ben figyelték meg, jelenleg az állománya 5-40 pár. Főleg októbertől márciusig van nálunk. Magányos vadász. Bokrokról, facsúcsról, villanyvezetékről lesi zsákmányát. Elsősorban kisebb gerinceseket (mezei pocok, erdei egér, kis énekesek) fogyaszt, de nagyobb rovarokat is elfog.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/pie-grieche.grise.html

17.16. ábra. a) sárgarigó (tojó), b) sárgarigó (hím), c) sárgarigó fészek, d) kis őrgébics, e) nagy őrgébics, f) tövisszúró gébics

Család: Corvidae – Varjúfélék

Általában egyszerű színezetű madarak. Feketék, fehér-feketék vagy barna-szürkék. Csőrük erős. Az ivari dimorfizmus gyenge, a hímek néha nagyobbak. Énekük általában nem dallamos. Többségük nagy termetű. Ausztráliában volt az őshazájuk, onnan terjedtek szét, a Corvus genus már Ázsiában alakult ki. Több mint száz faj tartozik a családba.

Garrulus glandarius – szajkó (vadászható). Nagy termetű (35 cm), rőtbarna színezetű madár. A homlok és a fejtető hosszanti irányban feketén csíkozott. Farka fekete, farkcsíkja fehér. Szárnyában a karevezőkön széles, fehér tükör van. A külső szárnyfedők világoskék alapon sűrű fekete csíkozásúak. A nagy szárnyfedők sűrű világoskék, fekete és fehér csíkozásúak. Eurázsia és Észak-Afrika erdővel borított területein fordul elő. Hazánkban mindenfelé gyakori (50-80 ezer pár költ), ahol bükk vagy tölgy található. Évente csak egyszer költ. Az időjárástól függően április második felében rakja tojásait. A fák törzséhez közel építi fészkét, erdőszéleken, nyíltabb területeken inkább sűrű bokrokban fészkel. A hím és a tojó is részt vesz a gallyakból álló fészek építésében, amelynek csészéjét vékony ágakkal, gyökerekkel, növényi szálakkal bélelik. 5-6 tojást rak. A kotlás 16-17 napig tart. A fiókák nem egyszerre kelnek ki, hanem a tojások lerakásának sorrendjében. 19-21 napos korban sokszor még repülőképességük elérése előtt elhagyják a fészket. Táplálékkeresés közben a talajfelszíntől a lombkoronaszintig mindenhol megfigyelhetjük. Mindenevő madár, de a költési időszakban főleg ízeltlábúakkal táplálkozik, amelyeket elsősorban a talajról szedeget össze. Télen kevesebb állati (fülbemászó, ganéjtúró, ormányosbogarak, pockok, egerek) és több növényi táplálékot (tölgymakk, kukorica, búza és egyéb gabonafélék magvai, keserűfűmagok) fogyaszt. Állandó, illetve kóborló madár. A költési időszak után csapatosan néha nagyobb távolságokat is megtesz. Jellegzetessége a hangutánzás.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/geai.des.chenes.html

Pica pica – szarka (vadászható). Fémes fekete színezetű, szárnyfoltja és hasalja fehér, farka feltűnően hosszú és ék alakú. A Holarktiszban általánosan elterjedt. Hazánkban gyakori. Főleg fasorok, útszéli bokrosok, ligetes erdők, árterek, mezőgazdasági területek, parkok madara. Jellegzetes hangja van. Már márciusban építi fedeles gallyfészkét. Belülről a csészét sárral tapasztja ki, és fűszálakkal béleli. 5-8 tojást rak. A fiókák háromhetes korukban elhagyják a fészket. Változatos tápláléka rovarokból, pókokból, csigákból, férgekből, gyíkokból, kisemlősökből, madártojásokból és fiókákból tevődik össze. Növényi részeket is fogyaszt. Állandó. 1980-as évektől urbanizálódása feltűnő. Az utóbbi évtizedben állománya mindenütt jelentősen nőtt (jelenleg 70-90 ezer pár).

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/pie.bavarde.html

Corvus monedula – csóka (V). A szajkónál kisebb (33 cm), fekete színezetű madár. Tarkója és fejoldala hamuszürke, testalja sötétszürke. A Nyugat-Palearktisz madara, az északi területek kivételével egész Európában elterjedt. Hazánkban a hegyvidékek és az összefüggő erdőségek kivételével általánosan, de kis számban fészkel. Ártereken, sziklafalakon, faodvakban, löszfalakban, varjútelepeken, de leginkább városainkban, tornyokban, padlásokon, kéményekben, párkányokon fészkel. Egyszer költ, május elején rakja 4-5 tojását. Kisebb telepekben fészkel. Tápláléka hasonlít a dolmányos varjúéra. Városokban gyakori a fészekpusztítása és hulladék fogyasztása. Állandó, de egy része a populációnak Nyugat-, Délnyugat-Európában telel.

hang: link hiányzik

Corvus frugilegus – vetési varjú (V). Tollazata fekete, fémfényű, az ivarérett, kifejlett madarak csőrtöve és torka csupasz. Testhossza 46-cm. A Palearktiszban sokfelé elterjedt. Hazánkban csapatokban járó, telepesen fészkelő madár. Telepei mezőgazdasági területek közelében, ártéri erdőkben, újabban városokban vannak. Nagy telepein több ezer madár is költhet. Márciusban rakja 4-5 tojását. Mindenevő, tápláléka nagyon változatos. Tömegessége miatt mezőgazdasági kultúrákban termésveszteséget okozhat, ezért az 1970-80-as években intenzíven gyérítették, akkor az állomány 90 %-a elpusztult. A hazai populáció (jelenleg 20-25 ezer pár) nem vonuló. A téli nagy csapatok Észak-Európából érkeznek hazánkba.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/corbeau.freux.html

Corvus corone cornix – dolmányos varjú (vadászható). A C. corone varjúfajnak Európában két alfaja él. A nyugati elterjedésű kormos varjú (V) (C. c. corone) nálunk csak a nyugati határvidék mentén fordul elő (kb. 20-50 pár). Az Elbától és az Alpoktól keletre és délre elterjedt másik alfaj a dolmányos varjú. Magyarországon ez az alfaj a gyakori. Háta, nyaka, hasa szürke, máshol fekete. Nagysága megegyezik a vetési varjúéval. Ellentétben a vetési varjúval magányos fészkelő. Jelenlegi állománya 50-80 ezer pár. Erdőszélek, ligeterdők, árterek, mezőgazdasági területek, városi parkok madara. Márciusban rakja 4-6 tojását. Tápláléka változatos nagyobb rovarok, csigák, férgek, kisebb gerincesek (pockok, egerek, gyíkok). Közismert fészekrabló, tojásokat és fiókákat is fogyaszt. Dögre is rájár. Gyümölcsöket, magvakat is eszik. Állandó.

hang: link hiányzik

Corvus corax – holló (V). Nagy testű (64 cm), fekete színezetű madár. Farka ék alakú. Holarktikus elterjedésű. Hazánkban állománya a 80-as évektől növekszik, jelenleg 2-3 ezer pár. A hegyvidékeken, sziklákon, ritkábban fákon fészkelnek. Háborítatlan helyen a fészküket több éven keresztül használják. Korán kezdi a költést. Gyakran már február végén kotlik 4-6 tojásán a tojó. Három hét elteltével kelnek ki a fiókák. Főleg állati eredetű táplálékot, gyakran dögöt, ritkábban növényi részeket fogyaszt. Állandó.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/grand.corbeau.html

17.17. ábra. a) szajkó, b) szarka, c) csóka, d) vetési varjú, e) dolmányos varjú, f) holló

Alrendág: Passerida – Verebek és rokonsági körük

Család: Regulidae – Királykafélék

Kis termetű, zöldes színű madarak. Rovarevők, csőrük rövid, vékony. Lombozatban keresik táplálékukat. Egyetlen genus 6 faja tartozik a családba.

Regulus regulus – sárgafejű királyka (V). A legkisebb termetű (8 cm) hazai madárfaj. Zöldes színezetű, sapkája feketével szegett citromsárga (tojó) vagy narancssárga (hím, a narancsszín sokszor rejtett a citromsárga alatt). Apró, vékony, hegyes csőre van. Palearktikus elterjedésű, hegyvidéki faj. Nálunk (az Alpokalján, a Dunántúli- és az Északi-középhegységben, ritkán az Alföldön) főleg fenyvesekben költ. Fenyőfák lombozatába építi fészkét, amely mohából, zuzmóból, szőrökből áll. 7-10 tojást rak. Rovarokkal, pókokkal táplálkozik. Földközi-tenger mellékére vonul, enyhébb teleken áttelel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/roitelet.huppe.html

Család: Paridae – Cinegefélék

A család több mint 50 faja a Holarktiszt, Afrikát és az Orientális régiót népesíti be. A világ egyik legintenzívebben tanulmányozott madárcsoportja. Általában kis termetű, erdei vegetációhoz kötődő madarak. Csőrük általában kicsi, erős, árszerü, orrnyílásuk tollakkal fedett. Lábuk erős, szárnyuk lehet kerek vagy hegyes. Többségük monomorfikus. Szociálisan monogámok és territoriálisak. Főleg másodlagos odúlakók.

Parus palustris – barátcinege (V). Háta és szárnyai világosbarnák, begye és hasa piszkosfehér. Fejtető, tarkó és torok fekete. Hasonló méretű (12 cm), mint a kék cinege. A legészakibb és a legdélibb területeket kivéve egész Európában elterjedt. A bükk- és a tölgyerdők fészkelője. Kerüli a zárt fenyvest, az elegyes erdőkben viszont költ. Alkalmanként megtelepszik gyümölcsösben és városszéli kertben is. Természetes és mesterséges fészekodúkban vagy félig nyitott helyeken, pl. rőzserakásban, fagyökerek között költ. A párok nagyobb territóriumot tartanak, mint a szén- vagy a kék cinegék. A tojó március végén, április elején egyedül építi mohából és szőrből álló fészkét. A 7-11 tojásos fészekaljat 14-16 napig üli a tojó. Mindkét szülő etet. A szén- és a kék cinegéhez hasonlóan a lombkoronaszintben keresi táplálékát. Ritkábban megfigyelhetjük, amint a talajon az avar között keresgél vagy a fák törzsén csipeget. Költési időszakban táplálékának 60-70%-át hernyók alkotják. Ősszel a rovarokon kívül magvakat és bogyós terméseket is fogyaszt. Télen vegyes cinegecsapatokkal keresi élelmét. Kóborló csapatokban a három cinegefaj közül a legkisebb egyedszámban a barátcinegék fordulnak elő. Ősszel és télen sokszor megfigyelhető, hogy a csuszkákhoz hasonlóan elraktározza a magokat és a terméseket. Télen a párok együtt maradnak, és költőterületüktől sem távolodnak messzire. A barátcinege rendszeres vendége a madáretetőknek.

hang: http://www.oiseaux.net/search.cgi?cx=006619950863001976020:e4ki7c-njoy&cof=FORID%3A9&ie=UTF-8&sa=ok&q=Parus+palustris+

Parus caeruleus (Cyanistes caeruleus) kék cinege (V). A szárny, a farok és a fejtető kék színezetű, a begy és a has sárga. Testméret: 12 cm. Európában, Észak-Afrikában és Elő-Ázsiában költ. Hazánkban mindenfelé elterjedt, ahol fészkelésre alkalmas odvakat talál. Becsült állománya 200-300 ezer pár. Elsősorban az idősebb lomberdőket kedveli. Kisebb számban megtelepszik gyümölcsösben, városszéli kertben, parkban és ártéren is. Egy-egy területen a párok egyszerre kezdik a költést, április elején. Ritkán másodszor is költ. A széncinegével közös élőhelyen a fészkelési helyekért és bizonyos esetekben a táplálékért is versenghet. A kék cinege, kisebb termeténél fogva, a szűkebb nyílású odút is képes elfoglalni. A kevés gyökér és fűszál alapra sok mohából épített, szőrrel bélelt fészket a tojó építi. A tojások száma 6-14, kivételesen 15 is lehet. A tojó 14 napig üli a tojásokat, de a kotlást kb. 2 nappal az utolsó tojás lerakása előtt elkezdi. Hideg, esős tavaszokon 20-21 napos kotlás is lehetséges. A fiókák 18-22 napig maradnak a fészekben, mindkét szülő táplálja őket. Táplálkozóhelyei és tápláléka is erősen hasonlít a széncinegééhez. A költési időben szinte kizárólag lepkehernyókkal és pókokkal táplálkozik. Esetenként elfog néhány poloskalárvát, lószúnyogot, bársonylegyet és bogarat is. Kisebb termete miatt többet tartózkodik a vékonyabb gallyakon, ahol a széncinegét ritkábban figyelhetjük meg. Sokszor háttal lefelé függeszkedve táplálkozik. Állandó, illetve kóborló madár. Télen a szén- és a barátcinegékkel, csuszkákkal és fakuszokkal vegyes csapatokban költőterülete közelében kóborol. Gyakran nádasokban telel át. A téli időszakban gyakran felkeresi a madáretetőket is. A korszerű gazdálkodásban egyre kiterjedtebben alkalmazott biológiai védekezés fontos tényezője lehet a széncinegével együtt.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/mesange.bleue.html

Parus major – széncinege (V). A többi cinegétől megkülönbözteti nagyobb termete (14 cm) és az, hogy a nyaktól kiindulva a hasoldalon egy széles, fekete sáv húzódik a lábakig. A hímnél szélesebb a sáv. Eurázsiai és észak-afrikai elterjedésű faj. Európában az egyik leggyakoribb énekesmadár, hazai állománya több mint egymillió párra tehető. Hazánkban mindenfelé költ, ahol természetes vagy mesterséges fészekodúkat talál. A lomberdőket preferálja, azok közül is elsősorban az idősebb tölgyeseket kedveli. Rendszeresen megtelepszik fenyvesekben, égererdőkben, mezőgazdasági területeken, városi parkokban és kertekben is. Évente kétszer is költhet. A hím már tél végén, kora tavasszal elfoglalja territóriumát, és a költés ideje alatt védelmezi azt a fajtársakkal szemben. A tojó építi a fészket, amely gyökér vagy fűszál alapra összehRendtt mohából áll. A fészek csészéjét szőrrel és egyéb puha anyaggal béleli. A tojások száma 6-13. A kotlás az utolsó tojás lerakása előtt elkezdődik, és 14 napig tart. Csak a tojó kotlik. A fiókanevelés idején a legfontosabb táplálékát a hernyók képezik. Ezek közül elsősorban a lombozatban élőket kedveli. Pókokat is gyakran fogyaszt. Téli táplálékát bogarak, levél- és pajzstetvek, pókok és különböző magvak alkotják. A széncinege a többi cinegefajhoz hasonlóan a lombkoronaszintben táplálkozik, de ősszel és télen gyakran keresi zsákmányállatait a talajon is. Állandó, illetve kóborló madár. 32 mm-es bejárónyílású mesterséges fészekodúk kihelyezésével elősegíthetjük megtelepedését.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/mesange.charbonniere.html

17.18. ábra. a) barátcinege, b) kék cinege, c) széncinege, d) széncinege tojások a fészekben, e) barátcinege tojó a fészkén, f) kék cinege fészek fiókákkal, g) széncinege fiókák

Család: Remizidae – Függőcinegefélék

Viselkedésük sokban hasonlít a cinegékhez (Paridae). Általában kis termetű, rövid, hegyes csőrű madarak. Közepes szárnyukkal jól röpülnek.

Remiz pendulinus – függőcinege (V). Palearktikus elterjedésű, az északnyugati területek kivételével Európában sokfelé költ. A kék cinegénél is kisebb termetű (11 cm). Terjeszkedő faj. Hazánkban az álló- és folyóvizek melletti füzesek madara. Néha fátlan nádasban is fészkel. Évente kétszer költ. Vékony, lehajló ágvillába szövi zacskószerű fészkét, melynek bejárónyílásához egy csőszerű alagút vezet (17.19.b. ábra). Növényi rostokból, szöszös termésekből alakítja ki a fészket. A hím poligín lehet. Amíg a tojó 5-7 tojásán kotlik, addig új fészket épít, és egy másik tojóval állhat párba. Rovarokkal, pókokkal táplálkozik, ősszel magvakat is fogyaszt. Ősszel és télen csapatokban mozog. A hazaiak egy része Olaszországba vonul, a nálunk áttelelők többsége balti populációk madarai.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/remiz.penduline.html

Családsorozat: Sylvioidea – Poszátaszerűek

Család: Alaudidae – Pacsirtafélék

Veréb nagyságú, zömök testű madarak. Talajon keresik táplálékukat, és ott is fészkelnek. Színezetük barnás, szürkés, az aljzatba olvadó. A csüd és az ujjak viszonylag hosszúak. Karom hosszú és egyenes. A csüd hátulja lekerekített és pikkelyekkel tagolt. A belső másodrendű evezők megnyúltak, néha hosszabbak, mint az elsőrendűek. Szárnyuk és csőrük hegyes. A fejen gyakran látható tollbóbita. Főleg a nyitott élőhelyeket kedvelik. Dallamos énekük van. Kb. 80 faj tartozik a családba.

Calandrella brachydactyla – szikipacsirta (FV). Kis termetű (15 cm), melle világos és mintázott, nyaka két oldalán apró barna folt látható, nincs tollbóbita a fején. Eurázsia sztyepprégiójában elterjedt faj, hazánkban csak a Hortobágyon és a Tiszántúl egyes területein fészkel. Az 1980-as években még 300 pár költött, azóta az állománya jelentősen megfogyatkozott, jelenleg 10-20 pár körül van. Kopár szikfoltokon, juhcsenkeszes, mézpázsitos, ürmös sziken költ. Március végén érkezik, és augusztusban már elvonul Afrikába (feltehetően a Szahara déli peremvidékén telel).

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/alouette.calandrelle.html

Galerida cristata – búbos pacsirta (V). Szélső faroktollai sárgásak, bóbitája hosszú, testhossza eléri a 17 cm-t. Eurázsiában szigetszerűen elterjedt. Magyarországon gyakori faj (2-300 ezer pár), a füves területeket, réteket, parlagokat, szántásszéleket kedveli. Megtelepedett a falvakban, városokban is. A hím nem énekel repülés közben. Áprilistól júliusig kétszer költ, fészkét gyakran építi lakótelepek toronyházainak kavicsos tetejére. Növényi és állati táplálékot egyaránt fogyaszt. Állandó.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/cochevis.huppe.html

Alauda arvensis – mezei pacsirta (V). Barnás színezetű, fején rövid bóbitával. Szélső faroktollai fehérek. Kicsit nagyobb (18 cm), mint a búbos pacsirta. A Palearktiszban elterjedt. A Dunántúlon és az Alföldön a vizes és erdővel borított területek kivételével gyakori madár. Állománya elérheti az egymillió párt. Kétszer, háromszor is költ egy évben. A hím jellegzetes énekét a territórium felett magasra emelkedve, a levegőben hallatja. 4-5 tojást rak, a tojó kb. két hétig kotlik, a fiókák már 10 napos korukban elhagyják a talajra épített fészket. Rovarokkal, pókokkal táplálkozik. Februártól novemberig tartózkodik nálunk. A hazai madarak feltehetően Dél-Európában telelnek.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/alouette.des.champs.html

17.19. ábra. a) függőcinege, b) függőcinege, fészek, c) búbos pacsirta, d) mezei pacsirta,

Család: Hirundinidae – Fecskefélék

Kis termetű, karcsú madarak. Szárnyuk keskeny, hosszú, farkuk változó hosszúságú, villás. Gyakran tartózkodnak a levegőben, táplálékukat is ott szerzik. Lábuk rövid, ún. kapaszkodó láb. Lapos csőrük tövi része széles, a csőrzugban sertetollakkal. Hasoldaluk általában világosabb, hátuk sötétebb. Több mint 80 fajuk ismert.

Riparia riparia – partifecske (V). Háta barnás színezetű, fehér alsó testén barna begysáv húzódik keresztbe. A három ismertetendő faj közül a legkisebb (13 cm). Holarktikus faj. Hazánkban folyók partoldalaiban, homok- és sóderbányákban telepesen költ. A Tisza mellett több ezres telepei is ismertek (17.20.b. ábra). Hazai állományát 50-150 ezer párra becsülik. A fészekhely a függőleges partoldalba vízszintesen bevésett 30-80 cm-es alagút végén helyezkedik el. A költőüregben növényi részekből, tollból fészket épít. Évente kétszer is költhet. 5-6 tojást rak. Kétszárnyúakkal, levéltetvekkel, egyéb repülő rovarokkal táplálkozik. A hazai állomány a Szahara déli peremén, Közép- és Kelet-Afrikában telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/hirondelle.de.rivage.html

Hirundo rustica – füsti fecske (V). Begye, hasa világos, homloka, torka vörösesbarna, nyaka fémesen csillogó kékesfekete (17.20. ábra). Farka erősen villás. Testméret: 19 cm. Holarktiszban költ. Hazánkban mindenütt elterjedt, állománya kb. 300 ezer pár. Eredetileg valószínűleg sziklalakó volt, de ma már leginkább emberi építményekre (főleg istállókban) építi fészkét (17.20.c. ábra). A felül nyitott fészket sárból, növényi részekből tapasztja össze. 4-5 tojást rak. Kétszer, ritkán háromszor költ. Elsősorban kétszárnyúakkal vagy más repülő rovarral táplálkozik. Ősszel nagy csapatokba verődik, sokszor nádasokban éjszakáznak. Közép-Afrikában telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/hirondelle.rustique.html

Delichon urbica – molnárfecske (V). Begye, hasa és farkcsíkja fehér, farka a füsti fecskéénél kevésbé villás. Kicsit nagyobb termetű (14 cm), mint a parti fecske. Palearktikus elterjedésű faj. A hazánkban élő kb. 200 ezer pár sokfelé költ. Erősebben urbanizálódott, mint a füsti fecske. Ritkán sziklán, gyakrabban épületek külső falára, plafonszegletbe, ereszek alá építi fészkét. A bebújó nyílás kivételével teljesen zárt fészek sárból készül. Fészekalja 3-5 tojásból áll. Tápláléka hasonló a füsti fecskééhez. A Szaharától délre telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/hirondelle.de.fenetre.html

17.20. ábra. a) partifecske, b) partifecske fészektelep, c) füsti fecske fészek, d) füsti fecske, e) füsti fecske, f) molnárfecske, fészek, g) molnárfecske

Család: Aegithalidae – Őszapófélék

Nyolc apró termetű, hosszú farkú madárfaj tartozik a családba. Szociális életük magasan szervezett, gyakran alkotnak csapatokat. Főleg erdei élőhelyekhez kötődnek. Rövid, kúpos, oldalról összenyomott csőrük van. Repülésük hullámzó. A hím és a tojó színezete hasonló, de a hímek kissé nagyobbak.

Aegithalos caudatus – őszapó (V). Farka igen hosszú, a 16 cm-es testhossz felét is elérheti. A fejtető vagy az egész fej fehér. Palearktikus faj, Európa legnagyobb részén elterjedt. Hazánkban nyíltabb erdőkben, bokorerdőkben, erdőszéleken, borókásokban, fiatal fenyvesekben, ártereken fészkel. Már márciusban építi ovális, arasznyi átmérőjű, gömbölyded, zárt fészkét, melynek felső részén van a bejárat. A fészek érdekessége, hogy a bejárónyílást valamilyen tollal zárja el, amely az átjárás után visszahajlik. 9-11 tojást rak. Rovarokkal, pókokkal táplálja fiókáit. Télen növényi részeket is fogyaszt. Állandó madarunk, ősszel és télen csapatokba verődik, néha cinegékkel együtt alkotnak vegyes csapatokat.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/mesange.a.longue.queue.html

Család: Phylloscopidae – Füzikefélék

Két genus 53 faja tartozik ebbe az újonnan kialakított családba. Kis termetűek, szárnyuk lekerekített. Színezetük nem feltűnő. A hímek és tojók mérete és színezete megegyezik. Korábbi rendszerek a füzikéket, poszátákat és nádiposzátákat egyetlen családba (Sylviidae) vonták össze.

Phylloscopus collybita – csilpcsalpfüzike (V). Zöldesszürke színezetű, 11 cm hosszú madár, hasa világos, lába sötét. Palearktikus faj. Az északi és a déli területek kivételével Európában mindenfelé költ. Hazánkban is gyakori (500-700 ezer pár). Hegy- és dombvidéki lomberdőkben, ártéri erdőkben, erdőfoltokban fészkel. Nevét jellegzetes hangjáról kapta. A többi hazai füzikéhez hasonlóan általában a talajra, növények takarásába építi gömb alakú fészkét. A tojó készíti a fészket és kotlik a tojásokon. Lombozatban keresi rovarokból és pókokból álló táplálékát. Vonuló.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/pouillot.veloce.html

A sisegő füzike (V) (Ph. sibilatrix) főleg a domb- és hegyvidéki bükkösök és tölgyesek madara. A csilpcsalpfüzikénél kicsit nagyobb (12 cm) termetű madár, sárga melléről, fehér hasáról ismerhető fel. A fitiszfüzike (V) (Ph. trochilus) a lomberdők mellett, fenyvesekben, nedves erdőkben, akácosokban is megtelepszik. Színezete és mérete nagyon hasonlít a csilpcsalpfüzikéére, de lába általában világosabb. Ritka fészkelőnk.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/pouillot.siffleur.html

Család: Timaliidae – Timáliafélék

Alcsalád: Sylviinae – Óvilági poszátaformák

88 faj tartozik ebbe az alcsaládba. A hím és a tojó színezete a fajok többségénél hasonló, de vannak dikromatikusak is. Bokros, nyitott fás élőhelyeket kedvelnek. Táplálékukat a lombozatról, fűszálakról szedegetik, földre ritkán szállnak.

Sylvia atricapilla – barátposzáta (V). Háta sötétszürke, hasa világosabb szürke, farkában nincs fehér szín. A hím sapkája fekete, a tojóé barna. Testhossza 14 cm. Európában sokfelé költ, hazánkban gyakori (egymillió pár). Fészkel lomberdőkben, bokrosokban, ártereken, parkokban és városszéli kertekben is. Kétszer is költ évente. A hím építi a fészket. A 4-5 tojásos fészekaljon mindkét szülő kotlik. A lomb- és bokorszint rovarjait és pókjait fogyasztja, néha a talajon is táplálkozik. Ősszel bogyókat és terméseket fogyaszt. Vonuló. Március végén érkezik, szeptemberben vonul el a Mediterráneumban lévő telelő helyeire.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/fauvette.a.tete.noire.html

Sylvia curruca – kis poszáta (V). A barátposzátához hasonló méretű (13,5 cm). Háta szürkés, szárnya barnás, de nem rőtes, mint a mezei poszátánál. A fejoldal sötétje a szem alatt élesen elválik a torok világos színétől. Európában a legészakibb területek kivételével általánosan elterjedt. Hazánkban gyakori (100 ezer pár). Költési élőhelyei hasonlítanak a barátposzátáéhoz. A vékony ágakra fonott fészek általában bokrokban vagy sűrű lágyszárú növényzetben található. 4-5 tojást rak. Ágakról, levelekről szedegeti össze rovar és pók táplálékát. Ősszel terméseket (bodza) is fogyaszt. Áprilisban és szeptemberben vonul.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/fauvette.babillarde.html

A nagyobb termetű karvalyposzáta (V) (S. nisoria) a mell és a has keresztsávozottságáról ismerhető fel. Bokrosok, szegélyek jellegzetes vonuló madara. A jellegtelen színezetű (háta inkább barnásszürke, hasa inkább világosabb szürke) kerti poszáta (V) (S. borin) főleg árterek ligeterdeinek, fűzbokor erdeinek madara. Ritkábban hegyvidéki lomberdőkben is költ. A rőtes szárnyú mezei poszáta (V) (S. communis) élőhelyei hasonlóak a karvalyposzátáéhoz.

17.21. ábra. a) őszapó, b) őszapó fészek, c) csilpcsalpfüzike, d) barátposzáta (hím), e) barátposzáta (tojó)

Család: Acrocephalidae – Nádiposzátafélék

4 genus 47 faja alkotja a családot. Közepes méretűek, csőrük hegyes, árcsőr. Szárnyuk változó; lehet rövid és kerek illetve hosszú és hegyes (átmenetek lehetnek). Farkuk mérete és alakja szintén változó. Monomorfak.

Acrocephalus arundinaceus – nádirigó (V). Nagy termetű (19 cm), barnás színezetű nádiposzátafaj. Az Acrocephalus genusra jellemző, hogy fejük a csőrükkel együtt felülnézetben ék alakot formál. A nádirigó a Palearktisz költő madara, a kisebb nádfoltoktól az összefüggő, nagyobb nádasokig bárhol megtelepszik. Hazánkban a vizes élőhelyeken gyakori fészkelő (80-100 ezer pár). Egyes hímek poligínek (egy nádirigó hím szimultán több tojóval áll párkapcsolatban). A fészek nádszálakra épül, a vízfelszín felett kb. 50-100 cm magasan, a nyílt vízfelület közelében. 4-6 tojást rak. Rovarokkal (szitakötőlárva és imágó, vízipoloska, kabócák, kétszárnyúak, hernyók, lepkék), pókokkal (pl. búvárpók) és ritkábban kisebb halakkal eteti fiókáit. Hazánkban az egyik leggyakoribb kakukkgazda. Április végén érkezik közép- és nyugat-afrikai telelőterületeiről. Augusztusban vonul el.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/rousserolle.turdoide.html

Rokon fajai közül a 12,5 cm-es cserregő nádiposzáta (V) (A. scirpaceus) gyakori fészkelője a nagyobb nádasoknak, gyékényeseknek. Főleg a növényzeten élő rovarokkal (pl. levéltetvek) és pókokkal táplálkozik. Vonuló, Afrikában telel. Az énekes nádiposzáta (V) (A. palustris) színezetben és méretben is nagyon hasonlít az előző fajhoz. Éneke valamint láb- és hátszínezete, toivábbá szárnyalakja alapján különíthető el. Inkább a lápok, mocsarak szárazabb részein, magaskórosokban, fás, bokros lápréteken fészkel. A foltos nádiposzáta (V) (A. schoenobaenus) feje és háta mintázott, szemsávja fehéres. Mérete megegyezik az előző két fajéval. Változatos fészkelőhelyei a vizesebb területeken a cserregőével, a szárazabb területeken az énekes nádiposzátáéval fednek át.

Család: Panuridae– Papagájcsőrű cinegefélék

A családba egyetlen faj tartozik. Az újabb molekuláris genetikai vizsgálatok szerint egy különleges fajról van szó, mivel nincsen közeli rokona.

Panurus biarmicus – barkóscinege (V). A hím feje szürkés, barkója fekete. A tojónak nincs barkója. Mindkét ivar farka hosszú, barnás. Oldalról összenyomott, rövid csőrük van, orrnyílásaikat sertetollak fedik. Mérete elérheti a 17 cm-t. Palearktikus faj. Tőlünk keletre gyakori, nyugatra és északra ritka fészkelő. A nádasokat, nádszegélyeket, gyékénnyel kevert nádasokat kedveli. Két-három költése is lehet egy évben. Az első költést már márciusban elkezdi. Fészkét víz fölé építi, nádra, gyékény közé. 4-7 tojást rak. Mindkét ivar kotlik. A nádasban élő rovarokkal, pókokkal táplálkozik, ősszel-télen növényi részeket is fogyaszt. Állandó. Ősszel és télen csapatokba verődve kóborol.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/panure.a.moustaches.html

Családsorozat: Muscicapoidea – Légykapószerűek

Család: Bombycillidae – Csonttollúfélék

Erdei vagy bokros területeken élő, főleg terméseket fogyasztó, nagy mozgáskörzetű fajok tartoznak a családba. Erős, rövid, nagyra nyitható csőrük van. A fejen gyakran bóbitát viselnek. A szárny alakja és nagysága változó. Tollazatuk puha, selymes. A 8 ismert faj 3 genusba tartozik.

Bombycilla garrulus – csonttollú (V). Holarktikus faj, Észak-Amerika és Eurázsia fenyőerdeinek és erdős tundráinak 18 cm-es madara. Hazánkban néha nagyobb csapatokban telel át. Ilyenkor bogyókat és egyéb terméseket fogyaszt (pl. berkenyét, fagyalt, bodzát, galagonyát, japánakác és olajfa termését stb.). November és április között tartózkodik nálunk. Tipikusan inváziós madár. A 1700-as évek elejétől ismertek nagyobb inváziói. Az utóbbi 60 évben 6 nagyobb beözönlése ismert. A hozzánk látogató madarak többsége fiatal, Skandinávia valamint Oroszország tajgáiról származnak.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/jaseur.boreal.html

Család: Sturnidae – Seregélyfélék

Kis és közepes méretű madarak. Számos fajuk összetett társas viselkedési formákat mutat. Csőrük hosszú, hegyes és erős. Csüdjük és ujjaik erősek. A talajon nem ugrálnak, hanem lépegetnek. Egy részük a talajon táplálkozik, más részük a lombozatban keresi élelmét. Szárnyuk hegyes, egyenes vonalban repülnek. A fiatalok tollazata sokszor jelentősen eltér az öregekétől. Több fajuk telepesen fészkel. 113 faj tartozik a családba.

Sturnus vulgaris – seregély (vadászható, testméret: 21 cm). Sötét tollazata fémes (kékes, bronzos) csillogású, apró, barnás és fehéres pettyekkel. A fiatalok szürkésbarnák. A Nyugat-Palearktiszban elterjedt, de Amerikától Új-Zélandig számos helyre betelepítették. Hazánkban gyakori madár (egymillió pár). Nyíltabb erdők, erdőszélek, ligetek, árterek, fasorok, parkok, nagyvárosi terek fészkelője. Kiváló hangutánzó képessége van. Kétszer költ. Természetes és mesterséges odúkban, fali üregekben találjuk fészkét. Pár szál növényből készülő, hevenyészett fészkébe 4-5 tojást rak. Tavasszal és nyáron főleg rovarokkal (hernyók, tipolylárvák, lágybogarak), pókokkal, férgekkel, csigákkal táplálkozik. Az őszi-téli periódusban inkább növényi táplálékot (különféle gyümölcsöket, bogyókat, terméseket) fogyaszt. A béltraktus hossza a táplálék függvényében szintén szezonális változásokat mutat. A Nyugat-Mediterráneumba vonul, egyes példányok nálunk is áttelelhetnek.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/etourneau.sansonnet.html

Család: Muscicapidae – Légykapófélék

Az óvilágban elterjedt 272 faj tartozik a családba. Lapos, tőnél széles, kissé kampós csőrük van, a csőrzugban sertetollakkal. Lábuk vékony, ujjaik gyengék. Rövid vagy hosszú, hegyes szárnyuk van. Monogámia és poligámia egyaránt előfordul a családban.

Muscicapa striata – szürke légykapó (V). Háta szürkésbarna, begye hosszanti sávokkal mintázott. Hazánkban sokfelé megtalálható, de csak kis számban fészkel. A legnagyobb termetű, 14 cm-es légykapónk. Nyíltabb erdők, árterek, nagyobb parkok madara. A többi hazai légykapótól eltérően nem odúkban fészkel, bár sokszor találhatjuk fészkét kikorhadásban, épületek zugaiban is. 4-5 tojást rak. Főleg repülő rovarokat zsákmányol, de vadászik a földön, fatörzsön és lombozatban is. Áprilisban érkezik, augusztusban már elvonul Afrika Szaharán túli területeire.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/gobemouche.gris.html

Ficedula albicollis – örvös légykapó (V). A hím alul fehér, felül fekete színezetű. Feltűnő, fehér nyakörve van. A tojó felül szürkésbarna, alul szürkésfehér. Testhossz: 13 cm. A közép- és dél-európai lomberdők jellegzetes fészkelője. Tölgyesekben és bükkösökben gyakori. Hazai állománya 70-150 ezer pár. Természetes vagy mesterséges fészekodúkban költ. A hímek április közepén, végén foglalják el a költőodúkat. A hímek egy része poligín (többnejű) és politerritoriális (több költőhelyet véd). A tojó május első napjaiban építi fűszálakból, kevés levélből, növényi rostokból álló fészkét. A fészekalj 5-7 tojásból áll. A tojó egyedül kotlik. A kotlás a fészekalj teljessé válása előtt megkezdődik, és 12-14 napig tart. A fiókák 14 napig tartózkodnak az odúban, mindkét szülő táplálja őket. Főleg a költési időszak előtt és után ágcsúcsokon, bokrok tetején vagy kimagasló száraz gallyakon üldögél („várta”). Ha észrevesz egy rovart, utánarepül, a levegőben elkapja, majd újra visszaül eredeti figyelőhelyére. A fiókákat elsősorban a lombozatban élő pókokkal, hernyókkal és poloskákkal eteti. A talajon ászkákat, ikerszelvényeseket és csótányokat fog. Kétszárnyúak és hártyásszárnyúak is megtalálhatók a fiókák táplálékában. Vonuló madár. Magyarországra április közepén érkezik, és augusztusban már megkezdi a vonulást. A telet Afrikában (Csád, Szudán, Kongói Demokratikus Köztársaság) tölti. A főleg észak-európai elterjedésű rokon faja, a kormos légykapó (V) (F. hypoleuca) kis egyedszámban nálunk is költ. A hím sötét színe szürkésbarna és fekete között különböző árnyalatú lehet, nyakörve nincs.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/gobemouche.a.collier.html

17.22. ábra. a) barkóscinege, b) seregélyek, c) csonttollú, d) örvös légykapó (hím), e) örvös légykapó tojások a fészekben, f) örvös légykapó tojó fiókákkal a fészekben

Család: Turdidae – Rigófélék

A rigófélék és a légykapófélék családjának rendszertani helyzete meglehetősen bizonytalan, több genuszt is átsoroltak az egyik családból a másikba. Könyvünkben a Magyarországon leginkább elfogadott rendszert követjük.

Kis- és közepes termetű, fás vegetációhoz kötődő madarak. Összesen 178 fajt sorolnak a családba. Csőrük hengeres, egyenes és hegyes. Lábuk változatos alakú, szárnyuk lehet kerek és hegyes is. Egyenes vonalban repülnek. Gyakran a talajon keresik a táplálékukat. A fiókák fészeklakók, a fiatalok tollazata általában pettyes. Énekük harsány és dallamos. Az Antarktisz kivételével mindenhol elterjedtek.

Turdus merula – fekete rigó (V). Egyszínű feketésbarna, 24 cm-es madár. Az öreg hímek koromfeketék, sárga csőrrel és szemgyűrűvel. Az öreg tojók feketésbarnák, világosabb torokkal és hasoldallal. A fiatalok a tojónál is világosabbak. Európában mindenhol elterjedt, kivéve a legészakibb területeket. Ausztráliába és Új-Zélandra betelepítették. Hazánkban sík, domb- és hegyvidéken, valamint nagyobb városainkban egyaránt gyakori. Állományát 1-1,5 millió párra becsülik. Lomberdők, erdőszélek, bokrosok tipikus költő madara. Magyarországon a feketerigó urbanizálódása a XX. század elején kezdődött. Az 1980-as évekre gyakori fészkelője lett a városszéli kerteknek, de a város szívében levő parkoknak és tereknek is. Az erdei élőhelyeken április elején kezdi a költést, a városokban már március végén költ. Három fészekaljat is felnevelhet. A hímek februárban foglalják el a költőhelyet, és annak határát erőteljes, messze hangzó énekkel védelmezik. Ágvillába, bokorra és szederindák közé építi fészkét. A tojó 2-3 nap alatt megépíti vékony gallyakból, fűszálakból álló, sárral összetapasztott fészkét. A zöld alapszínű, barnán mintázott tojások száma 4-5, ritkán 6. Az utolsó tojás lerakása után kezdődik a kotlás, és 14 napig tart. A fiókák 12-13 napos korukban elhagyják a fészket, ekkor azonban még nem tudnak repülni. A szülők (főleg a hím) még 2-3 hétig etetik őket. A fiókanevelés időszakában főként hernyókat, bogarakat, lószúnyogokat és gilisztákat zsákmányolnak. Városi élőhelyeken fő tápláléka a giliszta, emellett ászkákat, százlábúakat, fülbemászókat, bogarakat, hernyókat, kétszárnyúakat is fogyaszt. Ősszel a rovartáplálék mellett megnő a magvak és a bogyós termések (bodza, galagonya, vadrózsa) aránya. Egyik fő táplálékát, a gilisztát hallása segítségével fedezi fel. A városban fészkelők egy része helyben marad, és a telet nálunk tölti. Az erdőben fészkelők szeptemberben kezdik a vonulást. Gyűrűzési adatok alapján a Földközi-tenger nagy szigetein (Szardínia, Korzika, Szicília, Mallorca) és Olaszországban töltik a telet. Ez utóbbi országban rendszeresen vadásszák és csapdázzák étkezési célokra.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/merle.noir.html

Turdus pilaris – fenyőrigó (V). Háta gesztenyebarna, feje és farkcsíkja szürke. Picit nagyobb (25 cm), mint a fekete rigó. A Nyugat-Palearktisz erdős területeinek madara. Európa északi területei felől délnyugati irányba terjeszkedik. Árterek, bokrosok, ligeterdők parkok fészkelője. Hazánkban ritka költő madár, állománya 30-100 pár. Ősszel és télen csapatokban kóborol. Az északról érkezők októbertől áprilisig vannak nálunk. Ilyenkor a városi parkokban is tömegesen láthatók.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/grive.litorne.html

Turdus philomelos – énekes rigó (V). Háta barnásszürke, melle és hasa világos alapon barna foltokkal díszített, melyek hosszanti sorokba rendeződnek. Az alsó szárnyfedők sárgásak. Kicsit kisebb (22 cm), mint a fekete rigó. Nyugat-Európától a Bajkál-tóig húzódó terület domb- és hegyvidékein egyaránt megtalálható. A fekete rigóhoz képest északabbi elterjedésű faj. Előnyben részesíti a fenyőerdőket, de lomb- és elegyes erdőkben is költ. A hazai lomberdőkben a dús aljnövényzetű, tisztásokkal tarkított részeket kedveli. Április elejétől július végéig kétszer költ. A hím márciusban foglalja el a 0,4-1,0 hektár nagyságú territóriumát. Fészkét általában magasabbra építi, mint a fekete rigó. Az apró gallyakból és fűszálakból álló fészek belsejét a tojó sárral és nyállal kevert fazúzalékkal simára tapasztja. A fészekalj 4-5, ritkábban 3 vagy 6 tojásból áll. Tojásai kék alapon feketén foltosak. A tojó 12-13 napig kotlik. A fiókák 12-14 napig maradnak a fészekben, mindkét szülő eteti őket. Tápláléka nagy mértékben hasonlít a fekete rigóéhoz, de általában több gilisztát és csigát fogyaszt. Inkább a kisebb termetű zsákmányállatokat fogdossa össze. A csigák közül a házasokat (berki, ligeti, pannon csiga) köveken töri össze. Ősszel különféle bogyókkal egészíti ki táplálékát. Márciusban érkezik, októberben vonul el. A telet az Appennini-félszigeten és a környező nagy szigeteken tölti. Állománynagyságát (300-400 ezer pár) befolyásolhatja az olaszországi tömeges madárfogás, amelynek egyik fő áldozata ez a faj.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/grive.musicienne.html

Turdus viscivorus – léprigó (V). Nagy termetű (28 cm), szürkés színezetű madár, világos mellén és hasán nagy, kör alakú fekete foltokkal, melyek az énekes rigóval ellentétben szórtan helyezkednek el. Szárnybélése fehér. A Palearktisz középső és nyugati felén elterjedt. Európa nagy részén fészkel, hazánkban főleg a középhegységekben telepszik meg, de előfordul az Alföldön is. Fatörzshöz, magasan lévő ágvillába építi fészkét. Ellentétben az énekes rigóval, a fészek belsejét nem tapasztja ki. 4-5 tojást rak. Tavaszi tápláléka hasonlít a többi rigófajéhoz, télen főleg fehér és sárga fagyöngyöt fogyaszt. A hegyvidékiek télire az alacsonyabban fekvő részeket keresik fel. Magányosan vagy kis csapatokban kóborolhat, a hazai állomány (5-25 ezer pár) vonulásáról nincsenek adataink.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/grive.draine.html

Oenanthe oenanthe – hantmadár (V). A hím feje, háta szürke, farkcsíkja fehér, szemsávja fekete. A tojón a fekete helyett barnás színezet található, a hát is barnásszürke. Termete 14,5 cm-es. Eurázsiában és hazánkban is sokfelé költ. Nyílt, legtöbbször köves területek madara. A magashegyi legelőktől az alacsonyan fekvő síkságokig mindenfelé megtelepedhet. Territóriumot tart, melyen belül a talajra építi fészkét. Fészekalja 4-6 tojásból áll. A tojó kotlik, de mindkét szülő etet. Talajon élő gerinctelenekkel, főleg rovarokkal táplálkozik. A hímek a tojóknál korábban, már márciusban megérkeznek, augusztus végén kezdik az őszi vonulásukat. A hazai állomány (30-60 ezer pár) vonulását és telelőhelyét nem ismerjük.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/traquet.motteux.html

Saxicola torquata – cigánycsuk (V). A hím feje, torka fekete, melle rozsdavörös, nyakán fehér oldalfolt látható. A tojó tompább színezetű. A hantmadárnál kisebb (12 cm). Számos alfajjal Eurázsiában, Afrikában és Madagaszkáron elterjedt. Magyarországon gyakori fészkelő. Bokrokkal tarkított nyílt élőhelyek, rétek, gazosok, árokpartok, útszélek, mezőgazdasági szegélyterületek madara. Márciusban érkezik, áprilisban költ először, majd május végén, június elején másodszor. A kétheti kotlás után kikelő 4-6 fiókát mindkét szülő eteti. Rendszerint magas kórók, bokrok tetején üldögélve lesi zsákmányát („várta”). Repülő rovarokat és talajon élő ízeltlábúakat fogyaszt. Nedves rétek tipikus madara. Vonuló, de a hazai állomány (400-500 ezer pár) telelőterülete nem ismert. Rokon faja, a rozsdás csuk (V) (S. rubetra) barnás színezetű, szemöldöksávja fehér, farkán fehér tükör van.

Phoenicurus ochruros – házi rozsdafarkú (V). A hím fekete, a tojó sötétszürke, mindkettő farka rozsdabarna, kivéve a két középső feketés faroktollat. Testmérete eléri a 15 cm-t. A Nyugat-Palearktiszban fészkel. Magashegyi sziklás rétek, kőbányák, újabban falvak és városok madara is. Nagyobb városok lakótelepeinek toronyházain is költhet. Évente kétszer költ. Fészekalja 4-5 fehér tojásból áll (17.23.g. ábra). Rovarokkal, pókokkal táplálkozik. Vonuló. Nagy nyílású mesterséges odúkkal kertekben telepíthető. Rokon faja, a kerti rozsdafarkú (V) (Ph. phoenicurus) az Atlanti-óceántól a Bajkál-tóig elterjedt. Mindkét ivar farka rozsdavörös (kivéve a két középső feketés faroktollat), a hím háta, tarkója, fejteteje szürke, arca és torka fekete, melle narancsvörös. A tojó szürkésbarna színezetű. Erdőszélek, árterek, parkok, szőlők, kertek fészkelője. A trópusi Afrikában telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/rougequeue.noir.html

17.23. ábra. a) fekete rigó (hím), b) fekete rigó fészek tojásokkal, c) énekes rigó, d) énekes rigó tojások a fészekben, e) énekes rigó,fészek fiókákkal, f) házi rozsdafarkú (hím), g) házi rozsdafarkú fészek tojásokkal

Luscinia megarhynchos – fülemüle (V). Barnás színezetű madár, farka rőtes gesztenyebarna, mérete 17 cm (17.24. ábra). Eurázsia nyugati részén elterjedt, hazánkban inkább a középhegységekben, Dunántúlon és ritkábban az Alföld árterein fészkel. A lombos erdők madara a költő párok száma 300 ezer lehet. A hím választ territóriumot, a tojó építi a fészket, rendszerint a talajra. Éneke dallamos és messze hangzó. 4-5 tojást rak. Zsákmányát a talajon, avar között keresi. Ízeltlábúakat, férgeket, csigát fogyaszt. Hosszú távú, széles sávban vonuló faj, a trópusi Afrikában telel. Rokon faja a nagy fülemüle (FV) (L. luscinia) a Tisza és a Bodrog mentén húzódó fűz-nyár ligeterdők, füzesek fészkelője. Állománya az utóbbi évtizedekben jelentősen csökkent, jelenleg kevesebb mint 10 pár költ. Vonuló.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/rossignol.philomele.html

Erithacus rubecula – vörösbegy (V). Narancsvörös melléről (torka és homloka is vörös) könnyen felismerhető gyakori, kis termetű (14 cm) madarunk. A Nyugat-Palearktisz lombos erdeiben, erdőszéli bokros területein mindenhol megtalálható. Hazai állománya 300-400 ezer pár. Kétszer költ. A tojó építi a fészket, melynek helye igen változatos lehet, de leginkább a talajon vagy annak közelében található. 5-7, mintás tojásán két hétig kotlik a tojó. A pettyes tollazatú fiókák két hét múlva elhagyják a fészket. Gyakori kakukkgazda. Főleg rovarokkal, pókokkal táplálkozik. Ősszel és télen terméseket, magvakat is fogyaszt. Részleges (a hímek egy része áttelel) és rövid távú vonuló, márciusban érkezik, és októberben vonul el a Délnyugat-Mediterráneumba telelni.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/rougegorge.familier.html

Család: Cinclidae – Vízirigófélék

A családba tartozó 5 faj – az énekesek között kivételként – teljesen a vízi életmódhoz alkalmazkodott. Kis termetű, rövid nyakú, zömök testű madarak. Csőrük egyenes és hengeres, orrnyílásaik aprók. Ujjaik, karmaik erősek. Szárnyuk rövid, hegyes. Víz alatti mozgásuk során a szárnyaikkal eveznek. Tollazatuk könnyű és sűrű. Barnák, szürkék vagy feketék, nagy, világos folttal a test elején vagy a háton. Az ivarok egyformák.

Cinclus cinclus vízirigó (FV). Barnásszürke színezetű, 18 cm-es madár. Torka, melle fehér. Rövid farkát felcsapva tartja. A Palearktisz hegyvidéki faja. Hazánkban az Északi-középhegységben, Aggteleken, Alpokalján fészkel. Az utóbbi évtizedben állománya drasztikusan lecsökkent, számos állandó vizű hegyi patak mellől kipusztult. Fészkét sziklarepedésbe, fagyökérzet közé, vízesés alá építi. Évente kétszer költ. 4-5 tojást rak. A tojó kotlik. Főleg a patakmeder aljáról táplálkozik. Fő táplálékát a felemáslábú rákok, tegzesek, kérészek és szitakötők lárvái, vízi poloskák, vízi csigák adják. A hazai állomány egy része állandó, másik része kóborló.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/cincle.plongeur.html

Családsorozat: Certhoidea – Fakuszszerűek

Család: Sittidae – Csuszkafélék

Kis termetű, mozgékony madarak. Fölfelé és lefelé is képesek a fák törzsén mozogni. Csőrük erős, hosszú, hegyes. A csüd rövid, a lábfej és a karmok erősek. Hosszú, hegyes szárnyuk van. A harkályokkal és a fakuszokkal ellentétben farkukat nem használják a test megtámasztására. Felül általában kékes vagy szürke színezetűek, alul fehérek, barnák. Odúkban, sziklákon költenek. Erősen territoriálisak.

Sitta europaea – csuszka (V). Hátoldala szürke, torka fehér, szemsávja fekete, alsóteste sárgásbarna, oldalai vörösesbarnák. Vörösbegy méretű madár (14 cm), rövid farokkal. A legészakibb területek kivételével egész Eurázsiában elterjedt. Magyarországon a sík-, domb- és hegyvidéki erdőkben, ártereken mindenhol megtalálható, állománya 200 ezer pár körüli. Öreg lomberdők, elegyes erdők, ritkábban tűlevelű erdők fészkelője. Az odúban költő kis énekesmadarak közül a legkorábban kezdi a fészkelést. Általában április első felében rakja le tojásait. Természetes vagy mesterséges fészekodúkban költ. A csuszka által elfoglalt odút már messziről meg lehet ismerni, mivel a bejáratot sárral körbetapasztja, hogy leszűkítse. Fészekanyagként fakérget, háncsot és leveleket hord össze. Fészekalja 6-9 tojásból áll. A harkályokhoz és a fakuszokhoz hasonlóan főleg a fák törzsén és ágain keresi táplálékát. Ügyesen mozog fejjel lefelé is. A költési időszakban fő táplálékát a lombozatban élő mezeipoloskaák lárvái és a különböző hernyófajok alkotják, de fogyaszt iszapszúnyogokat, bársonylegyeket és fúrólegyeket, bogarakat, pókokat, hártyásszárnyúakat (hangya) és fátyolkákat is. Télen a cinegékkel közös csapatban keresi élelmét, de a párok mindig a költőterületük közelében maradnak. Állandó madár. A párok télen sem válnak szét, egész évben a fészkelő hely közelében maradnak, és azt aktívan védelmezik a fajtársakkal szemben.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/sittelle.torchepot.html

Család: Certhiidae – Fakuszfélék

Kis termetű, hengeres testű madarak, felső testük általában barnás színezetű. Fatörzseken való táplálékkereséshez alkalmazkodtak. Csőrük hosszú, keskeny és lefelé hajló. Csüdjük rövid, ujjaik hosszúak, karmaik hajlottak. Farkuk erős támaszkodó farok. Kerek szárnyukkal erőteljesen repülnek. A hímek és a tojók teljesen egyformák. 2 genus 7 faját sorolják a családba. Mivel a fatörzsek télen is biztosítanak bizonyos mennyiségű táplálékot, általában állandók, de vannak rövid távú kóborlók is.

Certhia familiaris – hegyi fakusz (V). A két hazai fakuszfajt aprólékos morfológiai bélyegek alapján is csak nehezen lehet egymástól elkülöníteni. Általában kis termetű (13 cm), rozsdásbarna színezetű madarak. Csőrük hosszú, vékony és lefelé hajló. Karmaik hosszúak, faroktollaik erősek. A rövidkarmú fakuszhoz képest a hegyi fakusz keleti vagy kontinentális elterjedésű faj. Európában elterjedését a 14-16 °C és a 23-24 °C júliusi izotermák határolják be. Magyarországon a hegyvidékek jellegzetes madara, de a síkvidéki erdőkben, ártereken szintén költ. Kb. 5-10 ezer pár alkotja a hazai állományt. Lombos és tűlevelű erdőkben egyaránt fészkel. Április közepén, ritkábban május első napjaiban építi fészkét, amely farepedésekben, kéreg alatt található. A fészekalj 5-6 tojásból áll. A két fakuszfaj táplálékában nincs jelentős különbség. Fogyasztanak pókokat, kaszáspókokat, kétszárnyúakat, levéltetveket, hernyókat, ormányosbogarakat, hangyákat és poloskákat. A hegyi fakusz rövidebb csőrével és hosszabb karmaival a kevésbé rovátkolt fatörzseken (pl. fenyők) való zsákmányszerzéshez alkalmazkodott. A rövidkarmú fakusz hosszabb csőrével és rövidebb hátsó karmával inkább a rovátkolt kérgű tölgyféléken való táplálkozáshoz adaptálódott. A nagy kiterjedésű territóriumok miatt egyes élőhelyeken a denzitás alacsony. A hazai populációk kóborlók. Helyi populációit az erdőgazdálkodás és az élőhelyek feldarabolódása veszélyeztetheti. Speciális fészekodúkkal telepíthető.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/grimpereau.des.bois.html

Certhia brachydactyla – rövidkarmú fakusz (V). Színezete, mérete (13 cm), fészkelése és táplálkozása nagyon hasonlít a hegyi fakuszéhoz. A rövidkarmú fakusz Közép- és Dél-Európában, Észak-Afrikában és Kis-Ázsiában, valamint a Kaukázus nyugati részén fészkel. Elsősorban középhegységeinkben elterjedt, de megtaláljuk fészkét a Tiszántúl keleti részén, a Duna–Tisza közének nagyobb tölgyeseiben és a Dunántúl egyes részein. A lombos fák övének lakója, a hegyvidéki tölgyeseket kedveli, de költ fűz-nyár ligetekben, ártéri erdőkben is. Hazai állománya 20-50 ezer pár lehet. Állandó, esetenként kóborló madár. Télen cinegékkel, csuszkákkal, királykákkal és harkályokkal közös csapatokban táplálkozik. Speciálisan kialakított mesterséges odúkkal telepíthető.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/grimpereau.des.jardins.html

17.24. ábra. a) vörösbegy, b) fülemüle, c) vízirigó, d) csuszka, e) hegyi fakusz, f) csuszka fészek fiókákkal, g) mesterséges csuszka odú bejárata tapasztással, h) természetes csuszka odú bejárata

Család: Troglodytidae – Ökörszemfélék

Közel 70 kis termetű, zömök, territoriális faj tartozik a családba. Vékony, hegyes csőrük van. A csüd viszonylag hosszú, a lábfej erős. A szárny és a farok rövid, kerek. Farkukat a vízirigóhoz hasonlóan felcsapva tartják. Barnás, szürkés tollazatuk puha. A hím és a tojó színezete hasonló, a hím általában nagyobb. A poligín fajok éneke harsány és összetett, a monogámoké egyszerű. Európában csak egyetlen faj él.

Troglodytes troglodytes – ökörszem (V). Apró (10 cm), barnás színezetű madár rövid, felcsapott farokkal. Holarktikus elterjedésű, az erdei, erdőszéli, ligetes élőhelyeket kedveli, de sehol sem gyakori madár. Hazai állomány 30-50 ezer pár. Zárt fészkét partoldalakba, fák gyökerei közé, bozótba építi. Fészekalja 6-7 tojásból áll. Talajon, avarfelszínen, gyökerek között, lágyszárú növényzetben keresi rovarokból, pókokból álló táplálékát. Ősszel növényi táplálékot is fogyaszt. Kóborló.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/troglodyte.mignon.html

Családsorozat: Passeroidea – Verébszerűek

Család: Passeridae – Verébfélék

Kis és közepes termetű madarak. Általában a talajon vagy a lágyszárú növényzet között keresik táplálékukat. Csőrük erős, kúpos. Kerek szárnyaikkal jól repülnek. Gyakran formálnak csapatokat, szociális viselkedési formáik fejlettek. Monogámok és poligámok egyaránt előfordulnak. Sok fajuk telepesen fészkel. Fészkük általában nagy, sok növényi rész ügyes összeszövésével készül, ami a szövőmadarakkal való rokonságra utal. Főleg magevők. 3 genus 35 faját sorolják a családba.

Passer domesticus – házi veréb (V). Szürkésbarna madár. A hím fejteteje szürke, torka és melle fekete. A tojón nincs fekete szín. Halvány szemsávja van. Testméret: 14,5 cm. Eredetileg palearktikus elterjedésű faj volt, de a betelepítések következtében minden földrészen (Antarktiszt kivéve) megtalálható. Európában gyakori madár. Kiválóan alkalmazkodott az emberi környezethez. Nálunk főleg a városok, falvak állandó madara. Hazai állománya 2-3 millió pár, az utóbbi évtizedben csökkent az egyedszáma. Fészkét üregbe (fába, kőfalba), ritkábban szabadon, sűrű ágak közé építi. Évente háromszor is költ, áprilistól augusztusig. 4-7 tojást rak. A fiókák táplálékának egyharmada magvakból, kétharmada rovarokból, pókokból áll. Az adult madarak mindenevők, de táplálékuk zöme növényi eredetű. Gyakran csapatokba verődve táplálkozik. Télen is főleg csapatokban mozog.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/moineau.domestique.html

Passer montanus – mezei veréb (V). A hím és a tojó egyforma színezetű. A fejtető barna, torka és fülfoltja fekete. Mérete (14 cm) hasonló a házi verébéhez. A Palearktisz madara, de betelepítették Észak-Amerikába és Ausztráliába is. Az emberlakta helyeket kedveli, de erdőszéleken is költ. Tanyák, gyümölcsösök és mezőgazdasági területek, falvak, kisebb települések, városszélek tipikus madara. Hazai állománya 2-3 millió pár. Fészkét faodvakba, épületek üregeibe rakja. Kétszer költ. Fészekalja 5-6 tojásból áll. Fiókáit rovarokkal, pókokkal eteti, ritkán gabonával vagy más növényi magvakkal. Az adult madarak ősszel és télen főleg terméseket, magvakat fogyasztanak. Állandó.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/moineau.friquet.html

Család: Motacillidae – Billegetőfélék

A billegetőket és a pityereket magába foglaló család 65 fajjal. Karcsú, többnyire talajon mozgó madarak. Hosszú lábuk és farkuk van. Sokszor a hátsó ujj is hosszú. Szárnyuk közepes méretű és általában hegyes. Röptük gyors és hullámzó. A Billegetőknél ivari dimorfizmus van, általában színesek. A pityereknél az ivarok egyformák, barna, szürke színezetűek. Főleg a nyílt területek madarai.

Anthus trivialis – erdei pityer (V). A pacsirtákhoz hasonló színezetű, de azoknál karcsúbb (15 cm), talajon élő madár. A fák csúcsáról felrepülve lassan ereszkedik lefelé, és közben hallatja énekét. A Nyugat-Palearktiszban terjedt el. Hegy- és dombvidéki bokros területek, ritkás erdők, erdőszélek, ritkábban síkvidéki erdőfoltok madara (150-250 ezer pár a hazai állomány). Évente kétszer költhet. Fészkét talajra építi, növények takarásába. A talajfelszínen keresi csigákból, férgekből, ízeltlábúakból álló táplálékát. Hosszú távú, nappali vonuló, a hazai állomány telelőterülete nem ismert. Az Európa nyugati részén fészkelők a Szaharán túlra vonulnak, míg a keleti területek madarai Indiába mennek telelni.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/pipit.des.arbres.html

Motacilla flava – sárga billegető (V). Teste világossárga, feje szürke, fehér szemöldöksávval. Vizenyős rétek, mocsaras területek, zsombékosok madara (hazai állománya 150-250 ezer pár). A három ismertetendő faj közül a legkisebb, 16,5 cm a testhossza. Földön fészkel, szívesen táplálkozik legelőkön. A trópusi Afrikában telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/bergeronnette.printaniere.html

Motacilla cinerea – hegyi billegető (V). Háta szürke (a sárga billegető háta sárgászöld), hasa sárga, farka hosszabb (testméret: 18 cm), mint a másik két fajé. Palearktikus faj. Tiszta vizű hegyi patakok környékének jellegzetes madara (hazai állománya 200-500 pár). Felülről védett fészkét vízparti mélyedésekbe, üregekbe építi. Táplálékának zömét szúnyogok, kérészek és egyéb (főleg vízi) rovarok adják. Nálunk állandó, egyes példányai télen kóborolnak.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/bergeronnette.des.ruisseaux.html

Motacilla alba – barázdabillegető (V). A többi hazai billegetőtől a sárga szín hiánya különíti el. 18,5 cm-es hosszával kissé nagyobb a másik két fajnál. Háta szürke, sapkája és melle fekete. Palearktikus elterjedésű. Európában, így hazánkban is sokfelé költ, állomány kb. 150-250 ezer pár. Megtelepszik szántások szélén, utak mellett, hegyi patakoknál és más, vízhez közeli területeken. Természetes üregekbe, mesterséges építményekbe készíti fészkét. Fészekalja 5-6 tojásos. Csigákkal, ízeltlábúakkal (szúnyogok, böglyök, hernyók) táplálkozik. Februárban érkezik a Földközi-tenger mellékén lévő telelőterületeiről. Augusztusban kialakuló csapatai októberben vonulnak el.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/bergeronnette.grise.html

17.25. ábra. a) ökörszem, b) házi veréb (hím), c) mezei veréb, d) mezei veréb, e) barázdabillegető, f) sárga billegető

Család: Fringillidae – Pintyfélék

A családba 169 faj tartozik. Magevő madarak. Csőrük erős, kúpos, néha a kávák keresztezik egymást. Csüdjük általában rövid, lábuk gyenge. Röptük gyors, hullámzó. Tollazatuk színe változatos. A legkülönbözőbb szárazföldi élőhelyeket népesítik be. Az Antarktisz kivételével mindenhol elterjedtek, Új-Zélandra is betelepítették több fajukat.

Fringilla coelebs – erdei pinty (V). A hím feje, tarkója szürke, háta rozsdabarna, melle vörösesbarna. A tojó zöldesbarna. Mindkét ivar sötét szárnyában két fehér szárnycsík látható. Testük 15 cm hosszú. A Palearktiszban elterjedt, hazánkban gyakori fészkelő (hazai állománya 1-1,2 millió pár). Főleg lomb- és fenyőerdőkben, ártereken, gyümölcsösökben, parkokban költ, évente kétszer. A tojó faágakra, ágvillába építi mohából, zuzmóból, szőrökből álló fészkét. Általában 5 tojást tojik. Fiókáit hernyókkal, egyéb rovarokkal, pókokkal eteti. Más időszakban magokkal, termésekkel táplálkozik. Vonuló, Olaszországban és a környező szigeteken telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/pinson.des.arbres.html

Gyakori téli vendégünk a fenyőpinty (V) (F. montifringilla). A Palearktisz tajga övezetének madara. Az északkeletről jövő madarak egy része átvonul hazánkon, másik része itt telel át, különösen akkor, ha a bükkmakk és a fenyőmag mennyisége bőséges volt (pl. 2005/2006 telén több tízezer madarat lehetett megfigyelni). Más magevőkkel (erdei pinty, süvöltő, kenderike) vegyes csapatokat alkothat. Gyakran jár madáretetőkre is.

Serinus serinus – csicsörke (V). Piszkossárga színezetű, zömök testű (11 cm) madár. Csőre apró, kúpos, melle és farkcsíkja sárga. Az Atlasz hegységben őshonos, ma már Európa nagy részén költ. 1850-ben már Magyarországon is gyakori fészkelő volt (jelenleg 150-250 ezer pár, utóbbi években csökken az állománya). Főleg kertek, gyümölcsösök, parkok, fasorok, erdőszélek lakója. Jellegzetes éneke van. A tojó kicsiny fészkét ágvillába építi, 4-5 tojást rak. Lágyszárúak magvaival, gyakran gyommagvakkal táplálkozik. A Balkánon, az Appennini-félszigeten és Máltán tölti a telet, ritkán áttelel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/serin.cini.html

Carduelis chloris – zöldike (V). A hím élénkzöld színezetű, szárnyán és farkán sárga foltokkal. A tojó zöldesszürkébb és sárga foltjai pedig kisebbek. A farkcsík mindkét ivarnál zöld. Az erdei pintynél valamivel kisebb termetű (14,5 cm). A Nyugat-Palearktisz mérsékelt övi és mediterrán területein sokfelé elterjedt. Betelepítették Észak- és Dél-Amerikába, Ausztráliába és Új-Zélandra is. Hazánkban gyakori faj (500-600 ezer pár, utóbbi években növekszik az állománya). Lomb- és tűlevelűerdőkben, ligetekben, gyümölcsösökben, parkokban, kertekben költ. Jellegzetes hangjáról („zsírozás”) a facsúcson éneklő hímek könnyen felismerhetők. Fészkét gallyakból, mohából, fűből, gyökerekből építi. Kétszer költ. 5-6 tojást rak. Fiókáit rovarokkal, növényi részekkel egyaránt eteti. Költési időszakon kívül főleg különböző magvakat (disznóparéj, libatop, olajos magvak) fogyaszt. A hazai populáció nagy része a Balkánon, Appennini-félszigeten és Máltán telel. Az északról érkező példányok és a hazaiak egy része egész télen át megfigyelhetők.

Carduelis carduelis – tengelic (V). Háta barna, fekete szárnyában széles, sárga szalag húzódik. A csőr körül a tollak pirosak, pofája fehér, a fejtető és a farok fekete. A zöldikénél karcsúbbnak tűnik (14 cm). Palearktikus faj, európai elterjedése hasonlít a zöldikééhez. Erdőszélek, fasorok, parkok, gyümölcsösök, kertek madara. Évente kétszer költ. Vastag falú fészke hasonlít a zöldikééhez. Általában magasra, a lombkorona külső részébe építi. 5 tojást tojik. Főleg magvakkal táplálkozik (disznóparéj, üröm, gyermekláncfű, fészkesek, olajos magvak). A hazai állomány (700-900 ezer pár) egy része a Balkánra vonul, a populáció nagyobb része valószínűleg állandó.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/chardonneret.elegant.html

Carduelis spinus – csíz (V). A zöldikénél kisebb (12 cm), sárgászöld színezetű. A hím torka és fejteteje fekete, a tojónál ez hiányzik, melle sávozott. Mindkét nem farkán két oldalt sárga folt látható. A Palearktisz tajgaövének és hegyvidéki fenyveseinek madara. Hazánkban kis számban a Bükk-hegységben, ritkábban más hegyvidéki területen (Alpokalja, Őrség, Bakony, Zemplén) fészkel. Hazai állománya kevesebb mint 300 pár. Nagyobb tömegei az őszi vonulásnál figyelhetők meg, kisebb csapatok áttelelnek. Magasan, fenyőfák lombozatában, fenyőgallyakból építi fészkét. Fészekalja 4-5 tojásból áll. Éger, nyír, fenyőfélék, juhar és egyéb fák magvaival táplálkozik.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/tarin.des.aulnes.html

Carduelis cannabina – kenderike (V). A hím háta és szárnya barna, homloka és begye pirosas, a tojó szürkésebb színezetű. A tengeliccel azonos méretű (14 cm). A Palearktiszban elterjedt. Európában és hazánkban is gyakori fészkelő. Bokrosok, borókások, gyümölcsösök, parkok, kertek madara. Kétszer költ. Nem túl magasra, sűrű növényzetbe építi finoman bélelt, növényi részekből álló fészkét. A zöldikéhez, tengelichez hasonlóan magevő, fiókáit rovarokkal, pókokkal is eteti. Télen nagy csapatokban kóborol. A hazai állomány (100-150 ezer pár) nagyobbik része állandó, kisebbik része Olaszországban és Máltán telel.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/linotte.melodieuse.html

Loxia curvirostra – keresztcsőrű (V). Felső és alsó csőrkávája keresztezi egymást. A hím a barna szárny és farok kivételével piros színezetű. A tojó zöldesszürke. Testméret: 16 cm. A Holarktisz tajga övének lakója. Magashegyek fenyveseiben is költ. Hazánkban a Soproni- és a Kőszegi-hegységben, valamint az Északi-középhegységben kis számban (200-400 pár), de rendszeresen költ. Lucosokban, egyéb fenyvesekben, fenyővel elegyes lomberdőkben telepszik meg. Fészkét fenyőfélékre építi. 3-4 tojást rak. Kétheti kotlás után kelnek ki a tojások. A szülők két és fél hétig etetik a fiókákat. Csőre a fenyőmagok tobozból való kivágásához adaptálódott. Főleg a lucfenyő magvaival táplálkozik, de egyéb fenyőfajok, tiszafa, boróka, hárs és bükk magvait is eszi. Inváziós madár, legutóbb 1990-ben, 2002-ben és 2004-ben jelent meg nagyobb egyedszámban. Az északi populációk vonulók, a hazaiak inkább kóborlók.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/bec-croise.des.sapins.html

17.26. ábra. a) csicsörke, b) keresztcsőrű, c) erdei pinty (hím), d) zöldike, e) kenderike, f) tengelic, g) erdei pinty fészek egy tojással

Pyrrhula pyrrhula – süvöltő (V). Vaskos csőrű, fekete sapkájú, fehér farkcsíkú madár. A hímek melle rózsapiros, a tojóké világosbarna. Mérete (16 cm) hasonló a keresztcsőrűéhez. Fenyvesekben, fenyővel elegyes lomberdőkben, arborétumokban telepszik meg. Eurázsia északi területein elterjedt. Hazánkban ritka fészkelő (Alpokalján, Északi-középhegységben). Örökzöldek lombozatába építi fészkét. Fészekalja 5-6 tojásból áll. Főleg gyommagvakkal, egyéb lágy- és fásszárúak termésével, magvaival táplálkozik. A tőlünk északra költők októberben, novemberben érkeznek hozzánk, gyakran itt telelnek. Madáretetőkre is rájár.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/bouvreuil.pivoine.html

Coccothraustes coccothraustes – meggyvágó (V). A többi pintyfélénknél nagyobb termetű (18 cm) , nagy fejű, feltűnően vaskos csőrű, barnás színezetű madár. Rövid farka, fekete torka és fehér szárnyszalagja van. Palearktikus faj. Európában sokfelé elterjedt, hazánkban is gyakori (80-140 ezer pár). Preferált élőhelyei a gyertyános-tölgyesek, ligeterdők, gyümölcsösök. Májusban rakja vékony ágacskákból hevenyészett fészkét. Fészekalja 5 tojásból áll. Fiókáit rovarokkal, főleg hernyókkal eteti. Ősszel és télen főleg magvakkal, termésekkel táplálkozik (gyertyán, kőris, juhar, galagonya, kökény). Képes a cseresznyemagot is feltörni. A hazai madarak telelőterülete Észak-Olaszország, esetleg Dél-Franciaország és Korzika. Az áttelelő példányok részben a hazaiak, másrészt a tőlünk északabbra költők.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/grosbec.casse-noyaux.html

Család: Emberizidae – Sármányfélék

Általában kis termetű, erős csőrű madarak. 110 faj tartozik a családba. Szárnyuk hosszú és hegyes. Tollazatuk mintás, rejtő színezetű. A talajfelszíntől a fák lombkoronájáig mindenhol táplálkozhatnak.

Emberiza citrinella – citromsármány (V). Élénksárga színezetű madár, farkcsíkja rozsdabarna. A hím színe élénkebb. Mérete eléri 16,5 cm-t. Palearktikus faj, Európában és hazánkban is általánosan elterjedt, gyakori fészkelő (hazai állománya 700-850 ezer pár). Nyílt erdőségek, erdőszélek és ártéri erdők madara. Territoriális, a hímnek jellegzetes éneke van. Fészkét a talajra építi. Általában 5 tojást rak. Fiókáit ízeltlábúakkal táplálja, különben gyakran fogyaszt magvakat. A hazai madarak többsége kóborló, ezek télen nagy csaptokban járnak, kisebb része pedig Északnyugat-Afrikába vonul.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/bruant.jaune.html

Emberiza schoeniclus – nádi sármány (V). A hím feje és melle fekete, gallérja, bajsza, hasalja fehér. A tojónak barnás, rejtő színezete van, vékony, fekete és piszkosfehér bajuszsávval. Mindkét ivar farkcsíkja szürke. Kicsit kisebb (15,5 cm) a citromsármánynál. A Palearktisz nagyobbik részén költ. Hazánkban nádasok, nádfoltok, gazos árokpartok madara. Állománya 40-80 ezer pár körüli. Évente kétszer is költhet. Egyes hímek poligínek. A fészket a tojó építi, alacsonyan, gyakran a földre. 4-6 tojást rak, a kotlás két hétig tart. Tavasztól őszig ízeltlábúakkal és csigákkal táplálkozik, télen viszont főleg magvakat fogyaszt. A hazai populáció egy része áttelel, másik része elvonul.

hang: http://www.oiseaux.net/oiseaux/bruant.des.roseaux.html

A mediterrán elterjedésű bajszos sármány (E. cia) 1955-ben jelent meg hazánkban, azóta egyre terjeszkedik. Déli kitettségű sziklás hegyoldalakon, nyílt bokorerdőkben, kőbányákban telepszik meg (Aggteleki-karszt, Északi-középhegység, Dunazug- és Villányi-hegység), Jelenleg 400-600 pár költhet. Az utóbbi évtizedekben a sövénysármány (E. cirlus) is nyugat, északnyugat felé terjeszkedik dél-európai, kis-ázsiai fészkelőhelyei felől. Nálunk 1975-ben találták meg első fészkét a Dél-Dunántúlon, majd később a szintén mediterrán jellegű budaörsi domboldalakon is megfigyelték.

17.27. ábra. a) süvöltő (hím), b) süvöltő (tojó), c) meggyvágó, d) citromsármány, e) meggyvágó, f) citromsármány fészek tojásokkal, g) citromsármány fészek fiókákkal

Osztály: Mammalia– Emlősök

Az emlős tulajdonsággal rendelkező állatok a hüllők ún. Synapsida csoportjából származnak. Egyetlen halántékablakuk van, amely az os postorbitale és az os squamosum csatlakozása alsó részén helyezkedik el. A synapsidák már igen korán, kb. 320 millió éve a Karbon időszakban kialakultak. A mai emlősök a synapsidák Therapsida rendjének leszármazottjai, így legfeljebb alrendi szinten tárgyalhatnánk őket. A madarakhoz hasonlóan azonban változatosságuk, valamint a hagyományok miatt, mint osztályt különítjük el őket a gerinceseken belül. Az emlősök a madaraknál jóval fiatalabb taxon, első képviselőik kb. 190 millió éve jelentek meg. Rendszerük az utóbbi években jelentősen megváltozott.

A Prototheria alosztályba a tojásrakó emlősök tartoznak, a Theria alosztály két csoportra osztható, a Metatheria alosztályág tagjai az erszényesek, az Eutheria alosztályág pedig a méhlepényes emlősöket foglalja magába.

Magyarországon az emlősök osztályából csak a valódi méhlepényesek (Eutheria alosztályág) képviselői találhatók meg. Az ide tartozó állatok mindegyikére jellemző, hogy testüket szőr borítja, utódaikat tejjel táplálják, diphyodont fogakkal rendelkeznek és a neocerebrum a hozzájuk legközelebb álló madarakhoz és hüllőkhöz képest jóval fejlettebb. A fajok leírásánál a küllemi bélyegeken kívül a csonttani jellegzetességekre is utalunk. A vadon élő emlősállatok rejtőzködő, többnyire éjszakai életmódja miatt a természetben leggyakrabban csak a jelenlétüket tanúsító jelekkel, mint például lábnyomokkal, táplálékmaradványokkal, fészkekkel, és rágásnyomokkal találkozunk. A leggyakoribb fajoknál ezekre is történik utalás.

Hazánkban vadon 87 emlősfaj él, beleértve a betelepített és kóborló fajokat is. A tárgyalt rendek sorrendje nem követi minden esetben az evolúciós sorrendet.

Alosztály: Theria

Eutheria

Jól fejlett anyaméhük, méhlepényük van, erszénycsontjuk, erszényük és kloakájuk soha nincsen. A molekuláris biológiai kutatások eredményei alapján feltételezhető, hogy már a Kréta időszakban két nagy csoportra váltak szét (a két nagy őskontinensnek megfelelően gondwanai és laurázsiai emlősökre), amelyek párhuzamosan fejlődtek. Rendszerünkben ezekre az új eredményekre támaszkodunk, így a hagyományos emlősrendszerektől eltérő rendszert követünk.

Öregrend: Afrotheria – afrikaiemlősök

Gondwanai ágba tartozó emlősök.

Rend: Lagomorpha – Nyúlalakúak

Család: Leporidae – Nyúlfélék

A rágcsálókhoz hasonlóan hosszú, folyamatosan növekvő metszőfogaik vannak, azonban azoktól eltérően a főmetszőfogak mögött még egy második pár csökevényes metszőfog is található a felső fogsorban. Emiatt hívják őket kettős metszőfogúaknak is. További különbség, hogy a metszőfogak hátulsó felszínét is zománc borítja. Fogképletük a következő; I:2/1, C:0/0, P:3/2, M:3/3. Növényevők és kozmopoliták. Emésztőrendszerük növényi táplálék felhasználására adaptálódott. A cellulóz lebontását végző mikroorganizmusok a vakbélben találhatók. A nélkülözhetetlen B12 vitamint is ezek állítják elő, és a nyulak koprofágiával (az elsődleges ürülék elfogyasztásával) jutnak hozzá. Az igen magas reprodukciós kapacitásra (évente többszöri fialás, 5-10 egyed/fialás, superfoetatio) a nagy fiatalkori mortalitás (90%) miatt van szükségük.

Oryctolagus cuniculus – üregi nyúl. Bár a faj Észak-Afrikában és az Ibériai-félszigeten őshonos, már 2000 éve betelepítették Nyugat-Európa több részére is, ahonnan azután másfele is elterjedt. Európai elterjedésének keleti határa Magyarországon húzódik keresztül. Ma már Ausztráliában, Új-Zélandon és számos szigeten megtalálható. Minden olyan élőhelyen előfordul, ahol elegendő fű és egyéb lágyszárú növény van a táplálkozáshoz, a talaj pedig elég puha a kotorék készítéséhez. Ha nincs más élelem, a fák kérgét is megrágja. Nagy kiterjedésű városokat is létrehozhatnak. Testhossza 38-50 cm között mozog, farokhossza 45-75 mm, fülhossza 65-85 mm, testtömege pedig legalább 1,5 kg, de elérheti a 3 kg-ot is. Alapszíne barna, de a fekete és egyéb színváltozatok is ismertek. A farok pamacsszerű és fehér. Főkent naplementekor és alkonyatkor mozog. Bogyóit rendszeresen ugyanarra a helyre, gyakran vakondtúrásra vagy hangyabolyra üríti. Évente 3-5 alkalommal almonként 5-6, néha akár 12 utódot fialnak. Csupasz, 40-45 g-os kölykei 28-33 nap vemhesség után jönnek a világra. A kölykök szeme 10 napos korukban nyílik ki. Természetben körülbelől 10 évig élnek. Éles kiáltását fájdalomkor vagy ijedtségében hallatja.

Már az ókori rómaiak tenyésztették, de a faj háziasítása Franciaországban történt. Vadászatilag kevésbé kedvelt, mint a mezei nyúl. Ahol túlságosan elszaporodik jelentős károkat okozhat a mezőgazdaságnak.

Lepus europaeus – mezei nyúl. Európában a hűvösebb északi és a magasabban fekvő részek kivételével minden élőhelyen megtalálható, de a nyíltabb lomboserdőket, a mezőgazdasági és füves területeket részesíti előnybe. Jóval nagyobb, mint az üregi nyúl, testhossza 40-75 cm, testtömege 1,3-6 kg között mozog. Hosszú lábaival hatalmasakat ugrik. Farka vagy „bokrétája” (35-120 mm) felül fekete. Füle relatíve nagyobb, mint az üregi nyúlé. Alapszíne a jellegzetes vadszín, a barnának és sárgának a keveréke. Nem készítenek vackot, csak kis mélyedést kaparnak maguknak. Gyakran gyűlik össze több állat egy helyen, főként tavasszal, amikor a bakok egymással csatáznak vagy a nőstényeket kergetik (innen a mondás, „bolond, mint a márciusi nyúl”). Évente 3-4 alkalommal 1-9 kölyköt szül. A nyúlfiak már szőrösen és nyitott szemmel jönnek a világra. Másnap már futnak, egy hét elteltével pedig már elválasztja őket az anya. Főként éjszaka táplálkozik, füvekkel, lágyszárúakkal, termésekkel, fák kérgével, hajtásával. Jelentős kárt tud okozni, de vadászati értéke ezt kompenzálja. Fájdalomkor mély dörmögő hangot hallat.

18.1. ábra. a) mezei nyúl, b) üregi nyúl

Rend: Rodentia – Rágcsálóalakúak

Az emlősök fajokban leggazdagabb rendje, a fajok közel 40%-a tartozik ide. A legkülönbözőbb élőhelyeken lehet megtalálni őket, gyakran az ember környezetében, jelentős gazdasági károkat vagy súlyos járványokat okozva. Számos országban fontos élelemforrásként szerepelnek. A rágcsálók sikeressége többek között arra vezethető vissza, hogy evolúciós szempontból nagyon fiatal csoportnak tekinthetők (26-38 millió év), így megőrizték a nagyfokú genetikai változatosságukat. Évente több alkalommal nagyszámú utódot ellhetnek. Táplálkozási spektrumuk igen széles. A legtöbb rágcsáló kicsi, kb. 100 g körüli. Mindegyik ide tartozó fajt jellemzi azonban a tipikus rágcsáló fogazat, 1-1 pár folytonosan növekvő metszőfog, amelynek azonban csak a külső felszínét borítja zománc, így a kopás miatt vége véső alakú. Szemfogaik nincsenek, helyén diasztéma van. Az előzápfogak száma csoportonként eltérő, a nagyörlők száma csaknem mindig 3. Koponyájuk általában megnyúlt, farkuk hosszú, végtagjaik rövidek. Ujjaikon karmok találhatók. Kiváló érzékszervekkel (szaglás, látás, érzékszőrök) rendelkeznek. Többségük növényevő, de kisebb gerinctelenekkel és gerincesekkel is táplálkozhatnak. Különösen hatásos az emésztésük, ugyanis a bevitt energia kb. 80%-át hasznosítják.

A rendet régebben a rágóizmok alapján három csoportba osztották. Mivel hasonló bélyeg különböző csoportokban is kialakult a konvergens fejlődés eredményeképp, ma már több alrendet különítenek el, további bélyegeket (belső fül szerkezete, molekuláris biológiai bélyegek) is figyelembe véve. Az egéralkatúaknál (Myomorpha) a rágóizom nemcsak összezárja az állkapcsokat, de az alsó állkapcsot még előre is húzza, lehetővé téve a jellegzetes rágcsáló szájmozgást. Ez csak ennek a csoportnak a tagjaira jellemző. A mókusalkatúak (Sciuromorpha) oldalsó, felszínes rágóizmai előrehúzódnak a szem előtt az orr irányába, a mélyebben futó erősebb rágóizmok pedig csak összezárják az állkapcsokat.

Alrend: Sciuromorpha Mókusalkatúak

Család: Sciuridae– Mókusfélék

A család tagjai igen változatos élőhelyeken fordulnak elő. Kevéssé specializálódtak. Az egéralkatúakkal szemben náluk egy vagy kettő premorális is megtalálható. Életmódjuk is igen változatos. Általában megnyúlt testűek, fejük zömök, farkuk hosszú. Szemük nagy, mellső végtagjaik rövidek, és négy ujjat viselnek. A hátsó lábakon 5 ujj található. Gyorsmozgású, ügyes állatok. Téli álmot alszanak. A fogságot jól elviselik. Táplálékuk elsősorban magvakból, gyümölcsökből áll. Ezt egészítik ki időnként rovarokkal, gombákkal, madártojásokkal és fiókákkal. Odújukba télire tetemes mennyiségű ennivalót szoktak felhalmozni.

Sciurus vulgaris – közönséges mókus. Európában a földközi-tengeri szigetek kivételével sokfelé elterjedt, de elsősorban a fenyveseket kedveli. Egyes helyekről (Anglia, Wales) az amerikai eredetű szürke mókus kiszorította. Feje gömbölyű, dús fülpamacsa és hosszú szőrzetű farka van. Bundájának színe a vörösbarnától a hamvas-feketéig változhat. Télen a hasi oldal mindig fehér. Szeme fekete, ragyogó. Négyujjú mellső lába mászásra adaptálódott. Hátsó végtagja mindig sokkal hosszabb. A nemek színe hasonló. A kölykök is hasonlítanak az idősekre. átlagos törzshossza 200 mm, farokhossza 180 mm, testtömege 260-345 g. Évente 46 napos vemhesség után 3-7 csupasz, vak kölyköt fial, amelyek szőrzete egy hét alatt kialakul. Szemük és fülük a 4-5-ik héten nyílik ki. Fogazatuk a tizedik héten válik teljessé. A fiatalok a szülőkkel maradnak az ivarérettségig, mely 6-11 hónap. Magvakkal, zöld növényi részekkel, gombákkal, rovarokkal, madártojásokkal és fiókákkal táplálkozik. Fészkét ágakból, gallyakból készíti, de néha faodvakat foglal el. Kora reggel és sötétedés előtt a legaktívabb. Igazi téli álmot nem alszik. Fő ragadozói a nyuszt, nyest, menyét, vadmacska. Prémjéért is vadászták. Populációinak nagysága 7 éves ciklikusságot mutat.

Spermophilus citellus – közönséges ürge. Európában két ürgefaj él: tőlünk keletebbre (Lengyelország, Ukrajna, Fehéroroszország, Oroszország), a gyöngyös ürge (Spermophilus suslicus) és Középkelet-Európában, valamint a Balkán egy részén, a közönséges ürge. Hazánkban csak ez utóbbi fordul elő. A sztyepterületek tipikus lakója. Viszonylag rövid lábú és farkú, kis kerek fülű állat. Bundájának színe szürkés-barna, rajta pöttyök nem láthatók. Hasi oldala fehér vagy sárgás-fehér. Törzshossza 192-220 mm, farokhossza 55-75 mm, testtömege 240-340 g. Életmódja hasonlít a prérikutyáéhoz, nappal, főként hajnalban és alkonyatkor aktív. Két lábra állva gyakran hallatja figyelmeztető, magas hangú füttyét. A nyílt vidékek lakói, gyakran utak mentén találhatók. Telepekben élnek, a föld alatt kiterjedt járatokat ásnak. Régebben a járatokból vízzel szokták kiönteni. A járatokba nagy mennyiségű magvat hordanak pofazacskójukban, így komoly gazdasági kárt okozhatnak, ha valahol elszaporodnak. Magyarországon azonban számuk jelentősen lecsökkent. 23-28 napos vemhesség után évi egy alkalommal 2-13 csupasz, vak és fogatlan kölyköt fial. A kölykök egy hónap elteltével hagyják el a fészket. A nőstények átlag élettartama 3-4 év, a hímeké csak 2-3 év. Maximálisan 10 évig is elélhetnek. Téli álmot alszanak.

Fokozottan védett ragadozómadarak (kerecsensólyom, parlagi sas) visszatelepedésének elősegítése miatt több területre is megpróbálják az ürgét, mint a ragadozók táplálékát, visszatelepíteni.

18.2. ábra. a), b) vörös mókus, c), d) ürge

Család: Gliridae Pelefélék

Forma és életmód tekintetében az egér- és mókusfélék között álló család. Többnyire a lombkorona-, kevésbé a cserjeszintben vagy a talajon mozgó, éjszaka aktív állatok. Rendszerint hosszú téli álmot alszanak, a hibernáció akár októbertől áprilisig is tarthat. A legtöbb faj bundája dús, farkukat kétsoros szőrzet borítja. A rágcsálók közül csak a peleféléknél hiányzik a vakbél, ami táplálékuk cellulózban való szegénységével függ össze. Mindenevők, bár a táplálék milyensége függ az évszaktól, az állat korától és a fajtól. A nagy és a mogyorós pele a leginkább vegetáriánus közülük, a kerti és az erdei pele pedig elsősorban rovarokkal, gyűrűsférgekkel, kisebb gerincesekkel, tojásokkal táplálkozik. A téli álom kialakulását a táplálékhiány, a csökkent fehérjebevitel elősegíti. A hibernáció második szakaszában az állat időnként fel-felébred. A teljes felébredést követően azonnal megkezdődik a párzás, de ebben nem minden ivarérett egyed vesz részt. Évente fajtól függően egy vagy akár három alkalommal is fialhatnak 2-8, általában négy kölyköt. A kicsinyek vakon és csupaszon jönnek a világra. Körülbelül 18 napos korukban kezdenek hallani és a szemük is ekkor nyílik ki. Önállóvá a születést követő egy hónap körül, ivaréretté pedig életük első éve felé válnak. A pelepopulációk egyedsűrűsége rendszerint nem éri el az egyéb rágcsálókét (nagy pele; 0,1-10 egyed/ha).

Glis glis – nagy pele. Európa-szerte elterjedt, szürke bundájú, lompos farkú, patkány nagyságú rágcsáló. Elsősorban a tölgy- és bükkerdőkben él, de gyakran megtalálhatjuk parkokban, kertekben, sőt házak padlásán is. Éjszakai állat, makkal, gyümölccsel, hajtásokkal, rügyekkel, néha rovarokkal, tojással vagy madárfiókákkal is táplálkozik. A nyár folyamán 3-10 kölyköt ellik. Fészkét fák odvába, madárodúkba készíti, és gyakran mohával béleli. Megzavarva jellegzetes berregő hangot ad. Hazánkban már augusztus végén téli álomra vonul. Fogságban meleg helyen tartva nem alszik téli álmot. Az ókori rómaiak felhizlalva ínyencségként fogyasztották. Védett.

Muscardinus avellanarius – mogyorós pele. Körülbelül házi egér nagyságú vörhenyes alapszínű állat. Mellén fehér folt látható. Hazánkban lombos erdőkben, dús cserjésekben, parkokban gyakori. Faodvakban vagy a bokrok, fák ágaira készített, körülbelül 12 cm átmérőjű, gömbölyded fészkében lakik. Éjszaka aktív. Gyümölcsökkel, magvakkal, rügyekkel és rovarokkal táplálkozik. Évente egy alkalommal 3-5 kölyköt fial. Téli álmát faodvakban vagy az avarban alussza.

Eliomys quercinus – kerti pele. Az erdei peléhez hasonlító, de annál valamivel nagyobb állat. A fő megkülönböztető bélyeg azonban az, hogy a fej két oldalán húzódó sötét sáv a fül mögött is folytatódik. Hazánkban eddig egyszer, bagolyköpetből került elő, bár a környező országokban mindenhol megtalálható. Elsősorban fenyvesekben, kisebb mértékben parkokban, kertekben fordul elő.

Dryomys nitedula – erdei pele.Bundájának színe a földrajzi helytől függően szürkétől a vörösesbarnáig változik. Jellegzetessége a pofája két oldalán húzódó sötét sáv, amely a fülnél véget ér. Elsősorban lombos és elegyes erdőkben él, de Oroszország nyugati részén főként tűlevelű erdőkben fordul elő, míg a Balkánon az örökzöld bozótosok lakója. Néha gyümölcsösökbe is behúzódik. Magyarországon viszonylag ritka. Tápláléka főként rovarokból, magvakból áll, madárfészkeket ritkán foszt ki.

18.3. ábra. a) nagy pele, b) mogyorós pele, c) kerti pele, d) erdei pele

Alrend: Castorimorpha – Hódalkatúak

Család: Castoridae – Hódfélék

A hód a legnagyobb őshonos európai rágcsáló. Értékes prémjéért és a hódpézsmáért sok helyről kipusztították. Magyarországon is kihalt, de a nyolcvanas évek végétől kezdve több helyre is visszatelepítették, és spontán visszatelepülését is megfigyelték. Ahol nagyobb számban fordul elő, gazdasági kártétele is jelentős, ami a közeljövőben a vidrához hasonlóan problémák forrása lehet. Az erdős területek álló- és folyóvizeiben fordul elő. Törzshossza 90 cm, farokhossza 38 cm, testtömege 14-34 kg. Jellegzetessége a zömök test, kicsi fül, nagy busa fej, pikkelyekkel borított lapos farok. Csak a hátsó láb ujjai között található úszóhártya, a mellsőkön erőteljes karmok vannak. Párzási ideje januártól februárig tart. 60-128 napos vemhesség után évente egy alkalommal 2-4 szőrös és nyitott szemű kölyköt hoz a világra. A kicsinyeket 6 hét után választják el, de az első, esetleg még a másodok télen is a szülőkkel maradnak. Az ivarérettséget 2-3 éves korukban érik el. Nyáron különböző zöld, főként vízi növényekkel, a liget-erdők fáinak lerágott kérgével, télen pedig a korábban felhalmozott ágakkal táplálkozik. Télen csak a fiatalok esznek, az idősebbek zsírraktáraikat élik fel. Elsősorban éjszaka aktív, félénk állatok, amelyek idejük legnagyobb részét a vízben töltik. Rendszerint párosával vagy a szülőkkel maradó kölykökkel együtt akár 12 egyedből is álló családokban élnek. Élőhelyük vízszintjét járatokat ásásával és gátak készítésével szabályozzák. Territóriumukat illatmirigyük váladékával (hódpézsma) jelölik meg. A hódpézsmát a XVI. és XVII. században a gyógyászatban használták. Azóta kiderült, hogy egyik összetevője a szalicilsav, amely az aszpirin egyik alkotórésze. Rendszerint csendes állat, de veszélykor hangos farokcsapással bukik a víz alá. Európában az eurázsiai hód (Castor fiber) és az amerikai hód (C. canadensis) is megtalálható. A két faj alaktanilag igen hasonló egymáshoz, de a kanadai hód nagyobb mértékben alakítja át környezetét, mint fajtársa.

Alrend: Myomorpha – Egéralkatúak

Az emlősfajok több mint negyede tartozik ebbe az alrendbe. Az Antarktisz kivételével minden földrészen megtalálhatók. Rendkívül diverz csoport. Többségük kicsi, szárazföldi, magvakkal táplálkozó, éjszakai életmódot folytató állat. A rágcsálók rendjének többi csoportjától való különállásukat, és egyetlen közös őstől való származásukat az állkapocs rágóizmainak és az őrlőfogaknak a szerkezete támasztja alá.

Család: Dipodidae– Ugróegérfélék

Eurázsiában és Észak-Afrikában elterjedt család, amely tagjaira a hosszú hátsó láb a jellemző. Ez alól a Sicistinae alcalád (mely a genetikai és morfológiai vizsgálatok alapján valószínűleg önálló családot képvisel) tagjai a kivételek. Főként a száraz, sztyepp jellegű területeken élnek. Több fajukat hobbiállatként tartják.

Sicista subtilis trizona – háromsávos csíkos szöcskeegér. 80 éven keresztül csak bagolyköpetekből kerültek elő maradványai. Néhány évvel ezelőtt a Borsodi-Mezőség egy kis területén sikerült élő állatokat is fogni. Az Alföld egyéb, szikes és homokos területein esetleg további elszigetelt populációi is előfordulhatnak, de összességében rendkívül veszélyeztetett a faj. Körülbelül 10 cm-es farkával együtt 16 cm hosszú. Háta sárgásbarna, közepén egészen a farok tövéig egy fekete csík fut. Ennek két oldalán egy-egy világosabb sárga csík látható. Életmódjáról nem sokat tudunk. Rovarokkal, magvakkal, bogyókkal táplálkozik.

Család: Spalacidae – Földikutyafélék

A földalatti életmódhoz különböző mértékben alkalmazkodott rágcsálók. A Spalacinae alcsalád tagjainak szeme teljesen elcsökevényesedett, farkuk, külső fülkagylójuk erősen redukált. Járataikat nagyméretű, széles metszőfogaikkal és lapított fejükkel készítik. Túrásaik a vakondéhoz hasonlóak, csak nagyobbak, „hurkásabbak” és leggyakrabban a mélyebb talajrétegekből származó anyag is megtalálható bennük. A talaj felszínére csak nagyon ritkán jönnek. A Nannospalax nemre jellemző, hogy fajai morfológialag nagyon hasonlók, de kromoszómaszámban eltérőek, így ún. szuperfajokról beszélünk.

A nyugati földikutya(Nannospalax (superspecies leucodon)) fajkomplex 3 kromoszomális faja hazánkban is megtalálható. Hengeres testű, vakondszerű állat. Testét puha, bársonyos, barnás vagy vöröses árnyalatú szürke bunda fedi. Lába rövid, lábujjai rózsaszínűek. Feje két oldalán az erősebb szőrökből álló érzékelő serték sorokba rendeződnek. Elhelyezkedésüket egy fehér vonal jelzi. Szeme a bőr alatt fedve található. Külső füle hiányzik. Farka csökevényes. Testhossza 185 és 270 mm, testtömege 140 és 220 g közé esik. Szaporodási időszaka az irodalom alapján novembertől januárig tart. Egy hónapos vemhesség után évente egy alkalommal, 2-4 csupasz, rózsaszín, körülbelül 5 cm-es és 5 g-os kölyköt hoz a világra száraz fővel bélelt földalatti fészkében. A kölyköt 4-6 hetes korukig maradnak a fészekben, majd a felszínre mennek, és territóriumot keresnek maguknak. Földalatti növényi részekkel, magvakkal, kisebb részben rovarokkal táplálkoznak. A szaporodási időszak kivételével magányosak. Kiterjedt járatrendszert készít, melyben külön rész szolgál pihenésre, az ellésre, táplálék raktározására vagy az ürülék lerakására. Ún. szeizmikus kommunikációval kommunikálnak és ezeket a rezgéseket használják a tájékozódásra is.

Magyarországon a három eltérő kromoszómatípus (a magyar, az erdélyi és a délvidéki földikutya) az Alföld középső területein, a Hajdúságban, és Kelebia közelében él.

18.4. ábra. a) eurázsiai hód, b) csíkos szöcskeegér, c) nyugati földiutya

Család: Cricetidae – Hörcsögfélék

Rövid lábú és farkú, viszonylag nagy állatok. Pofazacskójuk és két rekeszes gyomruk van. Üregeket ásnak.

A hörcsögformák (Cricetinae) alcsaládjába tartozó állatok zápfogainak felszíne két sorba rendeződött gumókból áll, kisörlőik nincsenek.

Cricetus cricetus – mezei hörcsög. Az alcsalád legismertebb tagja. Bundája alul sötétebb, felül sárgásbarna, oldalán fehér foltokkal. Majdnem teljesen fekete színváltozata is ismert. Lába széles, rajta fejlett karmok láthatók. Hatalmas pofazacskója segítségével tartalékot gyűjt (akár 15 kg-ot is). Testhossza 215-320 mm, farokhossza 28-60 mm, testtömege 150-385 g közé esik. Territóriumát szaganyaggal jelzi. A nem túl nedves, nem homokos és nem köves területeket kedveli. Gyakran mezőgazdasági művelés alatt álló földeken lehet megtalálni. Maga ásta 1-2 m mély, két kijárattal (rejtekút és függőleges lyuk) is rendelkező üregben él. A hímekébe egy, a nőstényekébe több függőleges lyuk vezet. Napkelte előtt a legaktívabb. Évente kétszer 6-12 csupasz és vak kölyköt fial. A fiatalok három hét után elhagyják anyjukat, az ivarérettséget azonban csak a következő tavasszal érik el. A vemhességi ideje 19-20 nap. Októbertől márciusig téli álmot alszik. A föld felengedése után felébred, de nem nyitja ki üregének bejáratát, hanem az elraktározott élelmet fogyasztja. Később nyári lakást készítenek. A párzás idejére a hímek a nőstények üregébe költöznek. Igen agresszív, ingerlékeny állat. Több alfaja is van.

A szíriai aranyhörcsög (Mesocricetusauratus) kedvelt hobbiállat.

A pocokformák alcsaládjába (Arvicolinae) tartozó, többnyire kistestű állatok zápfogainak felszínét háromszögletű prizmák alkotják. Előzápfogaik nekik is hiányoznak. Az összes pocokformának viszonylag rövid, maximum a test 2/3-át elérő, gyérszőrű, gyűrűs farka van. Kicsiny fülük alig látszik ki bundájukból. A pockok feje az egerekhez viszonyítva kerek, orruk tompa. Több fajuk mezőgazdasági kártevő.

Microtus arvalis – mezei pocok. A Brit-szigetek kivételével Európa-szerte elterjedt faj. Bundája felül sárgásbarna vagy vörhenyes árnyalatú, alul világosabb. Farka majdnem egyszínű. Füle apró és csupasz. 30-45 mm-es farka nélkül körülbelül 83-120 mm hosszúságú. Tömege 14 és 46 g között mozog. Elsősorban a mezőgazdasági területeken, legelőkön, gyümölcsösökben fordul elő. Március és október között évente 2-3 vagy még több alkalommal szaporodik. Vemhességi ideje 21 nap. Egy-egy alkalommal 4-7 kölykök fial, amelyek körülbelül 1-3 g-osak, csupaszok és vakok. Az ötödik napon azonban már szőr sarjad a hátukon. Szemük egy héttel születésük után nyílik ki. Az elválasztásra a 17. és 20. nap között kerül sor. A nőstények azonban már 13-21 napos korukban ivarérettek, és a felnőtt hímek már ekkor befedezik őket. Élettartamuk a szabadban fél év körülire tehető, fogságban azonban akár három évig is elélnek. Időnként rendkívüli módon elszaporodnak (pocokinvázió).

Microtus agrestis – csalitjáró pocok. Zömök testű, lekerekített fejű állat, füle alig látszik ki a bundájából. Farka a többi pocokfajhoz képest is igen rövid. Törzshossza 88-114 mm, farokhossza 31-46 mm, testtömege 20-40 g között váltakozik. Hátsó talpán 6 sarokgumó látható. Füves területeken (rétek; szántóföldek szegélye), fiatal erdőültetvényekben, hegyvidéki csarabosokban, nyíltabb erdőkben, kertekben, sövények alatt él. Fontos számára egy bizonyos borítottsági szint, a túllegeltetett gyepekben már nem fordul elő. Kedveli a nedvesebb élőhelyeket. Az Alpokban 1900 m-ig előfordul. Fészke finoman aprított fűből készül, fűcsomó tövében. Hazánkban a Dunántúlon él.

Myodes glareolus – vöröshátú erdeipocok. Törzshossza 88-101 mm, farokhossza 40-66 mm, testtömege 15-30 g között váltakozik. Európa nagy részén megtalálható, közönséges faj, a Balkánon és az Ibériai-félszigeten nem él. Lombhullató erdők, bozótosok, magas növényzetű élőhelyek lakója. Nyílt területeken igen ritka, erősen kötődik a fásszárú vegetációhoz. A melegebb, szárazabb élőhelyeket részesíti előnyben. Skandináviában a gazdag talajvegetációjú, 6-30 éves fenyőerdőkben a leggyakoribb. A hegyekben 2000 m-ig hatol fel. Labda alakú fészke levelekből, mohából, tollból, füves élőhelyen mohából és fűből készül, kiváló járatásó. Fialó fészke faodúban is lehet. Télen, települések közelében az épületekbe is behúzódhat.

Arvicola amphibius – kószapocok. Közel patkány nagyságú rágcsáló. Bundája a környezettől függően a háti részen a vörösesbarnától a szürkésfeketéig váltakozhat, hasa pedig szürkéssárga. Kicsi, zömök fején erőteljes bajússzálak helyezkednek el. Végtagjai viszonylag rövidek, szeme apró, füle csak kissé emelkedik ki bundájából. Lábujjai csupaszok és rózsaszínűek. Illatmirigye is van. A nőstények valamivel kisebbek a hímeknél, és a színük is szürkésebb. Testméretük földrajzi területenként váltakozik. Átlagos testhosszuk 190 és 215 mm közé esik. A farokhossz körülbelül 114 mm. Testtömege 120-180 g lehet, bár nyáron akár duplájára is meghízhat. Közép-Európában gyakran a víztől messzire is elvándorol. Áprilistől októberig szaporodik. 21-22 napos vemhesség után 2-7 csupasz, vak kölyköt fial. Az első alom tagjai még azévben szaporodhatnak. Élettartama egy év körüli. Az idősebb példányokat a fiatalok gyakran elüldözik a területéről. Elsősorban zöld növényi részekkel táplálkozik, állati élelmet csak ritkán fogyaszt. Fiatal fák megrágásával néha kárt okoz. Télire élelmet halmoz fel. Fő ellenségei a baglyok és a rókák, de ragadozó halak is elkaphatják.. A populációk nagysága jelentősen fluktuál. Lakóterületének hossza a vízpart mentén rendszerint nem hosszabb 180 m-nél. Területét illatmirigyének váladékával jelöli ki.

Microtus oeconomus – északi pocok. A mezei pocokhoz hasonló, de annál sötétebb bundájú és hosszabb farkú állat. Háta sötét barna, hasa piszkos fehér. Törzshossza 118-148 mm, farokhossza 40-64 mm, testtömege 24-62 g. Eurázsián kívül Alaszkában és Kanada egyes területein is megtalálható. Hazánkban jégkorszaki reliktum faj. Csak néhány helyen fordul elő, pl. Kis-Balaton, Nagyberek, Hanság egyes területei.

Ondatra zibethicus – pézsmapocok. Észak-Amerikából a múlt század húszas éveiben prémje miatt betelepített faj. A legnagyobb méretű pocokfaj. Az oldalról összenyomott, körülbelül 190-275 mm hosszú farka nélkül 260-400 mm hosszúságot elérő állat. Tömege 600 és 1700 g között mozog. Prémje sárgásbarna, puhaszálú és tömött. A lassú folyású vizeket és tavakat kedveli. A növényzettel dúsan benőtt partokon építi bonyolult, 1 m-re is lehatoló, több kijárattal is rendelkező alagútrendszerét, ezáltal gyakran gátszakadásokat is előidézve. Télire nádból, sásból 1 m magas, 2 m átmérőjű, kúpalakú várat készít magának. Éjjel és nappal is aktív. Elsősorban a vízi- és vízparti növényeket eszi, de csigákat, kagylókat, esetleg halakat is elfogyaszt. Territóriumát illatmirigyének váladékával, pézsmával jelöli. Évente többször, 21-23 napos vemhesség után 4-8 kölyköt ellik. A fiatalok egy hónapos korukban kerülnek elválasztásra. Nem alszik téli álmot. Úszáshoz a hátsó lábait és farkát használja. Ügyesen bukik víz alá.

18.5. ábra. a) mezei hörcsög, b) mezei pocok, c) vöröshátú erdei pocok, d) fakó pézsmapocok, e), f) kószapocok

Család: Muridae – Egérfélék

Az egérszerű rágcsálók többsége (Murinae, 1082 faj) ebbe a családba tartozik. A miocén kortól kezdve, az utóbbi 20 millió évben a csoport adaptív radiáción megy keresztül. Összesen 16 foguk van. Fogképletük 1003/1003. A gyökérnélküli metszőfogak általában vastagabbak, mint amilyen szélesek. Zápfogaik lehetnek gyökértelenek is. Rendkívül szaporák, számos faj gradációra hajlamos.

A Murinae alcsalád az óvilági egér- és patkányfajokat foglalja magában. Zápfogaik gyökeresek, a felsőkön a gumók három sorba rendeződnek. Fülük bundájukból jól láthatóan kiáll. A testtel körülbelül megegyező hosszúságú farkuk szőrrel csak gyéren fedett, és romboidális pikkelyek fedik.

Rattus rattus – házi patkány. Indiai eredetű faj, amelyet az ember az egész Földön széthurcolt. Három alfaj (R. r. rattus, R. r. alexandrinus, R. r. frugivorus) (valószínűleg csak színvariánsok) alkotja a fajt. A vándorpatkánynál karcsúbb és kisebb. Albínó példányok is előfordulnak. Farka hosszú majdnem csupasz. 260-280 pikkelygyűrű látható rajta. Bajússzálai hosszúak és feketék. Füle csupasz. Lábujjai rózsaszínűek, alsó felükön pikkelyszerű gyűrűkkel. Testhossza 200-254 mm-es farok nélkül 165 és 228 mm között váltakozik. Testtömege akár a 200 g-ot is elérheti. Európában elsősorban az ember környezetében fordul elő. Kedveli a padlásokat, pincéket, pajtákat. Hajókon a leggyakoribb patkányfaj. Egész évben szaporodó képes, bár a szaporodási csúcs nyáron (sokszor összel is) figyelhető meg. 21 napos vemhességet követően évente akár 5 alkalommal is 5-10 csupasz, vak és süket, rószaszínű kölyköt hoz a világra. Az ivarérettséget 3-4 hónapos korukban érik el. Elsősorban növényi eredető táplálékot fogyasztanak, de szükség esetén mindent megesznek. Kedvezőtlen körülmények között a kannibalizmus is előfordul. Főként éjszaka aktívak. Ritkán tesznek meg nagyobb távolságot 90 m-nél. Ügyesen másznak, csak ritkán úsznak. Lakott területen fő ellensége a házimacska, a természetben pedig a ragadozó madarak és emlősök. Sok helyütt, így hazánkban is, a táplálékért és az élőhelyért folytatott harcban a vándorpatkány kiszorította.

Rattus norvegicus – vándorpatkány. Az előző fajnál valamivel nagyobb testű, körülbelül 203-267 mm testhosszú állat. Farka viszonylag rövidebb, 165-229 mm között mozog. Háta szürkésbarna, hasa piszkosfehér. Farkán a pikkelygyűrűk száma 200-220 között mozog. Tömege az 500 g-ot is elérheti. Belső-Ázsiából hurcolta szét az ember, Európában is már legalább 250 éve megjelent. Észak-Európában teljesen, Közép-Európában pedig nagyrészt kiszorította a házi patkányt. Gyakran kiterjedt földalatti járatokat készít. Épületeknek a földalatti részein fordul elő. Jól úszik. Nemcsak növényi magvakat eszik, hanem megrág állatokat, dögöket is. Több élelmet megfertőz, mint amennyit képes megenni. Egész évben szaporodóképes. Évente 3-5 alkalommal 4-10 csupasz, vak kölyköt hoz a világra körülbelül 24 napos vemhesség után. A kölyköket az anya kitartóan védelmezi. Az ivarérettséget 3 hónapos korukban érik el. Éjszaka, főként szürkület és pirkadás idején aktív. Jól ugrik, de nem mászik olyan ügyesen, mint a házi patkány. Lakott területeken kutya, macska és az ember a fő ellensége, a természetben pedig a baglyok és a ragadozó emlősök a predátorai. A laborpatkányt illetve a társállatként tartott fajtákat ebből a fajból tenyésztették ki.

Mus musculus – házi egér. Eredetileg Ázsiában élő faj, amely napjainkban néhány szigetet leszámítva egész Európában megtalálható, elsősorban az ember környezetében. Színe a különböző területeken eltérő lehet. Puha bundája rendszerint barnásszürke (egérszürke), a hasi részen csak kissé világosabb. Előfordulnak teljesen fekete vagy fehér esetleg szinte teljesen csupasz egyedek is. Orra hegyes, nagy szeme ragyogó fekete, füle körülbelül fele olyan hosszú, mint a feje. Gyengén szőrös farkán 150-205 pikkelygyűrű található. Jellegzetes „egérszaga” van. A szabadban élő példányok kisebbek, farkuk arányosan rövidebb. Testhossza 70 és 92 mm között váltakozik, farka körülbelül ugyanolyan hosszú. Testtömege 10-41 g között mozog. Egész évben szaporodóképes, de a szabadban élő példányoknál télen csökken az ivari aktivitás. 19-20 napos vemhesség után 5-6 csupasz és vak kölyköt hoz a világra. Gabonaraktárakban évente akár 10 alkalommal is kölykezhet, bár a szabadban és a házakban az alomszám ennek körülbelül csak fele. A fiatalok 18 napos korukban már függetlenek, életük 6. hetében pedig már szaporodhatnak is. A házi egér élettartama a szabadban 3, fogságban akár 6 év is lehet. Elsősorban magvakat eszik, de más táplálék elfogyasztásához is gyorsan adaptálódik. A megfigyelések szerint azonban a csak háztartási hulladékon élők később már képtelenek eredeti táplálékukhoz visszatérni. Elsősorban éjszaka aktív állat. Ügyesen mászik, meglepően nagyokat ugrik. Gyorsan és csendesen mozog. Territóriumát vizelettel jelöli meg, és igen aktívan védelmezi. Ultrahangot használnak a kölykök az anya hívásakor, a kifejlett egyedek pedig az egymás közti kommunikációban vagy a sötétben való tájékozódásban. Lakott helyeken a macska a fő ellensége, a szabadban pedig számos madár és ragadozó emlős illetve kígyó táplálkozik vele. Denzitása nagymértékben függ a rendelkezésre álló táplálék mennyiségétől. Belőle tenyésztették ki a laboregeret.

Mus spicilegus – güzüegér. A házi egérhez nagyon hasonló faj. A güzüegér hasának világosabb színe azonban élesen elválik a hát sötétebb színétől, farka is valamivel rövidebb és a szeme is kisebb. Szag alapján is megkülönböztethetők. Viselkedésükben, szociális kapcsolatukban jelentősen eltérnek a háziegértől. A güzüegér családi közösségekben él. A fiatalok nem kezdenek el szaporodni születésük évében, hanem a szülőkkel maradnak, azoknak segítenek. Ősszel a család ún. güzühordást készít, amelyben nagy mennyiségű táplálékot is felhalmoznak. A hordás az időjárás viszontagságai (hideg, eső) ellen is védelmet nyújt az állatoknak.

Micromys minutus – törpeegér. A legkisebb európai rágcsáló, amely a Mediterráneum és a Skandináv-félsziget kivételével Nyugat-Európától Kínáig nádasokban, gabonaföldeken, sövényekben és parlagokban mindenütt megtalálható. 46-69 mm hosszú farka nélkül 50-69 mm hosszú, 4-10 g testtömegű állat. Vastag, sűrű bundája a hátán vörösesbarna, a hasán fehér. A két szín viszonylag élesen válik el. Farka szőrtelen, pikkelyes. Rövid, tompa orra, kicsi, lekerekített füle van. A hátsó lábait és farkát a mászáshoz, a mellsőt a táplálék megfogásához használja. Szaporodási időszaka áprilistől szeptemberig tart. Évente több alkalommal, 21 napos vemhesség után 5-9 csupasz és vak kölyköt fial. A fiatalok szeme 8 napos korukban nyílik ki, 15 naposan válnak függetlenné és körülbelül 24 napos korukban érik el a felnőttekre jellemző súlyt. Decemberig a fiatalok szürkék, majd a hátsó testnegyedtől kiindulva fokozatosan vöröses színűvé válnak. Bár élettartama fogságban 4 év is lehet, a természetben csak körülbelül 18 hónapig él. Különböző magvakkal, gyümölcsökkel, nyáron rovarokkal táplálkozik. Földalatti járatokban télire táplálékot halmoz fel. Három órás periodicitással éjjel-nappal aktív. Fészke fűből, nádból, kukoricalevélből készül, átmérője körülbelül 7 cm. A fialófészekben, amelyet a talajtól 60-300 mm magasságban erősebb főszálakra vagy nádra-sásra készít, csak a nőstény és a kölykök élnek, a hímeket a nőstények elüldözik onnan. Nincs olyan intenzív szaguk, mint a Mus genus tagjainak. Rendszerint barátságos, nem agresszív állatok, bár éhínség esetén a kannibalizmus is előfordul körükben. Ragadozóik között a baglyok, menyétféle ragadozók és kígyók szerepelnek. A populációi nagysága évenként váltakozik, valószínűleg az utóbbi 100 évben folyamatosan csökkent.

Apodemus sylvaticus – közönségeserdeiegér. Európa legészakibb területeinek kivételével kontinensünkön, Észak-Afrikában és Közép-Ázsiában sokféle élőhelyen előfordul. Erdőkben, mezőkön, kertekben, néha - elsősorban télen - épületek, házak belsejében találhatjuk meg. Ha a sárganyakú erdeiegérrel együtt fordul elő, akkor a nyíltabb részeken található meg. Hátának sötét sárgásbarna és hasának fehér színe éles vonallal határolódik el. Mellén kisebb narancssárga folt lehet. Fülében az alap felé futó barázdák helyezkednek el. Orra megnyúlt, nagy, fekete szeme kiemelkedik a bundából. Szürke és albínó példányok is előfordulnak. Tavasszal és ősszel vedlik. A nőstények kissé nagyobbak a hímeknél. Testhossza 81-94 mm, farokhossza 76-100 mm között váltakozik, hátsó talpának hossza 17-21 mm. Testtömege 14 és 29 g közé esik. A terület hőmérsékletétől függően az év nagy részében szaporodó képes. Évente több alkalommal, 25-26 napos vemhesség után 4-6 csupasz, vak kölyköt fial. A fiatalok körülbelül 21 napos korukban elválasztódnak. Az utolsó alom tagjai kivételével a kölykök még az első évben szaporodnak. Élettartamuk 2 év, bár átlagosan csak 6 hónapig élnek. Mindenevők. A különböző magvakon kívül rovarokat, rovarlárvákat és pókokat is megeszi. Télire nagy mennyiségű makkot, magvakat raktároz föld alatti járataiban. A járatok néha nagy kiterjedésűek is lehetnek. A szaporodási időszakban fészkét száraz főszálakkal, avarral béleli. Elsősorban éjszaka aktív. Ügyesen mászik, gyorsan fut akár az avarban is. Veszély esetén cikk-cakkban futva próbál elmenekülni. Szükség esetén úszni is tud. Lakóterületét igen harcosan védi. Leggyakrabban baglyoknak, rókáknak, menyétféle ragadozóknak, kígyóknak esik zsákmányul.

Apodemus flavicollis – sárganyakú erdeiegér. A közönséges erdeiegérhez hasonló, de annál nagyobb, erőteljesebb állat. Mellén kiterjedt sárga folt van. Testével megegyező hosszúságú farkával együtt hosszúsága elérheti a 22-24 cm-t is. Hátsó lábának talphossza 21-24 mm közé esik. Leggyakrabban a háborítatlan, klimax erdőkben fordul elő. Néha házakba is behúzódik. Főként éjszakai aktív. Számos emlős és madár ragadozója van. Enyhe telek után illetve 3-4 évente a bőségesebb táplálék következtében létszáma megnő.

Apodemus agrarius – pirók erdeiegér. Közép-Európától Koreáig elterjedt faj. Erdőkben, sövények környékén, mezőgazdasági területeken fordul elő. Háta vörösesbarna, hasa fehér. Háta közepén végig húzódó fekete csíkról könnyen felismerhető. Teste a 66-68 mm-es farok nélkül 97-122 mm lehet. Testtömege 16 és 25 g között mozog. Évente több alkalommal 21-22 napos vemhesség után 5-7 kölyköt fial. Életmódjában, táplálkozásában a közönséges erdeiegérhez hasonlít, de nem annyira agilis és kevéssé ügyesen mászik. Az utóbbi időkben egyre több helyen megtalálható, sikeresen terjeszkedő faj.

Apodemus uralensis – kislábú erdeiegér. Alapszíne a többi erdeiegértől eltérően sokkal szürkésebb, és kisebb is azoknál. Hátsó talphossza 16-18 mm. Magas növényzetben, de általában nyíltabb élőhelyeken fordul elő, hegyvidéken is.

18.6. ábra. a) közönséges erdeiegér, b) sárganyakú erdeiegér, c) házi patkány, d) vándorpatkány

Öregrend: Laurázsiaiemlősök – Laurasiatheria

Rend: Erinaceomorpha – Sünalakúak

Járomívük erős, zápfogaik felszínén a gumók nem túl hegyesek, leginkább mindenevésre alkalmasak. Korábban a fogazat alapján a rovarevők közé sorolták őket.

Család: Erinaceidae - Sünfélék

A család tagjai közül nálunk csak az ún. tüskés, vagy valódi sünök (Erinaceinae) élnek. Szőrszálaik tüskékké módosulnak, bőralatti gyűrűs izomkötegeik segítségével össze tudnak gömbölyödni. A tüskék megkeményedett szőrszálak, amelyek belsejébe a külső szaruréteg ék alakú képződményei nyúlnak be, közepüket azonban szabadon hagyják. Rovarokkal, kisebb gerincesekkel, dögökkel, gyümölccsel táplálkoznak. Testhőmérsékletüket csak bizonyos határok között képesek szabályozni (heterothermikus állatok). Téli álmot alszanak.

Erinaceus concolor - keleti sün. Európában három sünfaj él. Mindegyik fajnak számos alfaja létezik. A másik két faj (nyugati sün - E. europaeus, mediterrán sün - Atelerix algirus) hazánkban nem él. A nyugati és a keleti sün nagyon hasonló egymáshoz, de az utóbbi torka világosabb színű. Törzshossza 25-30 cm, farokhossza 2-3 cm, testtömege 400-1100 g. A két faj hibridizálódását az akadályozza meg, hogy a két faj eltérő időben ébred fel a téli álomból, így szaporodási időszakuk eltér egymástól. Az állatok súlya leginkább attól függ, hogy mikor születtek, késő tavasszal vagy kora nyáron. Néha kétszer is fial évente. A tüskéken világosabb és sötétebb szőrök váltakoznak. Lábán és hasoldalán a szőrzet világosabb, piszkosfehér. Fészkét levelekből, füvekből készíti. Téli álmot alszik. 2-10 darab, 12-25 g-s utódját az anya 31-37 napos vemhesség után hozza világra. A kicsinyek közel két hónapig szopnak. Az ivarérettséget egy év után érik el. Élettartamuk 8 év is lehet. Ízeltlábúak, egyéb gerinctelenek, kisebb gerincesek, dögök és különböző növényi részek alkotják fő táplálékát. A mérgeskígyók mérge nem hat rá. Szürkülettől világosodásig aktív. Mocsarak és tűlevelű erdők kivételével szinte minden élőhelyen megtalálható. Kedveli a természetes és lakott területek határát, így gyakran keresztezi az utakat, ahol az egyik leggyakrabban elgázolt állat. A baglyok a legfőbb pusztítói. Különösen érzékeny a háborgatásra a téli álom alatt. Bár ma még gyakori, védelmet igényel.

Rend: Soricomorpha – Cickányalakúak

Kis temetű, megnyúlt koponyájú, apró szemű állatok. Életmódjuk nagyon eltérő, élhetnek a föld felszínén, részlegesen vagy teljesen a talajban, illetve vízben. Éjszakai és nappali fajokat egyaránt találunk közöttük. Egyes fajok téli, mások nyári álmot alszanak. Fogazatuk majdnem teljesen homogén, apró, hegyes fogakból áll. Az őrlőfogak koronáin éles csúcsok találhatók, a rágófelület W alakú. A fogak száma 30 és 44 között váltakozik.

A vemhességi idő fajtól függően 15-70 nap, vagy még több. A kölykök száma 1-10. Általában évente több, 2-4 alkalommal vetnek almot. Elválasztás ideje 2-10 hónap. A legrövidebb élettartamúak 8-10 hónapig, a leghosszabb életű fajok egyedei akár 8 évig is élhetnek.

A rovarokon és egyéb ízeltlábúakon kívül férgeket, csigákat, kisebb gerinceseket, dögöket, különféle növényeket (gyökér, mag, gyümölcs) is ehetnek. Általában igen agresszív, falánk állatok. A legkisebbek rövid, néhány órás éhezéstől is elpusztulnak.

Család: Soricidae – Cickányfélék

A „rovarevők” fajokban leggazdagabb családja. Alakjuk az egerekére emlékeztet, de koponyájuk hosszabb, keskeny és járomív nélküli. Metszőfogaik megnyúltak, de a fogazatuk más családokéval össze nem téveszthető. A legnagyobbak sem nagyobbak a patkányoknál, és közöttük találjuk a legkisebb emlősöket is. Szemük apró, bundájuk puha, sűrű gyakran két színű. Húsos ormányuk végén találjuk az orrlyukakat. Bajúszszőreik igen hosszúak. Farkuk bár különböző hosszú, igen jól fejlett. Öt karommal ellátott lábujjuk van. Bőr-, nemi és feromontermelő illatmirigyeik vannak.

Száraz és nedves erdőkben, füves pusztákon, néha lakott területeken találkozhatunk velük. Egész évben éjjel és nappal is aktívak. Gazdaságilag nem túl jelentős csoport. Az adult példányok meghatározásában a fogazatuk a döntő. Anyagunkban három nagyobb csoportjukat különítjük el.

 (Vörösfogú cickányok)

A Soricinae alcsaládban a fogak vége vöröses vagy fekete színű.

Sorex araneus erdei cickány. Közepes méretű faj. Törzshossza 55-82 mm, farokhossza 31-52 mm, testtömege 5-12 g. Fogainak csúcsa vörös. Háti része barna esetleg fekete vagy vörösesbarna. Oldalai gesztenyebarnák, hasa szürke, farka felül barna, alul szürke. Füle nem látszik ki a bundából. Szeme kicsi. 3-10 0,5-0,6 g-s utódot hoz világra 19-21 nap vemhesség után. Közel egy hónapig szoptatja utódait, amelyek 9-10 hónapos korukban válnak ivaréretté. Két évig is elélhetnek. Erdőkben, mocsarakban, sűrű füves területeken élnek, de települések környékén is megjelenhetnek. Élőhelyükön gyakoriak, számuk 17-18 egyed/ha. Különböző gerincteleneket, kisebb gerinces állatokat esznek. Baglyok, hüllők és ragadozó emlősök fogyasztják őket.

Sorex minutus – törpe cickány. Elterjedt kis mérető faj. Törzshossza 42-62 mm, farokhossza 33-47 mm, testtömege 2,5-6 g. Hasonlít az erdei cickányra, de sokkal kisebb. Bundája felül sötétszürke, világos barna, farka alsó része fehéres. Életmódja, elterjedése az erdei cickányéhoz hasonló.

Sorex alpinus – havasi cickány. A Soproni-hegyvidéken előforduló nagyobb termetű, 75 mm testhosszat is elérő, egységesen fekete bundájú állat.

 (Fehérfogú cickányok)

Crocidura suaveolens – keleti cickány. A legkülönbözőbb, kissé száraz, de dús vegetációjú élőhelyeken, ritkás erdőkben, bokros területeken, kulturtájakon sokfelé megtaláljuk. Nehezen megkülönböztethető a házi cickánytól (C. russula), amelyet nálunk még nem sikerült megtalálni. Fogai teljesen fehérek. Bundája felül szürke, vörösbarna, alul szürkés. Farkán néhány merev szál kivételével a szőrszálak lesimulnak. Fülei jól láthatók. Törzshossza 50-80 mm, farokhossza 28-42 mm, testtömege 3-5,5 g. A vemhességi idő, 27-30 nap, végén 3-5 darab 0,45-1 g-s utód születik, amelyeket az anya 17-22 napig szoptat. Az ivarérettséget 4-6 hónapos korukban érik el. Élettartamuk 26-32 hónap. Baglyok, hüllők táplálékát adják, míg ők rovarokat, csigákat, kisebb gerinceseket fogyasztanak.

Crocidura leucodon – mezei cickány. Bundájának szürkésfehér alsó fele élesen elüt a gesztenyebarna, sötét szürkésbarna felső résztől. Farkán különálló hosszú szőrszálak láthatók. Évente 2-4 alkalommal 3-10 utódot hoz a világra. Ennek az igen gyakori fajnak az életmódja azonos a keleti cickányéval, de még inkább a száraz területeket kedveli. Az anyaállat a fiatalokat jellegzetes módszerrel (cickánykaraván) vezeti a terület. A kölykök fogukkal megkapaszkodnak az előttük haladó testvér fartájékán, az első pedig az anya farkában, és így nem vesznek el könnyen.

A fehérfogú cickányok közé tartozik a legkisebb emlős, a kisded pézsmacickány (Suncus etruscus). Súlya 1,2-2,3 g, testhossza 36-53 mm, farka csak 21-30 mm.

 (Vízicickányok)

Neomys fodiens - közönséges vízicickány. Európában két vízicickány faj él. Hazánkban mindkettő megtalálható. Általában vízhez közel él, leginkább a lassú folyású patakokat kedveli. Vízparton járatokat ás. Törzshossza 62-95 mm, farokhossza 46-74 mm, testtömege 10-22 g. Bundájának feketés felső része jól elválik a világosabb, fehéres hasi oldaltól. Fontos ismertető bélyeg a farok alsó szélén végighúzódó sörteszegély, hátsó talpán is vannak úszósörték. Füle a vastag bundában eltűnik. Farka ezüstszürke. Fogának a hegye vöröses. A nyála mérgező. 20-21 nap után születnek meg kb. 1 g-s utódok, amelyeknek a száma 3-12 lehet. Az elválasztás 1 hónapos korban történik, az ivarérettséget 6-8 hónapos korban érik el. A várható élettartamuk 2,5-3 év. Elsősorban vízi gerincteleneket, gerinceseket, halivadékokat fogyaszt. Jól úszik és bukik. Sokféle cincogó hangot ad. Baglyok, halak ragadozzák. Gyakori.

A másik vízicickánytól, a Miller-vízicickánytól (N. anomalus) általában jól elkülöníthető, mert ez utóbbi faj hasa mindig fehér, a sörtesor rövidebb a farkán, valamint a lábán is kevesebb a szőr.

18.7. ábra. a) keleti sün, b), c) erdei cickány, d) havasi cickány, e) mezei cickány, f) Miller vízicickány

Család: Talpidae Vakondokfélék

A földalatti életmódhoz alkalmazkodott család. Kulcscsontjuk egy izületen keresztül összeköttetésben áll a felkarral, mellső végtagjuk felületét a sarlócsont (os falciforme) jelentősen megnöveli, erős tarajú, széles mellcsonton nagyon erős ásóizmok tapadnak. Testük hengeres, bundájuk sima, bársonyos. Hegyes ormányukban jellegzetes csont, az os prenasale található. Farkuk rövid, fülkagylójuk kicsi, apró szemük eltűnik a bundában. A külső nemi szervek alapján nehéz a nemeket megkülönböztetni. Földalatti járatokban élnek, ízeltlábúakkal, férgekkel táplálkoznak.

Talpa europaea – közönséges vakond. Hét közeli rokon, egymáshoz nagyon hasonló vakondfaj él Európában, nálunk ez az egyetlen faj található meg. Törzshossza 11-17 cm, farorokhossza 2-3,4 cm, testtömege 60-120 g. Sűrű bársonyos bundája fekete, csak néha csillog ezüstösen. A hasi oldal csak kissé világosabb a hátnál. Egészen kicsi a szeme és a fülkagylója. A 3-4 g-s 2-9 utód 35-42 napos vemhesség után jön a világra. A szoptatási idő két hónapig tart, az elválasztás 10-12. hónapban következik be. Élettartama elérheti a 3-4 évet. Elsősorban gilisztákkal táplálkozik, de más talajban élő gerinctelent is elfogyaszt. Nappal és éjszaka egyaránt aktív. Réteken, legelőkön, kertekben,lombos erdők tisztásain a talaj különböző mélységeiben él. Járatokat ás, amelyek elhelyezkedése, szerkezete jellegzetes. Ún. lakást, táplálékszerző „vadászterületet” és összekötő folyosókat készít. Téli álmot nem alszik, a fagy elől mélyebb rétegekbe húzódik, és a korábban összegyűjtött gilisztakészletével táplálkozik. Naponta akár testsúlyának másfélszeresét is képes elfogyasztani. A nagy szárazságok idején gyakrabban lehet látni a talaj felszínén. Ragadozó madarak és kisebb ragadozó emlősok (róka, kutya, menyét) fontos tápláléka. Kiskertekből sokféle módon próbálják elűzni, változó sikerrel.

Rend: Chiroptera – Denevérek

Az emlősök egyetlen csoportja, melynek tagjai aktív repülésre képesek. Repülőhártyájuk (patagium) a farok és a hátsó láb, valamint a hátsó láb és a megnyúlt kézközépcsontok - ujjpercek között feszül. Repülésük csapongó, így könnyen elkülöníthető az éjszaka is repülő madarakétól.

A hátsó lábon egy speciális ín csatlakozik a karmokhoz, mely a test súlyát viselve behajlítja a karmot, így a függeszkedés izommunkát nem igényel. Agyféltekéik nagyok, de általában nem barázdáltak. A denevérek rendje monofiletikus, de egykor megkülönböztetett két alrendjük (Megachiroptera és Microchiroptera), parafiletikus. A molekuláris biológiai alapú szisztematikai eredmények gyakran ellentmondásban vannak a morfológiai eredményekkel.

Fogazatuk teljes, apró hegyes fogakból áll. A rágófelület V vagy W alakú. Többnyire éjszakai életmódot folytató állatok. Meghatározásuk gyakran nehéz, de egyes fajok röptükről is azonosíthatók. Határozásuknál a legfontosabbak a csonttani bélyegek, a szőrzet színe és a testméretek. Szemük aránylag kicsiny, a nálunk elő nem forduló Pteropodidae család fajainak kivételével tájékozódásukban a legfontosabb az ultrahang. Egyes családoknak fülfedőjük (tragus) van. A nappalt nyugalomban töltik, mérsékelt övi körülmények között téli álmot is alszanak. A téli álom alatt különösen érzékenyek a háborgatásra, így a hibernációból felébresztett állatok közül sok elpusztul. Az európai fajok szinte kizárólag rovarokkal táplálkoznak. Egy faj (hosszőszárnyú-denevér) kivételével Európában az őszi párzást követően a sperma áttelel, és csak tavasszal történik meg a megtermékenyítés. Általában csak egyetlen 1-7 g közötti utód születik, amelyet felnövekedéséig az anya hRendz.

Család: Vespertilionidae – Simaorrú-denevérek

Orrukon, néhány kivételtől eltekintve semmilyen függelék nincs. Fülfedőjük egycsúcsú, farkuk a farokvitorlában foglal helyet. Általában rovarokkal táplálkoznak.

(egérfülű denevérek)

Myotis myotis – közönséges denevér. Közép- és Dél-Európában elterjedt, nagytermetű, gyakori faj. Testhossza 68-82 mm, szárnyterpesztése a 45 cm-t is elérheti. Fülei nem érnek össze a fejtetőn, nincs orrfüggelékük. Farkának vége a farokvitorlától szabadon áll. Színezete felül barna, alul deresszürke. Az 50-70 napig tartó vemhesség végén egy 6-7 g-os utód születik. A szoptatási idő 6-7 hétig tart. 1-2 éves korukban válnak ivaréretté. Élettartamuk elérheti a 18 évet is. Elsősorban éjszakai lepkékre, bogarakra vadásznak. A földön pihenő rovarokra is lecsap. Csak napnyugta után aktív. A nyári és téli pihenőhelyek között vándorol, gyakran akár 200 km-es távolságot is megtéve. A ritkán erdősült területeket kedveli.Télen barlangokban, bányajáratokban, pincékben tanyázik, nyáron padlásokon, meleg barlangokban pihen. Létszáma sok helyen erősen lecsökkent, elsősorban az ember hatására (élőhely megváltozása, táplálékhiány, mérgezések). Sok helyen együtt fordul elő a hozzá hasonló, de kisebb hegyesorrú denevérrel (M. blythi).

 (vízi denevérek)

Myotis daubentoni – vízi denevér. Szinte egész Európában elterjedt faj. Testhossza nem egészen 5 cm. A vízhez közeli erdős területeket kedveli. Jellemzően a víz fölött lehet látni, amint rovarokra vadászik. Nyáron odvas fákban, padlásokon pihen, míg télen inkább barlangokat, bányákat használ lakóhelyül. Lábfeje hosszú, farka és füle viszonylag kicsi. Csak az utolsó farkcsigolyája nyúlik túl a farokvitorlán.

(törpedenevérek)

Pipistrellus pipistrellus – közönségestörpedenevér. Az egyik legkisebb termetű (Törzshossza 3-5 cm) európai denevér, amely szinte egész Európában a legkülönbözőbb élőhelyeken előfordul, és többnyire gyakori. Fülei rövidek, lekerekítettek. Háta szürkésbarna vagy rozsdabarna, hasa kissé világosabb. Apró rovarok alkotják táplálékát. Barlangokban ritkábban megtalálható. Parkokat, ritkásabb erdőket, nedves területeket kedveli. Télen épületekben, odvas fákban, sziklarepedésekben tanyázik. Nyáron lakott épületekben, ablakok spalettái mögött, faodvakban pihen. Néha nappal is látható, de a legaktívabb sötétedés után. Sok helyen az ember tönkretette az élőhelyét.

 (fecskeszárnyú denevérek)

Nyctalus noctula – rőt koraidenevér. Az egyik legnagyobb testű faj. Testhossza 7-8 cm, szárnyterpesztése 35-40 cm. Testtömege 15 és 40 g között mozog. Orra feltűnően széles, lekerekített, füle rövid, lekerekített, a szintén kicsi fülfedő a csúcsnál szélesebb, mint az alapjánál. Bundája vörösesbarna, a szárnyvitorla karfölötti részét igen dús bunda borítja. Szárnya hosszú, keskeny. Egy-két éves korukban válnak ivaréretté. Már sötétedés előtt elkezdenek nagytestű rovarokra vadászni. Kifejezetten társas faj. A nőstények a szaporodási időszakban összegyűlnek. Eredetileg erdőlakók, de ma már a lakott területeken is megtalálhatók. Télen-nyáron faodvakban, épületekben (több helyen panelházak réseiben) tanyáznak. A legtöbb helyen létszámuk erősen lecsökkent, mert élőhelyük tönkrement, az odvas fákat kivágták.

 (késeidenevérek)

Eptesicus serotinus – közönséges késeidenevér. Nagytermetű faj. Ligetes erdőkben és emberi környezetben egyaránt megtalálható. Csak ritkán található barlangokban, inkább faodvakban, sziklarepedésekben, épületekben (télen pincékben, nyáron padlásokon) tanyázik. Bundája sötétbarna. Füle rövid, fülfedője viszonylag hosszú. Csak napnyugta után kezd el vadászni nagy testű bogarakra, lepkékre. Az utóbbi időben egyedszámuk erősen lecsökkent.

 (Hosszúfülű-denevérek)

Plecotus auritus – barna hosszúfülű-denevér. Európa nagy részén elterjedt, közepes méretű (5 cm) faj. Széles szárnyainak terpesztése 25-30 cm. Legfőbb ismertető jegye a fej tetején összeérő, 3-4 cm hosszú és igen széles fülei, amelyről már repülés közben is felismerhető. 20-24 harántbarázda teszi lehetővé a fül összehajtogatását. Pihenés közben a szárny alá hajtja, így csak a hosszú, vékony fülfedő látható. Napnyugta után repül. Táplálékát közepes mérető rovarok, esetleg leveleken ülő hernyók adják. A bokros, erdős területeket, lakott területek kertes részeit kedveli. Télen épületekben, faodvakban, picékben, bányajáratokban, barlangokban a bejárathoz közel tanyázik. Nyáron elsősorban faodvakban, mesterséges odúkban pihen.

Család: Rhinolophidae - patkósdenevérek

A családba tartozó állatok közös ismertetőjegye, hogy orrnyílásukat patkó alakú bőrlebeny veszi körül, fölötte iskülönböző bőrfüggelékek vannak. Fülük nagy, fülfedőjük nincs.

Rhinolophus ferrumequinum – nagy patkósdenevér. Európa nagy részén előforduló nagytermetű állat. Testhossza 6-7 cm, szárnyterpesztése 38 cm, testtömege akár 28 g is lehet. Szőrzete vöröses színű világosbarna. Egy kicsinye valamivel több, mint 2 hónapos vemhesség után születik. 6-7 hétig szopnak, az ivarérettség körülbelül 2-3 éves korban következik be. Élettartamuk a 23 évet is elérheti. Leginkább az erdős területeket kedvelik. Télen barlangokban, pincékben, nyáron barlangokban, padlásokon pihen magánosan vagy csoportosan. A többi patkósdenevérhez hasonlóan szabadon lógca pihen, szárnyát maga köré tekerve. Röpte jellegzetes, csapongó, alacsony. Közepes és apró rovarokkal táplálkozik.

18.8. ábra. a), vakond, b) nagy patkósorrú denevér, c) hegyesorrú denevér, d) hosszúfülű denevér, e) közönséges denevér, f) korai denevér

Rend: Carnivora– Ragadozók

Változatos nagyságú, ujjon- vagy talponjáró állatok. Ujjaikon karmok vannak. Ragadozók, esetleg mindenevők. Koponyájuk tetején csonttaraj húzódik. Fogazatuk teljes, szemfogaik nagyok, íveltek, hegyesek. Érzékszerveik rendkívül jól fejlettek. Méhük kétszarvú, placentájuk korongos vagy öv alakú. Kölykeik csupaszon és vakon jönnek a világra. Téli álmot rendszerint nem alszanak.

Alrend: Feliformia – Macskaalkatúak

Család: Felidae – Macskafélék

Karcsú, izmos testű ragadozók. Arckoponyájuk lekerekített, elő- és utózápfogaik száma 3-4. Karmaik behúzhatók. Ujjon járók, mozgásuk ruganyos és nesztelen. Érzékszerveik, különösen látásuk és hallásuk rendkívül finom. Zsákmányukat rendszerint lesből, ráugrással ejtik el.

Felis silvestris – vadmacska. Busa fejű, a házi macskánál valamivel nagyobb és hosszabb végtagú, jellegzetes cirmos mintázatú ragadozó. Elsősorban olyan erdőkben él, ahol nagy tisztások is vannak. Farka vastag, tompa végű, rajta 7-9 fekete gyűrű látható. További különbség, hogy mancsa világosabb, orra barnás, tépőfoga nagyobb, bélcsatornája hosszabb. Csak kevés helyen maradtak meg tiszta populációi, legtöbbször az elvadult házimacskával kereszteződik. A hímek átlagos testhossza a 30 cm hosszú farok nélkül körülbelül 60 cm. Testtömege 5-7 kg között mozog, de a Kárpátokban találtak már 15 kg-os példányokat is. Március elején párzik. Május közepén, 63 napos vemhesség után, faodúban vagy sziklarepedésekben elli meg 2-4 (ritkán 1-8) csupasz és vak kölykét. Házimacskával kevert populációinál augusztus végén újabb alom születhet. A kölykök 4-5 hetes korukban hagyják el először a vackukat, anyjukkal először 1-0-12 hetesen mennek vadászni, és csak 4 hónapos korukban választódnak el. Ivaréretté csak életük második évében válnak. Főként éjszaka és szürkületkor aktív. Zsákmánya nyúl, rágcsáló, sőt fiatal őzgida is lehet. Megeszi a madarakat, halakat és a rovarokat is. Néha a dögre is ráfanyalodik. Territóriumát vizeletével és illatmirigyével jelöli ki. Lakóterülete elérheti a 60-70 hektárt is. Bár jól mászik, többnyire a földön tartózkodik. Hangja a házimacskáéhoz hasonló.

Lynx lynx – hiúz. Közepes mérete, egykoron Európa-szerte elterjedt macskaféle. Ázsiában is megtalálható. Ma már a legtöbb helyről kipusztult, bár az utóbbi években Magyarországon az Északi-középhegység több pontján és a Börzsönyben is megtelepedett. Alapszíne általában homokszín, hosszanti, sötétebb foltokkal. lábai hosszúak, fülpamacsai feltűnőek. 11-24 cm hosszú farkának utolsó harmada fekete. Testhossza 80 és 130 cm, vállmagassága 60 és 75 cm között váltakozik. Testtömege 18-38 kg lehet. Rendszerint tavasszal párzik, majd évente egy alkalommal március-április folyamán 1-4, leggyakrabban 2-3 kölyköt fial. A fiatalok szeme 10-12 napos korukban nyílik ki. Az első télen anyjukkal maradnak, a szexuális érettséget két évesen érik el. Elsősorban éjszaka és magányosan vadászik. Leggyakrabban nyulat, madarakat, rágcsálókat zsákmányol. Időnként fiatal őzeket és háziállatokat is elejt. Magányosak, egy átlagos hím körülbelül 300 négyzetkilométeres területet birtokol, a nőstény territóriuma ennek csak egy részére korlátozódik. Jellegzetes, magas hangon hívja a hím a nőstény a szaporodási időszakban.

Alrend: Caniformia – Kutyaalkatúak

Család: Canidae – Kutyafélék

Canis lupus – szürke farkas. Hosszúlábú, szikár ragadozó. Felálló füle hegyes, farka lompos, mellkasa széles. Bundájának alapszíne sárgás- vagy barnásszürke. Néha fekete vagy fehér példányok is előfordulnak. Körülbelül 40 cm-es farka nélkül testhossza elérheti a 140 cm-t, testtömege pedig az 50 kg-ot. A szuka valamivel kisebb. Európa nagy részéről kiirtották, hazánkban a kóbor példányokon kívül állandó jelenlétét is igazolták az Aggteleki-karszt illetve a Zemplén területéről. Szaporodási időszaka januártól márciusig tart. 60-63 napos vemhesség után földalatti vackán hozza világra 5-6 vak kölykét. A fiatalok szeme 9 napos korukban nyílik ki. Az elválasztásra 8 hetes korukban kerül sor. A kölykök gondozásában, tanításában családi közösségként mindkét szülő részt vesz. Európában a falka rendszerint a szukából és a kölykökból esetleg még a korábbi alom tagjaiból áll. Tápláléka a kisemlősöktől a nagyobb patás állatokig terjed. Vadászat közben a falka tagjai hanggal kommunikálnak.

Canis aureus – aranysakál. A farkasnál kisebb, Magyarországról egy időben teljesen eltűnt ragadozó. A nyolcvanas évektől kezdve a Dráva mentéről spontán visszatelepülése figyelhető meg. Ma már az ország tekintélyes részén megtalálható. Elsősorban a néhol bokrokkal, sűrű sövényekkel borított nyílt területeket, füves pusztákat kedveli. Gyakran a települések határáig bemerészkedik. Piszkos sárga alapszínű bundájába fekete és barna szőrszálak keverednek. 23-36 cm hosszú farkának fekete a vége. Testhossza 56-74 cm, testtömege 6,8-11 kg között váltakozik. Szaporodási időszaka január-február. 4-5 darab kölyke 60-70 napos vemhesség után áprilisban születik meg. Kotorékát vagy maga ássa vagy borzvárba, rókalyukba költözik be. A fiatalok 8 hónapos korukban már önállóan vadásznak, de teljesen függetlenné csak 10 hónapos korukban válnak. Az el nem fogyasztott táplálékot a kutyához hasonlóan elássa. Főként kisemlősöket, madarakat, tojást, gyümölcsöt, rovarokat, háztartási hulladékot eszik. Párokban vagy kisebb családi kötelékekben él. Jellegzetes kommunikációja a magas hangon való üvöltés. Monitorozása is ez alapján történik. Lábnyoma és ürüléke alapján nem lehet a kutyától elkülöníteni. Alfaja a „nádi farkas” (C. aureus hungaricus) az Alföld mocsaras területein gyakori állat volt, Arany János Toldi című művében is ez szerepelt.

Vulpes vulpes – vörösróka. Európaszerte elterjedt, néhol igen gyakori ragadozó. Eredetileg az erdős területek lakója volt, de sok más helyen is előfordul (mezőgazdasági területek, cserjés-fás-ligetes-bokros helyek, lakott területek). Elkeskenyedő arckoponyájú, lompos farkú, hegyes fülű, elliptikus szemű állat. Bundája vörhenyes, pofája, farka és hasa fehér. Színe évente a vedlések idején változik. Mellső végtagján 5, a hátsón 4 lábujj található. Teste 60 cm, farka 40 cm hosszú, testtömege 6-7 kg. Párzási időszaka decembertől februárig tart. Évente egy alkalommal 51-52 napos vemhesség után 3-8 darab, körülbelül 100 g-os, csokoládébarna, gyapjas szőrrel fedett kölyköt hoz a világra. A fiatalok szeme 10 napos korukban nyílik ki. A kotorékot 3,5 hetes korukban hagyják el először, függetlenné 8-10 hetes korukra válnak. Lakóhelyét, az ún. rókavárat vagy maga készíti vagy a borz kotorékát foglalja el. A rókalyuk körül sajátos, intenzív, fülledt szag érezhető, és táplálékának a maradványai is megtalálhatók. Jellegzetes egyenes vonalú, „zsinórozó” nyoma is. Hosszú, csavart ürüléke csontokat, rovarokat, szőrt tartalmaz. Éjszaka zsákmányolja főként kisemlősökből, rovarokból, szárnyasokból álló táplálékát, de gyümölcsöket is eszik. Különböző kaffogó és ugató hangokat ad. Az immunizálás előtt a veszettség fő terjesztője volt. Ma leginkább a rühesség veszélyezteti. Mivel nagyon gyakori, az utakon sokszor gázolják el.

Nyctereutes procyonoides – nyestkutya. A mosómedvéhez hasonló kinézetű állat. Eredeti hazája a Távol-Kelet. Az 1920-as években a Szovjetunió területén prémjéért több helyen is tenyésztették. Az onnan kiszabaduló példányok Kelet-, Közép- és Észak-Európa nagy részén elterjedtek. A sűrű aljnövényzetű lombhullató erdőket kedveli. Rendszerint valamilyen víz közelében él. Néha tűlevelű erdőben is megtalálható. Róka nagyságú, rövid lábú, sötétbarna alapszínű állat. Feje és nyaka hamuszürke, szeme körül a mosómedvéhez hasonlóan fekete folttal. Testhossza 70-80 cm, farka 15-18 cm. Áprilisban párzik, vemhessége 2 hónapig tart. Saját maga ásta kotorékában hozza világra 6-8, ritkán akár 16 darab kölykét. Mindkét szülő neveli a kicsinyeket. A hím a fiatalok függetlenné válásáig marad a családdal. Mindenevő. Főként kisebb állatokat, rágcsálókat, békákat, hüllőket, földön fészkelő madarakat, néha halakat, ősszel gyümölcsöket is eszik. Téli álmot alszik. Lábnyoma alapján is felismerhető, mivel az kerek, a lábujjak egyenletesen oszlanak meg és a karmok nyoma is látható.

18.9. ábra. a) vadmacska, b) hiúz, c) vörös róka, d) aranysakál, e) farkas

Család: Ursidae – Medvefélék

Nagytermetű, talponjáró ragadozók. Arckoponyájuk megnyúlt, 5-6 elő- és utózápfoggal. Tépőfoguk nincs. Tompa karmaikat nem képesek visszahúzni. Mindenevők.

Ursus arctos – barna medve. Az egész északi féltekén előforduló faj. Napjainkra csak néhány helyen maradt fenn Európában. Magyarországra ritkán vetődik el egy-egy kóbor példány. Színezete és testmérete rendkívül változékony. Vállmagassága 1 m körüli, testhossza 2,5 m. A hím tömege elérheti a 265 kg-ot. Az erdős hegyvidékeket kedveli. Télen sziklaüregekben, barlangokban vagy odvakban téli álmot alszik, de enyhe téli időben kijár. A nőstény januárban-februárban barlangjában hozza világra a körülbelül 500 g-os bocsokat, amelyek csak 4 hónapos korukban hagyják el a vackot. A fiatalok második életévükben válnak függetlenné.

Család: Mustelidae– Menyétfélék

A ragadozók legváltozatosabb családja. Megnyúlt testű, félig vagy egészen talpon járó ragadozók. Elő- és utózápfogaik száma 4-6. Rövid karmaikat nem tudják visszahúzni. Végbélnyílásuk körül kellemetlen szagú váladékot termelő mirigyük lehet.

Alcsalád: Mustelinaemenyétformák

Karcsú testű, megnyúlt koponyájú ragadozók. Az alcsalád tagjait Eurázsiában, Amerikában, Afrikában egyaránt megtalálni. Bundájuk finom és hosszú szőrű, a háti oldalon rendszerint barna, alul többé-kevésbé fehér vagy sárga.

Mustela nivalis – menyét. Legkisebb ragadozó emlős. Írország kivételével Európa-szerte előfordul. Háta vörösesbarna, hasa fehér. Hasi részén sötétebb pöttyök, foltok is lehetnek. Évente kétszer vedlik. Lába rövid, nyaka hosszú, feje kicsi. Átlagosan 6 cm hosszú farka egyszínű. A hímek testhossza farok nélkül 20 cm, a nőstényeké 25 cm. A hímek testtömege körülbelül 115 g, a nőstényeké csak 59 g. Sokféle élőhelyen megtalálható, főként az erdős területeket kedveli. Gyakran a városokba is beköltözik. Szaporodási időszaka márciustól augusztusig tart. Évente két alkalommal 6 hét vemhesség után 3-8 kölyköt ellik. A kicsinyeket az anya tanítja. Az elválasztásra a kölykök életének 4-5. hetében kerül sor. Az első alom tagjai gyakran az első évben már szaporodnak. Éjjel és nappal is vadászik zsákmányára, amely lehet üregi nyúl, rágcsáló, madár vagy akár nálánál nagyobb egyéb állat is. Néha halat, cickányt, ritkábban dögöket is eszik. Áldozatát mindig a tarkójánál harapja meg. Szaporodáskor vackát száraz fővel, mohával béleli. Nem alszik téli álmot. Jól úszik és mászik. Territóriumát anális mirigyének váladékával jelöli meg. Sziszegő, kaffogó, néha sikító hangot ad. Ellenségei a nagyobb baglyok, róka, vad- és házimacska illetve az ember. Populációinak nagysága a préda mennyiségétől függően váltakozik.

Mustela erminea – hermelin. A menyéthez hasonló, de annál kissé nagyobb ragadozó. Farkának a vége mindig fekete. Nyáron bundája felül barna, hasa pedig fehér, télen a farokvég kivételével mindenütt fehér. Tavasszal és ősszel vedlik. Testhossza 220-326 mm, farokhossza 80-120 mm. A hímek testtömege 200 és 440 g, a nőstényeké 140 és 280 g között mozog. A nedvesebb élőhelyeket kedveli. Márciustól júliusig párzik, de az embrió beányazódása csak a következő tavasszal következik be. Évente egy alkalommal, április-május tájékán 20-28 napos vemhesség után 4-5, ritkán 6-9 kölyköt fial. A kicsinyeket születéskor finom, fehér szőr fedi. Farkuk végén a fekete szín csak a 20. napon jelenik meg. Szemük a 27. napon nyílik ki. Bár 5 hetes korukban elválasztódnak, az anyával maradnak, és családi kötelékben vadásznak. A fiatal nőstények hamar ivaréretté válnak, és az idősebb hímekkel párzanak. Főként éjszaka, egyedül vagy amikor kölykei vannak, családi kötelékben vadászik. Áldozatát a tarkóján harapja meg. Fő táplálékát a rágcsálók adják, de megtámadja az üregi és a mezei nyulat, madarakat, hüllőket is. Néha a baromfiudvarokban is kárt okoz. Területét illatmirigyének váladékával jelöli meg. A nagyobb ragadozó madarak az ellenségei.

Mustela putorius – házi görény. Európa nagy részén, elsősorban az erdős területeken fordul elő. Gyakran az emberi települések közelében is megjelenik. Bundája dús, hosszú szőrű, sötétbarna alapszínű, hasán sárgás foltokkal. Színvariációk, világosabb vagy vörösebb példányok is előfordulnak. Kicsiny füle és szeme között valamint az orra körül fehér vagy sárga folt húzódik. Megnyúlt teste hengeres, lába rövid, nyaka hosszú. Anális mirigyének a váladéka kellemetlen szagú. A hímek kissé nagyobbak a nőstényeknél. A hím testhossza körülbelül 41 cm, farka 18 cm, testtömege elérhet a 2,5 kg-ot. Márciusban vagy áprilisben párzik. A vemhességi ideje 6 hét. Évente egy alkalommal 3-8, vak, fehér szőrű kölyköt ellik. A fiatalok őszig az anyjukkal maradnak. Rágcsálókkal, üreginyúllal, békákkal, hüllőkkel, madarakkal, tojással táplálkozik. Néha a baromfiakat is megöli. Több állatot is megöl, mint amennyit megeszik. Éjszaka vadászik. Zsákmánya megtalálásában főként szaglása segíti. Jól mászik és úszik. Télen elhagyatott épületekbe is behúzódik.

Mustela eversmanni – molnárgörény. A házi görényhez hasonló kinézetű, de annál világosabb színű állat. Csak lába és farka töve sötétbarna, máshol sárgás-világosbarna. A sztyepöv jellegzetes ragadozója, Közép-Európától Kelet-Ázsiáig. Életmódja, tulajdonságai megegyeznek az előző fajéval.

Mustela „furo” – vadászgörény. A mezei görénynél is világosabb bundájú, háziasított alak, amelynek őse vagy a házi, vagy a molnárgörény, esetleg ezek hibridje. Üregi nyúl vadászatára, patkány- és pocokirtásra használják. Szicíliában és Szardínián a megszökött példányok vadon is megtelepedtek.

Martes martes – nyuszt. A görényeknél lényegesen nagyobb, erdőlakó faj. Teste a sárgás torokfolt kivételével mindenhol sötétbarna, majdnem fekete. Évente kétszer váltja bundáját. Mérete igen változatos. A 250-280 mm hosszú farkával együtt teste körülbelül 630-760 mm hosszú. Vállmagassága 150 mm. Testtömege 0,9 és 1,5 kg között mozog. Július és augusztus között párzik, de az embrió beágyazódása csak januárban következik be. 270 nap vemhesség után március-április alatt 2-7 darab, fehér vagy sárgás szőrrel fedett kölyköt ellik. A faiatalok 2 hónapos korukban hagyják el a vackot. 6-7 hetes korukban elválasztódnak, majd hamarosan az anyát is elhagyják. Egy éves korukban válnak ivaréretté, de az első almot csak 2 éves korukban vetik. Fogságban akár 17 évig is elél. Magányosan, párokban vagy kis csoportokban vadászik. Bár tipikusan húsevő, de a gyümölcsöket vagy a mézet sem veti meg. Nappal odvas fákban tanyázik, és éjjel vadászik kisemlősöket, madarakat is magában foglaló táplálékára. Bundájáért vadásztak rá.

Martes foina – nyest. A nyusztnál valamivel kisebb, fehér torokfoltú ragadozónk. Torokfoltja a lábak felé, jobb és bal oldali részre ágazódik. Elsősorban Európa déli és középső területein honos. Teste, a 23-26 cm-es farok nélkül, körülbelül 42-48 cm hosszú. A nyusztnál gyakoribb, városokban is megtelepszik. Éjszaka zsákmányol. A baromfi- és vadgazdaság kártevője lehet.

Alcsalád: Melinaeborzformák

Zömök testű, hosszú szőrű, megnyúlt arckoponyájú, nagyobb termetű menyétféle ragadozók. 5 elő- és 6 utózápfoguk van. Lomha mozgásúak. Rendszerint mindenevők.

Meles meles – Európaiborz. Hosszú szőrű, durva bundája világosszürke, fején két hosszanti fekete sávval. Szőrszálai tövüknél feketék, majd fehérek és a csúcsuknál ismét feketék. . Hasa és lába fekete. Az egyedi színvariáció jelentős, albínó egyedek is előfordulnakFüle kicsi, csúcsán fehér. Szeme apró. Lábain 5-5 lábujj található. Testhossza 75-93 cm, vállmagassága 30 cm, testtömege 11-18 kg (egyes esetekben 28 kg) közé esik. Nappal általában a maga készítette kotorékban, az úgynevezett borzvárban pihen és csak éjszaka táplálkozik. Vegyes táplálkozású. Kiássa és megeszi a talajban élő rovarokat, lárvákat, gyökereket, gyümölcsöket, sőt a madárfókákat is. Lakóhelye akár 3 m mély is lehet. Többféle élőhelyen megtalálható, főként lomboserdőkben, ritkábban bozótosokban, nyíltabb területeken is előfordul. A párzás rendszerint júliusban történik. Vemhességi ideje 7 hónapig is eltarthat, bár az embrió beágyazódása a párzás után 7-8 héttel következik be. Évente egy alkalommal 1-5 kölyköt ellik. A kölykök csak 12 cm-esek, vakok, hátukat és oldalukat piszkosfehér szőr takarja, hasuk csupasz. 12 hetes korukban elválasztódnak. Ivaréretté a nőstények 12-15 hónapos, a hímek pedig 1-2 éves korukban válnak. Élettartama akár 12 év is lehet. Rendszerint nem alszik igazi téli álmot.

Alcsalád: Lutrinaevidraformák

Fejük lekerekített, kicsi. Fülük kicsiny, kerekded. Elő- és utózápfogaik száma 5. Ujjaik között úszóhártya feszül. Mindig vizek környékén élnek. Bundájuk a vízi életmódhoz alkalmazkodott, tömör és testhez simuló.

Lutra lutra – vidra. Régebben egész Európában, Észak-Afrikában és Ázsia nagy részén gyakori állat volt, napjainkra Európában a legtöbb helyről kipusztult vagy ritkává vált. Bundája mélybarna, torka és hasa fehéres vagy szürke. Bundájában rövid, finom és hosszabb, durvább szőrszálak keverednek. Prémjéért vadásztak rá. Testhossza körülbelül 120 cm, melynek tövénél vastag, elkeskenyedő farka az egyharmadát teszi ki. Testtömege 9 és 12 kg között mozog, bár már feljegyeztek 27 kg-os példányokat is. Végtagjain 5-5 ujj található, melyek közül a mellsőkön rövid, hegyes, a hátsókon pedig hosszabb, körömszerűen ellaposodó karmot visel. Apró füle nem emelkedik ki bundájából, és bőrredővel lezárható. 63 napos vemhesség után, az év során bármikor világra hozhatja 2-3 db, születésükkor vak és sötét szőrrel fedett kölykét. A fiatalok szeme 35 napos korukban nyílik ki. Valószínűleg anyjukkal maradnak annak következő szaporodási időszakáig. Élettartama fogságban akár 23 év is lehet. Remekül úszik, a vízben gyakran csak a lebukáskor magával vitt légbuborék-csíkot látni. Nappal a part közelében elhelyezkedő üregekben, faodvakban pihen, és csak éjszaka vadászik halakból, kisemlősökből, madarakból, rovarokból álló zsákmányára. Jelenlétére félig elfogyasztott halakból, jellegzetes, édeskés szagú ürülékéből, a vízparton kikoptatott csúzdáiról következtethetünk. Halgazdaságokban jelentős kárt okozhat.

18.10. ábra. a) barna medve, b) borz, c) görény, d) menyét, e) nyuszt, f) nyest

Rend: Perissodactyla – Páratlanujjú patások

Család: Equidae – Lófélék

Végtagjaik hosszúak, végtagonként egyetlen ujjuk (a középső) érinti a talajt, a 2. és 4. ujj a kívülről nem látható kapocscsonttá csökevényesedett; az ulna és a fibula redukálódott. Fogképletük 313-43/3133, de a szemfogak általában csak a hímeknél vannak meg, és az előzápfogak előtt foghézag található. A rágófogak magas koronájúak (hypsodontok).

A házi ló (Equuscaballus) őse a vadló (E. ferus). Ennek egyik alfaja a Przsevaszlki-ló (E. ferus przewalskii), amely a vadonban kipusztult, de fogságból visszatelepített állománya ma is megtalálható Belső-Ázsiában. A Hortobágyi Bemutató Parkban is tartják az állatot. A vadszamarak három faja közül az afrikai vadszamár (E. africanus) a házi szamár (E. asinus) őse; mindegyik faj a sivatagi-félsivatagi körülményekhez alkalmazkodott.

Rend: Artiodactyla - párosujjú patások

Nagytestű növényevő állatok. Lábukon csak a patában végződő 3. és 4. ujj fejlődik ki teljesen, másik két ujjuk csökevényes, a talajt általában nem érinti. Hüvelykujjuk teljesen eltűnik. Szemfoguk hatalmas agyarrá fejlődhet. Fogazatuk mindenevő típusú. Hallásuk és szaglásuk különösen fejlett. Faggyú- és verejtékmirigyeik mindig vannak.

Genetikai vizsgálatok alapján a rend parafiletikus eredetű, de a klasszikus morfológiai rendszertan ennek ellentmond, így ez utóbbi alapján állítjuk fel rendszerünket.

Alrend: Suina – Disznóalkatúak

Sus scrofa – vaddisznó. Bundája vastag és sötét színű, fedőszőrzete erős sertékből áll. Orra megnyúlt, vége mozgékony. Mindkét nemnek van agyara, a hímeké elérheti a 30 cm-t is. 30 cm-es farka nélkül testhossza akár 180 cm is lehet. A kanok testtömege 60 és 227 kg, a kocáké 36 és 150 kg között váltakozik. A kelet- és közép-európai egyedek nagyobbak, mint a nyugatiak és déliek. Eredetileg a nyíltabb erdőségek lakója volt, de napjainkra Magyarországon a mezőgazdaságilag művelt területekre is behúzódik, és itt jelentős kárt is okoz. Egyre inkább urbanizálódott fajnak számít, mivel a lakott területeken is megjelenik. Télen, novembertől februárig párzik. 4 hónap vemhességi idő után, március, május tájékán születnek meg a kismalacok, melyek száma almonként elérheti a 12-t is. A fiatalok jellegzetes mogyoróbarna és sárgásbarna csíkozásúak. A malacok nagyon hamar, néhány nap leteltével képesek követni anyjukat. Évente rendszerint két almot vet. Az ivarérettséget két éves korában éri el. Táplálékának zöme növényi eredetű, kedveli a makkot, de a rágcsálókat, férgeket, hüllőket, madártojásokat sem veti meg. Nappal kidőlt fatörzsek alatt pihen, majd a szürkület beköszöntekor valamint éjszaka táplálkozik. Vadászatilag értékes nagyvad. A házi sertés őse.

18.11. ábra. a) vidra, b) vaddisznó, c) dámvad, d) gímszarvas bika, e) gímszarvas tehén

Alrend: Ruminantia – Kérődző-alkatúak

Növényevő állatok, gyakran nagy csapatokban vándorolnak. Zápfogaik magas koronájúak. Felső metszőfogaik általában hiányoznak, az alsó metszők (és az alsó, metszőfogszerű szemfog) valamint a zápfogak között diasztéma van. A lábak disztális része az előző alrendhez képest megnyúlt, a 2. és 5. ujj csökevényes. Gyomruk összetett, több különálló kamrából áll; az előemésztett táplálékot még egyszer visszakérődzik és újrarágják, majd ezután halad végig a teljes bélcsatornán.

Család: Cervidae –Szarvasfélék

A hímek 8illetve a rénszarvasnál a tehenek is) tömör csontanyagból álló agancsot viselnek. Ennek tövi része, a rózsatő állandó, a felette levő agancs évente váltódik. A hímek a barkás agancsukról a bőrt az úgynevezett hántolófánál dörzsölik le. Párzási időszakban a bikák a nőstényekért kemény csatákat vívnak. Főként éjszaka aktív, óvatos állatok, így jelenlétüket gyakran csak a patanyomok és az ürülék jelzi.

Capreolus capreolus – nyugatiőz. Európa nagy részén megtalálható, bár a legtöbb szigetről hiányzik. Olaszország déli részén eltérő kromoszómatípusú őzeket találtak, amelyek feltehetően a jégkorszakot máshol vészelték át. Kedveli a sűrű aljnövényzetű erdőket, de majd minden olyan területen megtalálható, ahol elég búvóhely áll rendelkezésére. Bundája nyáron ragyogó vörösesbarna és rövid szőrű, télen szürkésbarna és hosszú szőrű. Fartükre feltűnő, fehér farka szinte láthatatlan. Hosszú szőrökkel fedett füle viszonylag nagy, belső felén fehéres. Szája fekete. A kifejlett bak testhossza körülbelül 1,2 m, marmagassága a 76 cm, testtömege 16-32 kg. A suta kisebb, tömege maximálisan 21 kg lehet. A rózsatő széles, agancsa 3, ritkábban 4-5 ágú. A párzás előtt a bak a fején levő illatmirigy váladékával megjelöli a kiválasztott területet. Nyár végén, főként augusztusban párzik. Az üzekedés alatt a bak körbe-körbe kergeti a sutát, és közben úgynevezett boszorkánygyűrűt taposnak ki. A megtermékenyített petesejt beágyazódása 3 hónapig nem történik meg. A suta sűrű bokros területen, május-június során hozza világra a fehér pettyekkel díszített bundájú őzgidákat. A gidák 2 hetes korukban anyjukkal együtt csatlakoznak a bakhoz, és családi kötelékben élnek a tél végéig, amikorra a fiatalok függetlenné válnak. Bokrok, fák levelével, fűvel, gombával, erdei gyümölcsökkel táplálkozik. Kis fák hajtásainak megrágásával néha komoly károkat okoz. Testsúlyának 3-4%-ával megegyező táplálékot fogyaszt el naponta. Hullatéka ovális alakú, fekete színű és körülbelül 1,5-2 cm hosszú. A leggyakrabban elgázolt állatokhoz tartozik.

Dama dama – dámszarvas. A Földközi-tenger vidékén őshonos szarvas, amely napjainkban Kis-Ázsiában valamint Európában a 60. szélességi körig többfelé, elsősorban dús aljnövényzetű lombos erdőkben él. Agancsa különleges, mivel a felső része lapátos, az alsó pedig hengeres. Szárhossza 65-78 cm. Nyári bundája a hátán fehér pöttyökkel díszített mély vörösbarna színű, a hasán világosabb, az oldalán jól látható fehér sávval. Október táján bundája szürkésbarnára változik és pöttyei is eltűnnek. Fehér farka viszonylag hosszú, felső részén fekete. Tükrét a farkánál találkozó két fekete sáv határolja. Az egyedek alapszíne változatos, a majdnem feketétől a fehérig váltakozik. A bikák átlagos marmagassága 90 cm, testhossza 170 cm, testtömege akár 90 kg is lehet. A tehenek valamivel kisebbek. A bikák a párzás idején (barcogás) elhagyják a bikacsapatokat, és háremet gyűjtenek maguk köré. Ilyenkor a hímek jellegzetes, mély, hangos böfögő hangot hallatnak. A párzási időszak körülbelül egy hónapig tart. A kétéves vagy idősebb tehenek 8 hónap vemhesség után nyáron a sűrű növényzettel fedett helyeken egy, ritkábban kettő vagy 3 borjút ellenek. Szükség esetén a fiatalok néhány órával születésük után már futni is tudnak. A barcogás után a bikák, a tehenek és a még nem ivarérett állatok vegyes csapatokban élnek tavaszig. Fővel, különböző termésekkel, levelekkel, gyümölcsökkel táplálkozik. Télen a fiatal fák hajtásainak a lelegelésével komoly károkat is okozhat. Főként hajnalban és szürkületkor aktív, bár elsősorban télen, nappal is látni a tehenek által vezetett csapatait. Nincs sok ellensége.

Cervus nippon – szikaszarvas. Eredetileg Kelet-Ázsiában őshonos állat, amely gímszarvas közeli rokona, de attól eltérően agancsa egyszerűbb, soha nincs 4 ágnál több rajta. Háta vörösesbarna, nyáron általában pöttyös, télen egyszerű. Feje az oldalánál világosabb és szürkébb. Fehér farka rövid. Fehér tükre szív alakú. Agancsát augusztusban tisztítja le. A bika marmagassága 82-90 cm, testhossza 120-150 cm, testtömege 55-63 kg. A tehén valamivel kisebb. Ősszel párzik, ekkor a bika torkán bozontos sörény nő. Territóriumát illatmirigyeivel jelöli, és azt aktívan védi. A bika párzáskor füttyent, majd ez a hang bőgésbe megy át. 5-6 tehénből álló háremet tart. Május-június táján elli rendszerint egyetlen, apró pettyekkel díszített borját. A gímszarvassal kereszteződhet.

Cervus elaphus – gímszarvas. Európában sokfelé igen elterjedt faj. Elsősorban a kiterjedt erdőségeket, ezen belül is az erdőszegélyeket kedveli, de gyakran előfordul kopár hegyvidékeken vagy mocsaras területeken is. Nyári bundája vörösesbarna, télen szürkébb. Párzás idején a bikának hosszú, erős szőrszálakból sörénye nő. Fehér, a háti rész közepén gyakran fekete színű farka rövid. Agancsát tavasszal elhullajtja és nyár végére újat fejleszt. Mérete jelentősen eltér a különböző élőhelyeken. A nyugat-európai egyedek és a nyíltabb területek lakói kisebbek (80 kg), a kelet- és közép-európaiak nagyobbak (300 kg). A bika marmagassága nálunk elérheti a 150 cm-t, testhossza pedig a 250 cm-t. A bőgés idején a bikák igen hangosan bőgnek. Ekkor a bikák hullatéka apró tehénlepényre hasonlít (az év egyéb szakaszaiban körülbelül 2 cm hosszú, az egyik felén tompa, a teheneké ugyanekkora, csak elliptikus). Az év nagy részében a nemek külön csapatokban élnek. Május-június tájékán, 8 hónapos vemhesség után egy, ritkábban kettő, sűrűn pettyes borjat ellik. Bár a kicsinyek elválasztása már egy hónapos korukban megkezdődik, szopásuk 8-10 hónapos korukig is eltart. A bikaborjak a második őszig, a nőstények pedig mindig az anyák csapatával maradnak. A bikák általában a negyedik, a tehenek pedig a harmadik évükben párzanak először. 20 évig is elél. Leveleket, fiatal hajtásokat, füvet, magvakat, gyümölcsöket eszik. Nappal rejtett, árnyas helyen pihen. Korán reggel és szürkületkor a legaktívabb.

Alces alces – jávorszarvas. A jávorszarvas az északi félteke sok helyén megtalálható. Néhány vándorló példány Magyarországra is elvetődött az utóbbi években. A legnagyobb szarvasfajta. A hím testhossza 2-3 m, marmagassága 1,8-2 m, testtömege 320-500 kg. A tehén kisebb, testhossza 1,2-1,8 m , testtömege 275-375 kg. Bundája szürkésbarna, megnyúlt orra jellegzetes, a hímek fejét nagy, lapátos agancs díszíti. Nyáron a nedvesebb, mocsaras erdőket, télen a szárazabb helyeket kedveli. Félénk állat, csak télen verődik kisebb csapatokba, egyébként magányosan él. Normál viszonyok között minden egyednek territóriuma van, de időnként vándorolhatnak is. Fák hajtásaival és vízinövényekkel táplálkozik. Szeptemberben, a párzási időszakban a bikák nyögő és bőgő hangot hallatnak, de háremet nem gyűjtenek maguk köré. 1-3, leggyakrabban 2 borjú május-június idején születik. A kicsinyek a következő tavaszig anyjukkal maradnak. Az ivarérettséget 3 évesen érik el. Alkonyatkor és pirkadatkor a legaktívabb. Jól úszik, és közel 60 km per órás sebességgel is futhat.

Család: Bovidae– Tülkösszarvúak

A homlokcsont két csapszerű nyúlványát hüvelyszerűen ráboruló szarutülök borítja. Felső szem- és metszőfogaik hiányoznak. Sok háziállat tartozik a családba.

Bos taurus – szarvasmarha. A XVII. században kipusztult őstulok (Bos primigenius) a háziasított formája. A kihalt őstulkotridegen tartott fajták, köztük a hosszú szőrő és szarvú brit felföldi marhának a keresztezéséből „rekonstruálták”.

Bubalis bubalis – házi bivaly . A Dél-és Kelet-Ázsiában honos vad vízibivaly (Bubalus arnee) háziasításából származik, Közép- és Dél-Európa egyes részein is gyakori háziállat. A szarvasmarhához hasonló, de szarva lapos, hátrafelé kanyarodó és a színe is sötét. Szeret dagonyázni és fürdeni. Mocsaras területeken félvad állapotban is tartható.

Rupicapra rupicapra – alpesizerge. A közép-európai magashegységekben többfelé előforduló, kecskeszerű állat. Hazánkban kóborló egyedeivel az Alpokalján lehet találkozni. Testhossza elérhet a 130 cm-t, marmagassága 70-80 cm, testtömege 30-50 kg. A nőstények sokkal karcsúbbak a hímeknél. Téli bundája sötétbarna, fején és torkán jellegzetes fehér csíkokkal. Nyáron színe világosabb. Csapatban élnek. Októbertől decemberig tartó párzási időszakban, a bakok mély morgó, bégető hangot adnak és egymást kergetik. A gidák tavasszal vagy kora nyáron születnek. Félénk állatok, megriadva füttyentő hangot adnak. Füvet, levelet, fiatal hajtásokat eszik. A legmeredekebb sziklás területeken is biztonságosan közlekedik, akár 6 m széles szakadékokat is képes átugrani.

Ovis orientalis musimon – muflon. Kisázsiai vadjuhok félig háziasított formája, melyet már az ember telepített be Európába. (A teljesen háziasított alak a házijuh, Ovis aries) A szárazabb hegyvidéki erdőket kedveli. Alapszíne vörösesbarna, a lábak vége fehér. Jellegzetes fehér folt, az úgynevezett nyereg látható a kosok két oldalán. A hímek fejét spirál alakú szarv (csiga) díszíti. A jerkéknek nincsen vagy csak rövid, enyhén hajlott szarvuk van. Testhossza 110-130 cm, farka 3,5-5 cm, marmagassága 65-75 cm, testtömege 25-50 kg. Télen párzik. 150 nap vemhesség után 1-3 bárányt ellik. A kicsinyek az ivarérettséget 18 hónapos korukban érik el. 20 évig is élhet. Éjjel és nappal is aktív, vándorol. Kisebb csapatban él, amelyet egy öreg jerke vezet. Füvekkel, lágyszárú növényekkel táplálkozik. Néha komoly kárt okoz, mivel a sziklagyepekben gyakran gyökerestül tépi ki a füvet, emiatt a meredek oldalakról a víz lemossa a talajt.

18.12. ábra. a) szikaszarvas, b) őz bak, c) ős suta és gida, d) jávorszarvas, e) zerge, f) szürkemarha



[1] Hipocerk farokúszó: az alsó ága nagyobb.