4. fejezet - A protiszták rendszeres áttekintése

Tartalom

4.1. A protiszták biodiverzitása
4.2. Taxonómiai összefoglaló
4.3. Az Opisthokonta szupercsoport
4.3.1. Microsporidia – Kisspórások (Fungi)
4.3.2. Nucleariidae
4.3.3. Myxozoa – Nyálkaspórások (Metazoa)
4.3.4. Choanozoa – Galléros-ostorosok törzse
4.3.5. Filastera
4.3.6. Ichthyosporea
4.4. Az Amoebozoa szupercsoport
4.4.1. A Lobosa altörzs
4.4.2. A Conosa altörzs
4.5. Az Archaeplastida szupercsoport
4.6. A Rhizaria szupercsoport
4.6.1. A Cercozoa törzs
4.6.2. A Retaria törzs
4.7. Az Alveolata szupercsoport
4.8. A Stramenopila szupercsoport
4.8.1. A kovaostorosok osztálya – Dictyochophyceae
4.8.2. A labirintusgombák törzse – Labyrinthulomycetes
4.8.3. A Bicosoecida csoport
4.8.4. A Gyöngyállatkák törzse – Opalinata
4.8.5. A valódi napállatkák csoportja – Actinophryda
4.8.6. A Blastocystea osztály
4.8.7. A petespórás gombák törzse – Oomycetes
4.8.8. A Hyphochytriales törzs
4.9. A Hacrobia klád
4.10. Az Excavata szupercsoport
4.10.1. A Heterolobosa törzs
4.10.2. Az Euglenozoa törzs
4.10.3. A Metamonada törzs
4.11. Protista incertae sedis

4.1. A protiszták biodiverzitása

A protiszták biodiverzitása becslések szerint többszöröse annak, amit a leírt fajok száma mutat. A molekuláris filogenetika és a modern mikroszkópia új lendületet adott a mikroeukarióták diverzitáskutatásának. A biodiverzitás mértéke az 1990-es évek közepén megosztotta a kutatókat: az egyik tábor hívei szerint viszonylag kevés, de kozmopolita protisztafaj létezik, a másik tábor viszont nagyságrendekkel nagyobb fajszám, köztük rejtett fajok létezése mellett érvelt és a protiszta endemizmusokra (adott földrajzi területen kialakult és csak ott, meghatározott élőhelyeken jellemző fajok) hívta fel a figyelmet. A szekvenciaadatok gyarapodásával és a „standardizált” biometriai elemzésekkel alátámasztott morfológiai leírások számának növekedésével az utóbbi tábor meglátása tűnik helyesnek.

A különböző protisztacsoportok kutatói a környezeti mintákban található szekvenciaadatok alapján (metagenomikai vizsgálatok) becsléseket tettek az adott csoport fajszámára. Csoportonként összevetve az ismert és becsült fajok számát, úgy tűnik, a recens protiszták biodiverzitásának a felét sem ismerjük. A protiszták számára az állati evolúció egy fontos lehetőséget kínál: ez az állati test forrásként való hasznosítása. Az endobionták széles skálája él a legkülönfélébb állatokban, amelyeknek mostanáig csak töredékét ismertük meg. Például az Alveolata-k között, főként a parazita csúcsszerves spórásoknál maradt rendkívül nagy mennyiségű feltáratlan faj: az ismert hatezren fölül milliós nagyságrendűre teszik a leírásra váró specieseket (Adl és mtsai 2007).

Az ismert fajok számának növekedése mögött más tényezők is lehetnek. Sok olyan élőhely van, ahol nem folytak rendszeres gyűjtések, köztük például olyan extrém élőhelyeken, mint a mélytengerek alzata, vagy termálvizek, kontinentális sós vizek. Számos faj leíratlan marad még egy-egy jól kutatott élőhelytípus (tenger, édesvíz) vizsgálatánál is, akár a mikroszkópos, akár a szekvenciavizsgálatok eredményei alapján. Új fajok tekintetében a terresztris élőhelyek között meglepő módon a sivatagok is fontos forrásnak bizonyultak: a Foissner és munkatársai által 2002-ben Namíbiából leírt közel 180 új faj nagy része sivatagi endemizmus (Corliss 2003). A világ legnagyobb szalinitású vízi élőhelye a Földközi-tenger keleti medencéjének mélyén található (Thetis hiperszalin mélytengeri medence, 3258-3415 m). A nemrégen felfedezett, több szempontból extrém élőhelyen 348 ‰-es, páratlanul nagy szalinitás uralkodik, közelítőleg tízszerese a felszínközeli tengervízének. Ezen az anoxikus élőhelyen egy eddig ismeretlen, sótűrő eukarióta biótát tártak fel, amelyet gombák és egysejtűek alkotnak, elsősorban csillósok, heterokont algák és kinetoplasztidák: valamennyien új fajok a tudomány számára (Stock és mtsai 2012).

Az egysejtűek földrajzi elterjedéséről sokáig az az általános nézet uralkodott, hogy döntően a szél vagy a víz által terjednek. Jól körülhatárolható földrajzi elterjedést csak kevés egysejtűnél ismerünk. A legtöbbet idézett példa a házas amőbák Nebela genusza, ahol egy sor faj csak az egykori Gondwana szuperkontinens területeiről mutatható ki. Igaz ez az Apodera vas fajnál vagy az eddigi ismeretek szerint csak Dél-Amerikából ismert Arcella rota fajra, amit Daday Jenő[13] magyar zoológus írt le.

Dacára annak, hogy számos morfofaj a világ minden táján előfordul, az újabb vizsgálatok arra utalnak, hogy az egysejtűek – a korábbihoz képest nagyobb arányban – rendelkeznek jellemző áreával. 2011-ben metagenomikai vizsgálatot végeztek a Karib-tenger egyik medencéjében a protiszta-biodiverzitás megismerésére. A közösségi PCR-vizsgálat eredményei átütőek voltak: egy nagy kiterjedésű területen három mintavételi helyen, több mélységi zónából, eltérő biogeokémiai jellemzők mellett, szezonális ismétlésekkel 36000 fajt sikerült azonosítani >99%-os bizonyossággal. Ez a fajgazdagság még így is csak a töredéke a teljesnek, amit egyes források 100–500 ezerre becsülnek. A kapott eredmények alátámasztják azt az előfeltevést, hogy léteznek jól körülhatárolt földrajzi elterjedést mutató – akár endemikus – protiszta fajok (Stern és mtsai 2010).



[13] Daday Jenő (1855–1920): zoológus, számos vízi állatcsoport mellett a soklábúakkal és az egysejtűekkel is foglalkozott, nevéhez köthető két, a déli féltekén elterjedt Arcella faj, valamint az erdélyi szalinákban talált egyéb új egysejtű fajok leírása. Legtöbbet különböző kisvizek mikroszkópos élővilágát vizsgálta. Ő szerkesztette a magyar állattani szakirodalom első referencia-köteteit.