4.4. Az Amoebozoa szupercsoport

Az Amoebozoa szupercsoport a taxonómiában törzsnek felel meg. Csupasz és házas amőbák, kevés ostoros egysejtű (Multicilia, Phalansterium spp.), az Archamoebea csoport, a nyálkagombák (Mycetozoa) és egy kis protiszta csoport, a Breviatea tartozik ide (Smirnov és mtsai 2011). A szupercsoport rendszere a molekuláris filogenetikai vizsgálatokkal kapott kládok alapján készült.

Amöboid és/vagy ostorral mozgó trofozoita jellemző rájuk, környezeti vagy más hatásra sokan betokozódhatnak. Állábuk rendszerint lobopódium azaz lebenyes álláb, de ennek számtalan változata is előfordul. Ivaros folyamat vagy meiózis a többségüknél nem figyelhető meg. A mitokondriumokban csöves (tubuláris) kriszták vannak. A sejtmagvak száma csoporttól függ, lehet egy vagy több.

A Lobosa altörzs monofiletikus, az idetartozó csoportok filogenetikai kapcsolatai egyértelműek, így egy biztos alapokon álló taxonómiai rendszert is sikerült rá kidolgozni. A Conosa altörzsben még nem sikerült a nagy kládok rokonsági kapcsolatát feloldani, az Archamoebea, Mycetozoa és Variosea kládok tartoznak ide. (A Breviatea csoport kapcsolatai még feltáratlanok.)

4.4.1. A Lobosa altörzs

Amöboid mozgású csupasz és házas amőbák. Soha nincs ostoruk vagy alapi testjük. Szabadonélők vagy obligát, ill. fakultatív patogének. A szabadonélők bakterivor, algivor, detritivor és karnivor fajok, utóbbiak rendszerint nagyobb méretűek és más egysejtűeket fogyasztanak. Néhány fungivor faj is ismert. A patogén fajok gerinces állatok idegszövetében vagy a bőrfelület sérüléseinél pusztítanak.

4.4.1.1. A csupasz amőbák

A csupasz amőbák (gymnamoebae, egykor taxon, ma már csak gyűjtőnévként használatos) morfológiai bélyegek alapján faji szintig általában nehezen vagy nem azonosíthatók, amint ezt molekuláris biológiai vizsgálatok több esetben igazolták. A hagyományos morfológiai alapú osztályozás a sejt mérete, alakja és mozgásának sajátossága nyomán született. Ezen az alapon néhány genusz ma is könnyen azonosítható (Amoeba, Chaos, Mayorella, Thecamoeba, Vannella, Saccamoeba, Hartmannella stb.). A genuszokon belül azonban jóval több faj van, mint amit morfológiailag el lehet különíteni.

A csupasz amőbák mitokondriumaiban a csöves kriszták elágazóak, ezért ramikrisztátának is nevezik őket. Sejtfelszínük fénymikroszkóppal sokszor csupasznak tűnik, tehát nincsen theca vagy pedig lorica, ill. testa típusú, nyílással rendelkező házuk. A sejthártya teljes felületét boríthatja a glycocalyx, azaz mukoprotein sejtköpeny (csak elektronmikroszkóppal tehető láthatóvá, többnyire amorf, strukturálatlan), vagy erősen fénytörő, szabályosan elrendeződő filamentumokból álló, kutikulának nevezett réteg. Olykor különböző alakú és minőségű parányi lemezkék vannak a sejt felületén amelyek elektronmikroszkópos szerkezete fontos határozó bélyeg lehet.

Nagyon sok faj átlagos mérete 25 µm alatt van, de léteznek 1 mm-t is meghaladó termetű óriások is. Minden lehetséges élőhelytípusban előfordulnak csupasz amőbák: tengerben, édesvízben, talajban. Aktivitásuk vízhez kötött, zömük kiszáradáskor betokozódik. A ciszták külső morfológiája is fontos határozóbélyeg. A ciszták széllel terjedhetnek, sok faj ezáltal a legkülönbözőbb élőhelyekre eljuthat. Számos faj nem érzékeny az élőhelyre (ubikvista fajok). A talajban különösen magas a ciszták száma, itt a protozoonok köréből a csupasz amőbák a domináns baktériumfogyasztók. A vízi élőhelyeken különösen a víz-levegő (neuszton) és víz-üledék határfelületeken (benthosz felszíne) számottevőek, de a legapróbbak a szeszton (lebegő holt szerves anyag) felszínét is benépesítik.

A fénymikroszkópos azonosítás legfontosabb szempontjai a következők.

  1. A kúszó alak formája, amelyet lehetőleg úgy kell megfigyelni, hogy a mozgást ne befolyásolja a fedőlemez. Ideális a függőcsepp készítmény vagy inverz mikroszkóp használata vízimmerziós lencsével. Kúszás közben az amőba vagy lapított vagy hengeres alakot vesz fel. A hengeres testűek lehetnek monopodiálisak (más néven: limax alak) vagy polipodiálisak. Az álláb alakja is fontos jellemző. A legtöbb amőba egy anterior (elülső) álláb előrenyújtásával halad előre, vagy az előrenyúló állábból továbbiak erednek és ezek együttesen „húzzák” előre a sejtet. Az anterior szél mentén mellék-állábak (ú.n. szubpszeudopódiumok) is eredhetnek, amelyek a fő állábnál kisebbek (hosszúak vagy rövidek, vékonyak vagy vastagok, ujjalakúak vagy kúposak, elágazók vagy egységesek). A fő álláb elülső részén (vezető él) gyakran megfigyelhető egy áttetsző, fénymikroszkopikusan szemcsementes rész, amelyet hyalin sapkának neveznek. Ennek sajátosságai (vékony, széles, hiányzik) határozóbélyegek. Az amőbák haladással ellentétes irányban levő gyakran jól elkülönülő testrészét, a poszterior testvéget uroidnak nevezik. Sok amőbánál az uroidális rész morfológiailag erősen eltér a sejt többi részétől (általában gumószerűen vagy gömbalakban befűződik, lehet szederformájú, szemölcsös vagy bolyhos felszínű, vagy a gömbszerű duzzanatról eredő hosszabb-rövidebb vékony nyúlványokat húzza maga után).

  2. A lebegő alak formája szintén jellemző lehet, ezt akkor lehet megfigyelni, ha az alzatról hirtelen leválasztott amőbát mikroszkóppal vizsgáljuk. A lebegő alakok általában gömbszimmetrikusak, rajtuk vagy egyáltalán nem figyelhető meg kinyújtott álláb, vagy ellenkezőleg, hosszú állábak erednek sugárirányban, esetleg számos nagyon rövid álláb nyúlik ki radiálisan a sejtből.

  3. A ciszta alakja és struktúrája fontos bélyeg.

  4. A sejt mérete szintén határozó bélyeg. A kúszó alak hossza és szélessége, a mellék állábak és az uroidális filamentumok hossza, a lebegő alak állábainak hossza egyaránt jellemző.

  5. A csupasz amőbák citoplazmájában jellemző a kristályzárványok előfordulása. Vannak csapott, bipiramidális formák, de lehetnek lemezalakú kristályok is. Léteznek szabálytalan alakú egyéb zárványok is, amelyek összessége szemcsézett külsőt kölcsönöz a citoplazmának (ld. 3.3.a ábra).

  6. A sejtszervecskék közül a lüktető űröcskék jelenléte – hiánya, száma, aktivitásának tulajdonságai jellemzőek. A legtöbb csupasz amőba egyetlen sejtmaggal rendelkezik, de néhányan két- vagy többmagvúak. A sejtmag rendszerint gömbölyű és egyetlen központi helyzetű nukleólusza van. Néha a nukleólusz lebenyes vagy szemcsés felépítésű. A citoplazmában alkalmilag megfigyelhetők zoochlorellák (szimbionta egysejtű zöldalgák, amelyek egyenként vacuolába zártan találhatók, ld. 1.2.a ábra).

A Mayorella nemre a közepes méret (100–350 µm) jellemző, a kúszó alaknál az anterior részen a hyaloplasmából vastag, kúposvégű, ujjalakú mellék-állábak erednek. A lebegő alakra a hosszú, sugárirányban kinyúló állábak jellemzőek. A sejtnek erős, határozott kontúrja van, amely főként a 200 nm vastag kutikulának köszönhető. Egyetlen vezikuláris típusú sejtmagja van amely a sejt hátsó harmadában foglal helyet. Igen jellemzőek a citoplazmában a különféle kristályzárványok, amelyek szórtan, vagy kis csoportokban helyezkednek el. Cisztát nem képeznek. Mind tengerben, mind édesvízben nagyon elterjedtek a Mayorella fajok, közülük eddig közel 30 ismert.

4.6. ábra. Csupasz amőbák mozgása a) Chaos sp. b) Mayorella sp. c) Saccamoeba sp. d) Saccamoeba uroidja e) csupasz amőba lebegőalakja a-e:VIDEÓK

4.6. ábra. Csupasz amőbák mozgása a) Chaos sp. – felső sor bal oldali videó; b) Mayorella sp. – felső sor jobb oldali videó; c) Saccamoeba sp. – középső sor bal oldali videó; d) Saccamoeba uroidja – középső sor jobb oldali videó; e) csupasz amőba lebegőalakja – alsó videó

A Thecamoeba genusz fajai kis vagy közepes méretűek (30–350 µm), kúszó alakban hosszúkásak és lapítottak, gyakran a hossztengellyel párhuzamos lefutású ráncok, redők figyelhetők meg a sejt felszínén. A sejt határozott kontúrja a sejtfelszínt borító vastag, amorf glycocalyxnak tulajdonítható. Egyetlen fő állábuk van, mellék-állábak nincsenek. A szélesen szétterülő anterior részen a vezető él mentén vastag hyaloplasma sáv húzódik. A poszterior részen egyes fajoknál kis göb alakú uroid látható. Az egyetlen mag gömbölyű vagy ovális, a nukleólusz lehet tömör vagy szórt, olykor 2–3 szemcse a maghártya mentén. Cisztaképzésük nem ismert. Talajból, édesvízből, tengerből közel húsz fajt írtak le.

Az Amoeba genuszba zömmel nagy méretű fajok tartoznak (220–760 µm), bár 15 µm-es parány is ismert köztük. Többségük polipodiális, egy központi hengeres állábbal amelyen áttetsző ektoplazma bordák lehetnek. A táplálékkal teli sejt gyakran szabálytalan gömbölyded formát ölt. Egyes fajoknál szederszerű uroid látható. Egyetlen sejtmagjuk van, a sejtfelszínt vagy szabályosan elrendeződő filamentumok borítják vagy amorf sejtköpeny. Sok kristályt tartalmaznak, édesvíziek. Az Amoeba proteus a citológiai vizsgálatok kedvelt alanya. Kúszó alakja több mint 600 µm hosszú, magja ovális, oldalról lapított lehet. Nyugodt, mocsaras állóvizek alzatán élő bakterivor és karnivor faj. Törzsgyűjteményekből kereskedelmi úton is beszerezhető.

A Saccamoeba genusz monopodiális, mellék-állábak nincsenek, akár 175 µm nagyságú kúszó alakkal. Kis göb alakú uroidjuk lehet, bolyhos vagy szemölcsös felszínű. Többeknél vannak citoplazmatikus kristályok. Lüktető űröcskéjük gyakran kidudorodó. Lebegő alakban szabálytalanul álló pszeudopódiumokat képeznek. 7 fajuk édesvízi vagy tengeri.

A Cochliopodium fajok felszínén parányi kerek lemezkékből álló tectum látható, kúszó alakjuk ovális vagy kerek, a sejt fő tömege középen kidomborodik, a szegélye áttetsző hyalin, az innen eredő állábakból kisebb, szintén hyalin mellék-állábak ágazhatnak ki. A poszterior részen vékony filamentumokat húzhatnak maguk után. Zavarásra legömbölyödnek, néhány faj cisztát képez. Többnyire kis termetűek (>50 µm). Édesvíziek.

4.7. ábra. Csupasz amőbák jellemző morfotípusai a) Thecamoeba sp. b) Saccamoeba sp. c) Cochliopodium bilimbosum d)-e) Flamella spp. f) ismeretlen daktilopódiumos amőba g) ismeretlen csupasz amőba

4.7. ábra. Csupasz amőbák jellemző morfotípusai a) Thecamoeba sp. b) Saccamoeba sp. c) Cochliopodium bilimbosum d)-e) Flamella spp. f) ismeretlen daktilopódiumos amőba g) ismeretlen csupasz amőba

Az Acanthamoeba fajok kisméretű, közelítőleg háromszög vagy trapéz alakú viszonylag lapított testű amőbák. A sejt szélén hyaloplasma látható, amelyből számos vékony, kihegyesedő mellékálláb ered, amelyek az alapjuk közelében elágazhatnak. Ezeket a tüskére emlékeztető parányi állábakat acanthopodiumnak nevezik. A citoplazmában az egy sejtmag mellett gyakran figyelhetők meg parányi olajcseppek. Az aktív alak mellett cisztaképzés is jellemző. A ciszta morfológiája döntő a genusz és a fajok azonosításában. Aerobok, de mikroaerob és anaerob környezetet is elviselnek; opportunista humán patogének. Az A. castellani kúszó alakja 15–25 µm, cisztája 10–20 µm, fala két rétegű, a külső felszíne ráncolt, a belsőé vastagabb és sokszögletű, a sarkokban kis pórusokkal. Kitokozódáskor a trofozoita egy póruson keresztül bújik ki a cisztából. A többi fajhoz hasonlóan édesvízben és nedves talajban él, koprofág.

Az 1980-as évektől vált ismertté az Acanthamoeba keratitisz, a fejlett ipari társadalmak egyik újonnan jelentőssé váló betegsége amely jelentős gyakorisággal fordul elő a kontaktlencsét viselő városi népesség körében. A szaruhártyán megtelepedő amőbák a hámsejtek sérülését, fájdalmat és komoly látászavarokat okozhatnak, a szaruhártya megvastagszik, az átlátszósága csökken, gyulladásos folyamatok kezdődnek és orvosi kezelés híján a kórokozó a retináig is eljuthat. A kezelés klór-hexidin-glukonáttal, polihexametilén-guaniddal, ketokonazollal stb. történik. Alkalmanként a tüneteket összetévesztik gomba keltette keratitisszel vagy herpesz vírus hatásával; ritkán beljebb is hatolhat az amőba és az érhártyát, sőt, a retinát károsítja (chorio-retinitis). A betegség legsúlyosabb fokozata a vakság, de az időben észlelt tünetek esetében az orvosi kezelés megszűnteti a fertőzést.

Acanthamoeba fajok (pl. A. castellani, A. culbertsoni) halálos kimenetelű granulómás amőbás meningo-enkefalitiszt (GAME vagy GAE) okozhatnak. Az ismert esetek többségénél a halál után azonosították a kórokozót. A szabadonélő amőba az orrnyálkahártya mentén felhatol az agyba, és ott az idegszövetben táplálkozik és szaporodik. Mások szerint a primer fertőzés a tüdőn át történik, onnan jut el az amőba a központi idegrendszerbe. Ezen elképzelés szerint terjedése a keringési rendszeren keresztül valósul meg, mert az agyban is az erek mentén találni az egysejtűeket. Egérben, patkányban, majmokban és emberben figyelték meg. Igen ritkán észlelik, 1991 óta világszerte összesen 400 körüli eset ismert. Valószínű, hogy az ismeretlen okú gyorsan bekövetkezett halálesetek egy részének hátterében is GAME áll. A páciensek zöme immunhiányos vagy krónikus betegségben szenved, de kockázatnövelő tényezők a cukorbetegség, májbetegségek, transzplantáció, szteroid gyógyszerek. Az Acanthamoeba fajok gyakran előfordulnak úszómedencékben. Az innen izolált fajokkal mesterségesen nagyobb gyakorisággal lehet kísérletesen fertőzést előidézni, mint a természetes környezetből izolált populációkkal. A bakteriális környezet és az Acanthamoeba jelenléte között úszómedencékben nem találtak összefüggést. A klórral szemben a ciszták igen ellenállók. A fertőzött egyének a fenti betegségek mellett gyakran klórozott úszómedencében is fürödtek a tünetek kialakulását megelőzően. Ezért a közfürdőkben tanácsos lenne a bakteriális szűrővizsgálatok mellé a szabadonélő amőbákét is felvenni. A granulómás enkefalitisz tünetei a következők: mentális állapot romlása (86%), rohamok (66%), féloldali bénulás (53%), agyhártyák fájdalma (40%), látási zavarok (26%), mozgáskoordinációs zavarok (20%), láz, fejfájás, kóros szöveti elváltozások a bőrön. Ezek a tünetek a halál beálltáig megmaradnak, amely 7–120 napon belül, átlagosan 39 nap múlva következik be.

4.8. ábra. Az Acanthamoeba genusz a) Acanthamoeba polyphaga akantopódiumokkal (pásztázó elektronmikroszkópos felvétel, forrás: CDC, Janice Haney Carr) b) Acanthamoeba faj cisztája emberi agyszövetben (festett készítmény, forrás: CDC/9927)

4.8. ábra. Az Acanthamoeba genusz a) Acanthamoeba polyphaga akantopódiumokkal (pásztázó elektronmikroszkópos felvétel, forrás: CDC, Janice Haney Carr) b) Acanthamoeba faj cisztája emberi agyszövetben (festett készítmény, forrás: CDC/9927)

Az Acanthamoeba fajok közegészségügyi jelentőségének felismerése miatt a genusz beható molekuláris biológiai kutatások alanya. Már többtíz sorszámmal jelölt genotípusa ismert, amelyek közül egyesek (pl. a T4 csoport) patogének, hajlamos lehetnek keratitisz és GAME kialakítására. A fajok, tenyésztörzsek termotolerancia vizsgálata több fajnál/törzsnél 37ºC körüli szaporodási optimumra derített fényt.

Az Acanthamoeba fajok citoplazmájában gyakran elszaporodnak humán kórokozó baktériumok, elsősorban Legionella, Pseudomonas-rokon és más fajok, pl. az MRSA (methicillin-rezisztens Staphylococcus aureus) a kórházi betegségek, nozokomiális fertőzések egyik fő ágense. Az amőbában intenzíven osztódnak, és mivel emberépítette környezetben (vízvezetékek, klímaberendezések, vagy kórházi vezetékrendszerek falán) is rendszeresen kimutathatók, a belőlük potenciálisan kiszabaduló baktériumok azonnal fertőzhetnek. Az Acanthamoeba fajokat és más szabadonélő amőbákat (FLA – free-living amoebae) ezért joggal nevezik a mikrobiális világ trójai falovainak.

A Balamuthia mandrillarist először egy majom, a mandrill agyából mutatták ki 1990-ben. Azóta más majmokban (emberszabásúakban is), továbbá emberben, lóban, birkában is megtalálták. Morfológiailag nagyon hasonló az Acanthamoeba-khoz, visszamenőleg több humán granulómás enkefalitisz esetet ennek a patogénnek tulajdonítanak. 1997 óta 63 fertőzéses eset fordult elő, valamennyi letális kimenetelű, a patogén azonosítása már post mortem történt. Az áldozatok valamennyien egészséges emberek voltak és napok vagy hetek alatt következett be a halál. Többségüknél orrtájéki, néhánynál bőrfelszíni kóros szövetelváltozásokat is találtak (Balamuthia-s dermatitisz, pneumonitisz). A kórokozó valószínűleg nem az érpályában, hanem az erek mentén terjed szét a szervezetben és jut el a központi idegrendszerbe. Szabad természetben ezt a fajt még nem azonosították, de feltételezik, hogy a mérsékelt övben elterjedt. A Sappinia diploidea a harmadik amőbafaj, amely bizonyítottan humán fertőzést (GAE) idéz elő, de az Acanthamoeba és Balamuthia fajokkal szemben egészséges embert támad meg (Walochnik és mtsai 2010).

4.4.1.2. A lobopódiumos házas amőbák

A lobopódiummal mozgó házas amőbák csoportjában (Arcellinida rend) a sejt az osztódás során képződő egynyílású házban foglal helyet, amelyet élete során soha sem hagy el (testa, ill. tectum típusú ház). A nyíláson (pseudostoma) keresztül kibocsájtott állábaival érintkezik a külvilággal. A kibocsájtott állábbal mozog és szerzi táplálékát. A házon belül a sejtet parányi vékony állábak rögzíthetik a házhoz (epipódiumok). A ház vagy a külvilágból felvett szemcsék (xenoszómák: pl. homokszemek, kovamoszatvázak) összeragasztásával készül – az ilyet agglutinált háznak hívják (pl. Difflugia fajok) –, vagy keveseknél a sejt a maga által szintetizált szervetlen építőelemeket (idioszómák: ovális kovalemezkék a vízben oldott kovasavból szintetizálva) rendezi el szabályos módon (Quadrulella spp.). Kevés házas amőbánál tiszta fehérjéből készült áttetsző ház figyelhető meg. Az állábak vékony vagy vastag lobopódiumok, fénymikroszkóppal általában kevéssé tűnnek szemcsézettnek. Számuk és alakjuk, leghosszabb méretük, gyorsaságuk fajra jellemző. A sejtmagvak száma legtöbbször egy, de van ahol kettő vagy akár tíz-húsz. A magvacskák elhelyezkedése alapján megkülönböztetünk vezikuláris magot, ahol egyetlen, centrálisan elhelyezkedő nukleólusz található (körülötte lehet több egészen kicsi is), valamint ovuláris magot számos kisebb, szórtan elhelyezkedő magvacskával. A lüktető űröcskék mennyisége is faji bélyeg. A citoplazma többnyire jól strukturált: a nyílás közelében helyezkedik el a számos emésztő űröcske, középtájon oldalt a lüktető űröcske(ék), a poszterior részen, vagyis a ház fundusánál egy fénymikroszkóppal nézve áttetsző, szemcsementes régió, az ú.n. chromidium, amely a magot tartalmazza. Ez az áttetsző rész igen gazdag endoplazmatikus retikulumban (belső rész) és Golgi-készülékekben (periféria). A Golgi-készülékben keletkezik az építőelemeket összeragasztó szerves cement és az idiosomák (pl. kovalemezkék) is (ld. 2.6.d,e,h ábra).

A genuszok megkülönböztetése a ház alapján könnyű, a fajok azonosítása viszont sokaknál nehéz vagy lehetetlen a morfológiai tulajdonságok fajok közötti folyamatos átmenete miatt. A főbb szempontok a fajok elkülönítésénél a ház mérete, alakja – különös tekintettel a pseudostoma környékére –, és agglutinált házaknál a szemcséket összeragasztó szerves cement elektronmikroszkópos szerkezete. A felhasznált építőanyagok köre részben élőhelyfüggő, ezért mint bélyeg nem mindig megbízható. A többi azonosításra használható bélyeg a fentiekben leírt sejttani tulajdonságok szerint alakul, nehézséget jelent azonban, hogy a nagyméretű, durva homokszemcsékből álló gömbölyded házak belsejébe nemigen lehet bepillantani.

Méretük 20–400 µm között van, de újabban jóval kisebb fajokat is sikerült kimutatni (Kiss és mtsai 2009). Szaporodásuk egyszerű kettéosztódással történik, akárcsak a csupasz amőbáknál. Az osztódás előtt a sejt állábai segítségével elkészíti a leánysejt házát, ezt követően történik meg a mitózis (típusa: zárt ortomitózis) és a citokinézis. Ivaros folyamat részleteiben nem ismert, egyetlen esetben egy ciszta elektronmikroszkópos metszetén találtak meiózisra utaló jelet.

Kedvezőtlen körülmények között betokozódhatnak, a ciszta a házon belül legömbölyödik és a széllel messze sodródhat. Egyesknél preciszta állapot is megfigyelhető, amikor a sejt még nem gömbölyödik le teljesen, csupán a nyílásban jelenik meg egy kompakt tömítőanyag és az anyagcserefolyamatok lelassulnak.

4.9. ábra. Házas amőba ciszták a) a cisztaképződés elején a sejt legömbölyödik (Apodera vas) b) a betokozódott sejt körül vastag cisztafal látható, belsejében nem különböztethetők meg látható struktúrák (Heleopera sylvatica)

4.9. ábra. Házas amőba ciszták a) a cisztaképződés elején a sejt legömbölyödik (Apodera vas) b) a betokozódott sejt körül vastag cisztafal látható, belsejében nem különböztethetők meg látható struktúrák (Heleopera sylvatica)

Házas amőbák minden aerob körülményeket biztosító élőhelytípusban előfordulhatnak, a tengerparti homokos üledék intersticiális tereitől a különböző édesvízi habitatokon át a talajig. A fajok egy része kozmopolita, más része konkrét földrajzi határok között (pl. egykori Gondwana) elterjedt amit sokáig egyedülállónak gondoltak a protiszták között, sőt, egyesek kétségbe vonták az endemikus fajok létezését (Mitchell és Meisterfeld 2007). Sokaknál leginkább az élőhelytípushoz nem pedig a földrajzi régiókhoz kötődik az előfordulás. Az édesvízi planktonban kevés kivétellel csupán alkalmi vendégek, a csupasz amőbákhoz hasonlóan inkább a felületekhez kötődő élőlénytársulásokban fordulnak elő (biofilm, neuszton, benthosz).

4.10. ábra. Házas amőbák a déli féltekéről a) Nebela caudata (ciszta) b) Nebela martiali c) Nebela vas d) a Nebela fajok jellemző váz-szerkezete a kozmopolita Nebela collaris alapján e) Quadrulella quadrigera f) Arcella rota (A Dél-Amerikából származó a-e mintákat Balogh János professzortól kaptam. Az Arcella rota fajt Daday Jenő magyar polihisztor zoológus írta le 1905-ben, a vázat a szerző Dr. Luiz Felipe Machado Velhotól (Brazília) kapta.)

4.10. ábra. Házas amőbák a déli féltekéről a) Nebela caudata (ciszta) b) Nebela martiali c) Apodera vas d) a Nebela fajok jellemző váz-szerkezete a kozmopolita Nebela collaris alapján e) Quadrulella quadrigera f) Arcella rota (A Dél-Amerikából származó a-e mintákat Balogh János professzortól kaptam. Az Arcella rota fajt Daday Jenő magyar polihisztor zoológus írta le 1905-ben, a vázat a szerző Dr. Luiz Felipe Machado Velhotól (Brazília) kapta.)

Az Arcella fajok („bárkaállatkák”) háza 1–1,5 µm méretű fehérjeszemcsékből áll, a leánysejt háza osztódás után színtelen, később a berakódó vas és mangán ionok barnára színezik. A ház alakja közel gömbölyded vagy félgömb vagy laposabb, óraüveg alakú, alul a lapos, bemélyedő részén található a kerek nyílás. Két sejtmag jellemző, de van néhány sokmagvú és két egymagvú faj. A citoplazmában olykor légbuborékok vannak, amelyek a lebegést könnyítik, ezért hosszabb időt tölthetnek a lebegő élőlénytársulásban, a planktonban, mint más házas amőbák. A legtöbb faj édesvízi, néhányan nedves talajban és mohapárnákban is előfordulnak. Legnagyobb fajgazdagságuk lápos, mocsaras élőhelyeken bontakozik ki. Méretük 45–220 µm között változik.

4.11. ábra. A bárkaállatkák (Arcella fajok) a Lobosa altörzsbe tartozó házas amőbák képviselői a) Arcella megastoma b) Arcella discoides c) Arcella dentata d) Arcella conica e) Arcella intermedia f) Arcella vulgaris

4.11. ábra. A bárkaállatkák (Arcella fajok) a Lobosa altörzsbe tartozó házas amőbák képviselői a) Arcella megastoma b) Arcella discoides c) Arcella dentata d) Arcella conica e) Arcella intermedia f) Arcella vulgaris

A Difflugia fajok („zománcállatkák”) homokszemekből ragasztják össze házukat. Ez a legnépesebb házas amőba genusz, többszáz fajjal, amelyek azonosítása (részben az elégtelen fajleírások miatt) gyakran komoly nehézségbe ütközik. Legtöbben a nyugodt, szervesanyagban gazdag, aerob édesvízi üledékfelszínen élnek, nagy és nehéz házuk miatt – kevés alkalmi kivételtől eltekintve – nem alkalmasak a planktonikus életmódra. Formai változatosságuk szembeötlő, a legfőbb variációk a szemcseméret és -forma alkalmazási lehetőségeiben rejlenek. Vannak palackalakú nyújtott házformák, ovális és gömbölyded alakok, lehetnek a házon különféle nyúlványok, parányi szemcsékből összecementált cakkos nyílás-szegélyek. Egyidejűleg többtíz faj is kimutatható alkalmas élőhelyen. Köztük találhatók a házas amőbák legnagyobb képviselői, az olykor már szabad szemmel is látható D. oblonga akár 450 µm méretet is elérhet. A nagyméretű zománcállatkákban gyakran látni zoochlorellákat amelyek jelenléte az oxigénben szegényebb alzaton előnyt jelent ezen aerob szervezetek számára.

4.12. ábra Difflugia fajok a) Difflugia distenda brómfenolkékkel festett preparátuma a sejtmaggal b) Difflugia acutissima állábbal c) Difflugia microclaviformis zoochlorellákkal d) Difflugia amphoralis állábakkal e) Difflugia corona háza f) Difflugia elegans állábakkal

4.12. ábra Difflugia fajok a) Difflugia distenda brómfenolkékkel festett preparátuma a sejtmaggal b) Difflugia acutissima állábbal c) Difflugia microclaviformis zoochlorellákkal d) Difflugia amphoralis állábakkal e) Difflugia corona háza f) Difflugia elegans állábakkal

A Nebela fajok háza a legtöbb fajnál filopódiumos házas amőbák építőelemeinek újrahasznosításával készül. Ezek a nagytermetű házas amőbák a konvergens fejlődés következtében szintén házat készítő Filosea csoport fajait fogyasztják a szokásos baktérium és algatáplálék mellett. A felvett ház szerves cement kötőanyagát megemésztik és a kis ovális, kerek kovalemezkékből a leánysejt számára új házat készítenek, amelyen szabálytalan elrendeződésben, de a Nebela fajra jellemző módon helyezkednek el az építőelemek. Közepes és nagy termetű házas amőbák, minden terresztrikus és édesvízi élőhelyen kimutathatók, de legnagyobb fajgazdagságuk a tőzegmohalápokban (Sphagnum-lápok) bontakozik ki. Érdekesség, hogy földrajzi elterjedésben számos faj nem lépi át az egykori Gondwana őskontinens határát, ezek a látványos és nagyméretű fajok csak Dél-Amerikában, Afrikában és Ausztráliában valamint a Gondwana feldarabolódásából származó szigeteken figyelhetők meg (ld. 4.10. ábra).

A szabadonélő Lobosa fajok, mint indikátorszervezetek környezeti változások nyomonkövetésénél hasznos vizsgálati objektumok. Azokon az élőhelyeken, amelyeket nagy egyedsűrűségben népesítenek be, jelentős komponensei a táplálékhálózatnak.

4.4.2. A Conosa altörzs

Sokszor kúpalakú, máskor eruptív típusú állábbal mozgó egysejtűek, keveseknél ostor is előfordul. Nevüket onnan kapták, hogy alapi testüket egy mikrotubulusokból álló tölcsérszerű képlet veszi körül, amelynek kiszélesedő része körülöleli a sejtmagot. Az alapi test, a mikrotubulusok és a sejtmag összességét kariomasztigont rendszernek nevezik. Életciklusuk lehet egyszerű (ciszta – trofozoita), ez jellemző az Archamoebea csoportra, vagy bonyolultabb, spóra- és sejtaggregáció-, ill. plazmódiumképzéssel is együttjáró fejlődési ciklus, ez a nyálkagombák jellemzője.

4.4.2.1. Az Archamoebea osztály

Mitoszómáik vannak, anaerob és mikroaerofil egysejtűek. A Pelobiontida rendbe tartoznak a Pelobiontidae, Mastigamoebidae és Entamoebidae családok.

A Pelobiontidae család tagjai szabadonélő egysejtűek, többnyire anaerob vagy mikroaerofil környezetben élnek, például szerves anyagban dús állóvizek alzatán. Tengeri és édesvízi fajok egyaránt vannak köztük. A Pelomyxa genusz kivételével a trofikus alak egy vagy több anterior ostorral mozog, egyidejűleg jellegzetes amöboid mozgást is mutathatnak. Amöboid alak és cisztaképzés is jellemző rájuk. A poszterior részen kis göb alakú uroid található, táplálékfelvétel is történhet ezen a helyen. Glikogén formájában táplálékot raktároznak.

A mocsári amőba (Pelomyxa palustris) akár 3 mm nagyságú, látszólag amöboid szervezet, elektronmikroszkópos vizsgálattal azonban igazolták, hogy több ostora is van, amelyek – az ostorra jellemző normál szerkezetük ellenére – mozdulatlanok. A sejt monopodiális, hengeres, mozgása során a citoplazma középső része előre áramlik, majd szökőkútalakban szétterül a sejt anterior részén. A sejt az uroid területén vesz fel táplálékot. A trofikus alaknak több száz sejtmagja van. Tipikus Golgi-készüléke nincsen. Életciklusa során ősszel a nagy, sokmagvú trofikus sejtekből kis, kétmagvú sejtek keletkeznek plazmotómiával, ezt követően négymagvú ciszták jönnek létre, ebben a formában telel át. Tavasszal a cisztákból kis kétmagvú sejtek tokozódnak ki, amelyek növekszenek, közben a citoplazmában intracelluláris baktériumok szaporodnak el. Nyár végére létrejön a tipikus zsák-forma, a végén finom nyúlványokkal borított uroiddal, ebben a stádiumban mutathatók ki elektronmikroszkóppal az ostorok. A sejtmagvak átmérője, a baktérium populáció összetétele és a sejt oldott oxigénnel szembeni toleranciája változik. Ősszel a baktériumok a sejtmagok körül csoportosulnak. Legalább háromféle endoszimbionta baktérium ismert a Pelomyxa-ból: egy Gram-pozitív, egy Gram-negatív és G változó, közöttük metanogén baktériumok is előfordulnak. Oxigénszegény, szerves anyagban dús vízi üledékben él, Magyarországon az állóvizek fenéküledékében augusztusban rendszeresen megtalálható.

4.13. ábra. A Pelomyxa palustris a-b) 1500 μm méretű óriási egyedek a) harangállatkák (Vorticella) sűrű tömege fölött b) a nagyméretű Loxodes magnus csillós egysejtű 3 példányával c) a táplálékfelvételre szolgáló uroid jellegzetes alakja d) egy kisebb példány (400 μm)

4.13. ábra. A Pelomyxa palustris a-b) 1500 μm méretű óriási egyedek a) harangállatkák (Vorticella) sűrű tömege fölött b) a nagyméretű Loxodes magnus csillós egysejtű 3 példányával c) a táplálékfelvételre szolgáló uroid jellegzetes alakja d) egy kisebb példány (400 μm)

A Mastigamoebidae család fajai (pl. Phreatamoeba balamuthi, Mastigamoeba spp., Mastigella spp.) főként ostorral mozognak és a víztérben úsznak, de alzaton a sejt végén keletkező finom állábakkal is mozoghatnak.

Az Entamoebidae család valamennyi tagja endozoikus, állati bélcsatornában élő kommenzalista vagy parazita, egyesek patogének. A genuszok és a fajok azonosítása főként a sejtmagok száma, festődése és struktúrája alapján történik. A fertőzés a fekáliával szennyezett ivóvízzel, élelemmel történik. A legtöbb faj betokozódva cisztát képez, amely a széklettel ürül, így biztosítják terjedésüket. A fajokat magfestéssel és a ciszták alapján különítik el, a klinikai diagnosztizálás azonban napjainkban főként PCR-rel történik. A trofozoitáknak eruptív állába van. Az eruptív álláb rövid, víztiszta, gyorsan keletkező majd megszűnő álláb, képzésekor nem nyúlik meg a sejtalak. Az emberben eddig nyolc Entamoeba és néhány további Entamoebidae faj előfordulása ismert. Kórokozónak csupán az Entamoeba histolytica-t tartják.

A Iodamoeba buetschlii az emlősök, köztük az ember vastagbelének parazitája, de nem patogén, baktériumokkal és élesztőkkel táplálkozik. A Iodamoeba megjelenése általában fekálszennyezett víz vagy táplálék fogyasztását jelzi, amelynek komolyabb kórokozó hiányában csupán enyhe hasmenés lehet a tünete. Nevét arról kapta, hogy a ciszta alak nagy mennyiségű glikogént raktároz, amely jóddal barnára festődik, hagyományosan így diagnosztizálták a székletből.

Az vérhasamőba (Entamoeba histolytica) intesztinális, trofikus alakja (minuta-forma), 15–25 µm nagyságú, citoplazmájában nincsenek kristályok és lüktető űröcskék. Cisztája 6–25 µm, az egymagvú trofozoitával szemben 4 sejtmagvat tartalmaz. A fertőzés a ciszta elfogyasztásával történik. A vékonybél végső szakaszán kitokozódó amőba a vastagbélbe vándorol és ott telepszik meg. Állábaival a bél nyálkahártyájára tapad, és táplálkozása során szövetoldó hatást fejt ki, amely krónikus hasmenést és véres széklet megjelenését okozza, ez a tünet az amőbás vérhas (dizentéria)jele. Az amőba citoplazmájában jól láthatók az elfogyasztott vörösvértestek.

4.14. ábra. Intesztinális amőbák a-d) Az Entamoeba histolytica trofozoitája valamint e) cisztája, f) Iodamoeba buetschlii a) a trofozoita kúszó alakja, jól látható sötét kerek sejtmaggal (festett készítmény) b) trofozoita nyugvó alakja a sejtmaggal (festett készítmény) c) trofozoita kúszó alakja, benne az elfogyasztott vörösvértestek (élő sejt, interferencia-kontraszt megvilágítás) d) trofozoita egy sejtmaggal és sok elfogyasztott vörösvértesttel (festett készítmény) e) a cisztában jól látható a négyből két sejtmag, a sötét folt egy harmadik sejtmag kevésbé kondenzált kromatinja f) a Iodamoeba buetschlii trofozoitája, a jóddal festett készítményen jó látható a sötétbarnára színeződő glikogén-raktár (forrás: CDC DPD)

4.14. ábra. Intesztinális amőbák a-d) Az Entamoeba histolytica trofozoitája valamint e) cisztája, f) Iodamoeba buetschlii

a) a trofozoita kúszó alakja, jól látható sötét kerek sejtmaggal (festett készítmény) b) trofozoita nyugvó alakja a sejtmaggal (festett készítmény) c) trofozoita kúszó alakja, benne az elfogyasztott vörösvértestek (élő sejt, interferencia-kontraszt megvilágítás) d) trofozoita egy sejtmaggal és sok elfogyasztott vörösvértesttel (festett készítmény) e) a cisztában jól látható a négyből két sejtmag, a sötét folt egy harmadik sejtmag kevésbé kondenzált kromatinja f) a Iodamoeba buetschlii trofozoitája, a jóddal festett készítményen jó látható a sötétbarnára színeződő glikogén-raktár (forrás: CDC DPD)

A dizentériával járó fertőzés az öt év alatti gyermekekben gyógyszeres kezelés nélkül halálos kimenetelű lehet. A maláriát követően az amőbás vérhas szedi a kórokozó protozoonok között évente a legtöbb áldozatot. Pontos adatok híján az Entamoeba histolytica áldozatainak a becsült száma évi százezer fő. A mortalitás a fejlődő országokban jellemző, Európában és Észak-Amerikában a fertőzések aránya is töredéke a trópusokon jellemzőnek, továbbá hatékony az orvosi ellátás és a gyógyszeres kezelés.

A ciszták és trofozoiták kimutathatók a székletből. Diagnózisuk a PCR vizsgálatok elterjedése előtt előbb tenyésztéses, majd 1980-tól kezdve szerodiagnosztikai eljárásokkal történt. Az antitestek kevesebb, mint öt évig maradnak meg a szervezetben, ezért csak az ennél újabb fertőzés mutatható ki. Az amőbás vérhas tünete elhúzódó, véres hasmenés. A fertőzés azonban tünetmentes is lehet, regionálisan nagy különbséggel: például egy afrikai vizsgálatban Egyiptomban a tünetmentes személyektől származó székletminták több, mint 21%-a volt pozitív, míg a Dél-Afrikai Köztársaságban csupán 0–2% (Stauffer és mtsai 2006). Az ok az intraspecifikus genetikai különbség lehet: úgy tűnik, az Entamoeba histolytica-fertőzéseknek csak kisebb hányadában jelennek meg klinikai tünetek, és a tünetmentes, valamint szimptómás esetek földrajzi eloszlásának hátterében a kórokozó-populációk különbözősége áll (Ali és mtsai 2008). Az Entamoeba histolytica genomjának feltárását követően az egyik kiemelten fontos cél az új virulencia-gének megismerése lett.

Egyelőre ismeretlen hatásra kialakul az ú.n. magna forma (20–50 µm), amelynek a minuta-alaknál valamivel nagyobb trofozoitái invazív alakok. Az invazív magna-forma áthatol a bélfalon és a vénás keringéssel eljut a különböző szervekbe, főként a májba, ahol tályogok kialakulásához vezet. A legtöbb zsigeri szervet (máj, tüdő, vese) károsíthatja, ezen felül még az agyban is megtelepedhet. Az invazív alak okozta tünetek a diagnózist követően azonban hatásosan kezelhetők. Az invazív alak viszonylag kis gyakorisággal jelenik meg a fertőzések során.

A közelmúltban derült ki, hogy egy újabb Entamoeba faj is komoly humán patogén lehet. Az Entamoeba moshkovskii a fejlődő országokban, főként Ázsiában, mutat nagy prevalenciát. Bangladeshben közel 400 újszülött fejlődését követték egyéves korig és a tapasztalt 1426 hasmenéses megbetegedés hátterében 2,95%-ban Entamoeba moshkovskii, 4,63%-ban Entamoeba histolytica és 0,35%-ban Entamoeba dispar állt. Néhány esetben az Entamoeba moshkovskii-fertőzés egymás után többször is bekövetkezett, mert két fertőzés között a minta negatív volt (Shimokawa és mtsai 2012). A tudományos közvélemény álláspontja lassan az Entamoeba moshkovskii humán kórokozóvá minősítése felé mozdul el, bár emberi haláleset még nem köthető a fertőzésekhez.

Az Entamoeba coli és az Entamoeba dispar ártalmatlan, intesztinális fajok, rendszeresen előfordulhatnak az emberi bélcsatornában. Jelenlétük azonban fekálszennyezett élelmiszer fogyasztására utal. Az Entamoeba dispar trofozoitájának mérete teljesen átfed a vérhasamőbáéval, morfológiailag tehát nem különíthetők el. A szubtrópusi, trópusi országokban nagyobb gyakorisággal fordulnak elő Entamoeba dispar fertőzések, mint Entamoeba histolytica fertőzések. E faj esetenként enyhe hasmenést is okoz. Az Entamoeba coli cisztájában nyolc sejtmag található, így festési módszerekkel a ciszta könnyen azonosítható.

Az ivóvíz fekálszennyezése a fejlett ipari társadalmakban ritka, alkalmi jelenség (általában az ivóvízhálózat meghibásodása okozza). A fejlődő országokban, elsősorban a szubtrópusi és trópusi területeken azonban nagyobb gyakorisággal történik Entamoeba-fertőzés, főleg nagyvárosok peremterületein levő nyomornegyedekben, vagy távoli, félreeső falvakban, ahol nincs infrastruktúra és az ivóvíz készlet is igen szűkös (pl. Száhel-övezet országai, Afrika).

4.15. ábra A fertőzött ivóvízzel kerül be számos kórokozó az emberi szervezetbe; egyik legfontosabb az Entamoeba histolytica a) Vízhordó gyermek Etiópiában b) Várakozás a vízcsapnál (forrás: WHO, P. Virot)

4.15. ábra A fertőzött ivóvízzel kerül be számos kórokozó az emberi szervezetbe; egyik legfontosabb az Entamoeba histolytica a) Vízhordó gyermek Etiópiában b) Várakozás a vízcsapnál (forrás: WHO, P. Virot)

Az Entamoeba gingivalis az emberi szájüregben, a fogkő védelmében telepedhet meg. Előfordulása rendszerint 35 éves kor fölött jellemző. Hatására fogínygyulladás (gingivitisz) léphet fel, amely továbbterjedve fogágy gyulladáshoz, a fog kilazulásához, majd kihullásához vezet. Az elégtelen szájhigéné melletti Entamoeba gingivalis fertőzés a felnőttkori foghullások jelentős hányadáért felelős.

4.4.2.2. A Mycetozoa osztály – Nyálkagombák

A nyálkagombák termőtestet készítő, bonyolult fejlődésmenettel rendelkező amöboid élőlények. Trofikus alakjuk többnyire amöboid, ekkor az álláb rövid, kihegyesedő és mellékállábakat (szubpszeudopódium) viselhet. Előfordul még ostoros és plazmodiális alak is. Megfelelő környezeti körülmények között termőtestet fejlesztenek, amely az alzattól elemelkedik és a levegőben terjedő spórákat tartalmaz. A termőtest nyele lehet sejtes vagy plazmodiális.

Fejlődésmenetük során változó sejtmagszámú fejlődési alakok figyelhetők meg (egymagvú ostoros amőba, egymagvú amőba, 2–10 magvú amőba, és sokmagvú (107 mag) amőba). A termőtest vagy egyetlen amőbából alakul ki (sporokarpusz, pl. Protostelia), vagy amőbák aggregációjából (szorokarpusz, pl. Dictyostelida). A sporangium fala, a nyeles termőtest és a tömeges spóratermelés miatt régen a nyálkagombákat a gombák között tárgyalták. Az ostoros rajzók, az amöboid sejtek és a kitin hiánya azonban a protozoonokra utaló sajátosságok. Molekuláris filogenetikai vizsgálatok alapján ma már bizonyos, hogy a Mycetozoa és a morfológiailag eltérő Archamoebea osztályok szoros rokonsági kapcsolatban állnak.

A Dictyostelium discoideum a sejtes nyálkagombák képviselője, életciklusa során a sejtaggregáció pszeudoplazmódiumot képez. Szociális amőbának is nevezik, sporangiofórja cellulóztartalmú. Korhadó növényi részeken, talajban él. Napjainkban a sejtbiológia egyik legfontosabb protiszta modell-szervezete. A Physarum genusz a plazmódiumképző, valódi nyálkagombák képviselője, a legfajgazdagabb nemzetség. Plazmódiuma akár több méteres is lehet.

Bomló szervesanyag közelében szinte mindenhol megtalálhatók. A nyálkagombákról részletesen a mikológiai szakkönyvekben lehet tájékozódni (pl. Jakucs 2009).