1. fejezet - Bevezetés

Tartalom

1.1 Éghajlat, éghajlat-osztályozás
1.2 Biofizikai éghajlat-osztályozási módszerek
1.2.1 Nemzetközi előzmények
1.2.2 Hazai előzmények
1.2.3 A vegetáció és az evapotranszspiráció szerepe
1.2.4 A talaj szerepe
1.2.5 Az osztályozási módszerek komplexitása
1.2.6 Célok
1.3 Kérdések
Felhasznált irodalom

1.1 Éghajlat, éghajlat-osztályozás

Az ember ősidők óta ki van szolgáltatva az időjárás és az éghajlat viszontagságainak. Az időjárásban és az éghajlatban létalapokat meghatározó hatalmat látott, melynek óriási mérete, szeszélyessége és kiszámíthatatlansága félelmet gerjesztett és tiszteletre intett. Az ősidőkben az ember ezért mindig is alázattal viseltetett környezete iránt. Az alázatos hálaadás egyes közösségi helyszínei manapság is ismertek. Ilyen pl. Göbekli Tepe (köldökhegy) monumentális kultuszhelye, a világ jelenleg ismert legrégebbi templomlétesítménye, ami 12 ezer évvel ezelőttre datálható. Behringer (2010) így ír a könyvében az éghajlatváltozás emberi közösségekre gyakorolt hatásairól: Állandó kultuszhelyek kifestett barlangokkal már évezredekkel korábban is léteztek, de monumentális, kőszerszámokkal megmunkált kőoszlopok felállítása geometrikus, kör alakú elrendezésben a közösségi tevékenykedés teljesen új formáját jelentette. Valószínűleg a társadalmi szerveződés összetettebb formájára következtethetünk belőle, talán még vallási téren bekövetkező változásokra is, amelyek feltevések szerint közvetlenül összefüggnek a korszak pozitív klímaváltozásával: a Föld hirtelen megváltozott termékenységéért hálát kellett adni az Ég isteneinek. Erre a hegy tetején levő, az ég felé nyitott kultuszhely volt a legalkalmasabb, ahová messziről özönlöttek az emberek. Mintegy 10-11 ezer évvel később (az i.e. 6. században) az emberben tudatosodik az is, hogy a Földön különböző klímák találhatók. A kor filozófusai ezeket rendszerezni próbálták, és a vélemények ütköztetése során a Parmenidesz által képviselt Pythagoras-féle elképzelés győzött. Eszerint a Világ szférikus és a felszínén öt éghajlati zóna fordul elő: egy forró, két mérsékelt és két fagyos. Az elképzelés szerint a forró öv lakhatatlan a Napból érkező direkt sugárzás melegítő hatása miatt. Ezt az elképzelést Arisztotelész (i.e. 4. század) is hirdette, Nagy Sándor (i.e. 4. század) hódításai révén pedig eljutott a keleti civilizációkba is. Érdekes megemlíteni, hogy az ember már Krisztus idejében tudta, hogy mennyire érzékenyek az emberi társadalmak az éghajlatra és annak változásaira. Így pl. Sztrabou (i.e. 63.-i.sz. 23.), görög világutazó és filozófus, számtalan példával ecsetelte a mezőgazdasági kultúrák terméseredményeinek az éghajlattal szembeni érzékenységét (Harley and Woodward, 1987). Sztrabou azt is belátta, hogy az emberi fajkarakterisztikák (pl. a feketék gyapjas haja, vagy kiálló ajkai) éghajlatilag is determináltak. Ptolemaiosz (i.sz. 87.-150.) finomította Pythagoras elképzelését; öt helyett hét klímazónában gondolkodott, de az eredeti Pythagoras féle elképzelés érintetlen maradt. Középkorban Pythagorás eredeti elképzelése a klímák elrendeződéséről megmaradt, azonban a kontinensek térképes ábrázolásánál elterjedt az ún. T-O típusú térkép. Az elnevezés az európai, ázsiai és afrikai kontinensek sajátos, sematikus ábrázolására utal. Az első mérőműszerek megjelenésével (18. század vége) elkezdődött az éghajlat-megfigyelés. Dove, német botanikus, a csapadék első világtérképét 1848-ban, míg a hőmérséklet első világtérképét 1853-ban publikálta. Ugyanebben az időszakban, tehát a 19. század közepén, Alexander von Humboldt-ban tudatosodik, hogy a klíma és a vegetáció-típusok között szoros a kapcsolat. E gondolat ösztönzően hatott az ún. biofizikai éghajlat-osztályozások megjelenésére, amiről majd több szó esik a következő fejezetben.

A 19. század végén és a 20. század folyamán számos éghajlat-osztályozási módszer született. Ezek két csoportba, nevezetesen az empirikus és az egzakt, számszerűsítő eljárásokon alapuló módszerek közé sorolhatók. Az empirikus módszerek tovább csoportosíthatók ún. generikus, genetikus, valamint kifejezetten praktikus célokat szolgáló módszerekre. A módszerek részletes bemutatásától ezúttal eltekintünk, de egészen röviden a következőket mondhatjuk róluk. A generikus módszerek egyszerűek, a klímát leíró módon, de sokszor számszerűen is jellemzik. Gyakran mindössze egy elemre koncentrálnak, s kisebb-nagyobb súllyal számításba veszik a növényföldrajzi adottságokat. Közülük több módszer az éghajlat-osztályozások kezdeti időszakában született. E csoportba tartoznak a biofizikai éghajlat-osztályozási módszerek is, melyek közül Köppen (1936) módszere a legismertebb. A genetikus módszerek alapfeltételezése az, hogy az éghajlatot szinte kizárólag a légköri folyamatok határozzák meg. Ezért e módszerek az általános légkörzés megfigyeléséből indulnak ki, értelemszerűen nagy hangsúlyt fektetnek az időjárás követésére, és az időjárást alakító folyamatok (pl. a légtömegek elhelyezkedése és tulajdonságaik, a frontok típusai és gyakoriságuk, a ciklonok, anticiklonok gyakorisága, vagy a ciklonpályák vonulási iránya, stb.) gyakoriságának becslése alapján végzik el az éghajlatok tipizálását. Az egyik legrégebbi, de ismert genetikus módszer a Bergeron-féle módszer. Egy tipikusan ilyen osztályozás Hettner (1930) klímaosztályozása is, mely a Föld szélövezeteit veszi alapul. Értelemszerűen e módszerek igen nagy mértékben helyfüggőek. Az újabb kori klímaosztályozások kifejezetten praktikus célokat szolgálnak. Az osztályozás egy konkrét feladat, vagy cél érdekében történik, amely lehet speciális is. Így pl. elkészíthető a Föld, vagy egy terület éghajlat-osztályozása egy kiválasztott élőlény, pl. a kullancs megjelenése és elterjedése szempontjából. Ehhez nyilván ismerni kell a kiválasztott élőlény hő, nedvesség, vagy valamilyen más tulajdonság iránti igényét. Az ilyen jellegű klímaosztályozás nyilván nemcsak élőlényekre alkalmazható. A Földön lévő éghajlatok rendszerezhetőek, pl. egy kiválasztott mezőgazdasági termék tárolhatósága, vagy egy fémárucikk korrózióveszélye szempontjából is. Ehhez persze ismerni kell az adott folyamatok klímatikus tényezőktől való függését. A praktikus célú klímaosztályozások gyakorlati haszna nagy, ugyanakkor túl specálisak és az éghajlat általános elemzései során nem hasznosíthatók. Az egzakt, számszerűsítésen alapuló módszerek matematikai apparátusa a sajátvektor analízis és a klaszterezés módszertana. E módszerek alapján becsülhető a kiválasztott, klímát reprezentáló elemek tér- és időbeli változékonysága, majd ez alapján – szintén egzakt eszközökkel – elvégezhető a csoportosítás is. E módszerek ugyan egzaktak, e vonatkozásban tudományosan megalapozottak, de e módszerek alkalmazásánál ügyelni kell arra, hogy a matematizálás ne legyen fontosabb a meteorológiai szempontoknál.

A következőkben csak a generikus, leíró jellegű biofizikai éghajlat-osztályozási módszerekkel fogunk foglalkozni.