Előszó

Az éghajlat az éghajlati rendszerösszetevői (atmoszféra, hidroszféra, bioszféra, krioszféra és litoszféra) kölcsönhatásának eredményeképpen létrejövő állapotok egymással egyensúlyban levő sokasága. Ezen állapotsokaságok egyik eleme az adott területre jellemző növénytakaró; a növénytársulások összetétele és tulajdonságaik változatossága. Humboldt and Bonpland (1807), valamint Grisebach (1866) felismerték, hogy a hasonló klímákban a növényzet is hasonló. Meggyőződtek arról, hogy ha vannak is különbségek a hasonló klímák növénytársulásai között, ezek a különbségek kisebbek, mint a hasonlóságok. E felismerés alapján az éghajlatok osztályozása és a közöttük levő határok megvonása elvégezhető a vegetáció-típusok csoportosítása és a közöttük levő határok elemzése alapján is. E felismerés a generikus éghajlat-osztályozás alapja. Így lettek az leíró éghajlattan és a botanika rokontudományok.

A legismertebb generikus éghajlat-osztályozási módszerek (Köppen, 1936; Holdridge, 1947; Thornthwaite, 1948; Geiger, 1954) a 20. század közepe táján alakultak ki. Köppen és Thornthwaite módszerének első magyar alkalmazásaira nem kellett sokáig várni. Köppen módszerének magyarországi alkalmazhatóságát elsőként Réthly (1933) vizsgálta. Thornthwaite módszerét Magyarországon többen, s több szempont alapján elemezték. Ezen munkák közül megemlíthető Berényi (1943), Szesztay (1958), Kakas (1960) és Szepesiné (1966) tanulmánya. Holdridge (1947) módszerének hazai alkalmazhatóságát elsőként Szelepcsényi és mtsai. (2009b) vizsgálták.

Napjainkban e módszerek a leíró éghajlattan szerves elemei. A meteorológia és a klimatológia gyors fejlődése következtében e tudománynak – elsősorban leíró volta miatt – már csak tudománytörténeti jelentőséget tulajdonítanak. E szakkönyv ezen az állásponton próbál árnyalni a maga szerény eszközeivel. A módszerek bemutatása, alkalmazása és összehasonlítása mellett – ami magyar nyelvterületen eddig egyedi próbálkozás – arra is törekedtünk, hogy a módszerekkel kapcsolatos sajátos gondolkodást is bemutassuk; így egyfajta történelmi áttekintést is adtunk a leíró éghajlattan fejlődéséről. E fejlődést a leíró éghajlattan módszereit megalkotó és alkalmazó kutatók életrajzának bemutatásával kívántuk színesebbé tenni. A könyv egyúttal a leíró éghajlattan témakörével kapcsolatos legújabb hazai ismeretek gyűjteménye is. Itt elsősorban a Thornthwaite (1948) módszerével, valamint a módosított Thornthwaite (Ács és mtsai., 2007) féle modellel kapott klímaképletek területi eloszlásával kapcsolatos megállapításainkra gondolunk.

Mindezek mellett a könyvet alapvetően azért írtuk meg, hogy az oktatásban hasznosítsuk. Az ELTE meteorológiai képzésében ez a Klimatológia, az Ökológiai klimatológia, és az Agroklimatológia tárgyak keretében lehetséges, de a könyv felhasználható minden olyan képzésnél, így a geográfusok képzésében is, ahol a leíró éghajlattan szóba kerül akár globális, akár lokális (magyarországi) skálán történő alkalmazásait illetően. E könyv nem született volna meg a BSc, az MSc és a PhD hallgatók aktív közreműködése nélkül. Ezúttal is köszönjük e segítséget. A szakkönyv megírását anyagilag támogatta a TÁMOP pályázati rendszer, amit ezúton megköszönünk. Végül köszönettel tartozunk a könyv lektorának, Dr. Makra Lászlónak a készséges hozzállásáért, a tényszerű meglátásaiért és a kézirat szakmai lektorálásáért.

Budapest, 2012. szeptember

A szerzők