2.2. A kiállítások kitüntetett szerepe a múzeumok működési formái között

A modern múzeum – és aztán a posztmodern múzeum – múzeumelméleti fogalmáról, a múzeumok jelenkori változásairól már magyar nyelven is sok irodalom olvasható, például Ébli Gábor, Fejős Zoltán, György Péter tollából. Most praktikusabb oldalról közelítünk a múzeumokhoz, és azt vizsgáljuk, tényleges működésükben a kommunikáció, és jelesen a kiállítási kommunikáció praktikusan hol, hogyan jelenik meg, hogyan működik.

Elterjedt szóhasználattal a múzeumok hármas feladatairól szokás beszélni: gyűjtés, megőrzés és közzététel. (Nem minden szerző említi így ezt a hármat). Ma már mindhárom tevékenységnek együtt kell járnia intenzív kommunikációval (jó példánk lehet a londoni Természettudományi Múzeum Afrikában szúnyogokat gyűjtő munkatársa, aki a múzeum honlapján belül egy blogon számolt be viszontagságos munkájáról. A megőrzés mindenki számára nyilvánosságra hozott bizonyságai a látványraktárak, vagy a digitális gyűjtemények (képek, a tárgyhoz fűződő metaadatok és leírások). A közzétételnek pedig a neve is sugallja, hogy itt van a lényegi kommunikációs elem elhelyezve. És akkor nem említettük a múzeumi tevékenységnek a nem szaktudományhoz kapcsolódó részét, a vezetést, adminisztrációt, üzemeltetést, gazdálkodást, melyek nem képzelhetők el kommunikáció nélkül. A múzeumok legtöbbjét közpénzekből tartják el (a saját bevételek egyre növekedő kényszere mellett is), és ezek az intézmények a közönség bizalmának fenntartását egyebek között a megfelelő kommunikációval érhetik el. Most azonban nyilván nem a múzeumi működés egészében, hanem a közzététel formái között kell a kiállításokat elhelyeznünk.

a kép fénycsöves megvilágítású, fémszerkezetes környezetben a fehér hátfal előtti faszerkezetre felszerelt favillákat mutat.

2.14. kép: A szentendrei Skanzené volt az első látványraktár Magyarországon. Az egyszerű, fénycsöves megvilágítású, fémszerkezetes környezetben a fehér hátfal előtti faszerkezetre felszerelt favillák csak az elrendezésükkel hívják fel magukra a figyelmet. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)

A kommunikációs tevékenységeket csoportosítsuk célcsoport szerint: kiknek szól az adott közlés? A legtöbb múzeum magát tudományos intézményként definiálja, ezért kitüntetett célcsoportja a tudományos világ: a rokon területen működő többi múzeum, egyetemek, kutatóintézetek, és számos múzeumi területen az amatőr gyűjtők, szakemberek is jelentős partnernek számítanak. Feléjük a múzeum tudományos könyvekkel (korábban jellemzően monográfiákkal), folyóiratokkal, más folyóiratokban megjelenő közleményekkel, tudományos előadásokkal, katalógusokkal, gyűjteményi adatbázisokkal és élő személyes kapcsolatokon keresztül levelezéssel, élő beszéddel kommunikál. (Látjuk, hogy szükség esetén külön lehet választani az intézményi és a személyes kommunikációt.)

a kép tudományos kiadványsorozatot tartó polc előtt feltornyozott tudományos kiadványokat mutat.

2.15. kép: A tudományos világ felé is egyre színesebb borítókkal fordulnak a kiadók. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)

A kiállítások – egyes, konferenciák alkalmából készülő kamarakiállítások kivételével – nem a tudományos világnak készülnek, mégis gyakran tetten érhető a szakmai közösség tudását és kritikus hajlandóságát szem előtt tartó, és ezért gondolkodásmódját, nyelvezetét használó muzeológus tevékenységének eredménye a kiállításokban. (Önkritikusan szólva: ez a mondat sem a laikus, szórakozottan olvasgató olvasónak szólt.)

a kép régimódi vitrint mutat, melynek felső részén színes, látványos, de csak szakember számára érthető ábra és felirat van.

2.16. kép: A geológiában járatlan laikus közönség számára nehezen befogadható ennek a – 19. századi vitrinek mintájára nemrégiben legyártott – vitrinnek a mondanivalója. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)

A szélesebb közönség, avagy a nagyközönség, mai frazeológiával a felhasználók lehető legszélesebb köre manapság egyre több múzeum számára válik tudatosan vállalt kommunikációs célcsoporttá. Nem mindig volt ez így. A modern múzeumok kialakulásának és elterjedésének korában a tanulni vágyó szellemi elitet célozták a múzeumok, magától értetődőnek vélték, hogy a látogatók elfogadják és értik a muzeológusok által közszemlére bocsátott gyűjteményi tárgyakat, és ezt nevezték kiállításnak. Ezekben a kiállításokban szöveg alig volt, inkább csak a tárgyak azonosítására szolgáló információkat tették közzé. A tárlatvezetést tudományos szakférfiak nyújtották, könnyen elképzelhető stílusban.

a kép vitrinben sorakozó üvegedényekben, vagy szabadon lévő, egyetlen sorszám kivételével jelöletlen puhatestű-preparátumokat mutat.

2.17. kép: A biológus szerző szemének gyönyörű, laikusnak valószínűleg információhiányos kiállításrészlet. De a gondolat meg is fordítható: a laikusnak marad a gyönyörködés, ha nem érti a tudós kiállító üzenetét. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)

A nyitás, a demokratizálódás azonban megkívánta, hogy a laikusok megértését is elősegítsék. Megjelentek, nagyjából a 20. században, a didaktikus kiállítási megoldások, a tárgyak mellé kitett magyarázatok, a tárgyakat eredeti környezetükbe helyező bemutatások (enteriőrök, diorámák, vagy legalább makettek).

a kép egy terem egyik falára festett tengeri jelenetet, a másik falára „rekonstruált” talajmetszetet mutat. A talajmetszetben a festett őshüllő megkövesedett csontváza van.

2.18. kép: Falfestmény és talajszelvény magyarázza (gyereknek és felnőttnek) azt, hogy hogyan kerülnek egykori tengeri óriások csontjai a földbe. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)

a kép egy panelt mutat, melyre régi metszet van felragasztva, fölötte pedig a metszet alapján készített hajókabin-makett.

2.19. kép: Felnőtteknek szánt, magasra tett látvány: egyik készítője mutatja be egy hajókabin készülő makettjét. Eredeti méretében hatalmas helyet kívánna. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)

a kép mintha egy léghajó kosarából mutatná Brüsszel látképét, előttünk madarak röpködnek.

2.20. kép: A dioráma különleges formája. A városi madárvilágot mintegy léghajóból, közöttük repülve figyeljük, s a várost is „madártávlatból” látjuk. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)

a kép egzotikus szobabelsőt mutat, szőnyegekkel letakart padokon három népviseletbe felöltöztetett bábu ül.

2.21. kép: Az enteriőrök még bábuk nélkül is segítenek felidézni letűnt korok vagy más kultúrák mindennapjait, szokásait, környezetét. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)

A század második felében a tovább fejlődő kiállítási kommunikációs megoldások mellett megjelentek a szélesebb közönségnek szóló kiadványok, a kiállítási vezetők, képes katalógusok, és a mai szóval múzeumpedagógiai kiadványok: feladatlapok, munkafüzetek, felfedező füzetek. A múzeumok, vagy munkatársaik és a közönség találkozása nemcsak a múzeum épületében, szervezésében vált általánossá, hanem harmadik fél, a média is bekapcsolódott: rádió, tévé, folyóiratok, újságok, filmek, népszerű kiadványok mind hozzá tartoznak a múzeumok vagy munkatársaik megjelenési lehetőségeihez.

a kép leporelló-szerűen összehajtható kiadványt mutat.

2.22. kép: Anélkül is, hogy el tudnánk olvasni, érzékelhetjük, hogy a kiadvány melyik fele szól kisgyerekeknek, illetve felnőtteknek. Az alsó felén a gyerekeknek több rajz, kevesebb, nagyobb betűkkel szedett szöveg jár. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)

a kép három könyvborítót mutat.

2.23. kép: Ugyanarról a nagy témáról szól a három nagyon különböző borítójú kiadvány.

Az informatikai forradalom a múzeumokat is magával rántotta örvényébe. A statikus majd interaktív honlapok után a számítógépek megjelentek a kiállításokban, a múzeumok pedig az internet legkülönbözőbb szegmenseiben, és a közösségi oldalakon. Ma már sok múzeum fontosnak tartja a Facebook oldalt és állandó, aktív jelenlétet, és egyre több kiállítás készítését mutatják be a kurátor blogján.

a kép a pápai Esterházy Kastély honlapját mutatja.

2.24. kép: Ezen a honlapon minden főmenü-pontra kattintáskor megszólal a „barokk kislány hangja”, és kínálja a múzeum szolgáltatásait.

Ilyen széles palettán helyezhetők el a múzeumok kommunikációs formái és lehetőségei. Kötetünkben ebből a kiállítási, avagy kiállításokon keresztül történő kommunikációra koncentrálunk, és a kiállításokhoz kapcsolódó kommunikációs formákról sem felejtkezünk el.