3. fejezet - Múzeumterek egykor, ma és a jövőben (Kárpáti Andrea)

Tartalom

3.1. A múzeumi épület kommunikációs értéke
A múzeumépület alakváltása
Múzeum más célra készült épületben
3.2. Klasszikus, elavult és modern kiállítási színhelyek és megjelenítési módok
3.3. Különleges kiállítási színhelyek
Feladat 1:
Feladat 2:

3.1. A múzeumi épület kommunikációs értéke

„Identitáspolitika – A múlt felhasználásai és az európai polgár” címmel folyik egy kutatás, melyben múzeumi szakemberek tárják fel nemzeti gyűjteményeik legfontosabb feladatát: a nemzeti örökség árnyalt, tudományosan megalapozott, s ugyanakkor lelkesítő bemutatását. ([3] ) A projekt eredményei bemutatják, hogyan változott a múzeum, mint kommunikációs forma szerepe az elmúlt másfél évszázadban. Műkincsek és kegyeleti értékű képek, tárgyak gyűjtőhelyéből a nemzeti identitás egyik meghatározó részévé, hazafiságot tápláló büszkeség és másokkal szembefordító nacionalista indulatok kiváltójává vált. A gyönyörködés és csodálkozás tere a gondolkodás, vita és szemléletformáló belátások színhelye is. Talán ezért változott meg mára alapvetően a múzeumépület hosszú időn át változatlan, patetikus formája is. A kortárs múzeum egyszerre műtárgy és hasznos tér, néha meghökkentő „épület-szobor”, de mindig erős közlés: a megrendelő, tervező és muzeológus üzenete a múzeum szerepéről.

modern múzeumépület felhőkarcolók mellett, parkban.

3.1. kép: Santiago Calatrava: Milwaukee Art Museum, Quadracci Pavilion, külső kép 2001, Wisconsin, USA.(Fotó: Kárpáti Andrea)

modern múzeumépület belső.

3.2. kép: Santiago Calatrava: Milwaukee Art Museum, Quadracci Pavilion, belső kép 2001, Wisconsin, USA. .(Fotó: Kárpáti Andrea)

modern múzeumépület belső.

3.3. kép: Santiago Calatrava: Milwaukee Art Museum, Quadracci Pavilion, belső kép 2001, Wisconsin, USA. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Klasszikus múzeumépületek

A múzeumépület őstípusai: a templom és a palota. Az első gyűjtőhelyeken a kultikus funkció dominált, a kegyelet és a tárgyi formát öltött gazdagság kiállításait a szentélyekben, kincstárakban igen kevesen és ritkán láthatták. A hadjáratokat és hódító utazásokat követő zsákmányszemléken találkozhattak először nagy tömegek olyan (mű)tárgyakkal – és a szintén kiállított, mert tárgyakhoz hasonlóan egzotikus – emberekkel, amelyek mindennapi környezetükben nem látott anyagok, formák és funkciók megismerésének élményét nyújtották. A gyűjtés tudományának megalapozója, a múzeum szó és fogalom megalkotója I. Ptolemaiosz Museion-ja, (Kr.e. 367–283), illetve a pergamoni Athéné templom (Kr.e. 3. sz.), ahol tudatosan felépített gyűjteményekkel (szobrokkal, képekkel, érdekes természeti tárgyakkal) találkozhattak a tudósok és tanítványaik, a politikai vezetők és jeles polgárok. A Római Birodalom oszlopcsarnokos kormányzati épületeiben a zsákmányolt görög műkincsek és híres polgárok (uralkodók, hadvezérek, művészek, tudósok) portréi mellett ereklyéiket – a hírességek emléktárgyait – is őrizték. A gazdag polgárok lakóépületeinek északi részén képek, szobrok kiállítására alkalmas házi galériát rendeztek be. Az első kiállítóhelyek nem különültek el koruk egyéb építészeti alkotásaitól. A gyűjtés néhány társadalmi réteg kiváltsága volt, a gyűjtemény magántulajdon, a bemutatás esetleges.

gótikus templomra emlékeztető múzeumépület.

3.4. kép: G. Waterhouse: Natural History Museum, London. 1928 (Fotó: Kárpáti Andrea)

klasszikus múzeumi tér magas falakon képekkel, közöttük látogatók.

3.5. kép: Klasszikus művészeti múzeumi kiállító tér. Brüsszel, Nemzeti Múzeum. (Fotó: Kárpáti Andrea)

A múzeum sajátos őse a Csodakamra (Wunderkammer, Kunstkammer), amelyet nemesi és egyházi vezetői lakhelyeken alakítottak ki. A természet és a művészet értékei itt egymás mellett láthatók, vitrin-szerűen elrendezve és a falakon, mennyezeten lógva, zsúfolt, lélegzetelállító együttesben. Egy szabályos spirálban csavarodó, hatalmas csiga magában éppolyan érdekes és értékes, mint míves talapzaton, kehelyként. Az ügyesség és a tehetség egymás mellett szerepel: I. Ferenc francia király (1494–1547) Csodakamrájában Leonardo rajzai és makettjei mellett kinyithatatlan ördöglakatok, egymásba forduló, miniatűr elefántcsont gömbök álltak a polcon. Erős Ágost drezdai fejedelem (1670–1733) vasalattal megerősített ablaktáblákkal, a palota többi részénél kétszer vastagabb falakkal védett, s ezért Drezda bombázását is túlélt magángyűjteményében az ásványok önmagukban, műtárgyként díszes keretben és megmunkálva, szoborként vagy használati tárgyként egymás mellé kerültek. A Csodakamra üzenete: a természet éppolyan csodálatra méltó alkotó, mint a mesterember és a művész. Az egyéniségnél fontosabb az érdekesség, a míves megformálás egyenrangú a talált formával. A gyűjtemény a világ teljességéből merít, nincs még témája, társadalmi tartalmú közlendője. Aki látja, gyönyörködik, csodálkozik, és borzad, hiszen a kuriozitások között a tartósítószerben ázó kétfejű borjú, a deformált és elvetélt magzat és a kardfogú tigris rettenetes állkapcsa is ott sorakozik.

A 18. század második felében és a 19. század első felében a gyűjtemények egyre nagyobb része vált szabadon látogathatóvá. A „nyilvános” eszméje itt a „nemzeti” eszméjéhez kapcsolódott. A 19. század második felében, a nemzetállam, mint kívánatos együttélési forma megerősödésével egyre fontosabbá vált az országban uralkodó többség kultúrájának hatásos bemutatása: az ország múzeuma („Landesmuseum”, vö. Pearce, 1999). Az első, a mai múzeum funkciójának megfelelő épület Angliában magánadományokból és állami vásárlásokból, jött létre parlamenti döntéssel, 1753-ban. Nemzeti jellegét neve is hangsúlyozta: British Museum. Az építmény megformálása egyértelműen jelzi a szándékot: kiemelni, vagy jobban mondva, lépcsősoron átvezetve, a tágas előtérbe felemelni látogatót a mindennapi életből a kiválóság, az érték és a tudás birodalmába. Magyarországon a 19. század második felében, a gazdasági élet fellendülését és a polgárság megerősödését kísérő közművelődési mozgalom hatására, művelődési egyesületekbe tömörült polgárok alapították az első múzeumokat. Hazánk jelentősebb vidéki városaiban 1867–1914 között, a dualizmus időszakában jöttek létre közgyűjtemények. (Veres, 2009)

Ha áttekintjük, milyen helyiségei voltak a klasszikus múzeumépületnek, nyilvánvalóvá válik, hogy a gyűjtés és kutatás színhelyeiről van szó, ahol a zsúfolt tárlókban vagy sűrű sorokban a falon elhelyezett (mű)tárgyak felmutatása, és nem bemutatása zajlik. A reprezentatív fogadótér, a könyvtár, kutatószoba, restaurátor műhely és raktár ugyanakkora vagy nagyobb teret foglal el, mint a kiállítótér. A látogatók fizikai igényeire kevés figyelem jut: pihenni, enni-inni és vásárolni a klasszikus múzeumban profán cselekedet, melynek kiszolgálására alig jut tér. Az épület üzenete: értéket őrzünk, tudást gyarapítunk. A látogató egy kutatóhelyre lép be, amely a tárgyak alá és a falitáblákra írt, alig olvasható, szárazon tudományos közleményekben jelzi, mi mindent tudnak a tárgyak őrei. A teremőrök feladata, hogy a kiállítást megóvják a látogatóktól. A kiállítást bemutató katalógus a témát jól ismerőknek szánt szakmai publikáció. Az érthető, képes tárlatvezető, a leporelló a huszadik század közepének találmánya, tehát több száz évvel az első múzeum megnyitása után veheti majd kézbe a látogató.

hagyományos múzeumépület belső, nagy fa tárlószekrényekkel.

3.6. kép: Hagyományos múzeumi tárlók. Párizs, Louvre. (Fotó: Kárpáti Andrea)

dinoszaurusz csontváz és tárlók múzeumban.

3.7. kép: Hagyományos természettudományi múzeumi környezet. (Fotó: Kárpáti Andrea)

A múzeumépület alakváltása

„Nem a börtönt juttatják az eszünkbe ezek az új épületek, inkább öncélú technológiai csodák (de ezt már sokan leírták). Metz (2002) szerint „a múzeumok /lettek/ az új közösségi épületek” – persze a kongresszusi központokkal, irodaházakkal, repülőterekkel, bevásárlóközpontokkal egyetemben. A különleges múzeumépületek nemcsak az új múzeumi kínálat részei, hanem városok marketingjének eszközeivé váltak. (Itt, szerénytelenül, meg kell említenem a Magyar Természettudományi Múzeum új földalatti kiállítóterét, annak látványszámba menő, a bálnacsontváz alatt nem felfelé, hanem lefelé vezető lépcsője révén továbbgondolkodásra is teret kínáló bejárati épületével, a szűk átjárót bővítő Korallzátonnyal és a látványosan egyszerű kupolákkal.) Tschumi (1999) maximális flexibilitást vár a múzeumtól a jövőben, alkalmazkodást mindenfajta igényhez és lehetőséghez, és ehhez megfelelően flexibilis épületeket. Ilyen nemzetközi hangulatban is örömmel üdvözlendő az Alfa program melynek keretében 2004-2006 között 40 projekt kezdődött: lepusztult vagy alkalmatlan épületek újultak meg és 35 kiállítás valósult meg (Vígh 2007). Remélhető, hogy a klasszikus múzeumépületeket a helyi közösségek örömére újították meg, és ilyen minőségükben is a turizmus szereplőivé válnak. ”. (Vásárhelyi, 2009, 6. old.)

Modern természettudományos múzeum belső tere színes szekrényekkel.

3.8. kép: Modern természettudományos múzeum belső tere 1. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Tudományos játszóházban kisgyerek emelő darun ül, mamája nézi.

3.9. kép: Modern természettudományos múzeum belső tere 2. (Fotó: Kárpáti Andrea)

A múzeumépület a 20. században maga is műtárggyá lett.[4] Néha nem is a gyűjtemény minél hatásosabb bemutatása a cél, hanem egy olyan „épületszobor” létrehozása, amely önmagában is látványosság, nézőcsalogató attrakció. A múzeum immár a látogatóé: ha megéhezett, tágas étterem várja, ha elfáradt, árnyas kávézóból csodálhatja a falak mellett sorakozó köveket. A műtárgyak motívumait ruhadarabokon és ételeken (!) bemutató, szuveníreket és tudományos műveket egymás mellett áruló boltban böngészhet ajándékot, filmvetítéseken, színpadi bemutatókon és koncerteken vehet részt. A kiállító tér immár tágas és világos (már, amennyire a kiállított tárgyak ezt elviselik), az információs konzolokon képek és nagybetűs szöveg is van (a kötelező tudományos magyarázat mellett). A tárlatvezetés klasszikus formája (a kitüntetett főmű előtt földbe gyökereztető előadás, melyet gyors gyaloglás követ a következő hosszú monológ helyszínéig) mellett interaktív formák is megjelennek – mert van hely, van foglalkoztató szoba és előadóterem is. A modern múzeumépület tehát kutatóhelyből bemutató térré alakult, amelynek kulisszái mögött azért éppolyan intenzív, értékteremtő kutatás zajlik, mint korábban, de ez nem vetül rá kényelmetlenül a néző és (mű)tárgy találkozására.

A múzeumi térélmény is változott. A klasszikus kiállítási helyszíneken összefüggő teremsoron hömpölyög át a tárlat, a falak kőből, a mennyezet magas, a termek szögletesek. A kortárs bemutató tér rugalmas: mérete, formája, megvilágítása kevés kötöttséggel változtatható. A múzeumpedagógus és a tárlatvezető mozgástérképet készít, amikor megtervezi a néző korához, érdeklődéséhez igazított útját a kiállításon. Ami úgy tűnik, örök és változtathatatlan: az impozáns fogadótér, amely ma is éppúgy átzsilipeli a látogatót a zajos és kusza „való életből” annak csendes, hűvös, hatásosan elrendezett másába. A látogatók kiszolgálására létrehozott terek mérete jelentősen megnőtt: a párizsi Centre Pompidou (1977), a kölni Museum Ludwig (1986), vagy a londoni Tate Modern (2000) belső tereinek közel fele a látogatók közlekedését és ellátását szolgálja. A londoni épület kiállítás-rendezői kihasználják a hatalmas folyosókat: művésznevek és működési évszámok sora mellett kúszik a magasba a mozgólépcső, az egyik kiállításról a másikra sétáló áttekintést kap a múlt század jelentős irányzatairól. A klasszikus múzeumépületekben ez az arány nem lépte túl a 20 százalékot.

Modern múzeum belső tere kivilágított folyosóval.

3.10. kép: Lisszabon, Modern Művészeti Múzeum, közlekedő tér. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Modern múzeum étterme, a falon festményekkel.

3.11. kép: Étterem, San Francisco Museum of Modern Art

Múzeumi étterem bejárata fényreklámokkal.

3.12. kép: Heuréka Science Center, Helsinki: Fogadótér és étterem. (Fotó: Kárpáti Andrea)

A modern múzeumban a nevelés, tanítás egyenrangú az új tudományos eredmények bemutatásával. Néha az intézmény neve is sugallja a kettős missziót, ilyen például a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely, a múlt század hetvenes éveiben a népi kultúrát újra birtokba vevő „nomád nemzedék” teremtménye, ahol a népzene, a néptánc, a népszokások megismertetése is része mindennapi tevékenységének.

gyerekek és szüleik körjátékot játszanak.

3.13. kép: Játékos családi múzeumpedagógiai foglalkozás a kecskeméti Szórakaténusz Játékműhely és Múzeumban. A fotó a múzeum Facebook oldalán jelent meg.

„Az ide érkező iskoláscsoportok az emeleti galérián és kiállítóteremben látható időszaki tárlatok és a játékgyűjtemény tárgyait csodálhatják meg. Játékos feladatok megoldása során alaposabban megfigyelik a kiállított tárgyakat, új ismeretekre tehetnek szert. Majd a földszinti műhelyben, egy kapcsolódó kézműves foglakozás során közvetlen tapasztalatokat szerezhetnek egy játéktárgyról és az elkészítés folyamatáról. Végül a maguk által készített játékkal a múzeum legszebb terében, a tágas átriumban, megkezdődhet a valódi játék. A múzeumba helyezett játéktól eljutunk a múzeumban való játékig. A térben is egy szép kört jártunk be: az átriumból (fogadás) a galérián és a kiállítótermen át (tárlatlátogatás és múzeumpedagógiai tevékenységek) a műhelyig (játékkészítés- műhelymunka) majd végül ismét az átriumba jutottunk (játék). A múzeumpedagógiának a befogadástól az alkotásig, az ismeretektől az alkalmazásig vezető útját is jól érzékelteti ez a térben való mozgás.” (Kovács, 2011, 18. old.)

Barokk palotaépület előtt nagy üvegpiramis.

3.14. kép: Egy történelmi asszociációkat keltő múzeumépület: a párizsi Louvre. A háttérben a palota Pierre Percier és Pierre François Léonard Fontaine terve alapján, 1805-ben, régi épületrészek befoglalásával készült el. Előterében az Üvegpiramist I. M. Pei tervezte, 1989-bena adták át. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Vannak olyan épületek, amelyek olyan történelmi eseményeket idéznek, amelyekre a múzeumi kiállítás egyáltalán nem, vagy csak részben reflektálhat. A Petőfi Irodalmi Múzeum például Károlyi Mihály, a reformer földbirtokos és történelemformáló miniszterelnök kastélyában kapott helyet, amelyben korábban a szabadságharc leverése utáni megtorlást kegyetlen levezénylő Haynau lakott. Később, a reformkor népszerű irodalmi szalonját működtette itt Bártfay László. Járt itt Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály is. A kiállítások a történelmi fordulatokra ritkán reflektálhatnak közvetlenül, de a hely szelleme nemcsak az egykori lakószobákat járó tárlatlátogatókat, de a dísztermekben rendezett előadások, koncertek közönségét is biztosan megérinti.

Ha egy történelmi helyszínen új épületet emelnek, az építész dönthet úgy, hogy saját stílusát ellene feszíti a környezetnek, s így ad hangsúlyt a művészetet és tudományt, az emberi szellem csúcsteljesítményeit bemutató, s ezért jelentős épületnek. Ám dönthet az alázatos tájba simulás mellett is, épületét a város iránti szeretete jeléül pontosan illesztve annak környezetébe. Húsz éves volt korunk egyik legjelentősebb építésze, a párizsi Louvre sokat vitatott, a barokk díszudvarnak az egyszerre modern és időtlen gúlaformával erős építészeti hangsúlyt adó üveg-piramisának tervezője, I. M. Pei, amikor elhagyta Kínát, hogy az amerikai Harvard Egyetemen szerezzen diplomát. A világhírű, idős mester tért vissza, hogy szülővárosa, Sichuan (hagyományos magyar átírással: Szecsuan) városának megtervezze a klasszikus kínai művészet múzeumát. A 2006-ban elkészült épület kívülről belesimul a városrendezési dühöt szerencsésen túlélt régi házsorba, belülről azonban a modern kiállítás-rendezés minden feltételével rendelkezik.

Kínai bútorokkal, porcelánokkal berendezett szobabelső.

3.15. kép: I. M. Pei: Nemzeti Múzeum,2006, Sichuan. Kiállítóterek. (Fotó: Kárpáti Andrea)

A tágas, természetes és mesterséges fényekkel változatosan bevilágítható helyiségek egy-egy kicsi kőkertet fognak körül, ahol a klasszikus tusfestmények őszibarackfája, fenyője és peóniái állnak a kínai kultúrában műtárggyal azonos értékűnek tartott, különleges formájú, vízmosta sziklák között. A központi múzeumkertben a vasbeton járdák és acélvázas pavilonok között egy patak vize folyik és bambuszcsoportok állnak. A kijárat közelében buddhista templom sok száz éves épülete áll. I. M. Pei nem retro-épületet tervezett, de fontosnak tartotta megüzenni az épület minden részletével, hogy a hagyományok Kína megkerülhetetlen részét képezik, bárhogyan is alakult a nagy átalakulásokat élő és múltjával vitatkozva szembe néző ország története.

Kínai stílusú épület homlokzata fenyőfával.

3.16. kép: Modern múzeumépület klasszikus építészeti elemekből: I. M. Pei: Nemzeti Múzeum, 2006, Sichuan, az épület külső képe. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Kínai stílusú épület belső kertje sziklával, fával.

3.17. kép: M. Pei: Nemzeti Múzeum, 2006, Sichuan, a belső kert részlete a műalkotásnak számító, különleges formájú sziklával. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Kínai stílusú épület tóparton.

3.18. kép: I. M. Pei: Nemzeti Múzeum, Sichuan, 2006. A belső kert. (Fotó: Kárpáti Andrea)

négy különböző stílusú épület mozaik-szerűen egymás mellé illesztve.

3.19. kép: Négy múzeum – épületek és arculatok az ArTOOL Projekt honlap-képén: CIAP, Franciaország, GAMeC, Olaszország, Malmö Konsthall, Malmö, Svédország, Műcsarnok, Budapest[5]

A megszüntetve megőrzés érdekes példája a kasseli Museum Fridericianum, amely Európa első főúri művészeti múzeuma volt, majd 1776-ban megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt is. A II. világháborúban megsemmisült épületet az eredeti tervek alapján újraépítették, és ma a világ egyik vezető nemzetközi modern művészeti kiállítása, a négyévente megrendezett Dokumenta fő színhelye. A pompás barokk épület nemcsak a kortárs alkotások kontrasztos színhelye, de a társadalmi problémák megjelenítésének hatásos háttere is lehet.

Barokk palota előtt fehér sátrak sora.

3.20. kép: Dokumenta, Kassel, 2012: az egyik főépület, a Fridericianum. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Sátrak és papírmasé tank barokk palota előtt.

3.21. kép: A hajléktalanok jogaiért tüntető művészek és civilek a Dokumenta kiállítás idején, 2012 Fridericianum, Kassel. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Ha megújul egy múzeumépület, újra lehet fogalmazni a gyűjteménynek az építészettel kifejezhető üzenetét, s ezzel új látogatói élményeket lehet kínálni. Mikor megnyílt az új athéni Akropolis Museum[6], legnagyobb változás a régivel szemben az elrendezés volt: a múzeum beavató térré vált, amely a történelmi örökség megőrzésére ösztönzi a látogatót. A modern üvegkocka-épület laposan elnyúló tömbje alatt ásatási helyszíneket láthatunk. A földszinten az Elgin-márványok[7] restaurálását élőben közvetítő web kamera és az állagmegóvás, helyreállítás fázisait bemutató képek, feliratok és művek a múzeumi színfalak mögé vezetik be a közönséget. A klasszikus görög művészet most, a gazdasági válság idején nemcsak része, de központi tartópillére is a nemzeti identitásnak. Téli, turista-mentes ünnepnapokon is hatalmas sor kígyózik előtte. Családok tartanak befelé, hogy az időtlen szépség márvány-emlékei között a gyerekeknek elmondják: költekezése miatt az Európai Unióban sokat kritizált, sőt, kiutasítással fenyegetett országuk milyen jelentős, alapvető értékekkel járult hozzá Európa kultúrájának formálódásához.

Modern múzeumépület hegyoldalban.

3.22. kép: Az athéni Akropolis Museum, az épület külső képe. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Kilátás egy dombra és görög templomra múzeum belsőből.

3.23. kép: Az athéni Akropolis Museum, kilátás az Akropolisra. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Múzeum belső: galériáról látogatók ásatási területet néznek.

3.24. kép: Az athéni Akropolis Museum, belső kép 1: régészeti leletek in situ kiállítása. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Múzeumi folyosó domborművekkel.

3.25. kép: Az athéni Akropolisz Múzeum, belső kép 2: „beavató tér”: a frízt az eredeti elrendezésnek megfelelően állították ki. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Múzeum más célra készült épületben

A múzeumkritika, amely nem egy-egy kiállítást, hanem a gyűjteménykezelést és a bemutatók sorát, tehát a múzeumi munka egészét értékeli, komoly figyelmet szentel az épületnek. Nem egyszerűen a kiállítóterek, raktárak és közönséget kiszolgáló létesítmények érdeklik, hanem a kapcsolat a „hely szelleme” és a tárlatok között. Ha nincs kapcsolat, a múzeumot nem keretezi és kiemeli, hanem agyonnyomja az épület.

„A Kúria hajdani társadalmi rangját igen határozottan reprezentáló, XIX. század végi high tech megoldásokat alkalmazó hatalmas központi csarnok, a belső lépcsőházak ünnepi hidegsége további problémákat vet fel. Az épület egészéhez mérten is hatalmas, egybefüggő tér az állam előtti hódolat kikövetelésére alkalmas volt, de nem használható a múzeum rotundájaként. Kora délelőtt, délutánokon áthaladni a még vagy már árnyékos, félhomályos, rosszul megvilágított, mindig üres és néma csarnokon, a múzeumban szerzett tapasztalatok megkerülhetetlen része. Így, függetlenül attól, hogy a látogató mit látott vagy láthatott, a Néprajzi Múzeum mindig az elhagyott hely benyomását kelti.” (György, 2007, o. n.)

Mire ez a könyv megjelenik, talán már elkészült a tervpályázati kiírás, amely épület-terveket vár a Néprajzi Múzeum (és még legalább három nagy közgyűjtemény) összeköltözéséhez a Műcsarnoknál kezdődő nagy, üres Felvonulási téren. A Kúria épületébe hamarosan újra jogászok költöznek, és minden remény megvan arra, hogy a magyar múzeumi negyedre kiírandó nemzetközi építészeti pályázat nyertesei a kulturális antropológia, a néprajz és a kortárs tárgykultúra megőrzését egyaránt vállaló gyűjteménynek használhatóbb otthont teremtenek.

Fehér falú, egyszintes falusi épület, ablakmélyedéseiben muskátlikkal.

3.26. kép: Georgikon Múzeum, Keszthely, a mezőgazdasági iskola egykori épületében.. Fotó: Kárpáti Andrea

A más célra készült múzeumépületek tipikus képviselője az ipari létesítmény, amely alól elkopott az iparág, amelyet szolgált. Ha megszűnik egy bánya, bezárnak egy öntödét, leáll a malom, vagy leépítenek egy másutt olcsóbban előállítható textilt szövő üzemet, és nem jó az épület gazdaságosabb célra, sokszor múzeum lesz belőle. Az ipari műemlékek önmagukban is szépek, érdekesek, s ha a kiállítás rendezője ügyesen aknázza ki a helyi adottságokat, az eredmény igazán látványos. A kiállított tárgyak és a falak egymás hatását erősítik. A gépteremben állva könnyű elképzelni, hogy ami most áll, valaha forgott, zúgott, és gyártotta a tárgyakat, amelyeket lehet, hogy már nem is ismerünk, s csak a vitrin felirata igazít el, mire használták őket az őseink. Kortárs divatszavunk, a narratíva, itt természetes és hasznos tárlatvezetési forma. Nemcsak a szakképzett múzeumpedagógus, de a családi történeteket jól ismerő szülő és nagyszülő is képes életre kelteni a tárgyakat. Életmódokat, társadalmi osztályokat és népcsoportokat idéz fel ez a kiállítási forma, amely a nem múzeumi célú épületben, nem muzeális hatású élményekkel is megajándékoz.



[3] Identity Politics – The Uses of the Past and the European Citizen). EUNAMUS (European National Museums), projekt rendezvénye. Honlap: www.eunamus.eu)

[4] Vö. az Octogon c. folyóirat 2001/1 számát a 21. század múzeumépítészetéről.

[5] ArTOOL Projekt:. Részvevők: CIAP, Centre International d'Art & du Paysage, Ile de Vassiviere, Franciaország, ; GAMeC, Modern and Contemporary Gallery, Bergamo, Olaszország, koordinátor: Malmö Konsthall, Malmö, Svédország ; Műcsarnok, Budapest.

[7] Az athéni Akropolisz épületeinek azon márványból készült szobrai és domborművei, amelyeket az angol Lord Elgin vásárolt meg a Görögországban, 1801-1812 között, az akkor uralkodó törököktől és szállított Londonba. 1816-ban a brit kormány vásárolta meg és ajándékozta a British Museumnak őket.