3.2. Klasszikus, elavult és modern kiállítási színhelyek és megjelenítési módok

A múzeumépület jelentős befolyással bír a bemutatókra, amelyeket befogad. Hagyományos térben is lehet formabontó kiállítást készíteni – tulajdonképpen minden tárlat, ami a Műcsarnok patinás falai között történik, erre tesz kísérletet. Mégis, az épület lehetőségei és korlátai, hangulata és stílusa olyan erők, amelyekkel nehéz szembeszállni. A hagyományos – élesebben fogalmazva: elavult – múzeumi kiállítás nem is törekszik erre, inkább belesimul a tradíciókkal megerősített térbe. A kiállítás egyik őse a hadizsákmány-bemutató: különféle, a látogató számára kevéssé követhető rendben felsorakoztatott, nagyszámú tárgy egyenrangú sorba állított tömege, amely egy szellős oszlopcsarnokban, reprezentatív főtéren, szabadon sétálgatva kellemes (és bármikor otthagyható) látvány, de zárt térben, összefüggő teremsorban araszolva, igen fárasztó akkor is, ha minden, ami a falakon és azok előtt elhelyezkedik, vitathatatlan remekmű. A másik ős-kiállítás, a csodakamra vagy kincstár, szintén felsorolás-jellegű, tagolatlan, de már nem hangsúlyok nélküli. A házgazda kedvenc korallja, a híres mester festménye vagy a nagy értékű drágakövekkel díszített ötvösremek, amely egyértelműen jelzi, hogy birtokosa nemcsak tehetős, de az ízlése is kiváló, a középpontba kerül, asztalra vagy állványra, hogy körbejárható legyen. A nemesi és egyházi gyűjteményekben először még minden rendszerező, vagy összehasonlító szándék nélkül halmozták a tárgyakat, de hamarosan annyi van, hogy rendszerezni és selejtezni kell, érték és érdekesség szerint. Egy csoportban mutatják be a különleges rovarokat, magvakat, leveleket, középkorias, formális analógiákra épülő mikrokozmoszt bemutatva. Előttük nagyító hever, hogy apró részleteiket is megcsodálhassák. Nagyság szerint sorjáznak a tojások, mellettük kitömve a madár vagy hüllő. Másokról képet őriz a házigazda, melyet a tojások közelében láthatunk. Könyvállványon lehet lapozni a metszeteket, illusztrált kódexeket – megjelennek tehát a bemutatás első kellékei. A tudós és műértő látogatók a 16. századtól a katalógusok alapján kereshetik elő az őket érdeklő tárgyakat és alkotásokat. Az első tematikus kiállítás nem várathatott soká magára.

Festmények, vörös drapériás falon.

3.27. kép: Hagyományos múzeumi térben hagyományosan elrendezett festmények. Párizs, Louvre. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Nagyméretű, festett láda barokk palota termében.

3.28. kép: Hagyományos múzeumi térben modern kiállítás: Párizs, Design Múzeum. (Fotó: Kárpáti Andrea)

A 16. század első felében, Giovio, orvos, író és humanista gondolkodó megnyitotta a Hírnév Templomát, benne, életük ideje szerinti sorban, mintegy százötven uralkodó, hadvezér és pap, író, tudós és képzőművész arcképével és a portrékat magyarázó feliratokkal. Az egyes foglalkozások művelői egy-egy csoportba kerültek, így tetteiket és ábrázatukat könnyebb volt összehasonlítani. A szellemtörténeti bemutatót más hasonlók követték, s amikor Samuel Quiccheberg holland orvos 1565-ben, Münchenben leírta az ideális gyűjteményt, ezeket a gyűjtési köröket határozta meg:

Quiccheberg az általános gyűjtőkörű, kultúrtörténeti és természettudományi múzeum szerkezetét írta le. Úgy vélte, a műveltséghez valamennyi terület ismerete hozzá tartozik, s egy gyűjtemény sem lehet jelentős, ha nem törekszik az emberi alkotás minden formájának és tartalmi körének bemutatására. Ilyen, valóban általános műveltség megszerzéséhez és karban tartásához annyi idő kellett, amennyivel csak a társadalom legszűkebb, legfölsőbb rétege rendelkezett, mégis évszázadokra példát adott, hiszen jól illeszkedett a reneszánsz sokoldalúság, az „uomo universale” ideáljához. A 19. században létrejött nagy nemzeti gyűjtemények követték ezt a műveltségeszményt, és egy épületben, gyakran egy teremben elhelyezve állították ki a tudomány és a művészet alkotásait.

A szakgyűjtemények – egy-egy tárgycsoportra specializálódott, de azt teljességre törekedve, történeti és kortárs alkotásokkal egyaránt illusztráló kollekciók – sajátos, a tárgyakhoz illő kiállítási tereket alakítottak ki. Ezek a terek maguk is muzeális értékűek, s szerencsés módon ma is számos ilyen speciális kiállítási hely látható, benne az eredeti gyűjteménnyel. Tiroli Ferdinánd főherceg (1520–1595) a spanyol és osztrák Habsburg uralkodók és a francia udvar kincseinek egyesítésével alakította ki a bécsi művészeti kincstárat (Schatzkammer, 1563), amely több évtizedes felújítás után nemrég újra megnyitotta kapuit. A fémművesség alkotásaihoz illő, nehéz, sötét drapériákkal bevont termekben a különleges formájú és méretű tárgyaknak saját, több évszázados posztamense van. Erős Ágost drezdai porcelángyűjteménye ma is abban az épületben látható, amelyet az edények minél hatásosabb bemutatására, fényárban úszó folyosókkal, tükrös tárlókkal terveztek.

Különböző korokból származó műalkotások fotói egymás alatt.

3.29. kép: A bécsi Wiener Schatzkammer blogjának nyitóoldala

Barokk épület előtt mesterséges tó.

3.30. kép: A drezdai Zwinger. (Fotó: Kárpáti Andrea)

A drezdai Zwinger klasszikus múzeum, amelyben a gyűjtemények egy-egy oldalszárnyban helyezkedtek el. Mindegyikhez tartozott egy kupolás középterem, a legértékesebb művek számára. Az épületet kívülről korinthoszi oszlopok díszítették, a középtermeket antik épületelemekből alkotott homlokzat hangsúlyozta. A tervező arra kérte a fejedelmet, hogy csak a főműveket állítsa ki, s a régiségek közé kortárs alkotásokat is helyezzen el. A kiállító térhez könyvtár és grafikai gyűjtemény csatlakozott, amelyek polcain időrendi sorrendben elhelyezve, a teljes gyűjtemény hozzáférhető volt. Az időrendi sorrend tehát a válogatott alkotások és a teljes körű bemutató esetében is érvényesült, és több száz évre meghatározta a képző- és iparművészeti gyűjtemények elrendezési módját. A galleria progressiva, a művészet történetén végigvezető teremsor, a látogatónak fejlődési sort sugalló időrendben mutatta be az alkotásokat, s ezzel hosszú időre, talán a 20. század elejéig meghatározta a művészeti ízlést. A technikai tökéletesedés, az ábrázolás valósághűsége ugyanis a bemutatókon egyre magasabb szinteket ért el, s a teremsort bejárók elégedetten állapíthatták meg: a művészek egyre képzettebbek, ügyesebbek – a világ halad. A hagyományos múzeumi tér tehát közvetlenül befolyásolta a befogadás irányát, megerősítette a művészet fejlődését sugalló tárlat üzenetét.

Múzeumi teremsor márványszobrokkal és látogatókkal.

3.31. kép: Szoborcsarnok, Musée D’ Orsay, Párizs. 2007. (Fotó: Kárpáti Andrea)

„A művek már nem versengenek egymással, hanem kötelességtudóan beállnak a fejlődési sorban kijelölt helyükre. A múzeum pedig észrevétlenül átalakul a magától íródó művészettörténet illusztrációjává. Ami benne önmagával azonosként él, az nem az egyes mű – mely keletkezési kora és helye jelévé zsugorodik, hanem az egyes korok állítólagos szellemiségének mintegy a párlataként értelmezett stílusok; ami benne egyetemes és folytonos, az a Művészet egyneműsítő elve, mely felette áll minden történeti esetlegességnek, egyéni vagy közös tapasztalatnak és szándéknak, nem tud sem konfliktusokról, elmulasztott lehetőségekről, megoldatlan nehézségekről, sem a művekben élő és a művekhez forduló emberi vágyakról. A múzeum esztétizál és anesztétizál.” (Wessely, 1995, o.n.)

A felvilágosodás korában, 1792-ben államosított francia királyi palota, a Louvre gyűjteménye a művészettörténet korszakait bemutató képeket, szobrokat, bútorokat, szőnyegeket, iparművészeti tárgyakat és könyveket tartalmazott. A British Museum viszont megtartotta a klasszikus gyűjtemények sokszínűségét, és természettudományos kollekciója is volt. A múzeumok két nagy csoportja a művészeti és a történeti gyűjtemény. A művészeti múzeumok körében különleges helyet foglal el a Viktória és Albert Múzeum Londonban, amely kultúrtörténeti bemutatókat is tartalmaz, s a világon az elsők között vállalkozik művészet és élet, tárgy és társadalom összefüggéseinek érzékeltetésére.

A művészeti múzeum lényege az eredeti alkotások őrzése és bemutatása. A gyűjtés korlátai azonban az első múzeumok megalakulásakor már szükségessé tettek egy sajátos kiállítási formát, a műtárgy másolatok gyűjteményét, a glüptotékát. Kezdetben a görög és római művészet legjelesebb alkotásait őrizték az eredetikkel azonos méretben, gipszöntvény formában, később ezek mellé kerültek a reneszánsz és barokk mesterművek is. A másolatok kiállításának üzenete nem pusztán az alkotók, hanem a koruk, kultúrájuk előtti hódolatnyilvánítás volt.

„(…) addig tartott ennek a múzeumfajtának az érvényessége, amíg a görögség és részben a római hagyomány kultusza nélkül elképzelhetetlen volt a nemzeti kultúra előtti hódolat. A XIX. század számára elképzelhetetlen volt a görögség előtti másolatok, mint zarándokhelyek megteremtése nélküli nemzeti önismeret, az út a nemzetekhez a közös örökségen át vezetett. Ennek megfelelően a gipszmásolatok helyet kaptak egyrészt magukban a nagy gyűjteményekben (mint például a világháború utáni évekig, egyre kisebb területen, a Szépművészeti Múzeumban), illetve önálló formát is kaptak, mint azt az Alte Pinakothekkal nagyjából egy időben épült müncheni Glyptothek is mutatja. (Berlinben a Gipsformerei 1819–1830 között, Koppenhágában a Ny Carlsberg Glyptothek 1888–1899 között jött létre, Londonban a Victoria and Albert falai között állították ki a másolatokat, Párizsban a Louvre gyűjteményéből kerültek ki a másolatok Versailles-ba.)” (György, 2004, o. n.)

fehér gipsz szobormásolatok két sorban, egy kiállítótérben.

3.32. kép: Antik műtárgy-másolatok tára, Ny Carlsberg Glyptotek, Koppenhága. 2011. (Fotó: Kárpáti Andrea)

A 19. század második felében az ismeretszerzési célú utazás kevesek kiváltsága volt, de a másolatok alapján gazdagabb, téri információkhoz juthatott a klasszikus európai művészet iránt érdeklődő, mintha könyvek metszeteit vagy fényképfelvételeket nézegetett volna. A másolat-gyűjtemények egyszerre kapcsolódtak a művészeti és a történeti kiállításokhoz, hiszen a művek nemcsak egy stílust vagy irodalomból ismert figurát idéztek fel, hanem az európai kulturális identitást is erősítették.

A történeti és régészeti múzeumok sajátossága, hogy nemcsak bemutatják, de értelmezik is egy-egy kor történetét. A budapesti Magyar Nemzeti Múzeum magyarság történetét bemutató kiállításának kritikai visszhangja jól érzékelteti, mennyire nehéz a tárgyakkal, és nem ezek jelentésével foglalkozni, ha egy kor tárgytörténete mellett eszmetörténetét is fel szeretnének vázolni. (György, 2007/b). A régészeti múzeum sem egyszerűen egy történelmi emlékhely leletanyagát állítja ki, hanem véleményt formál egy nép eredetéről, jelentőségéről egy kultúrtáj megformálásában, végső soron egy nemzet jogáról a földhöz, ahol letelepedett.

A történeti múzeumok egyik sajátos formája a hadtörténeti gyűjtemény, amelyben a régi fegyverek mellett a régi csaták megítélése is a kiállítás tárgya. A hadtörténeti gyűjtemények legtöbbje erődben vagy várban kap helyet, ahol az épület története – ez az újraértelmezhető, de tényeiben változatlan narratíva – foglalja keretbe a bemutatót. A budai Várban elhelyezett gyűjteményből és a bécsi Heergeschichtliches Museum anyagából egyaránt megismerhető az 1848-49-es magyarországi hadjáratok története, a higgadt számbavétel ellenére más és más, nemzeti hangsúlyokkal.

A néprajzi múzeumok szintén nem kerülhetik el a politikai interpretációt. A szentendrei Skanzenben például szlovákiai magyar otthonba léphetünk, ahol a falakon a határok áthelyezéséről, a kitelepítésekről szólnak a dokumentumfilmek. A filmkockák életre keltik a körülöttük elhelyezett használati tárgyakat, családi fényképeket. Elképzeljük a háziakat, akiknek két órájuk van arra, hogy egy élet összegyűjtött dolgaiból kiválasszák a batyuba köthetőket.

nagyméretű fotók és bútorok, orvosi vizsgálati eszközök múzeum sarkában.

3.33. kép: Képekkel, tárgyakkal, idézetekkel rekonstruált múlt: kiállítás-részlet Robert Koch életéről, Nemzeti Múzeum, Oslo, 2010. (Fotó: Kárpáti Andrea)

A néprajzi múzeum feladata többek között az országban élő nemzetiségek tárgyi örökségének számba vétele és méltó bemutatása. A kulturális kapcsolatok, kölcsönhatások érzékeltetésére, a rokonság átélésére is alkalmat ad egy jó népművészeti bemutató. A stockholmi Nordiska Museet-ben (Északi Múzeumban) például az északi népek szoros szövetségének alapjait: közös kultúrájukat ismerhetjük meg. A párizsi Musée de l’Homme (Az Emberiség Múzeuma) vagy a magyar Néprajzi Múzeum a természeti népek és ősi kultúrák emlékeit is gyűjti életkép-szerűen összeállított vitrinekben. Könnyű belátni, mennyi kulturális sztereotípia forrása lehet egy-egy antropológiai gyűjtemény: a tomahawkját emelő indián, a földön guggolva ebédet készítő, meztelen testén bőröket és durván megmunkált ékszereket viselő afrikai asszony, a jégmezőbe vágott lékből halat kirántó eszkimó egy életforma pillanatképeit rögzíti előítéletté. Szerencsés módon ma már nem csak a kuriózum, hanem a művészetével és történetével reprezentált nép jelenik meg a kulturális antropológia és a néprajz eszköztárát egyaránt felvonultató kiállításokon.

Régi üvegedények, palackok múzeumi tárló polcán.

3.34. kép: Népi üvegművészeti tárgyak a Látványtárban, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Régi fa földművelési eszközök múzeumi tárlóban.

3.35. kép: Tárló néprajzi múzeumban 2: nép életmód bemutatása jellegzetes tárgyakkal. (Fotó: Kárpáti Andrea)

A természettudományi és műszaki múzeumok a legrégibb gyűjtemények közé tartoznak. Talán ez az a múzeumtípus, ahol a legkönnyebb nyomon követni a múzeumépület változásait a kutató intézménytől a látogatóbarát bemutatóhelyig. A klasszikus természettudományi gyűjtemény felsorolás-szerűen adja közre például az ásványok vagy a technikai újítások történetét. Asztal-szerű, üvegezett tárlókban és faliszekrényekben, egymás mellett sorakoznak a tárgyak, alattuk cédula néhány adattal. Az ajtó két oldalán, falitáblákon, hosszú szöveg: a gyűjteményrész bemutatása. A szakértőnek csodálatos élmény, a laikusnak először érdekes, de a hatodik hasonló kollekciót látva már nyomasztó. A közönség felé fordulás első jeleként megritkultak a vitrinekben az ásványok, s körülöttük fotók, rajzok, használati vagy műtárgyak mutatták, mi készülhet belőlük. A gépek és berendezések kikerültek az üveg alól és körbejárható, néha megérinthető, működő állapotban vezették be a nézőt készítésük, használatuk módjaiba. Az állatokat, növényeket már nem csak tárlókban, hanem változatos, szabadon álló csoportokban szemlélhetjük.

Üvegfalú, favázas kiállítási szekrények ásványokkal.

3.36. kép: Ásványtár, ELTE Természettudományi Kara, Budapest: történeti értékű tárlók. (Fotó a múzeum honlapjáról.)

kísérleti eszközök (inga és forgó gömb) szabadtéri kiállító térben.

3.37. kép: Szabadtéri kísérletező eszközök, Heureka Science Center, helsinki. (Fotó: Kárpáti Andrea)

A 20. század utolsó évtizedeiben új múzeumtípus, vagy inkább bemutatási mód jelent meg: a tudomány múzeuma, a természettudomány törvényeit kísérletezéssel bemutató „tudományos játszóház”. Ebben a környezetben működő modellek, szétszedhető makettek, megállítható és megismételhető szimulációk segítenek megérteni a természet törvényeit. Filmek, infografikák és interaktív számítógépes oktatóanyagok adnak kiegészítő információkat és mutatják be a kiállíthatatlan tudományos eredményeket. A látogatót animátorok segítik, hiszen a tárlatvezetés itt a kísérletezési lehetőségek bemutatása. A természettudományi múzeum szellemi alapján kialakult, a nézőt kísérletezésre, elmélyült, alapos, saját belátásokon nyugvó megismerésre ösztönző kiállítási forma utat mutat más múzeum-típusoknak is.

„A művek jelként olvasása századunkban a művészeti múzeumok modernizálásának, racionális átrendezésének a követelésébe torkollott. Vége szakadt annak a gyakorlatnak, mely a termek egész terét értékes tárgyakkal töltötte ki, s a festményeket több sorban egymás fölé akasztva valóságos képfalakat hozott létre. A termekből eltűntek a mennyezetfreskók, a díszes csillárok, a súlyos bársonyfüggönyök, a tükrök és a színes kárpitok, a képekkel és szobrokkal váltakozó bútorok, órák, óriási porcelánvázák. Fehérre festett vagy semleges színű, alig díszített felületekre kerültek az egymástól illő távolságot tartó képek, külön termeket kaptak a szobrok. Látszólag minden a műre összpontosító figyelmet szolgálja, az egyéni poétikus látványvilágokban való kontemplatív elmerülést. Igaz, azon az áron, hogy a műnek végleg minden – nem tisztán stílustörténeti – kapcsolatát elvágja.” (Wessely, 1995, o.n.)

Napjainkra, a múzeum-templom analógiától eltávolodva, egyértelművé vált, – mind a múzeumi, mind a pedagógiai szakma által deklaráltan, – hogy „a múzeumok természetes és „legális” terepei a közoktatásnak”. (Kriston Vízi, 2009, 72. o.) A múzeum demokratizálását jelzi a működését szabályozó törvény megfogalmazása is:

„A kulturális örökséghez tartozó javak múltunk és jelenünk megismerésének pótolhatatlan forrásai, a nemzeti és az egyetemes kulturális örökség egészének elválaszthatatlan összetevői; szellemi birtokbavételük minden ember alapvető joga. Az e fogalomkörbe tartozó értékek különös védelme, megőrzése és fenntartása, valamint a nyilvánosság számára történő széleskörű és egyenlő hozzáférhetővé tétele a mindenkori társadalom kötelezettsége.” [8]

Napjaink múzeumépítészetét már nem csak a gyűjtemények, hanem a látogatók igényei is meghatározzák. Az innovatív bemutatási módok együttműködésre: a mű, közönsége és a szakértő bemutató közötti kapcsolatra épülnek. Korunk legnagyobb hatású múzeumpedagógiai szakértője, Georg E. Hein (2005) szerint a múzeumok mindig tanítanak, sőt: központi feladatuk az ismeretátadás. A gyűjteményeknek tehát nem csak tudomány- és művészetszemlélettel, hanem sajátos oktatásfilozófiával is rendelkezniük kell. A négy fő interpretációs forma, amelyeket felsorol, más és más múzeumi környezetet igényel:

A négyből három múzeumi tudásátadó modell a látogató bevonására épít. A múzeumépület, mint sajátos közlés, funkcióváltozásait követő formai megújulása során éppen ezt az utat követi. A látogató elvárásainak megismerésére törekszik, s azokat figyelembe véve érvényesíti saját esztétikai és pedagógiai elveit.

kör diagram. Magyarázat a képaláírásban.

3.1. ábra: A pedagógus, a múzeumi animátor és a gyermek elvárásai a múzeumi látogatással, foglalkozással kapcsolatban (Kovács–- Kárpáti, 2011., 273. o.)

A múzeumi munka kiterjesztése (outreach program, magyarul a „falakon kívüli múzeumpedagógia” kifejezést használjuk gyakran) talán a legfontosabb kortárs pedagógiai modell, amellyel a gyűjtemények gondozói a közösséget szolgálni kívánják. A tárlatvezetéstől a múzeumi tanulásig vezető hosszú úton haladó intézmények úgy érzik, nem érhet véget a tanulási folyamat a kiállítóhely kapujában, s az sem biztos, hogy az élményeket feldolgozó iskolai óra az egyetlen lehetőség arra, hogy az élmények és tapasztalatok tartós tudássá rögzüljenek. A látogatók többsége ugyanis még vagy már nem jár iskolába, vagy ha igen, nem a tanáraival érkezik a múzeumba. Saját terve van arról, mit szeretne kapni a kiállítástól vagy a múzeumtól, mire kíváncsi, mire van szüksége az itt elérhető információkból és élményekből az életében vagy annak egy részében, a munkája során. Amint belép a kiállító térbe, a kérdések és elvárások változnak – bővülnek vagy egyetlen területen sűrűsödnek össze.

Hogyan lehet nyomon követni ezt a folyamatot, és hogyan segíthető a látogató, ha már kilépett a kapun? A jelenleg ismert legkorszerűbb megoldás az egyéni tanulás segítésére a digitális belépőjegy, amelyútlevélként szolgál a kiállításon és lehetőséget ad a múzeumpedagógusnak az után-követésre, személyre szabott tanulási programok szervezésére is. (A jegy birtokosa természetesen maga dönt arról, mennyit árul el személyes adataiból, melyeket jól védett környezetben, kizárólag a tulajdonos által engedélyezett tanulási célokra használnak majd fel. Választhatja azt is, hogy teljesen rejtve marad: kitalált e-mail címmel regisztrál, vagy a jegyet a zsebébe süllyeszti, és nem keresi fel az egyes installációknál elhelyezett leolvasókat.) A rendszerhez tartozó szerkezetek, az első információs pontnál bevitt adatok alapján, a használó korosztályának megfelelő játékos kérdéseket és segédleteket kínálnak fel. A válaszokat a számítógépes program értékeli, s elküldi a látogató számára a kiállítás honlapján létrehozott kis weboldalra, ahová maga is küldhet, bőséges kínálatból választva, érdekes képeket, szöveges információkat, melyeket szeretne később, otthon, alaposabban tanulmányozni. A kaland-túrává alakított múzeumi séta után, ha megnyitja személyes oldalát, megtalálja az egyes feladatokra adott válaszainak értékelését (persze a helyes választ is), összpontszámát, ennek értékelését (a többi múzeumi játékoshoz viszonyítva), és meghívást olyan programokra, melyeket a szoftver felhasználói magatartást elemző rendszere számára érdekesnek tart. A program tartalmát tapasztalt múzeumpedagógusok és a kiállítás kurátora állítja össze, tehát a hazaküldött és később felkínált ismeretek, élmények jól kiegészítik a múzeumban tanultakat.



[8] 1997. évi CXL. törvénya muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről