6.3. A kiállítási koncepció: ismeretektől a narratíváig (Kárpáti Andrea)

Ennek a fejezetnek a témája a múzeumok forma- és funkcióváltása, társadalmi térnyerése és az ebből fakadó kommunikációs feladatok. A kiállítási koncepcióról szólva meg kell azonban említenünk egy ellentétes folyamatot is: ez a „muzealizálódás”, amelynek lényege, hogy „a gyűjtés és bemutatás régen maga mögött hagyta az intézményt, melyről elnevezték.” (Zacharias, 1990, 57. old.) Egy példa erre Goethe 250. születési évfordulójának megünneplése, amelynek tiszteletére „Ami fennmarad, az a hétköznapok terméke” címmel a Frankfurter Allgemeine Zeitung a költő személyes tárgyait bemutató fotósorozatot adott közre, a „musée sentimentale”, a jelentős személyiségek emléktárgyainak őrzését a középpontba állító múzeum-koncepció jegyében.

A 20. század második felében a tárgyak halmozását és a látogatók elől elrejtett őrzését napjainkban felváltja a mindent bemutató, a látvány(rak)tár, amely a látogatót szakértővé avatja, illetve képzi. Míg Brown-Goude 1895-ben még elkülönítette a „tudósok múzeumát” (a jelentős méretű tanulmányi gyűjteményt) az „emberek múzeumá”-tól, Benjamin Gilman 1918-ban már arról ír, hogy a raktárakat is mind meg kell nyitni azok előtt, aki komolyan érdeklődnek a gyűjtemény iránt. (Idézi őket: Mensch és Mensch, 2012, 116-117. old.) Ez a hárompólusú múzeumi modell:

  1. a közönség számára nyitott kiállítás;

  2. az érdeklődők számára meghatározott feltételekkel hozzáférhető tanulmányi gyűjtemény;

  3. a csak a muzeológusok részére fenntartott raktár.

Mivel a múzeumok csak az általuk őrzött tárgyak töredékét tudják a nyilvánosság elé tárni, a tanulmányi gyűjtemény és a raktár ötvözetéből a múlt század második felében kialakult egy új, sajátos kiállítási forma. Polcai, szekrényei, mint a raktáré, de a tárgyak érthető rendben, könnyen kezelhető elhelyezésben várják a szakmabeli és laikus érdeklődőket. Szándékosan nem látogatókat említünk, hiszen aki csak betér egy-két órára a gyűjteménybe, az minden bizonnyal visszaretten, ha egy-két szépen elrendezett viselet helyett fogasok százain találja szembe magát egy korszak minden fontos ruhadarabjával. A sanghaji Selyemmúzeum második szintjén ilyen különleges kiállítóhelyre érünk: motívumok, szövésmódok történetét követhetjük nyomon anyagminták és szűkszavú leírások segítségével. Ez a kiállítás elsősorban a szakembereknek érdekes, míg a szentendrei Skanzen látványtára[29] a kevésbé felkészült, de népmeséken, népdalokon felnőtt, s a sűrű rendben sorakozó tárgyakat innen már ismerő és kedvelő nézőnek is élvezetes. A látványtárhoz hasonló, a szakértőt és a téma iránt intenzíven érdeklődő laikust közös térbe terelő kiállítási forma a tanulmányi kiállítás, amely nem törekszik a közérthetőségre és a látványosságra, annál inkább a teljességre: egy téma alapos feltárására vállalkozik, a gyűjtemény tárgyainak minél teljesebb bemutatásával.

Kék munkaasztalok és székek gyerekek részére, múzeumi vitrinek előtt.

6.43. kép: Az üveges tárlókban sorakozó tárgyak környezetében gyermek-foglalkoztató asztalok. Látványtár, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre, 2013. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Porcelán tárgyak polcon, előttük azonosító számaik fehér kartonra írva.

6.44. kép: A tárgyak előtti számok segítségével kikereshetjük a Látványtár online katalógusából az összes fontos adatot. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Látványtár, 2013. (Fotó: Kárpáti Andrea)

A múzeumi gyűjtemény folyamatos feldolgozás tárgya. A művek sokaságából, a kutatók eredményeiből elméletileg bármilyen kiállítás szervezhető, de csak a kortárs „közbeszédre” reagálva alakulhat releváns narratíva. György Péter a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum értékelésekor például nem a kiállított tárgyak elrendezését értékeli, hanem a nemzeti identitás kialakításának kérdését veti fel, amely különösen aktuális egy, a hazánkban élt és élő kisebbségek kultúráját bemutató színhelyen:

„Ahogy előbb-utóbb fel kellene kerülnie a skanzen térképére a magyar roma kultúra, az emigrációs magyarság, végül, de nem utolsósorban a kortárs kisebbségi magyarság életformáit bemutató dokumentációknak is. Attól tartok, hogy a két kihívásnak való megfelelés elképzelhetetlen egymás nélkül. A skanzen - amely vitathatatlanul a legfontosabb magyar múzeumok egyikévé vált - jövője a jelenkorkutatásban való helytállás kérdésén múlik. (…) A skanzen akkor működik jól, ha az elképzelt közösségek élményében részesülő látogatókat végül hazavezeti oda, ahol élnek: a jelenbe, ahonnan nincs ok és mód megszökniük - még a Szentendre határában tett időutazás során sem. (György, 2007c, o. n.)

A 2007-ben írt múzeumkritikában említett kihívásoknak a szentendrei Skanzen újonnan kiépített időszaki kiállításai jól megfelelnek. A „Megragadni a megfoghatatlant” című bemutató témája a hagyományőrzés. Az UNESCO szellemi kulturális örökséget védő egyezményének 10 éves évfordulója alkalmából, az Észak-magyarországi falu tájegység Magtárjában látható, és olyan, tárgyakkal és képekkel nehezen közvetíthető élményeket mutat be, mint egy hagyományőrző közösséghez való tartozás, vagy egy ősi sport vagy kézműves technika hiteles művelése modern környezetben. Napjainkban a hagyományokhoz való viszony szélsőséges indulatok tárgya. . A szervezők sikeresen elkerülték a nosztalgiában rejlő veszélyeket, a vitához ez a pasztellszínekben megrendezett, halk szavú tárlat megfontolandó gondolatokkal csatlakozik

„A hagyományoz(ód)ás csak töredékes formában lehetséges. Ha teljességében akarnánk megőrizni a múltat, az a jelen jogainak elvitatását jelentené, azt, hogy belefojtjuk a múltba. A töredéket azonban el kell rendeznünk, magyaráznunk kell, értelem-összefüggésekbe kell helyeznünk, ami háromdimenziós dolgok esetében azt jelenti, hogy térbeli elrendezést kell adnunk számukra. A töredék a fikció tanítómestere, áll André Malraux A képzeletbeli múzeum című írásában. A hagyományozódás töredékességében gyökerező fikció a múzeum esetében nem a kliói idiómában, azaz nem a narrativitásban valósul meg, hanem szemléletességként, a tárgyak elrendezésében, melyek képekké, hozzáférhető képekké állnak össze. (…) a színre állított jel(zés)világ /Merkwelt/ felfokozott, a képzelőerőt tápláló figyelmi állapotot idéz elő a látogatóban, amely eloldja az ént a gyakorlati vonatkozásoktól és eléri, hogy az érzékelés ’megvalósulás-orientált’ folyamatában a szubjektumot áthathassa az élmény.” (Korff, 2012, 228. old.)

Malraux „Képzeletbeli múzeum” című könyvének borító lapja műalkotás reprodukcióval.

6.45. kép: Malraux: Képzeletbeli múzeum – könyvborító. (André Malraux: Le Musee Imaginaire, Gallimard, Paris, 1996).

Gottfried Korff javaslatát érdemes megfontolni az ismeretekből kiállítási tematikát összeállító kurátornak és múzeumpedagógusnak egyaránt. Az ismeretekben túltengő, de látványban szegényes vagy értelmezhetetlen kiállítás napjaink élményközösségnek nevezett, folyamatos kép- és hangfogyasztásban élő polgárai számára elfogadhatatlan. Ha viszont érzékletes és változatos a bemutató, ha sikerül olyan tárgyakat kiválasztani a rendelkezésre álló, a válogatás kezdetén egyformán fontosnak tűnő darabok közül, akkor a látogató a „muzeális eseménykultúra” részesévé válik, és átéli, amit a 19. században Wilhelm von Humboldt a párizsi Musée des Monuments Françaises történelmi tárlatán: „a képzelőerő hozzájuk szegődik és legalább ily módon valamiféle útmutatóra lel, hogy ama századok képét megrajzolja.” (idézi Korff, 2012, 228. old.)

A gyűjtemény kiállítássá szervezésében jelentős szerepet játszik a tárgyakat értékelő és értelmező szaktudomány. A 20.-21. századi képzőművészet múzeumi reprezentációja például a 20. század végén a modern művészet múzeum, mint intézménytípus kialakulásával vált fontos témává. Először a 19. század második felének alkotásai kerültek külön kollekciókba, majd az 1900 utáni „klasszikus modernek”, végül – igen gyakran külön múzeumokban, galériákban – a 20. – 21. század fordulójának alkotásai. Az első, kizárólag kora művészetét bemutató intézmény a New York-i Museum of Modern Art volt (megnyitva 1939-ben, jelentősen kibővítve 1984-ben).

Modern, üvegfalú múzeumépület bejárata, előtte lombját vesztett fa.

6.46. kép: New York, Museum of Modern Art

Múzeumi honlap modern műalkotások reprodukcióival.

6.47. kép: Múzeumi honlap, a kiállított művek stílusában. Museum of Modern Art, New York, 2013. június 23.

Ezt az első, kizárólag a 20. századelőn alapjaiban megújult vizuális művészetek bemutatására alapított múzeumot magánszemélyek hozták létre, mivel úgy vélték, a klasszikus múzeumi kultúra képtelen befogadni az új művészeti nyelvet. Európában nemcsak kortárs gyűjtemények születtek, hanem a 19. századot is kiemelték a művészettörténeti bemutatóból. Az első, szinte kizárólag 19. századi műveket befogadó múzeum a 20. század végén újrarendezett berlini Nazionalgalerie (2001) és a század második felét és a századfordulót, tehát a modern művészet szempontjából fontos alkotókat bemutató Musée d’Orsay (1986) volt. Ezek a múzeumok jelentős közgyűjteményekből váltak ki, és remekműveket őriztek, tehát azonnal megteremtették az új gyűjtemény-típus presztízsét. A kortárs vizuális kultúráról felgyűlt ismeretekből egy új narratíva, és ennek talaján egy új értékrend teremtődött meg.

Klasszicista stílusú múzeumépület domb tetején, alulról fényképezve. Az épület előtt lovas szobor áll. Az épület tetején az egyesült Németország zászlaja lobog.

6.48. kép: Berlin, Alte Nazionalgalerie. (Forrás: Wikipedia, szerző: Janericloebe)

Eklektikus stílusú múzeumépület.

6.49. kép: Párizs, Musée d’Orsay. Forrás: Wikipedia, szerző: Vangogho)



[29] Skanzen, Szentendre, Látványtár URL: http://skanzen.hu/?fm=1&am=1&dd=47