10.2 A látogatóbarát kiállítás (Kárpáti Andrea)

„Minden kiállítás háromszereplős tér – írja Michael Baxandall művészettörténész, – melyben a néző a tárgy és felirata között cikázó gondolataival az alkotó és a kiállítás-rendező szándékát firtatja. (…) miért szürke posztamensen vagy épp egy bársonnyal bevont aljú üvegkalickában épp ez a szobor. Az utóbbi fajtájú kérdésére hiába is adna a muzeológus mégoly kiábrándító választ (nem fért be a szoborkiállításba, el kellett takarni a padlón éktelenkedő foltot, már csak ilyen posztamens volt a raktárban stb.), nem rendíthetné meg a szemei kívánságát követő látogató hitét, akinek tekintete minden részletet szükségképp jellé avat - a hiteles mestermű jelenlétének, a szobor eredetiségének és különlegességének, a művészettörténet és a műkereskedelem ítéletének a bizonyságává. A látogató saját kimondatlan gondolatait, hallgatólagos tudását mozgósító értelmezései teremtik meg számára a tárgyak jelentését, noha végig abban a hiszemben él, hogy a jeleket figyelmesen olvasva csak felismerte azt. Így támad fel benne a szemlélt műalkotás fiktív világában való otthonosság érzete - még olyankor is, ha az ábrázolt világban nincsenek emberi szereplők, akikkel azonosulhatna, akiket érzelmeivel, gondolataival felruházhatna -, hiszen a szeme előtt bontakozott ki ez a képzeletbeli tér, melyben kiismeri magát, mely feltárult előtte és megadta magát. (Wessely, 1995, old. sz. nélkül)

Látogatók csoportja kiállítótérben.

10.1. kép: A múzeumlátogatás legtöbbször kollektív élmény – a társak, akikkel együtt ismerkedünk a gyűjteménnyel, éppolyan fontosak, mint a látvány maga. (Fotó: Kárpáti Andrea)

A múzeumok közművelődési programjait vizsgáló, 2008–2010 között, a szentendrei MOKK szervezésében lezajlott országos felmérésünk legfőbb tapasztalata az volt, hogy a muzeológusok túlnyomó többsége szerint a közgyűjteményeknek valóban közösségi hellyé, tudományos intézményből közművelődési intézménnyé kell válnia, megőrizve az intézmény kulturális színvonalát és tudományos presztízsét. A látogatók igényeit nem kiszolgálni, hanem formálni érdemes. (Káldy, Kárpáti és Szirmai, 2010). A közönség aktív részvételén alapuló múzeumi élmény megteremtéséhez ad módszereket Nina Simpson beszédes című könyve, „A részvétel múzeuma” (The Participatory Museum, 2010).

„A részvételen alapuló múzeum célja egyrészt az, hogy az interaktív élményekre vágyó látogatók igényeit úgy elégítse ki, hogy képviselve legyenek a múzeum alapvető értékei is. Nem arra törekszünk, hogy mindenkinek ugyanazt a tartalmat közvetítsük. A látogatói rétegeknek megfelelő, szinte személyre szabott információkat nyújtunk, azaz inkább létrehozunk, látogatóink bevonásával. A kiállításokon módot teremtünk saját értékelések, élmények megosztására, dokumentumok és történelmi tapasztalatok közreadására. Bemutatjuk a nem-szakértők véleményeit és alkotásait is. (…) A kiállítások nem „valamit” közvetítenek „valakinek”, hanem „valakivel együtt” jönnek létre. (Simon, 2010, iii. old.)

A kép egy múzeumi látogató központ külsejét mutatja be.

10.2. kép: Látogatóközpont, A Tudomány Városa (Cité de la Science), Párizs, 2007 (Fotó: Kárpáti Andrea)

Múzeumi fogadótér mozgólépcsővel, poszterekkel, látogatókkal.

10.3. kép: Látogatóközpont, fogadótér. A Tudomány Városa (Cité de la Science), Párizs, 2007 (Fotó: Kárpáti Andrea)

Látogatóbarát múzeumpedagógiai módszerek

Aligha vitatható, hogy a nézőket beszélgetőpartneri szerepbe helyező bemutató-típus nem valósítható meg bármilyen témájú és méretű kiállítás kapcsán, de az angolszász múzeumi kultúrában mindenképpen uralkodó szemléletmódnak tekinthető és más országok kiállítás-rendezői koncepcióinak is egyre inkább része. A látogatók felé fordulásnak gazdasági és művelődéspolitikai okai egyaránt vannak. A népszerű tárlatok bevételei az állami támogatások csökkenésével egyre fontosabb szerepet kapnak a múzeumok működtetésében, másrészt, a keveset látogatott gyűjteményeket a fenntartók előbb-utóbb bezárják. A látogatóbarát múzeum jellemzőit a következőkben foglalhatjuk össze (Puczkó, 2009 alapján):

  • A kiállítás releváns: egy-egy részletében, vagy egészében kapcsolódik a közösséget foglalkoztató kérdésekhez – vagy eléri, hogy amit bemutat, fontossá, legalábbis érdekessé váljon, és része legyen a közbeszédnek.

  • A kiállítás befogadó, nem zár ki egyetlen látogatói csoportot sem. Célcsoportja mellett más rétegeknek is kínál érthető és inspiráló élményt és tudást.

  • A kiállítás interaktív: számos visszajelzési lehetőséget kínál, amelyeket használva a látogató lehetőséget kap arra, hogy gazdagítsa vagy értékelje a látottakat;

  • A kiállítás személyre szabható: többféle kulturális háttérrel, speciális, az életkorral, egészségi állapottal kapcsolatos igényekkel más és más információkhoz lehet hozzájutni ugyanabban a kiállító térben;

  • A kiállítás nem ér véget a múzeum kijáratánál: a látogató olyan további tájékozódási lehetőségekhez jut, amelyek gazdagítják a látottakat, esetleg visszatérésre vagy más, a meglátogatott tárlathoz kapcsolódó gyűjtemény felkeresésére ösztönzik.

Fiatalok modern műalkotások között beszélgetnek.

10.4. kép: Látogatók a kiállításon 1.: megérkezés a fogadótérbe A Tudomány Városa (Cité de la Science), Párizs, 2007. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Fiatal és idősebb emberek magas posztamensre állított görög szobor körül.

10.5. kép: Látogatók a kiállításon 2.: nézelődés a kiállításon. Akropolis Museum, Athén, 2011. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Kerámia hal és teknősbéka rózsaszínű trikók előtt, múzeumi boltban.

10.6. kép: Látogatók viselkedése a kiállításon 3.: szembesülés a múzeumi bolt néha meglepő és mulatságos kínálatával. Chicago, Shedd Aquarium, 2009. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Kilátás felhőkarcolókra és tóra éttermi asztalnál ülve.

10.7. kép: Látogatók viselkedése a kiállításon 4.: új élmények a múzeumi étteremben: a táj a kiállítás része. Tóparti környezet a chicagói Shedd Aquariumban. 2009. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Modern bútorokkal berendezett étterem, főfalán bálna és delfinek vonalas rajza.

10.8. kép: Látogatók viselkedése a kiállításon 5.: A múzeumi étterem dekorációja illeszkedik a kiállításhoz. Shedd Aquarium, Chicago, 2009. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Akkor lehet ilyen bemutatókat szervezni, ha a múzeum munkatársai pontos ismeretekkel rendelkeznek közösségükről és lehetséges közönségükről. Fejezetünk előző részében ismertettük a Magyarországon öt évvel ezelőtt zajlott a Magyar Múzeumi Kutatás 2007–2008 című vizsgálatot, amely 123 vidéki, a megyei múzeumi igazgatóságokhoz tartozó múzeum közel 13.000 múzeumlátogatójának megkérdezése alapján pontos adatokkal szolgált látogatók jellemzőiről, múzeumokban végzett tevékenységeiről és elégedettségét. (Puczkó, 2009, 2010). Az adatokból itt egy érdekességet emelünk ki: a látogatói beszámolók erős megfelelési kényszert jeleznek, igyekeznek olyan tevékenységekről számot adni, amelyek a múzeumokban szokásosak.

Nem így egy hasonló amerikai vizsgálat szereplői (Falk, 2009), akik szerint a múzeum kiváló találkozópont, ahol jókat lehet enni és beszélgetni – valami egészen másról, mint ami ki van állítva. John Falk szerint ez egyáltalán nem baj, hiszen ha a múzeum divatos közösségi térré válik, esélyt kap arra is, hogy lényegét is megmutassa, s a más célból érkezőt megnyerje. Az egyik családfő például, aki az eső elől terelte be rokonait egy tengeri élőlényeket bemutató kiállításra, meglepődve tapasztalta, hogy saját mérnöki munkájával kapcsolatba hozható, a vízminőséget befolyásoló vegyi folyamatokról is ismereteket szerezhet az akváriumok között. Máskor a látogatás némi csalódással jár: az műelemzési folyamatok kutatói „Mona Lisa élmény”-nek nevezik azt a múzeumi pillanatot, amikor a rég várt találkozás a remekművel csalódást okoz: kisebb, a hatása egészen más – vagy éppen megközelíthetetlen, a szó szoros értelmében, mint Leonardo festménye a párizsi Louvre-ban.

Gyerekek festményt fotóznak telefonjukkal.

10.9. kép: A Mona Lisa élmény 1. Párizs, Louvre. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Festmény kordon mögött, üvegfallal fedett fülkébe zárva.

10.10. kép: A Mona Lisa élmény 2. Párizs, Louvre. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Az élmények kínálatának és igényének korában élünk, véli Pine (2002), aki szerint a termékek és a szolgáltatások már nem elégítik ki a látogatókat illetve utazókat. A múzeumok jövője kapcsán megfogalmazott három tanácsa közül az első az élmények fajtáival kapcsolatos. Szerinte esztétikai élmény akkor keletkezik, amikor passzív kiállításnak passzív nézői vannak, akik engedelmesen gyönyörködnek abban, amit eléjük tárnak. A tanulási élmény akkor jön létre, ha a néző aktívan felelősséget vállal saját élményszerzéséért: kérdez, figyel, utánaolvas. Ilyenkor az aktivitásra ösztönző kiállítás eléri célját, aktív nézővel találkozik.

Ha a látogató a múzeumi program passzív átélője, akkor az aktív kiállításnak passzív nézője van, akinek szórakoztató élményben lehet része. Végül a valóságtól menekülő élménynek (escapist experience) hívja, ha a látogató örömmel fogadja a kész élményt, melyet számára kialakítottak: nem gondolkodik, nem kérdőjelezi meg, amit lát, csak részévé válik, elmerül egy korban vagy hangulatban. Pine szerint a múzeum akkor nyújthat teljes megelégedettséget szolgáltatásaival, ha mind a négy féle élményre lehetőséget nyújt.

Nő beszél és mutat festményre, fiatalok nézik őt és a festményt.

10.11. kép: Tárlatvezető és közönsége. Párizs, Louvre. 2010. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Gyerekek múzeumban, földön ülve, festménynek háttal beszélgetnek.

10.12. kép: Csoportos műelemzés a kiállításon megbeszéléssel, rajzzal. Párizs, Louvre. 2010. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Pine szerint nem elég, ha a múzeumban teremőrök figyelik és tárlatvezetők terelgetik a látogatót. Fontos, hogy „értelmező, magyarázó” (interpretator, explainer) szintén legyen jelen. Ilyen tevékeny múzeumi ember például a londoni Natural History Museum felfedezőnek öltözött színész munkatársa, aki a fölszinti fogadótér egy csendesebb sarkában állítja fel tábori székét, és asztalát, amelyen legutóbbi nagy utazásának eredményei: üvegbe zárt bogarak, , lepréselt növények, kitömött állatok, érdekes kőzetek láthatók. A köréje gyülekezőknek szívesen beszámol arról, merre járt, megmutatja a helyet térképen is, de a valóságban is: az útjához kapcsolódó kiállítás felé terelve a látogatókat.[79]

A Ludwig Múzeumban az időszaki kiállításokhoz kapcsolódva, a Szépművészeti Múzeumban és a Nemzeti Galériában pedig a Múzeum + program keretében[80] egy érdekes ember vezeti végig a nézőket a kiállításon: egy képzőművész vagy éppen a társművészetek képviselője, egy média személyiség, vagy maga a kurátor mondja el véleményét a tárlatról, megosztva élményeit is a bemutató témájával vagy a kiállító művészekkel kapcsolatban.

Pine harmadik tanácsa (vagy ahogyan ő fejezi ki magát, „imperatívusza”) arra ösztönöz, hogy élet-megváltoztató”csúcs-élményekkel ajándékozzuk meg a látogatót. Rainer Maria Rilke korábban idézett verse, „Egy archaikus Apolló torzóhoz”, egy ilyen találkozást idéz fel.

„Nem ismerhettük hallatlan fejét,

melyben szeme almái értek. Ám a

csonka test mégis izzik, mint a lámpa,

melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintene

melle káprázatot, s a csöndes ágyék

íves mosollyal, mely remegve lágy még,

a nemző közepig nem intene.

Különben csak torzúlt és suta kő

lenne, lecsapott vállal meredő,

nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

s nem törnék át mindenütt busa fények,

mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,

mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!” (Tóth Árpád fordítása) [81]

Ezek a megrendítő pillanatok persze ritkák, előidézni őket nem könnyű, s nem is éri el mindenkinél a kívánt hatást. Ennek ellenére mindent el kell követnünk, hogy hatásosan mutassunk be látogatóink számára releváns információkat és magukat a műveket is, amelyeknek gyakran közvetítőkre van szükségük ahhoz, hogy a Rilkééhez hasonló élményhez juttassák nézőiket. Nehéz feladat ez, hiszen a tárlatlátogató legtöbbször sietős turista: akik alapos szemlélődés helyett gyakran csak „foglyul ejti” fényképező gépével a műtárgyat.

Fiatal férfi festményt fotóz.

10.13. kép: Leonardo festményének „foglyul ejtése”. Párizs, Louvre. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Ha nem is megrázó élmény, de mindenképpen érdekes, ha beléphetünk egy olyan helyre, amely eddig zárva volt előttünk: a múzeumi raktárba. Egy manchesteri múzeum „Collective conversations (Közösségi beszélgetések) nevű programján a látogatókat beengedik a raktárakba, ahol kiválaszthatják a tárgyak közül azt, amelyhez a legtöbb közük van, és elmondják, hogy miért fontos számukra ez a tárgy, mit jelent nekik. Ezeket a találkozásokat saját oktatófilmes stábjával filmre veszi a múzeum, majd fölteszi a YouTube-ra, hogy a helyi lakosok is elgondolkodjanak a tárgyak történetéről és a kapcsolatokról, melyeket egykori és mai tulajdonosaik között teremtenek. [82]

Az ilyen lehetőségek persze ritkák, de a mindennap hozzáférhető módszerek is sokat változnak. A múzeumok kezdetétől a tárlatvezetés volt a legelterjedtebb interpretációs forma, melyet a szakirodalom „sétálunk és beszélgetünk” (walk and talk) típusú találkozásoknak nevez, pedig jobban illik rá az „ácsorgunk és beszélnek hozzánk” leírás. A tárlatvezetések célja tudományos ismeretek átadása a gyűjteményről. Az évszámok, tények, stílusok vagy a természettudományos és technikai részletek száma lassan csökkent, ahogy a 20. századi tárlatvezetők stílusa a szakközleményektől lassan a tömegkommunikáció felé fordult. A 20. század második felében megjelentek az anekdoták. A tanítást az élmény-megosztás a század második felében váltotta fel. Megjelent az interpretátor, aki immár nem szakértőként, hanem felfedező társként kísérte a csoportokat, s célja a kíváncsiság felkeltése, az önálló ismeretszerzésre késztetés és a közös jelentésalkotás (meaning making) volt.

A Museum der Moderne Kunst (MUMOK)[83] Bécsben még tovább megy: nemcsak a tárlatvezető közönségbarát, hanem a múzeumi séta anyaga is az, amire az éppen megérkezettek kíváncsiak. Másfél óra alatt amúgy sem nézhető végig a teljes kiállítási anyag, de még a főművek sem, tehát nyugodtan a látogatóra bízható, hogy mi legyen az a néhány műalkotás, amiről többet szeretnének tudni. A diák csoportok tagjai először gyorsan végigmennek a termeken, és kiválasztják, ami első pillantásra érdekesnek tűnik (vagy amit már régóta ismernek, de sosem volt lehetőségük szakembert megkérdezni róla), tehát, amiről a tárlatvezetésen feltétlenül hallani szeretnének. A tárlatvezetés egy rövid áttekintéssel kezdődik, majd a választott művekhez indul a csoport, hogy azokat elemezze együtt a vezetővel. A másfél órás galériabeszélgetést két-három órás alkotó munka követi a múzeum pedagógiai foglalkoztató termeiben, ahol a frissen látottak hatására műfajokkal, képi hatásokkal, témákkal kísérletezhetnek a fiatalok.

A MUMOK egy másik projekten nyugdíjasok és gyerekek beszélgetnek. Nem nagypapák-nagymamák és unokáik, – persze családi csoport is akad – , hanem olyan hatvanöt év felettiek, aki szívesen vállalnak önkéntes munkát egy múzeumban. A program érdekessége, hogy a gyerekek és a nyugdíjasok korábban nem találkoztak, ismeretlenként dolgoznak együtt a „Látok valamit, amit Te nem!” című foglalkozáson.[84] Itt is találkoznak a csoportok a kiállítótérben és a műhelyben is. A két látásmód különbségei érdekes magyarázatokra és vitákra adnak módot.

Az egyénre szabható, ezért látogatóbarát tárlatvezetés speciális formáját jelentik a múzeumi tárlatvezető eszközök (handheld guide). Az első hordozható készülék az 1960-as évek végén jelentek meg a kiállítóterekben. Magnetofon-kazettáról suttogták a nézők fülébe, először rádióbemondók, majd ismert színészek hangján, gyakran zenei betétekkel, a hosszú ismertető szövegeket. A hagyományos, orsós magnetofont 1980 körül a kompakt kazetta váltotta fel (ezzel lényegesen kisebbek lettek a gépek), majd 1994-től megjelent a digitális hangrögzítés, s a még mindig elég nagyméretű és nehéz „kézi készülékeket” a kecses, fülhallgatós MP2, majd MP3 lejátszók váltották fel. A digitális hangrögzítéssel megszűnt a 45 perces terjedelmi korlát és immár nem csak előre és hátra, hanem bármely irányban (egy régebben látott tárgy magyarázatára visszaugorva, egy bevezetőt többször ismételve) is lehetett haladni a hallgatni valók között. fejlődésében a viszonylag olcsó, kisméretű, jó minőségű LCD képernyők megjelenése hozott igazi áttörést. A mobil telefonok szinte bizonyosan előbb-utóbb feledésre ítélik majd ezt a kezdetben fél tégla méretű és csak hangot sugárzó, ma már tenyérbe illeszkedő és a hang mellett álló- és mozgóképet is közvetítő eszközt, ma még az információra éhes látogatók kedvencei közé tartoznak.

Két kis fekete doboz fülhallgatókkal.

10.14. kép: Hagyományos digitális múzeumi tárlatvezető eszköz (Louvre, Párizs)

Két telefonra emlékeztető, képernyőjén képet és szöveget tartalmazó kis eszköz.

10.15. kép: Korszerű digitális múzeumi tárlatvezető eszköz szabadtéri kiállításhoz. A beépített helyzetérzékelő olyan információt kínál fel, amely kapcsolódik a területhez, ahol járunk. (Fotó: Kárpáti Andrea)

Számos nemzetközi látogató-kutatást összegző tanulmányában Woodruff és munkacsoportja (2001) megállapította, hogy a kiállítás műfajától függetlenül, a látogatók mindig előnyben részesítik a nyomtatott múzeumi vezetővel (leporellóval) szemben a hangzó tárlatvezető eszközt. Érdekes módon azzal indokolják választásukat, hogy a kézben tartott írás izolál: amíg olvassuk, nem látjuk a tárgyat és a többi látogatót, a velünk érkező barátokat, családot sem, akik talán egészen más információkat szereztek be, míg mi olvasunk. A közös élményt ez az időszakos különválás is megzavarhatja. (Élénk vita zajlik arról, vajon a kézben tartott, vagy a fülhallgatós megoldás a jobb, melyik izolálja kevésbé használóját a múzeumi tértől és a többi látogatótól, Falk and Dierking 2000). Ha viszont mindenki felveszi szépen a fülhallgatóját, és a kijelölt pontokon (a kiemelt tárgyak alá tett jelzést követve előhívja a tájékoztató szöveget, egyszerre nézi és hallgatja is a kiállítást, közös az élmény. Sőt, még azonos tárgynál időző ismerőseivel is kapcsolatot teremthet egyetértő bólogatás vagy a szövegre kritikusan reagáló hümmögés keretében. Ha több fajta egyéni tárlatvezető eszköz is rendelkezésre áll, a látogatók inkább választják az egyik fülre illeszthető fejhallgató duruzsolását, mint a mindkét fület lezáró, hagyományos fülhallgató hangkulisszáját. A szabad mozgást akadályozó, kézben tartandó audio eszközt a lépcsőkön, síkos padlón kapaszkodásra szoruló idősebbek egyáltalán nem tudják igénybe venni.

A zenés, hangos előadást egy ilyen, audiovizuális bemutató eszköz igazi multimédiás tanulási élménnyé képes változtatni. Egyrészt azzal, hogy kiegészítő információkat hoz be (nemcsak megemlíti, de képpel be is mutatja az éppen szemlélthez kapcsolódó tárgyat), másrészt képes feladatokat adni és a válaszokat értékelni is (CIMI 2000). Lehetővé vált a látogatók „hallgatási mintáinak” (visitor audio usage patterns) nyomon követése, interaktív megoldások beépítése (például kérdezés a szakértőtől, aki később, e-mailben válaszol), a több nyelvű, a filmbetéteket is a választott nyelvre szinkronizáló multimédia vezetés. (Proctor and Tellis, 2007)

Célcsoportra irányuló kiállítás-rendezés

Stendhal tanúsága szerint "üres a Párizsi Múzeum. Mikor még különböző helyeken voltak szétszórva Itáliában ezek a képek, mindennap magukhoz csalogattak három-négy szenvedélyes műértőt, akik száz mérföldet is megtettek, hogy megcsodálhassák őket. Itt viszont csak nyolc-tíz festőnövendéket találok létráik tetején kuporogva, meg egy tucat, többnyire meglehetősen komor képű idegent. Mire a galéria végére érnek, szemük ki van vörösödve, az arcuk fáradt, az ajkuk kifejezéstelenül csüng a saját súlya alatt. Még szerencse, hogy van a termekben néhány kanapé: rátelepszenek, aztán akkorát ásítanak, hogy majd kiugrik az állkapcsuk, és így kiáltanak fel: 'Milyen nagyszerű!' De hát van-e emberi szem, amelyik büntetlenül képes kiállni ezerötszáz kép ráirányzott össztüzét?" (Stendhal, 1971, 82. old.)

Az Európai Unió „Európai nemzeti múzeumok: Identitáspolitika, a múlt felhasználási módjai és az európai polgár” (European national museums: identity politics, the uses of the past and the European citizen, EuNaMus”) című projektjének egyik résztémája a „Múzeumi polgárok” (Museum Citizens), a nemzeti múzeumok látogatóiról szólt. A projekt a nemzeti többségi és kisebbségi, illetve az európai identitás múzeumi megjelenítésével foglalkozott. A hat ország nemzeti múzeumában, 166, 18 éven felüli látogatójával (túlnyomó többségükben az ország többségi nemzetiségéhez tartozó diplomásokkal) és kisebbségi lakosokból összeállított fókuszcsoportokkal megvalósított, interjús vizsgálatban arra kerestek választ, mennyire sikerül múzeumi eszközökkel hazaszeretetre, a nemzeti értékek megbecsülésére és az Európai Közösséghez való tartozásra nevelni a látogatókat. A minoritás csoportok esetében, akiket az átlagos múzeumlátogatók között nem sikerült megtalálni, ezért a projekt keretében meghívták őket a befogadó ország nemzeti múzeumába, a legfontosabb kérdés saját identitásuk múzeumi reprezentációjával való elégedettség volt.

A válaszokat közlő, igen részletes tanulmányból (Dodd et al., 2012) kiderül, hogy a többségi lakosság valamennyi, a vizsgálatban résztvevő országban – Észtországban, Görögországban, Írországban, Lettországban, Németországban, Skóciában – élő többségi nemzetek polgárai nagyjából elégedettek nemzetük történelmi értékeinek múzeumi megjelenítésével. Ami a közelmúltat és a jelent illeti, a nemzeti múzeumok alig kínálnak kapaszkodót. Alapvetően hiányoznak a kortárs problémákra adott kulturális reflexiók (például a sok évtizedes, és az 190-es években felszámolt, Oroszországgal való függést ma saját orosz kisebbségeivel való konfliktusokban megélő észtek és lettek problémái, a görög válság, a skót nemzeti önkormányzat elnyerése, a német újfasizmus megjelenése).

Hasonló problémákkal Magyarországon is találkozhatunk. Az etnikai kisebbségek kultúrájának minél hitelesebb, értékeket és konfliktusokat egyaránt érzékeltető, egy ország biodiverzitása mellett a kulturális diverzitást és dokumentáló bemutatása fontos témája a felnőtt múzeumlátogatói programoknak. (pl. Katona és Viga szerk., 1996). Ezek a kiállítások korunk nem könnyen áttekinthető társadalmában orientációs pontokat nyújthatnak a látogatók saját identitásának meghatározásában. Ott, ahol több különböző kultúra él egymás mellett, a múzeumok segíthetnek megérteni, hogyan viszonyul ez a saját identitás másokéhoz. Napjainkban különösen lényeges kérdés a nemzeti értékekben gyökerező identitás mellett más kultúrák értékeit is felmutatni. A kisebbségi létről szóló múzeumi kommunikációban tükröződnie kell az UNESCO kulturális jogokról szóló nyilatkozata (forrás) értékeinek is.[85] Eszerint a kultúra részei mindazok az anyagi és szellemi alkotások, amelyekkel egy személy vagy csoport kifejezésre juttatja saját nemzeti értékeit. Ide tartoznak a mindennapi kultúra összetevői is, mint például a tömegkommunikáció, a divat, az információs és kommunikációs technológiák sajátos közösségi tartalmai is.

Az EuNaMus kutatás szerint a nemzetiségek alig találnak olyan tárgyakat az ország „nemzeti múzeumában”, amely saját kultúrájukat mutatná be – akkor sem, ha számuk az adott országban százezrekre, milliókra tehető. A nemzetiségek nem csak népművészetükkel vagy kultúrájuk „exotikumai” (különleges ételek, furcsa szokások, a vallásos meggyőződés látható jelei stb.) bemutatásával, hanem a többségi nemzet és tágabb értelemben Európa és a világ kultúrájához való hozzájárulásukkal kívánnak jelen lenni a nemzeti múzeumokban. A németországi törökök, a skóciai indiaiak, a görögországi arabok nem könyöradományt kérnek, hanem jogos jussukat: helyet a nemzeti tudatban éppen úgy, ahogyan munkájukkal helyet kaptak az ország gazdaságában.

Ami az európai identitást illeti, erről az országnak az EU-ban elfoglalt pozíciója szerint (meghatározó erő, mint Németország, sokat kritizált haszonélvező, mint Görögország, vagy megbecsült, de a döntésekre kevés hatással bíró kis nemzet, mint Észtország) megoszlanak a vélemények. Sokak szerint nem szükséges ezt a közismert gazdasági és politikai tényt a nemzet múzeumában külön hangsúlyozni. Mások úgy vélik, az „európai polgár”, mint identitás-modell, még nem alakult ki annyira, hogy múzeumi alakot ölthessen. A kutatók szerint a nemzeti identitás a vizsgált országokban lényegesen erősebb, mint a nagyobb közösséghez való tartozás, és ez meghatározza az országok egyik legjelentősebb közgyűjteményének arculatát is.

A vizsgálat érdekes eredménye, hogy kiderült, melyek a legfontosabb tényezők, amelyek az egyes látogatói célcsoportok múzeumi viselkedését befolyásolják. Bár az eredmények a sajátos tematikájú nemzeti múzeumokra vonatkoznak, a látogatók igényeinek figyelembe vételére készülő kiállítás-rendező számára minden múzeumban tanulságosak. A kutatók a múzeumi élményt befolyásoló tényezőket nem fontossági sorrendben közlik, hiszen ebben nem találtak szignifikáns értékválasztási mintázatokat a vizsgált csoportokban.

  • „A nemzet történelméről és kultúrájáról szerzett tudás,

  • A kortárs kultúra és a politikai, társadalmi események ismerete,

  • Korábbi múzeumi élmények, tapasztalatok,

  • Életélmények, élethelyzet,

  • A múzeumlátogatás okai, személyes motivációk,

  • Személyes jellemzők, úgymint életkor, nemzetiség, többségi vagy kisebbségi polgári státus, turista vagy vendégmunkás helyzet, stb.),

  • A nemzeti identitás kifejezésének módja (pl. erősen nacionalista, kozmopolita, magát kisebbségnek érző).” (Dodd et al., 2012, 13. old.)

A látogatóknak a nemzeti múzeumokról alkotott véleményét természetesen a múzeumi kiállítások minősége is befolyásolta. A vizsgált hat országban voltak olyan múzeumok, ahol a bemutató középpontjában az ősi, népi kultúra állt (Lettország), másutt az európai civilizációban egykor játszott jelentős szerepet tükröző antik műtárgyak voltak hivatva arra, hogy segítsenek megőrizni az ország „nemzeti gerincét”, önbizalmát és reményt adni a jelen problémái közepette (Görögország). Minden esetben nyilvánvaló volt, hogy nem lehetséges és nem is érdemes „általában” kiállítást rendezni, egy ország lakosságát, mint homogén közösséget elképzelni és megszólítani. A célcsoportra tervezett bemutatók fontossága napjainkban, a társadalmi problémákkal természetesen együtt járó gazdasági válságok korában különösen fontos.



[79] A londoni Natural History Museum gyermekeknek szóló oldala.

[80] A minden hónap első csütörtökjén, a Szépművészeti Múzeumban és a Nemzeti Galériában felváltva megrendezett Múzeum + program weboldala.

[81] Rainer Maria Rilke (1875–1926) versét a Tabula Candida című weboldalról idézzük, ahol német eredetiben is olvasható: http://www.latomus.eoldal.hu/cikkek/Klasszikus_idegen_koltoktol/Rilke_Archaikus_Apollo-torzo.html

[82] Egy ilyen „Közösségi beszélgetés”-ről készült film.

[83] A bécsi Museum der Moderne Kunst (MUMOK) pedagógiai honlapja.

[84] Az „Ich sehe was du nicht siehst!” „Látok valamit, amit Te nem!” című foglalkozás.

[85] UNESCO: Universal Declaration on Cultural Diversity (Az UNESCO Egyetemes Nyilatkozata a Kulturális Sokszínűségről).