10.3 A kiállítás dekódolása: a megértett üzenet (Kárpáti Andrea)

„Bonyolult helyzet ez. A látogatók egy olyan világból érkeznek, ahol már rég a fogyasztás az úr: tárgykultúrájukat a folyamatos csere, s nem az állandóság jellemzi, arról nem beszélve, hogy a kézművesség, az anyagi kultúrával kapcsolatos tapasztalatok is felettébb medializálódtak. Nehéz belátni, hogy a számítógépes programokkal való kreatív játék, vagy épp a letöltött zenékből való muzsika fabrikálása, a digitális bricolage, egy új nemzedék számára éppúgy a mindennapi élet kézművességének a része, mint egykor azok a játékok és gyakorlatok, amelyekkel itt ismerkednek a látogatók. Mindössze a kézügyesség terepe és mikéntje változott.” (György, 2007c, o. n.)

A bécsi MUMOK kortárs művészeti bemutatóin nem mindig könnyen érthető alkotásokat láthatunk. Néhány éve a múzeumlátogatók maguk is kipróbálták, mennyire nehéz átadni az élményt és a tudást, melyet már megszereztek. A múzeumpedagógusok felkértek néhány önként vállalkozó, gyakori látogatót, hogy menjen ki az utcára, keressen egy olyan idegent, akinek van egy szabad órája, és hozza be a múzeumba, mutasson meg neki néhányat kedvenc képei, szobrai közül. Az óra végén a látogatók, akik magukat műértőknek vélték, megkérték a pedagógusokat, tartsanak nekik néhány foglalkozást a vizuális befogadásról és az ízlésről, hogy barátaik és családtagjaik sikeresebb vezetői legyenek, mint az alkalmi társaké.

A kiállítás nem adja könnyen magát, különösen Európában, ahol még mindig a tan-tárlat a norma és az élmény-bemutató a kivétel. Ha összevetünk öt-öt, találomra kiválasztott amerikai és európai kiállítást, az első benyomásunk az, hogy míg az amerikai kiállítási kultúra célpontja a laikus néző, az európai (hát még a magyar!) kiállításrendező szeme előtt szakértő társa és jól tájékozott közönsége lebeg, amikor kommunikációs döntéseit meghozza.[91] A legutóbbi hazai múzeumi vizsgálatból (Puczkó, 2009) kiderül, hogy ez az ismeretközvetítésre fókuszáló stratégia – ami a tudásgyarapodást illeti - sikeres: a látogatás „tanulás” részével a nézők teljesen elégedettek voltak, de a kiállításokat közepesen fiatalosnak, nem túl szórakoztatónak és kevéssé újszerűnek ítélték. Pedig, amint az előző részben közölt ábrán láthattuk, az újdonságok megismerése az egyik legfontosabb motiváció, amely a múzeumok felé terel bennünket. A kutatásvezető megjegyzi,

„… az újdonság megismerése és felfedezése jelenti a legfontosabb motivációt egy kiállítás felkeresése során, ami a szenvedélyes és birtoklás vágyú szegmensek dominanciáját jelenti. Ugyancsak ezen szegmensek fontosságát támasztja az is alá, hogy az interaktív eszközök kipróbálása (azaz felfedezés alapú fogyasztás), különösen az Alfa-program támogatásából felújított múzeumokban a látogatás fontos elemét képezi. (…) az élvezetek, a felfedezés korosztály független vágy és igény érvényes a magasabban és az alacsonyabban végzettekre egyaránt. A múzeumok nagyközönség számára nyújtott kínálatának és kommunikációjának tehát alapvető feladata, hogy figyelembe vegye a szegmentáció megváltozott paramétereit – azaz az életstílusokat.” (Puczkó, 2009, o. n.)

A z új életstílus része – nem csak a tizen- és huszonéves korosztálynál – a gyorsaság. Sebesen végzünk egyszerre többféle műveletet, és a kiállításon járva is szaporázzuk a lépteinket – egészen megdöbbentő mértékig. Az idézett vizsgálat szerint a múzeumi látogatással átlagosan maximum egy órát töltöttek a megkérdezettek, és 82 %-uk az állítja, hogy ez alatt az idő alatt minden kiállítást felkeresett! Sőt, még arról is beszámolnak, hogy lelkiismeretesen elolvasták az összes feliratot (pedig ezeknek terjedelme és nyelvezete, mint másutt már megírtuk, tudományos közleményekhez és nem a népszerű ismeretterjesztő irodalomhoz áll közelebb. Nyilvánvaló, hogy ezeket a közléseket némi kétséggel kell fogadnunk, de érdekesebb az a mögöttes üzenet, amit kifejeznek: a látogatók szeretnének szorgalmas, jó tanulóknak látszani, akik megfelelnek a kulturális intézmény velük szemben támasztott elvárásaival. Erre a motivációra már érdemes hagyatkozni, például rövidebb és érthetőbb feliratokkal.„Korunkban ’a művészet csarnokai a beavatás tereivé alakultak át’, - írja Werner Hofmann. Aki kérdezősködve lép be, az magára veszi az akadályok, próbák, kudarcok és megnehezített feltételek terhét. Papageno mit sem sejtő kulináris kíváncsiságával nem jut messzire; Tamino várakozó magatartását kell magunkra öltenünk, aki tisztelettel lép az ismeretlen elé." (Hoffmant idézi: Wesely, 1995, old. sz. nélkül)

Szülők kisgyerekekkel mennek gyorsan múzeumi termeken át, oldalt festmények.

10.25. kép: Kisgyerekekkel vándorolni a kiállításon nem könnyű feladat. Néhány múzeumban ezért „gyermekmegőrző műhelyben”, játszva ismerkednek a művészettel a kicsik, míg a szüleik nyugodtan megnézhetik a kiállítást. (Fotó: Kárpáti Andrea)

A múzeumi kommunikáció azonban nem válogathat: a vicces, könnyen elkalandozó Papageno-t éppúgy meg kell szólítania, mint a komoly és elszánt Taminót, méghozzá ugyanabban a térben, ugyanazzal az eszköztárral. A megértés első lépése annak felismerése, hogy amit látunk, releváns, fontos nekünk. Évtizedekig vizsgáltuk fiatalok műelemző módszereit és tudását, a spontán ítéletet követő leírás, értelmezés és elemzés műveletein át az indokolt ítéletig. (Kárpáti, 1992 és 2005). Azt tapasztaltuk, hogy azok képesek a művek befogadásához szükséges sokrétű tudást a leghatásosabban mozgósítani, a legérdekesebb elemzést adni, akiknél a mű indulatot vált ki, és a spontán ítélet valódi érdeklődést takar: tetszést vagy elutasítást, szinte mindegy. Ha az első pillanatokban nem tudunk kapcsolatot teremteni hangulatunk, tudásunk, élményeink és a látott (mű)tárgy között, az alaposabb megismerés meg sem kezdődik. Tovább sétálunk, más tárgyat keresünk a nézelődéshez.

Ahogyan megjelentek az új múzeumtípusok, a korábbi fejezetekben említett korszak-intézmények (a 19. és 20. század kultúráját bemutatók), egyre lényegesebbé váltak a látogató saját élményei, sőt, személyes dolgai is. Számos kiállítás-rendező keresett információkat és tárgyakat a lakosság körében, egyre több múzeum adott lehetőséget személyes közlésre, alkotásra, hozzájárulásra az intézmény munkájához. A 20, század végén megjelentek a közösségi múzeumnak is nevezett ökomúzeumok és lakóhelyi gyűjtemények, teret adva a közösségeknek, amelyek be akarták mutatni környezetük értékeit és problémáit egyaránt. A múzeumi demokratizálódás eredményeképpen egyre gyakrabban tapasztalható, hogy a közönség már a tervezéskor szót kap, részese lehet a kiállítás narratívájának megalkotásában. A látogatókutatás új irányzata immár nem csak a múzeumba betérők megfigyelése, hanem igényeik előzetes felmérése, érdeklődési területeik számba vétele, szabadidős szokásaik feltárása is.[92]

Sokféle réteget megcélzó kiállítás van, de olyan nincs, amely eleve lemondana a széles körű „közérdeklődésről”. A kiállításrendezők számára fontos, hogy a kiállítás üzenetét sokféle csatornán át, egyszerre érthetően és érzékletesen juttassák el a nézőkhöz. Az angliai múzeumok iskolai programjaikat népszerűsítő kampánya, az „Osztálytermen Kívüli Tanulás Márkajelzés[93] bevezetése elképesztő látogatószámokat eredményezett. A címet elnyert, kiváló művelődési lehetőségeket kínáló gyűjteményeket központi forrásokból reklámozzák, az iskolai csoportok az oktatási tárca segítségével látogathatják meg őket. A média figyelmét ébren tartó akciósorozat sokat tesz az iskolai tanulás és a kiállításon történő ismeret-bővítés harmonizálásáért.

„A látogatók számára más kapcsolódási lehetőséget kínál, ha egy névvel, történettel rendelkező család nyomait láthatják maguk előtt. A skanzen eredeti kerete: a XVII., kora XX. század közötti időutazás mellett nyilván szerencsésebb, ha a személyesség teremt autenticitást, s nem az ideológia. Azaz, ha nem „a parasztról", hanem konkrét élettörténetek átalakulásáról van szó - arról nem beszélve, hogy a saját családi narratíváik felidézhetősége az, amely a közönség számára is kapcsolódási pontokat jelenthet. A személyesség választása és dokumentálása persze nem eredményezi a társadalomtörténeti folyamatok láthatatlanná válását, csak épp segít az ideológiai túlsúlyoktól való megszabadulásban.” (György, 2007c, o. n.)



[91] Még múzeumi törvényünkben is a bemutatás került az utolsó helyre: „A múzeum feladata a kulturális javak meghatározott anyagának folyamatos gyűjtése, nyilvántartása, megőrzése és restaurálása, tudományos feldolgozása és publikálása, valamint kiállításokon és más módon történő bemutatása. (1997. évi CXL. törvény a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről, 1997, 42. §)

[92] Nemzetközi látogatókutatásokról szóló információkat közlő blog, kutatási eredmények és publikációk ismertetésével.

[93] Learning Outside the Classroom Quality Badge, angol múzeumpedagógiai elismerés.