14.2 Joó Emese: Kiment a ház az ablakon - Az EtnoMobil 2.0 projekt

Valódi utazó kiállítás volt. Nem olyan, amit ládákba csomagolva egyik helyszínről a másikra szállítanak és múzeumi nagytermekben kiállítanak. Nem is olyan, ami szövegekkel és képekkel, molinókkal és multimédiával helyettesíti és vándoroltatja az anyamúzeum kincseit. Az EtnoMobil 2.0 minden dimenzióban maga volt a mozgás, amely 2011-ben egy lakókocsiban utazó kiállítás formájában, eredeti tárgyakkal és történetekkel mutatta be a mobilitás és a kultúra kapcsolatát. Több volt, mint kiállítás, sokkal inkább egyfajta mobil múzeum, új és egyedülálló, alternatív vállalkozás a hazai múzeumi gyakorlatban: tizenhét intézmény kollektív kiállítása, vándorló terepkutatás és interaktív attrakció egyben. A Néprajzi Múzeum hatalmas épületéből és a merev keretekből kilépő, kicsi, könnyű és mozgékony jelenség az ország különböző pontjain maga kereste fel a közönségét. Nemcsak házhoz szállította a múzeumi tudást, hanem a látogatók aktivizálásával friss anyaggal is gyarapította gyűjteményét. Az EtnoMobil 2.0 ahol megfordult, felülírta a múzeumról alkotott korábbi fogalmakat.

Üzemen kívül

Az EtnoMobil 2.0 a projekt befejezése óta a Néprajzi Múzeum belső udvarán parkol. Bár a falakon még olvashatóak a szolgálati közlemények és a kiállítási szövegek, a plexi dobozok üresek: a műtárgyak már régen visszakerültek a kölcsönző múzeumokhoz. Benne pihennek az üzemeltetés kellékei: összecsukható székek, asztalok, használt molinóval bevont szivacspárnák, fehér munkaköpenyek, elektromos hosszabbítók, külső árnyékoló, égősor, megállító tábla, rajzállvány, kislépcső, kézi csörlő. Ahogy ezeket nézem, érzem a csípős hajnalokat, amikor Zsófival ketten útra kelünk egy-egy fordulóra. Vigyázva a stukkókra, kitaszigáljuk a járgányt a szűk múzeumi átjárón, rácsatlakoztatjuk az autómra, azután napszemüveg, térkép és indulás! Többnyire sztrádákon, de ha eltévedtünk úttalan utakon, és minden szempontból ingoványos terepen jártunk. Az egyes helyszíneken nemcsak a közönségnek okoztunk meglepetést, hanem a helyi múzeumi munkatársak is meghökkentek rajtunk. Mire felocsúdtak, hogy az etnomobil mit is jelent valójában, mi már stabilizáltuk az autóról leválasztott, dülöngélő objektumot és javában rendezkedtünk. Zsófi belül, én kívül, összehangoltan és gyorsan, hogy nyitásra minden a helyére kerüljön és ragyogjon. A lakókocsis kiállítás közvetlen közelében, mindig az adott környezethez alkalmazkodva alakítottuk ki a szabadtéri „olvasótermet”, a „fotóműtermet”, az „archívumot” és a játékhelyszíneket. Hat, nyolc, néha akár tíz órás, éjszakába nyúló nyitva tartás, azután vissza az egész, csomagolás, csörlőzés, csatlakozás, utazás. Stop! Haladjunk lépésről lépésre! Hogy is volt?

Az ábra 10 képből álló mozaikot mutat.

14.22. kép: Az Etnomobil 2.0 szállítmánya és kétfős stábja: Frazon Zsófia és Joó Emese. A fotómozaikot Sarnyai Krisztina készítette.

Brand-teremtés

Az „etnomobil” mesterséges szó, legegyszerűbb köznyelvi fordításban „népmozgást” jelent. De vajon közlekedést, ingázást, menekülést, bevándorlást vagy éppen Mars expedíciót? Manapság ki, honnan, hová, milyen célból, mivel utazik? Az etnomobil elnevezés és a hétköznapi mobilitás múzeumi eszközökkel történő feldolgozásának ötlete is Frazon Zsófiához fűződik, aki a Néprajzi Múzeum és a jelenkorkutatással foglalkozó országos MaDok-program munkatársaként 2009-ben indította el az első formabontó múzeumi akciósorozatot. A Bringanaptár 2009 kiadvány előre jelezte, majd 2009. szeptember 29-én megjelent az 1 nap – indulástól érkezésig című országos felhívás, amellyel ténylegesen beindult az első menet: az EtnoMobil. Mozgásban a kortárs kultúra elnevezésű kampány.

Kortárs kultúra? Mozgás!

Az első projekt célja az volt, hogy feltérképezze a jelenkori hétköznapi városi közlekedési szokásokat, és közzétegye a beérkező konkrét személyes élményeket és tapasztalatokat. Fontos volt, hogy a felhívás minél több emberhez eljusson, ennek érdekében a projekt vezetője a hagyományos múzeumi gyűjtési és kutatási gyakorlatok mellett új, rendhagyó módszereket is alkalmazott: többek között pályázatot írt ki, blogot szerkesztett, különböző fotós akciókat szervezett, irodalmi reflexiókat gyűjtött. A kampány dinamikus, nyitott és inspiráló volt, a múzeum aktivitása hatott a közönségre, aminek eredményeként sokan szívesen leírták és beküldték egyetlen napjuk részletes utazási történetét. Az etnomobil blogon napról napra szaporodó, izgalmas és kalandos történetek ismertté tették a kezdeményezést és múzeumtól függetlenül, informális csatornákon is terjesztették a hírét. Az első etnomobil projektben nemcsak a Közlekedőtárgy-történetek – mint új múzeumi forrásképzési vállalkozás – bizonyult sikeresnek, hanem a projekt többi eleme is: a Design Hét Budapest 2009 hivatalos programjaként megrendezett Recikli-bicikli kerékpáros ruhademonstráció, komplex fotódokumentációk Utazás a város mélyére címmel, szabadtéri kerékpáros fotózási akció a Néprajzi Múzeum lépcsőjén, a közönségbeszélgetés és a múzeumi felolvasószínház. 2010-ben jelent meg a MaDok-füzetek 7. száma, amely ezt a sokirányú múzeumi mozgást papíron illusztrálja. Az első etnomobil projekt érdeme, hogy megmozdította a közönséget, a régi mellett új rétegeket is aktivizált, akik a felhívásra beküldték a történeteiket, követték a blogot, sőt egyes múzeumi programokra is ellátogattak. Emellett a projekt megmozdította a múzeumi munkatársakat, akik új kutatási, dokumentálási és kommunikációs módszereket próbáltak ki, és megmozdultak a mobilitáshoz kacsolódó tárgyak is, amelyeket a közönség vitt be a múzeumba. Egy szusszanás, egy év, és maga a múzeum is megmozdul. Ez az EtnoMobil 2.0.

Az ábra az EtnoMobil 2.0 logoját mutatja.

14.23. kép: A brandnek része a markáns logó is. Az EtnoMobil 2.0 emblémáját Gerhes Gábor tervezte.

EtnoMobil 2.0 – kiállítás, fotóműterem, archívum

Az EtnoMobil 2.0, a Néprajzi Múzeum és a MaDok-program kiemelt projektje, amelyben az ötlet, koncepció, rendezés és blogszerkesztés Frazon Zsófia Ph.D muzeológusé, a hasznosítás, speciális múzeumpedagógiai programok, sajtókommunikáció jelen írás szerzőjének, Joó Emese múzeumpedagógusnak a feladata, az üzemeltetés pedig közös ügy volt. Az új etnomobil projekt azt tűzte ki célul, hogy egy olyan kiállítást hoz létre, amelyben mai tárgyakkal és személyes történetekkel, etnográfiai és társadalomtudományi megközelítéssel, komplex muzeológiai módszerekkel szemlélteti a mozgás és a kultúra szövevényes kapcsolatát. A kiállítás ebben az esetben nem csupán cél volt, hanem eszköz, amely inspirálta a látogatókat: mindent alaposan nézzenek meg, olvassanak el, gondolkodjanak, tegyenek fel kérdéseket, akár vitatkozzanak is, és próbálják meg különböző összefüggésekben értelmezni a látottakat, saját mobilitásukat és általában a mobilitás fogalmát is. Ezzel összefüggésben a projekt további célja az volt, hogy a kiállításhoz kapcsolódó fotóműteremmel, archívummal, múzeumpedagógiai és kommunikációs akciókkal valódi aktivitást érjen el a látogatóknál több múzeumi jellegű vizsgálódási és dokumentációs folyamatban, a kiállítás anyagának egyéni gyarapításában, a projekt figyelemmel követésben és népszerűsítésben. Az EtnoMobil 2.0 – bár múzeumi projekt volt – mégsem a múltba vezetett, hanem a jelenkorról szólt és arra reflektált, így szinte magától értetődő volt, hogy bevonja a kortárs közönséget a felvetett témák továbbgondolásába, a mobilitás mozaikos képének kiegészítésébe. A háttérben fontos törekvésként húzódott meg az is, hogy létrejöjjön egy MaDok-programnak megfelelő, együttműködéseken alapuló, országos hálózatú projekt, amelyben a résztvevők összedolgoznak – a kiállítás közös összeállításától a helyi szervezésen át a kommunikációig – a jelenkor naprakész és eredményes vizsgálata érdekében. A Néprajzi Múzeum kezdeményezésére tizenhét partner intézmény munkatársai szálltak be a projektbe, és saját kortárs gyűjteményeikből válogatva összeadták az EtnoMobil 2.0 kiállítás anyagát: huszonöt mobilitást szemléltető múzeumi tárgyat és történetet. Stoppos térkép és pulóver, festékszóró spray, tamagochi, zarándokjelvény, hátizsák, játék mozdony, úti bili, vízipipa, nedves törlőkendő, ruhavédő ülőkendő, vörösiszap-katasztrófa emléke, mobiltelefon, walkman, kalauz- és futártáska… Egymástól távoli múzeumok, nagyon különböző tárgyak, esetek, megközelítések és üzenetek, amelyek az etnomobil projektben egymás mellett, egymással összefüggésbe helyezve szólaltak meg. Ahhoz, hogy a konkrét tárgyakat és a történeteket minél többen megismerjék, a projektet el kellett juttatni a látogatókhoz. Frazon Zsófia újabb formabontó ötlete jelentette a megoldást: az EtnoMobil 2.0 legyen valódi utazó kiállítás, amely a teljes projektet: magát a berendezett kiállítóteret és a hozzá kapcsolódó programokat is helyszínről helyszínre vándoroltatja.

Tartalomhoz a formát

Az utazó kiállítást tizenöt különböző múzeumi és fesztiválhelyszín, több száz kilométer és több ezer látogató várta. Csak olyan közlekedési eszköz jöhetett szóba, amely a projekt tartalmához illően önmagában is a mobilitást jelképezi, amelyben igazi kiállítást lehet rendezni, amelybe beférnek a látogatók, ahol a tervezett aktivitások működnek, és amely olyan egyedi arculattal ruházható fel, amely látványosan megkülönbözteti a többi járműtől, egyben meglepő kontextusba: a rugalmas és mozgékony jelenségek sorába helyezi a múzeum műfaját. Mindemellett az utazó kiállítás legyen költséghatékony, strapabíró és az országban bármilyen szélsőséges szárazföldi körülmények között: autópályán, kavicsos sétányon, ázott füvön is mozgatható, további nehezítésként mindezt két motorolajozásban és kerékcserében járatlan, nőnemű etnográfus által. Becsülettel számba véve mindent, a riksától az ökrösszekéren át a hőlégballonig, maradt a lakókocsi.

Az ábra a lakókocsit mutatja, előtte látogatókkal és megállítótáblával.

14.24. kép: A lakókocsi második állomása a Bánki tó Fesztiválon. (Fotó: Joó Emese)

Lakótérből kiállítótér

Korábban sem a múzeumnak, sem nekünk magunknak nem volt tapasztalatunk használt lakókocsi vásárlásban, sőt az előttünk álló üzemeltetéshez sem értettünk. A laikusok könnyedségével vettük meg Zsófival azt, amelyet Vácott egy elhagyott ipari telep mélyén első ránézésre megfelelőnek találtunk. A kereskedő néhány héttel később maga hozta el a Néprajzi Múzeum elé. A lakókocsi fizikai valósága egyrészt az új, demonstrációs célú múzeumi gyűjtemény megalapozását, másrészt a projekt indulását, mobil kalandjaink kezdetét is jelentette. Mindössze tíz négyzetméteres, kétkerekű járművünk az innovatív fejlesztéseiről és csúcsminőségéről híres német Tabbert cég gyártmánya, 1982-ben került első tulajdonosaihoz Németországban. Akkoriban roppant modernnek számított: négy fekhely, beépített fürdőszoba, tűzhely, hűtőszekrény, sőt kályha is volt benne. A heteken át tartó, Seres Tamás és Agócs Írisz látvány- és grafikai tervére épülő, Dani Gitta és Greznár Tamás révén az újrahasznosítást szem előtt tartó átalakítás során az eredeti berendezés helyére átlátszó plexidobozokból és kihúzható színes rolókból álló praktikus és szép kiállítási installáció épült. A beavatkozás ellenére a kiállítótérré vált hajdani lakótér továbbra is intim maradt a vitrineket és falakat beborító, személyekhez kötődő tárgyaknak és történeteknek, és mindhárom dimenzióban változatlan kis méretének köszönhetően.

Az ábra parkettás, fehér falas sarkot mutat, néhány hétköznapinak tűnő tárggyal.

14.25. kép: A lakótér, kiállításnak berendezve. (Fotó: Sarnyai Krisztina)

A harmadik nő

A felújítás során lakókocsink minden praktikusságát kiismertük és megkedveltük. Saját nevet is kapott: Tabbert Lola lett, részben a gyártó cég tiszteletére, részben Tom Tykwer: A lé meg a Lola című filmjének állandóan rohanó női főszereplője nyomán. A mi Tabbert Lolánk nevéhez méltóan a hazai múzeumi közegben képviselte az innovációt, kreativitást, nyitottságot, mozgékonyságot és reflexivitást. Ő lett mellettünk a harmadik nő a projektben. 2011. július 20-án szemrevaló arculattal és nagy várakozással gördült ki a múzeum udvaráról. Közlekedési és kiállítási kalandok során át 2011. október közepéig együtt jártuk az országot, folyamatosan fogadtuk a látogatókat, gyűjtöttük a tárgyakat, képeket, történeteket és tapasztalatokat, végül mindezekkel megrakodva tértünk vissza a Néprajzi Múzeumba, akárcsak a klasszikus expedíciókról hazatérő kutatók.

Mobilitás fogalmak

A kiállítás koncepciója John Urry Mobilities (Oxford, Polity Press 2007.) című kötetén alapult, amelyben a szerző tizenkét alapfogalom köré rendezte a mobilitással kapcsolatos jelenségeket, és ezeket teljes komplexitásukban mutatta be. Menekülés, üzleti utazás, tanulás célú „felfedezés”, orvosi célú utazás, a katonák és a hadsereg mozgása, a nyugdíjasok migrációja, a közeli családtagokhoz irányuló „követő utazás”, a diaszpórák utazásai, a gazdagabb régiókra irányuló, a munkavállalással kapcsolatos utazás, turizmus, rokonlátogatás, rendszeres munkába járás. Urry mobilitás fogalmait az EtnoMobil 2.0 újabbakkal egészítette ki: tájékozódás, virtuális utazás, környezetbarát „zöld út”, a közlekedés és az öltözködés összefüggései, és azokat gazdag jelentéstartalmú tárgyakkal, izgalmas történetekkel, széles kulturális összefüggésrendszerben bontotta ki – aktuálisan Magyarország legkisebb és legmobilisabb kiállításában.

Egy tárgy, egy történet: a vízipipa

A kiállítás Zsebre vágott szubkultúra címmel szereplő tárgya gyakorlatilag egy két darabból álló, házilag buherált hordozható vízipipa volt. A mobil projektbe a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum révén került, azonban a projekt előtt a múzeumba – nézőpont kérdése, ki hogyan magyarázza? – véletlen felfedezés és azonnali elkobzás következtében. „A pipa … a bulik, strandolások kötelező kelléke, a társas együttlétek egyik szervező ereje. Sokféle minőségben, méretben és kivitelben kapható, de nagy mérete miatt kissé nehézkesen szállítható, ezért a vendéglátóhelyek egy része már szolgáltatásként kínálja a körbeülhető hatalmas pipát, amihez csak a saját mobil szipkát kell csatlakoztatni az ügyfélnek.” A kiállításban látható darabok „…a boltokban kapható vízipipákkal ellentétben még összeszerelve is kicsik, szétszerelve pedig akár kabátzsebben is könnyen elférnek, könnyű volt őket eldugni, meg vinni buliba, strandra, akárhová, mert akkor már nagy divat volt a vízipipázás. Ezért csináltam direkt egy kisebbet is.” A történet további részletei itt olvashatóak. Kellemes meglepetés volt számunkra, hogy az EtnoMobil 2.0 veszprémi turnéja alatt a vízipipa régi gazdája – baráti körének védőhálójában – eljött a lakókocsihoz és személyesen is meggyőződött arról, hogy az általa korábban félretett tárgy hihetetlen karriert futott be: múzeumi műtárggyá minősült. Ennek örömére közös fénykép készült róluk, mi pedig újabb izgalmas részleteket tudtunk meg az éjszakai pipás életről.

Véradó állomás? Lángosos bódé? Aláírásgyűjtés?

Hogy nem mást, hanem izgalmas múzeumi szolgáltatásokat nyújtunk, azt öles felirataink, információs és reklám anyagaink ellenére kevesen értették meg. Az utca embere simán elment mellettünk, mert egyáltalán nem feltételezte, hogy lakókocsink érdekes dolog a számára, pláne nem, hogy múzeumi kiállítást kínálunk, ami ráadásul ingyenes és rövid idő alatt megtekinthető. A fesztiválokon nagyobb eséllyel indultunk a közönség figyelméért, mint a hétköznapi megállókban egy-egy város forgalmasabb terén, mivel a szabadidős programokon a közönség jobban ráért, magától közelebb jött, megállt, benézett. Jól tudtuk, hogy bárhol is járunk, a lakókocsis kiállítás annyira szokatlan, meglepő és nem magától értetődő jelenség, hogy csupán azzal, hogy valahol megállunk vele, még nem érünk a célba. A lakókocsi önmagában nem elég ahhoz, hogy megszólítsa a közönséget, nekünk magunknak kell még egy lépést tennünk felé. A turné állomásain ezért passzív várakozás helyett aktívan töltöttük az időt: beszédbe elegyedtünk az arra járókkal, minden kérdésükre válaszoltunk, és együtt boncolgattuk, hogy mi a néprajz és mi a múzeum, mit vizsgálunk a mobilitáson és mit is keresünk itt? Nem akartuk senkire ráerőltetni, nem akartuk mindenképpen „eladni” a kiállítást. Volt, aki előre tudott rólunk, és célirányosan a mobil tárgyfelhívásra érkezett, és természetesen voltak szervezett diákcsoportjaink is. De a legnagyobb kihívást és sikert az jelentette, ha magunkhoz vonzottuk azokat, akik nem tudtak rólunk, vagy egyáltalán nem járnak múzeumba.

Az ábra a szűk térben 6 személyt mutat.

14.26. kép: Nem is kellett hozzá sok látogató, hogy megteljen a kocsi. (Fotó: Frazon Zsófia)

„Rajta hordom az életemet”

Szeptember közepén egy napon át Veszprémben, a város közepén, a SPAR és a postahivatal között állomásoztunk. A sétáló utca átépítése miatt útfelbontás, közterület takarítás és kertrendezés egyszerre zajlott körülöttünk. A téren nagy volt a gyalogos forgalom, de többnyire mindenki sietett. Megpróbáltunk a zajjal és a többi városi szolgáltatással versenyezni, ezért viszonylag nagy területen, feltűnően pakoltuk ki az eszközeinket, és szokás szerint rövid játékra, beszélgetésre, kikapcsolódásra invitáltuk a városlakókat. Egészen jól sikerült a nap, a becserkészett látogatóknak tetszett a kiállítás, archívumunk pedig újabb mobil tárgyak fotóival és történeteivel bővült. Az egyik jeles történet a városi közterület fenntartó cég munkatársáé, aki saját elmondása szerint egész nap távolról figyelt bennünket, de mégsem értette, hogy mit csinálunk. Annyira kíváncsi volt, hogy a munkaideje végén odajött hozzánk, és megkérdezte tőlünk. Nem gondolta, hogy egyből egy múzeumi kutatásba csöppen, és hogy mi még nála is kíváncsiabbak vagyunk őrá. „Hogy van-e olyan mobil tárgyam, amit mindig magamnál hordok?” A munkaruhája alól egy apró tárgy került elő: „Ez a pendrájvom, ebben hordom a titkaimat, az életemet, az elrejtett dolgaimat. Ebben tartom az életfilozófiámat. A nyakamban hordom, és mindig hordom, hogy ne férjenek hozzá a személyes adataimhoz, a magánéletemhez. Tabu témák vannak rajta, főleg képek, film az nincs, tabu témák. Csak viszem magammal, bedugom, és látom, ami rajta van. De mások ne lássák. Nem tartom hülyeségnek, ha elveszik, más nem tudja a kódját, és törésmentes.”

Mobil fotóműterem és archívum

Mozgó kutató és adatgyűjtő állomásunkkal az ország tizenöt különböző helyszínén fordultunk meg Kapolcstól Bánkon, Szombathelyen, Nagyatádon át Csepelig. A nyári fesztiválokon új, fiatal közönséget találtunk, a partner intézményekhez látogatva pedig nemcsak a lakókocsis projektre, hanem a helyi múzeumra is ráirányítottuk a figyelmet. Több csatornán közzétett mobil tárgyfelhívásunk csak kis mértékben ért el hatást, a legtöbb tárgy és történet ad hoc módon, az éppen betérő látogatók zsebéből, táskájából, vagy ruhája alól került elő. Az etnomobil gyűjtés nagy előnye volt, hogy senkitől sem kértük el a számára fontos és kedves tárgyat. A résztvevőket a dokumentáció érdekében mindössze egy fotózásra kértük fel, és arra ösztönöztük, hogy ott és akkor meséljék el, és írják rögtön a laptopunkba saját történetüket. A mobil fotóműterem és archívum – nagy részben önkénteseinknek köszönhetően – eredményesen működött, a harminckét üzemelési nap alatt összesen száznegyvennyolc új tárgy és tulajdonos fényképét és elbeszélését sikerült megörökíteni és közzétenni a projekt blogján. Az etnomobil2pont0 blog a tárgytörténetek naprakész virtuális archívuma, ugyanakkor a projekt mozgási naplója is volt egyben. Mindent, ami az utazások alatt velünk történt, itt közvetítettünk élő egyenesben, többek között olykor hajmeresztő közlekedési kalandjainkat is. Lásd: Lola és a vasember.

Interaktivity 14 +

Az EtnoMobil 2.0 hasznosítási programja – a kiállításhoz hasonlóan – nem a kisgyerekekhez, hanem a fiatalokhoz és a felnőttekhez szólt. Az interaktív programelemek és provokatív múzeumpedagógiai akciók (műtárgyrejtvény, tárgyépítő játék, bédekker-készítés, körpanoráma rajzolás, alternatív tárlatvezetés stb.) közvetlen célja az volt, hogy ráhangolják a témára a látogatókat, elősegítsék a kiállítás feldolgozását, üzenetének akadálymentes befogadását, ösztönözzék az egyéni gondolkodást, az összefüggések keresését és a saját értelmezések megfogalmazását. Dialógus alapú, indirekt és kooperatív módszereinket útközben folyamatosan finomítottuk, és mindenhol rugalmasan alkalmazkodtunk a helyi közönséghez. Előzetes tudást nem igényeltünk, elegendő volt a játékos kedv, a kíváncsiság és a nyitottság. Egy-egy jó pillanatban a lakókocsi körül ismeretlen emberek kezdtek el velünk és egymással beszélgetni, vitatkozni, rejtvényt fejteni, tárgyakat összerakni és meghatározni. A gyakorlatok pillanatok alatt, spontán és humoros helyzetekben tartottak tükröt mindenki elé, rávilágítva felületes megfigyeléseinkre, elhamarkodott beszólásainkra. Az interaktív programelemekkel közvetett céljainkat is elértük: látogatóink egyenrangú partnereinkké váltak, saját élményen alapuló új tudást szereztek, miközben önkéntelenül megismerkedtek és megbarátkoztak a múzeummal kapcsolatos alapfogalmakkal.

Kommunikáció 2.0

A lakókocsis kiállítás többszintű kommunikációját a Néprajzi Múzeum indította el, ehhez kapcsolódtak szervezetten a partner intézmények, és spontán módon a projektben résztvevő látogatók. A sajtóanyagok, honlapok, plakátok és szórólapok mellett a második etnomobil projektben ismét nagy hangsúlyt kapott az internetes blogolás. Gyakorlatilag az etnomobil2pont0 volt a legközvetlenebb, leggyorsabb és legdinamikusabb kommunikációs csatornánk, amelyen a tárgytörténetek mellett a lakókocsi menetrendje és közlekedési kalandjai, a projekt sajtóvisszhangja, közlemények és vicces álhírek, programok és felhívások együttesen megjelentek. Sokan véletlenül bukkantak a blogra, és távolról követték az eseményeket. Akik viszont személyesen találkoztak velünk, azok egyértelműen magukénak érezték a projektet, és szinte kivétel nélkül rákerestek az oldalra, hogy a fotóinkon viszontlássák magukat és másokkal is megosszák: láttak egy érdekes kiállítást, részt vettek a játékokban vagy a tárgygyűjtésben. Az országos és a helyi médiák a közzétett videókon, riportokban, cikkekben és kritikákban egyöntetűen pozitívnak és innovatívnak értékelték a projektet.

Minőségi eredmények

Az etnomobillal elsősorban arra sikerült rávilágítanunk, hogy a múzeum nem múltbéli és poros világ, hanem jelen idejű, mindenkit érintő, életszerű műfaj. Az is világossá vált általa, hogy mennyire fontos a múzeumi kutatás és dokumentáció, hiszen a tárgyak nem önmagukban, hanem csak készítőik, használóik, tulajdonosaik hiteles és eredeti történetei révén válnak érdekessé, értékessé. Az EtnoMobil 2.0-val elértük azt, hogy a közönség önszántából akár több órát is eltöltött a kiállítás közegében, képes volt elmélyülni a témában, végigolvasni a szövegeket, elgondolkodni a felvetéseken, belebonyolódni a vitákba, önfeledten játszani, összességében megállni és időt szánni egyszerűnek tűnő jelenségek komplex értelmezésére. Az EtnoMobil 2.0 rövid nyári kalandozása során, a mindössze három hónapos működés alatt közel tizenháromezer látogatót fogadtunk, a blogon azonban ennél jóval többen követték és terjesztették formabontó múzeumi turnénk hírét. Az út során összesen száznegyvennyolc tétellel bővítettük a jelenkorkutatás adatbázisát, azonban ennél is jelentősebb eredménynek tartjuk a bekövetkezett szemléletváltást: látogatóink észrevehetően rácsodálkoztak saját hétköznapjaik jelentéktelennek tűnő részleteire, felfigyeltek használati tárgyaik érdekességére és ma már a korábbinál biztosan többre értékelik mindennapjaik eseményeit.

Nincs megállás!

Csupán a lakókocsit vontuk ki a forgalomból! Az EtnoMobil 2.0 virtuális kiállításként továbbra is látható, és a korábbi tárgytörténetek is mind olvashatóak az új online oldalon. Az etnomobil projekt ma már kizárólag virtuális formában él és szemmel láthatóan virul a Néprajzi Múzeum új web2-es felületén. Frazon Zsófia közreműködésével 2012 őszén ezen az új csatornán keresztül újabb etnomobil kampány indult Melyik a legizgalmasabb mobil tárgyad? címmel. A téma változatlanul a mozgás és a mobilitás, a felhívás azonban most teljesen önálló távmunkára: tárgyválasztásra, fotózásra, történetmesélésre és online feltöltésre buzdít. Az etnomobil projekt tehát fut tovább a maga virtuális útvonalain. Lakókocsink etnomobilos korszaka véglegesen lezárult, azonban Tabbert Lola bármikor felkerekedhet egy rendkívüli mobilitásának értelmet adó új múzeumi küldetésre. Érdemes lesz figyelni a közlekedési híreket!