1. fejezet - Az emberiség energiafelhasználásának története

Tartalom

1.1. A szélenergia hasznosításának rövid története
1.1.1. Az első szélmalmok
1.1.2. A szélmalmok elterjedésének kezdetei
1.1.3. A horizontális és vertikális malmok széleskörű elterjedése
1.1.4. Szélgenerátorok, melyek elektromos áramot termelnek
1.1.5. Magyarországi szélmalmok története

Az emberiség energiafelhasználása az elmúlt évszázadok során jelentősen növekedett. Az energiaellátás minden igényt kielégítő biztosítása azonban napjainkban jelentős környezetterhelést eredményez. A fenntartható fejlődés érdekében mindezekből következően alapvető társadalmi célkitűzésként fogalmazódik meg a primer energiahordozók felhasználásának, valamint a környezetterhelés csökkentése. A folyamatos gazdasági növekedést, valamint a környezetünkre gyakorolt pusztító hatások mérséklését jelenlegi tudásunk szerint csupán az egy főre jutó energiafelhasználás jelentős mértékű csökkentésével és a megújuló energiaforrások egyre nagyobb arányú felhasználásával érhetjük el.

Megújuló energiaforrásnak nevezzük a természeti folyamatok során folyamatosan rendelkezésre álló vagy újratermelődő energiaforrásokat: a nap-, a szél-, a vízi energiát, valamint a biomasszából nyert és a geotermikus energiát. A felsoroltak közül a nap- és a szélenergia kimeríthetetlennek tekinthető, a többi pedig földrajzi adottságoktól függően áll rendelkezésre. A megújuló energiaforrások közé sorolhatnánk például a Föld erdeinek felhasználását is. Sajnos az ember helytelenül, túlzott mértékben pusztította a faállományt, nem gondoskodva annak utánpótlásáról. Így a fával való fűtés már nem sorolható szigorú értelemben véve a megújuló energiaforrások használatához.

Nem véletlen, hogy az emberiség fejlődése során a korai ember a trópusi éghajlati övben jelent meg, hiszen energia-ellátásának biztosítása itt nem jelentett gondot számára. Amint őseink az egykori Afrika területéről más kontinensek irányába vándoroltak, a táplálékon kívül már az energiáról is gondoskodniuk kellett. Hiszen egy ember életben maradásához szükséges minimális energia egyenértékű azzal a táplálékmennyiséggel, mellyel még képes minimális munkavégzésre úgy, hogy közben testsúlya nem csökken. Ez a minimum függ a környezet hőmérsékletétől. A létszükségleten túli munka végzéséhez ennél lényegesen több energiára van szükség, ami még több táplálék bevitelével vagy a szervezetben tárolt energia felhasználásával fedezhető. A bevitt energiafluxus egy vadászó, gyűjtögető társadalomban élő emberre vonatkozóan tehát a táplálékban lévő energia és a környezetből felvett hőenergia összege, amely erősen függ az öltözködési szokásoktól. A kibocsátott energia fluxusa pedig a hőenergiából, a szerves anyagok forgalmából és a munkára fordított energiából tevődik össze.

Az emberiség fejlődésének kezdeti szakaszában a felszabadítható, kiaknázható hőmennyiséget a növények által megkötött napsugárzás biztosította. Az energia hasznosításával kapcsolatban a következő két lépés a vadállatok háziasítása és a földművelés volt. Ezek már előrevetítették a nagy életformaváltást, a letelepedést, mely során az ember a vadászó, gyűjtögető életmódról a mezőgazdaságon alapuló társadalomra tért át. Noha a több tízezer évvel ezelőtti időkből is fennmaradtak viszonylag fejlett társadalmak emlékei, a mezőgazdasági termelés kialakulásához mégis az éghajlat stabilitására volt szükség (Sørensen, 2000). Ez a stabilitás a legutolsó jégkorszak elmúltával köszöntött be, kb. 11.000 évvel ezelőtt. Hatására megindult az emberiség lélekszámának fokozatos növekedése, mely magával vonta az egyre nagyobb települések megjelenését is. Mindkét folyamat valójában az energiaigény növekedéséhez vezetett. Szükség volt tehát más energiaforrások hasznosítására is.

Fontos megjegyezni, hogy az energiafelhasználásban igen nagy különbségek jelentkezhettek már ekkor is a különböző társadalmak, illetve egyazon közösség különböző tagjai között. Afrika és Ázsia egyes részein még napjainkban is ugyanannyi energiát fordítanak munkára, mint a Neolitikum idején, s még mindig a tűzifát használják a legfontosabb energiaforrásként.

Őseink az áramló levegő energiájának kiaknázási lehetőségeit is viszonylag korán felfedezték. A szél energiájának felhasználása kb. 9000 évvel ezelőtt a Földközi-tengeren történő hajózással kezdődött, ahol kb. 4000 évvel ezelőtt a kereskedelem jelentős fejlődésnek indult. A szélenergia részaránya azonban – az összes felhasznált energia hányadában – még ezekben a fejlettebb régiókban sem haladta meg a néhány százalékot. Sőt a mozgási energiát hasznosító vízi- és szélmalmok sem képviseltek jelentős részesedést. Mégis kétségtelenül nélkülözhetetlen energiaforrásnak tekinthetjük mind a vízi-, mind a szélmalmokat, hiszen a gőzgép feltalálásáig a fizikai munka kiváltásának kizárólagos eszközei voltak.

Csak sokkal később, a XVIII. században, az ipari forradalom révén vált az ember képessé arra, hogy saját fizikai erejét messze meghaladó munkát végezzen az újonnan felfedezett gőzgépek segítségével, gyárak létesítésével. Az energiafelhasználás még a növekvő iparosodás ellenére sem öltött akkora méreteket, mint a XX. században, amikor az olcsónak számító fosszilis tüzelőanyagok – a szén, a földgáz és a kőolaj – hasznosítása ugrásszerű növekedésnek indult. Így egyrészt az emberek függetleníteni tudták magukat az időjárás változékonyságától, másrészt kis helyen nagymennyiségű energia felszabadítása vált lehetővé. A világ néhány országa a fejlődő technikára alapozva magas gazdasági fejlettséget ért el, s ennek megfelelő életformát alakított ki. Ennek következtében energiafelhasználásban jelentősen eltávolodott a még fejlődő országoktól (1.1. ábra).

A népesség, illetve az egy főre jutó átlagos energia- és a fosszilis tüzelőanyag-felhasználás időbeli változása

1.1. ábra: A népesség, az egy főre jutó átlagos energia- és a fosszilis tüzelőanyag-felhasználás időbeli változása (Sørensen, 2000 nyomán)

Látható tehát, hogy az elmúlt évszázadok során nemcsak a Föld lakóinak száma nőtt robbanásszerűen, hanem ezzel párhuzamosan az egy főre jutó energiafogyasztás (1.1. ábra) és a légkörbe juttatott szennyező anyagok mennyisége is nagy ütemben emelkedett (Sørensen, 2000). Ahogy azt említettük, a felhasznált energia kezdetben csupán az elfogyasztott táplálékból származott. Kb. százezer évvel ezelőtt az ember szolgálatába állította a tüzet. Ettől az időponttól kezdve látható a különbség a legfejlettebb és a legelmaradottabb társadalmak energiafelhasználása között. A következő ugrás kb. tizenegyezer évvel ezelőtt történt. Ekkor szűnt meg a vándorló életmód, s az emberek letelepedésével megindult a települések szerveződése, építése. Az utolsó ezer év során (főként éghajlati okok miatt) a népesség a magasabb földrajzi szélességek felé terjeszkedett, növelve ezzel a fűtésre fordított energiát, így az egy főre jutó energiafelhasználást is. Az elmúlt száz év energiaigényes életmódja is jól követhető az 1.1. ábrán. Az emberiség óriási energiákat fordít ipari komplexumok működtetésére, belső terek fűtésére, hűtésére, közlekedésre, szállításra és közvilágításra.

Az 1.2. ábra az emberiség által hasznosított különböző energiaforrások részarányát mutatja az elmúlt százezer évre vonatkozóan (Sørensen, 2000). Jól látható a táplálékból származó energia arányának folyamatos csökkenése, valamint a XX. század elejétől kezdődően a nem megújuló fosszilis tüzelőanyagok térhódítása, melyek részaránya napjainkban eléri a 80%-ot. Az emberiség történetéhez képest tehát elhanyagolhatóan rövid idő alatt alakult ki a nem megújuló energiaforrásoktól való jelentős függés. Ezen túlmenően, rövid időn belül másfél nagyságrenddel nőtt az egy főre jutó energiafelhasználás is.

A felhasznált energia forrásonkénti megoszlása az elmúlt százezer évben

1.2. ábra: A felhasznált energia forrásonkénti megoszlása az elmúlt százezer évben (Sørensen, 2000 nyomán)

A továbbiakban a különféle típusú megújuló energiaforrások közül kiemeltük a szélenergiát, s a szerteágazó felhasználási lehetőségekre és a hosszú történetre való tekintettel ezt fejtjük ki részletesebben. A többi energiaforrás fejlődéstörténetét az adott ágazat bemutatásával foglalkozó fejezetben ismertetjük.

1.1. A szélenergia hasznosításának rövid története

A szélenergia hasznosítása nem volt ismeretlen a régmúlt időkben sem. Amióta az ember hajót épít, azóta használja az áramló levegő erejét. A XX. századot megelőző időszakban a megújuló energiaforrások döntő szerepet játszottak a gazdasági életben. A középkorban és az újkor elején a szélmalmok szerepe kiemelkedő fontosságú volt a mezőgazdaság és az ipar területén. Így a szélenergia felhasználásának története egyben az energiakonverziós eljárások fejlődéstörténete is.

A vitorlával felszerelt hajók múltja a történelem előtti időkre nyúlik vissza. A Biblia Ó- és Újtestamentumában is gyakran jut jelentős, vagy akár mitikus szerep a szélnek, például Ézsaiás prófétát egy óriási forgószél viszi fel a mennybe, vagy Jónást egy pusztító szélvihar juttatja a cethal gyomrába. Több helyen a szél tulajdonságainak pontos leírását is megtaláljuk. Ha leülünk egy mezőn vagy egy parkban, s figyeljük a szél járását, megtapasztaljuk, hogy a szél iránya és ereje egy adott helyen pillanatról pillanatra változik, s egy kis térrészen belül is hol itt erősödik, hol ott gyengül. A szelet tárolni lehetetlen. A szélből szállítható, illetve tárolható energiát termelni évszázadokig megoldásra váró feladat volt az emberiség számára.

1.1.1. Az első szélmalmok

Elsőként feltehetően az ókori Egyiptomban fogták munkára a szelet, vitorlákkal hajtották a kishajókat a Nílus folyásával ellentétes irányba (Gipe, 1995). A széliránytól viszonylag független hajózás technikájának kifejlesztése a tengerparti népek, a föníciaiak, a görögök és a rómaiak érdeme (Riedel, 1985). Nem található azonban semmilyen bizonyíték arra, hogy akár az ókori görögöknél, akár a római birodalomban szélmalmokat használtak volna.

Az alexandriai Herotól származik az első írásos emlék (“Pneumatica” című könyvében, i.sz. 60-ban) a szélmalmok létezéséről (Hills, 1994). Az évszázadok során mechanikus szerkezetük, erőátviteli rendszerük alapján a szélmalmok két nagy csoportját fejlesztették ki: a – függőleges rotortengellyel rendelkező – horizontális, valamint a – vízszintes rotortengellyel rendelkező – vertikális típust.

A legősibb típusú horizontális malmok Perzsiából származnak (Hills, 1994). Sokuk még jelenleg is működik. Egy korai perzsa feljegyzés alapján “Umar ibn al-Khattab” második ortodox kalifa i.sz. 644-ben bekövetkezett erőszakos halálát épp egy szélmalom okozta, ugyanis a malom tervezője és tulajdonosa megölte a kalifát a malomra kivetett magas adó miatt. A horizontális, perzsa eredetű malmok működésének szerkezeti sémáját a 1.3. és az 1.4. ábrán tanulmányozhatjuk.

Ókori perzsa szélmalom szerkezeti vázrajza

1.3. ábra: Ókori perzsa szélmalom szerkezeti vázrajza (forrás: Kaboldy, 2009 nyomán)

Perzsa típusú horizontális szélmalom, mely az egyik legrégibb mechanikus szerkezet a szél energiájának hasznosítására

1.4. ábra: Perzsa típusú horizontális szélmalom, mely az egyik legrégibb mechanikus szerkezet a szél energiájának hasznosítására (forrás: Gipe, 1995)

1.1.2. A szélmalmok elterjedésének kezdetei

Tibetben a széllel hajtott imamalmok a VII-VIII. században jelentek meg először, s mind a mai napig láthatóak szerte az országban. A X. századtól kezdődően egyre több arab forrás jelzi a horizontális szélmalmok megjelenését Ázsia közel-keleti régiójában. Nagy valószínűséggel Kínában is ebben az időszakban terjedtek el, de a horizontális típusú malmok első írásos emlékei csak a XIII. századból származnak (Gipe, 1995). Kína keleti partjainak a Jangce folyótól északra eső részén, valamint a Tien-san hegység közelében fekvő Thangku és Taku tartományokban mind a mai napig működnek malmok a fenti leírásokban szereplő szerkezetekhez és működési elvekhez nagyon hasonló módon. A kínai malmokat a tengerparti régióban a sós víz – só lepárlása céljából történő – kiemeléséhez használták. Más tartományokban az édesvíz folyókból, tavakból való kiemelése volt a cél, hogy azt átvezethessék öntözési csatornákba vagy öntözendő mezőgazdasági területekre. Jól megfigyelhető a kínai dzsunkák és e malmok közötti hasonlóság: a vitorlázat formája, anyaga, szerkezete szinte azonos.

1.1.3. A horizontális és vertikális malmok széleskörű elterjedése

Különböző források eltérően vélekednek a szélmalmok európai és közel-keleti elterjedéséről. Gipe (1995) a nyugat-európai széltechnológia kezdetét az elsőként dokumentált holland típusú szélmalmok normandiai megjelenéséhez, 1180-hoz köti. Frode (1987) általánosan elfogadott álláspontja szerint a vertikális tengelyű szélmalmok Perzsiából származnak, s a XII-XIII. században a Közel-Keleten és a mediterrán vidékeken keresztül jutottak el Nyugat-Európába. Shepherd (1990) ettől eltérő véleménye szerint a technológia terjedésének iránya éppen ellentétes volt, s a német lovagok építették az első szélmalmokat Szíriában a III. keresztes hadjárat során. Megint más elképzelések szerint (Shepherd, 1994) az európai és az ázsiai fejlődés egymástól független, párhuzamos folyamat volt.

Európában az első függőleges tengelyű szélmalom leírása és szerkezeti vázrajza 1438-ból származik Mariano Jacopo Taccola naplójából, melyet csak jóval később találtak meg, de sohasem hoztak nyilvánosságra (Hills, 1994). Nyomtatásban Bessoni 1578-as könyvében jelent meg elsőként egy ismertetés és működési vázrajz (1.5. ábra), melyet azután a reneszánsz kor legtöbb könyve átvett. Az ilyen típusú malmok szintén a kutak vizének kiemelésére szolgáltak.

Az első ismert illusztráció az európai függőleges tengelyű, horizontális szélmalomról

1.5. ábra: Az első ismert illusztráció az európai függőleges tengelyű, horizontális szélmalomról (a metszet készítője: Bessoni, 1578)

A XVI-XVII. században az amerikai kontinensre érkező felfedezők értelemszerűen magukkal vitték az adott kor technikai színvonalát, anyaghasználatát, eszközkészletét. Mivel Amerika keleti partvidékének klímája sok területen hasonlatos volt a telepesek régi lakóhelyéhez, ezért a szélmalmok is megépülhettek a hagyományos szerkezetben, a megszokott anyagokból.

Gyors ütemben és széles körben terjedt a szélenergia hasznosítása. A szélmalmok a XVI-XVII. században élték virágkorukat, elsősorban természetesen a tengerparti országokban, ahol a szélre mindig biztosan számítani lehetett. 1680 és 1870 között csupán Angliában 94 találmány szerepel a hivatalos nyilvántartásokban, melyek mindegyike vagy teljesen új szélmalom konstrukció, vagy a megelőzőekhez képest jelentős szerkezeti változtatást tartalmaz (Hills, 1994). E találmányok közös vonása, hogy a szélenergia hasznosításának hatásfokát kívánják javítani. Ebben az időszakban – Angliához hasonlóan – Európa-szerte a szélmalmok széles skálája jelenik meg, melyek régiónkénti elterjedése a szélviszonyoktól, az adott közösség építkezési szokásaitól, a hozzáférhető építőanyagoktól, a pénzügyi lehetőségektől, s más helyi adottságoktól függ. Francia források szerint mind a XIX. századi Kínában, mind szerte Európában egyaránt 500-500 ezer szélmalom működött (Debeir et al., 1991). Kontinensünkön a XIX. század utolsó negyedéig számuk fokozatosan növekedett. Például egyedül Dániában csaknem 25 ezer kisebb méretű szélmalom üzemelt ebben az időszakban (Tar et al., 2001a).

A XVIII-XIX. században az amerikai kontinensen a termőföldnek még nem volt valódi értéke, s a népsűrűség nagyon kicsi volt, valamint a farmok egymástól való távolsága is tetemes, ezért a földművelő gazdák ezen a vidéken mind nagyobb önellátásra törekedtek. Célszerűnek látszott kisebb méretű, egyszerűbb szerkezetű, egy farmot kiszolgáló szélgép tervezése. Egy ilyen gép prototípusa Halladay tervei alapján, 1854-ben készült el (1.6. ábra). Halladay találmánya alapján a szélmalom hidraulikai elvek felhasználásával házi vízmű rendszert működtetett (Gipe, 1995). E gép legnagyobb előnye az volt, hogy felügyeletmentes, mégis károsodás nélküli folyamatos működésre volt képes extrém szélviszonyok esetében is, mivel egy beépített önszabályozó szerkezet képes volt a lapátok hajlásszögét változtatni a szélsebesség függvényében. Egy másik új elemként megjelent a faroklemez, mely a lapátok automatikus szélirányba való beállását biztosította.

Halladay tervei alapján megépített szélmalom, mely hidraulikai elvek felhasználásával házi vízmű rendszert működtetett

1.6. ábra: Halladay (1854) tervei alapján megépített szélmalom, mely hidraulikai elvek felhasználásával házi vízmű rendszert működtetett.

1.1.4. Szélgenerátorok, melyek elektromos áramot termelnek

Forradalmian új fejezet kezdődött a szélenergia hasznosításának területén, amikor C. F. Bush az 1890-es évek elején az amerikai Clevelandben (Ohio állam) megálmodta és megépítette az elektromos áramot termelő szélturbinát. Ennek az impozáns faszerkezetnek a korabeli rajzát mutatjuk be az 1.7. ábrán. A méltán nagy érdeklődéssel beindított gépek mezőgazdasági farmok elektromos árammal való ellátását biztosították, eleinte kísérleti, majd hamarosan operatív jelleggel. Európában ezzel szinte egy időben készült el a dán Poul la Cour professzor első, majd 1897-ben a második elektromos áramot adó szélgenerátora (Krohn, 2001). E két remekmű több mint húsz éven át üzemelt a dániai Askor közelében. A dán professzor által kifejlesztett szerkezetek egy iskolaépületet világítottak meg. Poul la Cour végzett elsőként tudományos kísérleteket és kutatásokat a szélgépek optimális formai tulajdonságainak – a lapátok száma, a lapátok optimális profilja, a stabil lapátrögzítés technikája, a torony magassága stb. – elemzésére (Krohn, 2001).

Brush első elektromos áramot termelő kísérleti szélmalma

1.7. ábra: Brush első elektromos áramot termelő kísérleti szélmalma (korabeli rajz: Cleveland, USA, 1890-es évek eleje).

A XX. század első felét egyre szélesebb körű fejlesztések jellemezték. A vasgyártás és az acélipar fejlődésével a szélerőművek anyaga és alakja is változott. Egyre jobban elterjedtek a tartós és ellenálló vasszerkezetű gépek. Ahogy azt a korabeli Titt katalógusból kivett ismertető is hirdeti (1.8. ábra), már 1905-ben megvásárolhatók voltak a többfunkciós vasszerkezetű szélgenerátorok, melyekkel egyrészt öntözési, vízkiemelési, vízátemelési feladatokat lehetett ellátni, másrészt elektromos áram termelésére is alkalmasak voltak. Ezek a soklapátos vasszerkezetek Európában is mindinkább felváltották a hagyományos fából és kőből épült szélmalmokat, s továbbfejlesztett változataik mind a mai napig megtalálhatók.

Amerikai típusú, Angliában gyártott sokfunkciós szélmalom

1.8. ábra: Amerikai típusú, Angliában gyártott sokfunkciós szélmalom (korabeli rajz: J. W. Titt katalógusából, Anglia, 1905)

A megrendelők részéről egyre intenzívebben jelentkezett az igény a helyszínen fel nem használt energia tárolására, más helyszínre szállítására. Ebben az időben jelentek meg a szélerőművek mellé telepített akkumulátorok. Az 1940-es években megjelentek az 1 MW teljesítmény feletti nagyturbinák, s lehetővé vált egy-egy település teljes energiaellátása csupán a szélenergia felhasználásával. Az első, elektromos hálózatra termelő berendezést a dán Johannes Juul építette az 1950-es években aszinkron generátor felhasználásával (Krohn, 2001).

A több ezer éves hagyományokkal rendelkező szélenergia-hasznosítás látszólag végnapjait élte a XX. század közepe táján, hiszen nem volt jelentős energiahiány a Föld fejlett országaiban. A szélenergia ekkor relatíve drága, gyenge hatásfokú és csak időszakosan kinyerhető erőforrásnak számított. Ezért a fosszilis tüzelőanyagok, valamint az atomenergia átmenetileg háttérbe szorította a szélenergia hasznosítását. Az 1960-as években – a zuhanó energiaárak miatt – minden fejlesztés, s egyben a működő malmok, generátorok, telepek nagy része is leállt. Egy-két évtizeden át, időszakosan úgy tűnt, hogy a szélenergia felhasználása szükségtelen, nem gazdaságos. Ez a nézet azonban csak rövid ideig tartotta magát. Az 1970-es évek sokkoló olajválsága, majd a rákövetkező évtizedekben a globális melegedés problémája újra a szél – mint megújuló energiaforrás – felé fordította a kutatók, a fejlesztők és a közvélemény figyelmét. Minden olajkincsben szegény ország célja a lehető legnagyobb mértékű önellátás volt. Eddig soha nem tapasztalt ütemű fejlődés indult meg, s önálló iparággá nőtte ki magát a mind hatékonyabb szélerőművek tervezése, gyártása, karbantartása, valamint a szélparkok tervezése, telepítése.

Természetesen az adott térség szélklímája határozza meg, hogy milyen mértékű szélenergia hasznosításra van esély. Könnyű átlátni azonban, hogy az energiaáraknak az elmúlt évtizedekben tapasztalt nagymértékű növekedésével egyre csökken azon térségek száma, ahol nem gazdaságos a szélenergiának, mint önerőből megújuló energiaforrásnak a hasznosítása.

1.1.5. Magyarországi szélmalmok története

Sok évszázados hagyománya van Magyarországon a szélenergia hasznosításának. Történetírók a XVI. századra teszik az első hazai szélmalmok megjelenését, elterjedésük azonban csak a XVII. században vált általánossá (Filep, 1981b). A legelterjedtebbek a forgatható tetőzetű, holland típusú malmok voltak. Terveiket Hollandiából érkező protestáns teológusok és a németalföldi egyetemek idelátogató hallgatói hozták magukkal. Más elképzelések szerint a holland típusú malmok kelet-európai elterjedése egy lassú, regionális folyamat volt. Ezt a feltevést támasztják alá az Alsó-Ausztriában és Cseh-Morvaországban talált, a hazaiakhoz nagyon hasonló szerkezetű malmok.

A legtöbb szélmalmot hazánkban 1866 és 1885 között építették (Bárány et al., 1970). A XIX. század végén Hoffer–Schranz, Knuth Károly és Lakos Székely gyártott szélkonvertereket, főként kastélyok vízellátására (Energia Központ, 2000). Korabeli festmények, rajzok alapján azt gondolhatnánk, hogy csupán az alföldi területen voltak szélmalmok. A valóság azonban az, hogy a XIX. század második felében az alföldi településeken kismértékben csökkent a számuk. Például Sopron külterületén mind a mai napig áll a műemlék szélmalom (melyben több mint egy évtizeden át az Országos Meteorológiai Szolgálat meteorológiai állomása működött). A szélmalmokat hazánkban is a magasabb dombtetőkre, hegyhátakra építették, hogy így a magaslatok nagyobb sebességű légáramlását hasznosíthassák. Az Alföldön szokás volt, hogy egy mesterséges dombra, földhányásra telepítették a szélmalmot, ezzel is növelve a lapátot hajtó szélsebességet.

Levéltári adatok alapján 1873-ban összesen 854 szélmalom működött Magyarországon (Erdélyi, 1984). Egyedül például Kiskunfélegyházán már 1855-ben is 62 szélmalom üzemelt. A XIX. század második felében az évtizedenként megépülő malmok száma közel kétszázra volt tehető. Hazai sajátosság, hogy az 1880-as évek végéig, a vasúti pályák kiépüléséig a szélmalmok jól állták a gőzmalmokkal való versenyt. Ennek egyik oka, hogy a szélmalmokba épített, s a finomliszt készítéséhez elengedhetetlenül fontos szitáló berendezések gőzmalmokba való áthelyezése nehézkes volt. Másrészt e régióban hiánycikknek számított a gőzmalmok működéséhez szükséges kőszén.

A két világháború közötti időszakban átlagosan 800 szélmalom működött hazákban (Erdélyi, 1984). Amikor a szélmalmok használata lassan megszűnőben volt, ügyes szélmolnárok házi igényeknek megfelelő, ún. széldarálókat építettek (Filep, 1981a), melyek a hagyományos szélmalmok egyszerűsített, kicsinyített változatai voltak. Ezek a mozgatható (kerekeken húzható) deszka- és vasépítmények, gépezetek a takarmányul szolgáló gabona, kukorica házi darálására, illetve a házi kenyérhez szükséges búza őrlésére szolgáltak. A széldarálók a második világháború időszakában voltak a legelterjedtebbek, amikor az élelmiszerellátási nehézségek, valamint a malomban történő őrlés hatósági korlátozása ezt különösen indokolta.

A hazai szélmalmok utolsó példányai az 1950-es évek végéig működtek. Az ekkor még jó állapotban lévő épületeket, azok berendezéseit vagy műemléki védelem alá helyezték, vagy múzeumokba telepítették. Az Országos Műemlék Felügyelőség jelenlegi nyilvántartásában mindössze 22 szélmalom szerepel, mindegyikük védett, ipari műemlékként (Erdélyi, 1984). A működő szélmalmok eltűnésével hazánkban a szél energetikai célú felhasználása az 1990-es évek közepéig gyakorlatilag megszűnt.