8. fejezet - Az energia- és környezetpolitika nemzetközi összefüggései

Tartalom

8.1. Nemzetközi egyezmények
8.2. Az Európai Unió energiafelhasználása

Az ipari forradalom óta eltelt időben az emberi tevékenység környezetre gyakorolt hatása jelentősen megnőtt. Ez egyrészt az ipari és mezőgazdasági tevékenység fejlődésével, egyre komplexebbé válásával, másrészt a népesség számának, valamint a fogyasztási igények növekedésével magyarázható.

Az, hogy környezetünkre lokálisan hatással lehetünk, már az ipari forradalom előtt is ismert volt. Arra, hogy bizonyos antropogén folyamatok nagytérségű, esetenként globális környezeti hatásokat is okoznak, az 1970–80-as években derült fény a környezet állapotának monitorozására szolgáló eszközök, rendszerek fejlődése, valamint a tudományos kutatások eredményei révén. Ebben meghatározó szerepet játszott a környezeti savasodás problémájának megjelenése és felismerése. A gazdasági tevékenységek kiterjedésével a környezeti hatások egyre inkább növekedtek, bizonyos környezetszennyező anyagok a légköri cirkuláció és a vízfolyások közvetítésével nagy távolságokra juthattak el, átlépték az országhatárokat és lassan globálissá váltak. Ezzel párhuzamosan a mind nagyobb mértékű földhasználat-változás és más tevékenységek következtében az élővilág folyamataiba való beavatkozás is globális szintű lett, ami együtt járt a biológiai sokféleség gyorsuló csökkenésével, az erdővel borított területek rohamos zsugorodásával.

A gazdaság fejlődésével a természeti erőforrások iránti igény is megnövekedett. A készletek, valamint azok lelőhelyei is egyaránt egyre fontosabbá váltak, a fokozódó hozzáférési, hasznosítási igények nemzetközi konfliktusokhoz vezettek. A természeti erőforrások sorában a legnagyobb figyelmet az energiahordozók kapták. Mivel a Föld fosszilis tüzelőanyag készletei végesek, ezért a megújuló energiaforrások alkalmazása egyre inkább elterjedt. A megújuló energiaforrások elterjedését az alábbi okok is elősegítették: (1) az antropogén éghajlatváltozás egyik kiváltó oka a fosszilis tüzelőanyagok égetéséből származó üvegházgázok légköri koncentráció növekedése; (2) a légszennyezés hatásainak csökkentése az új energiatermelési formák megjelenésével; (3) egyes országok energiaimportból származó kiszolgáltatottságának csökkentése; (4) az energiaellátás biztonságának növelése. A fentiek értelmében a nemzetközi egyezményekben, jegyzőkönyvekben foglalt teendők, vállalások megvalósítása egyszerre tartalmazott éghajlati, környezetvédelmi, valamint energiagazdálkodási elemeket. A politikai és gazdasági döntéshozók számára az éghajlat, illetve annak megváltozása elsősorban az energiagazdálkodással való összefüggése révén bír nagy jelentőséggel.

Világossá vált, hogy a környezeti (valamint az azokkal összefüggő gazdasági) problémákat a nemzetek nem képesek önállóan kezelni, nemzetközi összefogásra van szükség. Az elmúlt évtizedekben folytatott munkának köszönhetően napjainkra több száz, nemzetek közötti, multilaterális környezeti megegyezés született, melyek nagy részét Magyarország is elfogadta (Faragó és Nagy, 2005).

Számos környezeti probléma esetében fontossá vált az elővigyázatosság elvének alkalmazása, vagyis a folyamat okainak és következményeinek feltárására vonatkozó jelentős tudományos bizonytalanság ellenére el kell kezdeni a cselekvést a becsült káros hatások csökkentése érdekében. Ha ugyanis megvárnánk, míg a tudomány minden kétséget kizáróan bebizonyít egy-egy jövőre vonatkozó feltevést, nagy veszélye lenne annak, hogy a folyamat már visszafordíthatatlanná vált, vagy legalábbis akkor már sokkal nehezebb, költségesebb lenne a beavatkozás.

Az alábbi nagyon fontos kérdésekre várnak választ a döntéshozók a tudomány képviselőitől a különböző környezeti, éghajlatváltozási problémákra vonatkozóan: Változik-e? (Ha igen, veszélyes-e?) Mi magunk okozzuk-e? (Vagy tőlünk független a kiváltó ok?) Biztosak vagyunk-e ebben (illetve mennyire vagyunk biztosak benne)? Ugyanilyen kérdések fogalmazódtak meg annak idején a magaslégköri ózonréteg „elvékonyodása” kapcsán és más nagytérségű környezeti folyamatok esetében.

A fentiekben megfogalmazott kérdésekre a légkör összetételét illetően a válaszok keresése, megfogalmazása már a XIX. században elkezdődött. Az ipari forradalommal elkezdődött a fosszilis tüzelőanyagok nagyarányú és egyre növekvő mértékű felhasználása. Arrhenius már 1896-ban kidolgozta elméletét a jégkorszakok kialakulásának magyarázatára, mellyel az üvegházhatás folyamatán keresztül összefüggésbe hozta a légkör szén-dioxid-tartalmának és a felszín hőmérsékletének megváltozását (Arrhenius, 1896). Elsőként jutott arra a megállapításra, hogy a fosszilis tüzelőanyagok égetésekor kibocsátott szén-dioxid mennyisége elegendő ahhoz, hogy globális felmelegedést okozzon. 1938-ban Callendar volt az első, aki megállapította, hogy a CO2 növekvő légköri koncentrációja következtében megfigyelhető a globális átlaghőmérséklet emelkedése (Callendar, 1938). Revelle és Suess (1957) kifejtették, hogy a légköri CO2 szintje az antropogén tevékenység hatására növekszik, és megfogalmazták a további mérések szükségességét. 1957-ben, a Nemzetközi Geofizikai Év alkalmával elkezdődtek az azóta is folyamatos mérések Hawaii-on, a Mauna Loa Obszervatóriumban. A 8.1. ábra jól mutatja a légköri CO2 mennyiségének alakulását: az ún. „fűrészfog-effektus”-t, mely a vegetáció éves periódusa miatt alakul ki, illetve a folyamatosan emelkedő trendet. Az adatokból kiolvasható az a sajtóban igen nagy visszhangot kiváltó tény, miszerint a műszeres mérések kezdete óta először a légköri CO2-koncentráció szintje 2013 májusában meghaladta a 400 ppm-et.

A légköri CO2 mennyiségének alakulása, Mauna Loa Obszervatórium 1957 és 2013 között.

8.1. ábra: A légköri CO2 mennyiségének alakulása, Mauna Loa Obszervatórium, 1957–2013. (Forrás: http://www.esrl.noaa.gov/gmd/obop/mlo/ )

Földünk éghajlatának folyamatos változását igazolják a különböző paleoklimatológiai vizsgálatok, az éghajlat korábbi évszázadokra, sőt évezredekre vonatkozó rekonstrukciói. Ezen változásokhoz képest a jelenleg zajló folyamatok sokkal gyorsabbak, ezért kiemelt figyelmet igényelnek, melyet a globális megfigyelések és a numerikus éghajlatmodellezési eredmények is alátámasztanak. A jóval nagyobb figyelem másik oka, hogy a mostani változások és hatások egy olyan időszakban mennek végbe, amikor az emberiség létszáma lényegesen megnövekedett. A teljesség igénye nélkül felsorolunk néhány, az iparosodás óta megfigyelt változást: a globális átlaghőmérséklet emelkedése, a gleccserek visszahúzódása, a jégtakaró olvadása, az extrém időjárási jelenségek gyakoribbá válása. A gyorsan zajló változások legfőbb veszélyét az jelenti, hogy az ökoszisztémák és a társadalmak jelentős része nem képes alkalmazkodni a gyorsan változó környezeti körülményekhez.

Sok vita van arról, hogy a fenti változásokért mennyiben felelősek a természetes és mennyiben az antropogén tényezők. Az emberiség fejlődése során viszonylag állandónak tekinthető éghajlati rendszerhez alkalmazkodott (például az elmúlt 10 ezer évben a természetes globális hőmérsékleti ingadozás nem haladta meg a ±0,5 °C-ot). Ebbe a rendszerbe az elmúlt két évszázadban az emberiség több ponton is beavatkozott, mind a kibocsátások forrásai, mind a nyelők oldalán: a növekvő ipari tevékenységen keresztül, az antropogén kibocsátások gyorsuló növelésével; a földhasználat megváltoztatásával; illetve a vegetáció, az erdőterületek átformálásával, egyes, kiterjedt területeken annak elpusztításával. Noha abszolút értékben az antropogén kibocsátásból származó emissziók mértéke a természetes kibocsátásokhoz képest elenyésző, a probléma mégis jelentős, mivel még ez a relatíve kis, de folyamatosan növekvő többlet is elvezethet az egyensúly felborulásához. Az egyes üvegházhatású gázok molekulái ráadásul sokáig (a szén-dioxidé száz évnél is tovább) a légkörben maradnak. A hosszú légköri tartózkodási idő miatt felmerülnek az egyes nemzetek, régiók eltérő felelősségéhez kapcsolódó, sőt a nemzedékek közötti etikai kérdések is.

A megfelelő energiaellátás kulcsfontosságú a társadalmak számára, ugyanakkor az energia ágazat vált a legjelentősebbé mind a véges környezeti erőforrások növekvő felhasználása, mind a káros környezeti hatások kapcsán. Ez utóbbiak sorában pedig nemzetközi szinten a legjelentősebbé és láthatóan egyelőre a legnehezebben megoldhatóvá az éghajlatváltozás erősödő veszélye vált. Minderre tekintettel a környezet és gazdaság összefüggésrendszerből a továbbiakban alapvetően a klíma és energia kölcsönhatással foglalkozunk.

8.1. Nemzetközi egyezmények

Az 1970-es évek elejéig nem kapott különösebb figyelmet az esetleges antropogén éghajlatváltozás kérdése. Az 1972-es stockholmi környezetvédelmi ENSZ-konferencián viszont már ott szerepelt az ajánlások között az üvegházhatású gázokkal kapcsolatos környezeti megfigyelések és kutatások összehangolása. A konferencián elismerték, hogy a környezetre gyakorolt antropogén hatások csökkentése érdekében nemzetközi összefogás szükséges, mivel ezen problémák többsége globális jellegű. A konferenciát követően indult el az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP – United Nations Environmental Programme).

Az 1979-es genfi Éghajlati Világkonferencián döntöttek az Éghajlatkutatási Világprogram (World Climate Research Programme, WCRP) elindításáról, mely az éghajlati rendszer jövőbeli állapotának becslése érdekében az ok-okozati viszonyok jobb megértését, valamint a befolyásoló tényezők meghatározását tűzte ki célul. A kiadott nyilatkozat szerint valószínűnek látszik, hogy a légköri CO2 növekvő mennyisége hozzájárulhat a globális melegedéshez. Egyes kérdésekben nő a tudományos bizonyosság, míg másokban továbbra is nagyfokú a bizonytalanság, így 1992-ben a Riói Nyilatkozatban rögzítik az elővigyázatosság elvét (UN, 1992a, 15. elv), amely a továbbiakban a nemzetközi klímapolitika alakításának is az egyik sarokköve lett. Ennek megfelelően: „ahol a komoly vagy visszafordíthatatlan változások veszélye fennáll, a teljes tudományos bizonyosság hiánya nem lehet a környezet károsodásának megelőzésére szolgáló költség-hatékony intézkedések elhalasztásának oka” (UN, 1992a). Ez az elv alkalmazandó minden környezeti probléma esetén – így nemcsak az éghajlat vonatkozásában, hanem például a biodiverzitás kérdésében is.

1988-ban a WMO (Meteorológiai Világszervezet) és az UNEP kezdeményezésére megalakult az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC). A testület célja, hogy összefoglalja és értékelje az antropogén tevékenység által kiváltott éghajlatváltozással kapcsolatos kutatási eredményeket. Eddigi Értékelő jelentéseit (Assessment Report, AR) 1990-ben, 1996-ban, 2001-ben és 2007-ben adta közre. Az ötödik jelentés közzététele 2013-2014 folyamán várható.

Az IPCC jelentései jelentős mértékben hozzájárultak az éghajlati rendszer működésének pontosabb megértéséhez és a nemzetközi válaszpolitikák megalkotásához, de újabb kérdések is felmerültek (melyek, természetüknél fogva esetenként növelték a bizonytalanságot). Nagy előrelépésként értékelhető, hogy megindult a konkrét párbeszéd e téren a tudomány és a politika között. Előtérbe került a tudományos alapokon megfogalmazott állítások alapján a nemzetközi megállapodások kidolgozásának szükségessége, de egyúttal a fennmaradt tudományos bizonytalanságok jobb körülhatárolása, számszerűsítése is.

Az emberiség környezetre és ennek részeként a földi éghajlatra gyakorolt hatásának mérséklésére többféle megközelítés is kínálkozik. Az egyik lehetséges mód a környezetre káros kibocsátásokat kiváltó okok kezelése a hajtóerők szintjén: ilyen például a népesség növekedése, a nem fenntartható fogyasztási szokások, „minták” terjedése, s mindezek nyomán a természeti erőforrások nem fenntartható használata, az energiafelhasználás növekedése. A termelési és fogyasztási szokások változtatása többek között a környezet- és energiatudatosságra nevelés, energiatakarékosság, energiahatékonyság-növelés stb. révén érhető el. A környezeti probléma „forrásától”, eredeti hajtóerőitől távolabbi és így kevésbé hatékony szinten – például az üvegházgáz-kibocsátások szempontjából – kevésbé kritikus más energiahordozó választásával (másik fosszilis energiahordozó, atomenergia vagy megújuló energiaforrás) szintén elérhető kibocsátás-csökkentés (hiszen például a földgáz fajlagos CO2-kibocsátása kisebb, mint a kőszéné). Ezzel viszont más környezeti és társadalmi-gazdasági problémák erősödéséhez járulunk hozzá (véges földgázkészletek, energiaimport-függőség, energia- és környezeti biztonsági kérdések stb.). Végül a kibocsátások kezelése az adott források és nyelők szintjén is lehetséges azok mérséklésével, illetve a nyelőkapacitások erősítésével; ezt a környezetvédelmi szakirodalom a „csővégi” megoldások kategóriájába sorolja. Fontos figyelembe vennünk, hogy a megelőzés – tehát a probléma forrásánál való kezelése – a környezeti előnyökön túlmenően többnyire anyagilag is kedvezőbb, mint a már kialakult problémák, káros hatások megoldása. Ha sokáig halogatjuk a cselekvést, az is előfordulhat, hogy sokkal drasztikusabb, esetleg visszafordíthatatlan változásokkal kerülünk szembe.

A kialakult helyzet megoldása mindannyiunk közös felelőssége, de mivel egyes nemzetek jóval előbb léptek az iparosodás útjára, mint mások, ezért az üvegházgáz-többlet légköri felhalmozódásáért és ezáltal az éghajlatváltozás megnövekedett veszélyéért viselt felelősség különböző mértékű, elsődlegesen a fejlett államoké. Mindezeket figyelembe véve 1992-ben elfogadták az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményét (United Nations Framework Convention on Climate Change, UNFCCC), melynek célkitűzése: „az üvegház-gázok légköri koncentrációinak stabilizálása olyan szinten, amely megakadályozná az éghajlati rendszerre gyakorolt veszélyes antropogén hatást. Ezt a szintet olyan időhatáron belül kell elérni, ami lehetővé teszi az ökológiai rendszerek természetes alkalmazkodását az éghajlatváltozáshoz, továbbá, ami biztosítja, hogy az élelmiszer-termelést az éghajlatváltozás ne fenyegesse, valamint, ami módot nyújt a fenntartható gazdasági fejlődés folytatódására” (UNFCCC, 1992). Ennek érdekében elővigyázatossági lépéseket szükséges tenni az éghajlatváltozás és annak káros hatásainak megelőzése, enyhítése érdekében, nemzeti stratégiák alkalmazásával. A fejlett országok arra vállaltak kötelezettséget, hogy a szén-dioxid és a Montreáli Jegyzőkönyv által nem szabályozott egyéb üvegházgázok antropogén emisszióinak 1990. évi szintjét ne lépjék túl 2000-ben.

1997-ben, az UNFCCC tagállamok harmadik konferenciáján született meg (és 2004-ben lépett hatályba) a Kiotói Jegyzőkönyv, melynek fejlett országot képviselő aláírói kötelezték magukat, hogy a 2008–2012 közti kötelezettség-vállalási időszakra 6 üvegházgáz (illetve azok csoportjainak: CO2, CH4, N20, HFC, PFC, SF6) kibocsátását legalább 5%-kal csökkentik az 1990-es szinthez képest. A vállalások országonként eltérőek voltak. Egyes országok ennél nagyobb csökkentést vállaltak (például az Európai Unió 15 tagállama együttesen 8%-os csökkentést vállalt), míg mások (például Ausztrália és Izland) azt vállalták, hogy korlátozzák, azaz egy adott értéknél nem növelik jobban kibocsátásukat. Az átalakuló gazdaságú országok – amelyeknél éppen a piacgazdaságra való áttérés zajlott – pedig más bázisévet alkalmazhattak. Magyarország így 6%-os csökkentést vállalt az 1985–1987-es időszak átlagos kibocsátásához képest.

Abban az érintettek egyetértettek, hogy a Kiotói Jegyzőkönyvben foglalt vállalások nem elegendőek, annak lejárta után jelentős további csökkentésekre volna szükség. Az érdekellentétek miatt azonban egy újabb nemzetközi megállapodás megkötése rendkívül nehézzé vált. A fejlődő államok ahhoz ragaszkodnak, hogy a fejlettek (történelmi felelősségük okán) magasabb kibocsátás-csökkentési vállalásokat tegyenek. A fejlettek pedig azt szeretnék elérni, hogy a fejlődők legalább mérsékeljék kibocsátásuk növekedését. Emiatt az ezt követő klímapolitikai tárgyalások (Koppenhága 2009, Cancún 2010, Durban 2011) nem vezettek eredményre. Végül egyelőre a Dohában 2012 végén tartott UNFCCC konferencián megállapodtak abban, hogy a 2012-es év végén lejáró Kiotói Jegyzőkönyv érvényét meghosszabbítják 2020-ig (Faragó, 2012). Emellett 2012-től folynak a nemzetközi tárgyalások egy új globális megállapodás kidolgozásáról, amelynek 2015-re kellene elkészülnie.