10.2. A fenntarthatóság fogalma

A fenntartható fejlődés fogalma különböző közelítésekből – az ENSZ, a közgazdaságtani szempontok és a környezetpolitika irányából – vizsgálható, melyeket az alábbiakban sorra veszünk.

10.2.1. Az ENSZ álláspontja

A modern értelemben vett fenntartható fejlődés kérdése a politikai, közéleti és tudományos körökben 1972-ben jelent meg az ENSZ által szervezett, Stockholmban tartott, az Emberi Környezetről elnevezésű konferencián. A konferencia központi kérdésköre a gazdasági növekedés és a környezetváltozás volt. Mint a legtöbb ilyen jellegű konferencián, a szegény és gazdag országok nézőpontjainak különbözősége nem vezetett célra. Előbbi a szegénységet nevezte meg a környezetkárosítás fő okaként, ezért az ipari fejlődést tekintették kiútként. Ezzel szemben a gazdagabb országok természetesnek vették a fejlődéssel együtt járó környezeti romlást. Mindezek ellenére a két nézőpont két tényezőben megegyezésre jutott: (1) ipari fejlődésre szükség van, (2) az ehhez társuló környezetkárosítás azonban túlzó mértéket ölt. Utóbbi fontosságának kiemelésére június 5-ét a Környezetvédelem világnapjaként jelölték ki. Érdemi változásokat nem hozott a konferencia (Gyulai, 2008), a fejlődő országok gazdasági felzárkózásának hatására a környezeti problémák globális mértékűvé váltak. Az ENSZ a problémák lehetséges orvoslásának előzményeként felállította a Környezet és Fejlődés Világbizottságát 1983-ban, melynek célja a környezetkárosítás fő okának feltárása, vezetője pedig az akkori norvég miniszterelnök-asszony Gro Harlem Brundtland lett.

A Brundtland-jelentés végül 1987-ben jelent meg. Ebben felismerték, hogy a növekvő emberi populáció egyre növekvő energiaszükséglettel jár, melyet nem biztos, hogy képesek vagyunk fedezni a jövőben. A fenntartható fejlődést úgy definiálják, hogy úgy kell kielégíteni a jelen generációk szükségleteit, hogy az a jövő generációk számára ne korlátozza a saját igényeik kielégítését (UN, 1987; Bojö et al., 1992). Környezetvédelmi szempontból kiemelendő, hogy már ekkor aggályokat fogalmaztak meg a fosszilis energiaforrások környezetszennyezésével kapcsolatban (Gyulai, 2008). Ennek ellenére a jelentés súlyos megállapításra jut: mivel a szegények túlzott mértékben használják környezetüket, ezért a világ egyre inkább fenntarthatatlan lesz, a szegénység felszámolásának eszközéül pedig a gazdasági növekedést nevezi meg. Napjainkban a gazdasági világválság közben/után mindenhol a további gazdasági fejlődést látják kiútként, bár ez a mennyiségi jellegű növekedés csak rövidtávon jelenthet megoldást. Hosszútávon minőségi jellegű, technológiai és gazdasági fejlődés lenne célravezető, ugyanis a népesség növekedése miatt a terjeszkedő gazdasági fejlődés környezetünk fokozott felhasználását, tönkretételét eredményezi.

10.2.2. Közgazdaságtani közelítés

A Brundtland-jelentést többen bírálták azért, mert a fenntarthatóság definíciója nem pontos, céljainktól függően értelmezhetjük, és elvei alapján nem lehet egységes törvényeket hozni. Ezért a közgazdaságtan területén is igyekeztek meghatározni e fogalmat, melyben megkülönböztetnek erős és gyenge fenntarthatósági kritériumokat.

Gyenge fenntarthatóság a gazdaság rugalmasságát feltételezi, melyben a tőkejavak egymással helyettesíthetők. Hartwick (1990) megmutatta, hogy annak a nemzetnek, mely a nem megújuló, természetes energiaforrásoktól (pl. kőolaj) erősen függ, újra be kell fektetnie (legyen az tudás, épületek, utak) az erőforrás kinyeréséből eredő nyereséget ahhoz, hogy a nem megújuló energiaforrás mennyiségének csökkenését gazdaságilag ellensúlyozza. Solow (1986) megmutatta, hogy a Hartwick-szabály tulajdonképpen annak a feltétele, hogy az időben állandó fogyasztást elérjük, melyhez a tőke állandó szinten tartása szükséges. Ez a kettős szabályrendszer párhuzamba állítható Hicks (1946) bevétel és Page (1977) gazdasági hatékonyság definíciójával.

A három fő tőke típus (Pearce és Atkinson, 1992): (1) az ember által létrehozott tőke, például épületek, utak (Km), (2) az emberi tőke, például tudás (Kh), (3) a természeti tőke, például természetes javak, biodiverzitás (Kn). Ha egymással helyettesíthetők a javak, és a Hicks-Page-Hartwick-Solow szabály értelmében a tőke állandó, akkor:

(10.1)

Mivel az emberiség által megszerzett tudás időben nem csökken (Kh/dt>0) ezért Pierce és Atkinson (1992) értelmezésében:

(10.2)

ahol Y a GDP (bruttó nemzeti össztermék), S a megtakarítás, δm és δn az ember alkotta és természeti tőke amortizációs rátái. A gazdaság akkor lesz fenntartható, ha Z > 0.

Ha feltesszük, hogy az egyes tőkék nem helyettesíthetők egymással, akkor erős feltételt szabunk a fenntarthatóságnak. További szigorítással élhetünk azzal a kikötéssel, hogy a természeti tőke értéke időben nem változhat (azaz a (10.2) egyenlet utolsó tagja negatív).

Ökológiai szempontból még a szigorú fenntarthatósági elmélet sem elég szigorú, ugyanis a tőkén belül átváltások lehetségesek (például fák ültetésével növeljük egy adott faj populációját, ugyanakkor csökkentjük a térség biodiverzitását). Az ökológiai-közgazdaságtani szemléletben újabb feltételként jelenik meg, hogy a természetbe irreverzibilis – például fajkihaláshoz vezető – módon nem avatkozhatunk be (Kerekes, 2012). Összegezve a fenti feltételeket, közgazdaságtanilag a fenntarthatóság olyan gazdasági fejlődés, mely a GDP-ben kifejezett átlagos egy lakosra jutó „jólétet” nem csökkenti. Ennek az értelmezésnek két jellemző problémája van: (1) a jólétet GDP-ben méri, melyet arányosnak vél az életminőséggel, (2) feltételezi, hogy egyik tőke típus sem szűkös. Előbbi nem minden tekintetben tükrözi a tényleges jólétet, utóbbi pedig kisebb régiónként nézve egyáltalán nem igaz.

10.2.3. Környezetpolitikai közelítés

Egy harmadik értelmezés alapján a fenntarthatóság a gazdaság, a környezet és a társadalom egyensúlyát jelenti (Sathaye et al., 2007; BMU, 1998). A három pilléren (10.2. ábra) alapuló modell elfogadja a fenntarthatóság szektorokat átfedő szerkezetét és a fenntarthatósági problémák kategorizálására ad lehetőséget. Az ENSZ ezen elv alapján igyekszik olyan direktívákat előirányozni, melyek a gazdasági-szociális fejlődést és a környezetvédelmet együttesen segítik elő. Ilyen például a fosszilis erőforrások megújuló energiaforrásokra való cseréje (Sathaye et al., 2007). A fenntarthatóság számszerű jellemzése olyan különböző indikátorokkal adható meg, melyek a három pillér valamelyikébe (vagy azok kombinációjába) tartoznak. A következő alfejezetben áttekintjük e hármas elmélet alapján használt indikátorok jellegét és fajtáit.

A fenntartható fejlődés célhalmazai: a környezet, gazdaság és társadalom Venn-diagramja

10.2. ábra: A fenntartható fejlődés célhalmazai.