10.3. Fenntarthatósági indikátorok

Az ENSZ Rio de Janeiróban tartott, a Környezetről és Fejlődésről szóló konferenciájának (1992) keretében egy akciótervet dolgoztak ki a fenntartható fejlődésre (UN, 1992b). Ezen belül az OECD (OECD: Organisation for Economic Co-operation and Development), az UNESCO/SCOPE (SCOPE: Scientific Committee on Problems of the Environment), az UNEP/RIVM (United Nations Envirnmental Programme/National Institute of Public Health and the Environment in the Netherlands), a Világbank és a Világ Erőforrás Intézetének, a WHO (WHO: World Health Organisation, Egészségügyi Világszervezet) és egyéb más szervezetek közreműködésével különböző indikátorokat dolgoztak ki, hogy a környezeti változásokat nyomon tudják követni (Schirnding, 2002). Az intézmények saját működési céljaikkal párhuzamosan készítették el indikátor gyűjteményüket. Az OECD például az országok környezeti teljesítményére definiált mutatókat, a Világ Erőforrás Intézete olyan módszert dolgozott ki, amellyel egy környezeti szabályozás hatékonyságát lehet mérni a fenntarthatóság tükrében, a WHO pedig az emberiség egészségi állapotát meghatározó, illetve befolyásoló indikátorokat állított össze.

10.3.1 A fenntartható fejlődés indikátorainak elvi követelményei

A környezet, a gazdaság és a társadalom mutatóinak száma igen terjedelmes, de ahhoz, hogy a fenntartható fejlődést számszerűsíteni tudjuk, bizonyos feltételeknek meg kell felelniük (Bossel, 1999):

1) Az indikátorok a fenntarthatóság diagnosztikai eszközeként segítséget kell, hogy nyújtsanak a törvénykezések és gazdasági döntések meghozatalában a társadalom minden rétegére vetítve.

2) Az indikátoroknak minden fontos problémát le kell tudni írniuk. Egy ad hoc alapon kitalált indikátor csoport, amely csak az adott tárgyat érinti, nem elegendő; szisztematikusan kell felépíteni az indikátorok csoportjait.

3) Az indikátorok számának a lehető legkevesebbnek kell lennie, de nem kevesebbnek, mint amennyi szükséges.

4) Az indikátorhalmaz előállítását konszenzussal kell megtalálni, mely biztosítja a közösség vagy régió értékeinek és céljainak pontos leírását.

5) Az indikátoroknak pontosan meghatározottnak, megismételhetőnek, egyértelműnek, érthetőnek és gyakorlatiasnak kell lenniük. Minden érintett érdekeit és szempontját jól kell tükrözniük.

6) Az indikátorok rövid elemzésével pontos képet kell kapnunk a jelenlegi fejlődés életképességéről és fenntarthatóságáról, valamint összehasonlítást kell, hogy adjanak alternatív fejlődési útvonalakhoz.

7) Az indikátor csoportok meghatározásához jól definiált keretrendszer, folyamat- és kritériumrendszer szükséges.

8) Az indikátorok meghatározásához használt adatsoroknak széles körben és hosszabb távon kell megbízhatóan rendelkezésre állniuk.

10.3.2 Főbb indikátorok

Az egyes indikátorcsoportokat és a csoporton belüli indikátorok számát jellemzően az összeállítást végző szervezetben felállított keretrendszer határozza meg. Ezen belül tematikák szerint lehet csoportosítani az indikátorokat. A tematikák a három fő csoport – a társadalom, környezet és gazdaság – halmazain belül helyezhetők el. Az ENSZ keretegyezményét követve mutatjuk be a következőkben a jellemző indikátorokat (UNDESA, 2007). Az ENSZ Fenntartható Fejlődési Bizottsága 1994 és 2000 között több indikátort is meghatározott, azonban számuk meghaladta a 200-at, így le kellett csökkenteni. 2007-ben a fő indikátorok száma már csak 50 volt, melyek egy nagyobb, 96 elemből álló indikátor csoport részét képezték. A főindikátorok három feltételnek tesznek eleget. Egyrészt csak a fenntarthatóság szempontjából lényeges kérdésekkel foglalkoznak. Másrészt olyan kritikus információt tartalmaznak, mely a többi főindikátorból nem előállítható. Harmadrészt, olyan adatokat igényelnek, melyek a legtöbb országban már elérhetők, vagy minimális költségráfordítással meghatározhatók.

A társadalomra vonatkozó indikátorok tematikája lefedi a szegénység, állami vezetés, egészség, oktatás és demográfia kérdéskörét. A környezeti indikátorok a természetes veszélyeket, a légkört, a földfelszínt, az óceánokat és tengereket, az ivóvizet, valamint a biodiverzitást vizsgálják. Gazdaság tekintetében három átfogó témára adnak indikátorokat, a gazdasági fejlődésre, a globális gazdasági kapcsolatokra, továbbá a fogyasztási és termelési szokásokra (UNDESA, 2007).

Szegénység

Láthattuk, hogy a Brundtland-jelentés a szegénység felszámolását nevezte meg elsődleges célként a fenntartható fejlődés érdekében. A szegénységet különböző irányból közelíthetjük meg. Fő indikátorként a lakosság azon arányát jelenti, amely a nemzeti szegénységi vonal alatti bevételből él. Hasonló indikátor a napi 1 amerikai dollárnál kevesebb pénzből élők aránya. Előbbi előnye, hogy adott ország gazdasági teljesítőképességéhez mérten ad relatív képet a szegénységről. Utóbbi azonban a fejlettebb országokban élők számára is információt nyújt a globális értelemben vett szegények számát illetően. A szegénység nem csak a környezetre, hanem a gazdaságra is negatív hatással van. Minél kisebb bevétellel rendelkezik egy háztartás, annál kevesebbet tud félretenni. Amennyiben nem rendelkeznek pénzügyi tartalékokkal, úgy befektetni sem tudják – a befektetés materiális javak (például ház) vásárlását jelenti. Befektetési hajlandóság nélkül a gazdaság nem tud fellendülni, mely a szegénység állandóságát eredményezi. Ebből az ördögi körből külső segítség vagy új erőforrások felfedezése nélkül lehetetlen kikerülni (Soubbotina, 2004). A világ országait tekintve a napi 1 amerikai dollárnál kevesebből élők (jelenlegi árfolyamon havi mintegy 6600 Ft) száma Afrikában és Indiában volt a legnagyobb a XXI. század első évtizedében, ahol a lakosság több mint 40%-a tartozik ebbe a kategóriába (Soubbotina, 2004). Egyes országokban, mint például az USA-ban, Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandon, valamint az Európai Unió nyugati felében ez az arány 0%. Az ENSZ adatai (UNData) alapján az 1990–2000 időszakban azokat az országokat tekintve, ahol vannak napi 1 amerikai dollárnál kevesebből élők, az átlagos szegénység 28% volt, ez az arány a 2000–2010 időszakra 24,5%-ra csökkent. A változás mértéke országonként eltérő: egyes afrikai országokban akár 10%-kal is tovább növekedett az egyébként is nagy szegénység, de szerencsésebb helyzetű – polgárháborúktól mentes – országokban 20–30%-os csökkenés is tapasztalható volt. Megjegyezzük, hogy ez utóbbi országokban a szegénység még így is a lakosság 30–50%-át érinti (10.3. ábra) (UN, 2012).

A napi 1,25 amerikai dollárnál kevesebb bevételből élők aránya [%] 1990, 2005 és 2008-ban

10.3. ábra: A napi 1,25 amerikai dollárnál kevesebb bevételből élők aránya [%] 1990, 2005 és 2008-ban (UN, 2012).

1990, 2005 és 2008-ban]

A szegénység mértékének tekintik továbbá az ivóvízhez való hozzáférés és az alultáplált emberek arányát is. Habár a szegénység az alultápláltsággal és tiszta ivóvízhez való hozzáféréssel általában együtt mozog, mégis lehetnek eltérések. Az 1990–2000 időszakban egy ország lakosainak átlagosan csak mintegy 81%-a jutott megfelelő ivóvízhez, mely a 2000–2010 időszakra csak 5%-kal emelkedett. Az afrikai és ázsiai országok e mutatók szerint is a legrosszabb helyen állnak. A két kontinens területén rendre 50%, illetve 70% alatt van a tiszta ivóvízhez hozzájutó emberek aránya. Tíz év alatt valamennyi javulás történt ezen a téren: a legkisebb arányú ivóvíz ellátottságot 12%-ről 29%-ra sikerült emelni (UNData). Ez persze nem a Föld teljes lakosságára vonatkozik, hanem egy-egy állam lakosaira. Az alultápláltság tekintetében 10 év alatt csupán néhány százalékkal sikerült csökkenteni az éhezők számát, mely csak relatív csökkenést jelent, hiszen a Föld népessége nagymértékben nőtt. A FAO adatai alapján a 2000-es évek elején mintegy 800 millió éhező ember volt a világon, mely 850 millióra emelkedett 2008-ban (UN, 2012). Az alultápláltság a szegénységhez hasonlóan nem csak a társadalmi fenntarthatóságra van hatással, hanem a gazdaságira is. Az alultápláltság rossz egészségi körülményeket teremt, mely alacsony termeléshez vezet. Az alacsony termelés a szegénységet és az alultápláltságot tovább növeli.

Állami berendezkedés

A szegénységben és a jobb életkörülmények között élők közti szociális feszültség politikai instabilitáshoz és bűnözéshez vezet. Az instabil politikai és közbiztonsági környezet kedvezőtlen a nemzeti és külföldi befektetőknek, amely a gazdaságra további negatív hatással van és visszahat a szegénységre is. Ezért kulcsindikátorként az egyes országok vezetését objektíven a korrupció és a szándékos emberölések 100.000 lakosra vetített arányával jellemezhetjük. A korrupció mértékének csökkenése a különböző szociális rétegek közti különbségek mérsékléséhez és a gazdasági stabilitás irányába visz. A közbiztonság csökkenése az igazságügyi és bűnüldöző szervezetek alulfinanszírozása, valamint korruptsága miatt következhet be. Hiányában az emberéletet követelő bűnesetek száma gyorsan növekszik. Közbiztonság hiányában sem a társadalom, sem pedig a gazdaság nem üzemelhet biztonságosan, mely anarchiához, a nemzet egységének felbomlásához és szélsőséges esetben akár polgárháborúhoz is vezethet. Ilyen jellegű rendszer soha sem lehet fenntartható, hiszen pusztán közgazdasági szempontból tekintve ebben a rendszerben mind a természeti javak, mind az ember alkotta tőke csökken. A 10.4. ábrán a 2008-ban elkövetett szándékos emberölések 100.000 főre vonatkoztatott száma látható kontinensenként (UNODC, 2011). Időbeli változásukat tekintve: míg Európában lassan csökken, addig mindkét amerikai kontinensen drasztikusan emelkedik. Afrikáról általában nincs sok információ, mert onnan az UNODC-hez kevés adat érkezik, másrészt a háborúk áldozatait nem számolják bele az emberölések közé, mely tovább torzítja a közölt értéket. Általánosságban elmondható, hogy a drogkereskedelemből adódóan az amerikai kontinensen kiemelkedően magas az emberölések száma.

A szándékosan elkövetett emberölések 100.000 főre jutó átlagos száma kontinensenként

10.4. ábra: A szándékosan elkövetett emberölések 100.000 főre jutó átlagos száma 2008-ban (UNODC, 2011 alapján).

Egészség

Az emberi egészségi állapot felmérésére a WHO régiónként megkülönböztetve több mint 40 indikátort használ. Közülük fő indikátorként tekintjük a születéskori várható élettartamot és az olyan fertőző betegségek, mint a HIV/AIDS, malária és tuberkulózis halálozási rátáját (Schirnding, 2002). A várható élettartam azon átlagos évek számát fejezi ki, amennyit egy újszülött élhet, ha a korosztályokra jellemző halálozásokat figyelembe vesszük (a háborúktól eltekintve). Az életkortól függő morbiditás az egyén életkörülményeitől, életvitelétől, orvosi ellátásától, a nemzet egészségügyi finanszírozásától is függ. Részindikátorként külön meg szokták határozni az 5 éves kor alatti halálozási arányt is. Jellemzően a kiskorú halálozás csökkentésével a várható élettartam jelentősen növelhető. Az átlagos élettartam az alacsony és közepes jövedelmű országokban a XX. század közepi 40 évről a XX. század végére 65 évre nőtt (Soubbotina, 2004), miközben a kiskorú halandóság 280-ról 79-re csökkent 1000 élveszülésre nézve (WHO, 2013). A magas jövedelmű országokban már a XX. század végén 78 év volt a várható élettartam. A Szaharától délre fekvő afrikai országokban ugyanakkor a várható életkor még ma is 50 év alatti (10.5. ábra). A kiskorú halandóság az eurázsiai régióban a volt Független Államok Közösségének országaiban a legnagyobb: 50–63/1000 élveszületés. Afrikában 50–180, Ázsiában 10–60, Amerikában 10–50 5 éves kor alatti haláleset jut 1000 gyerekre. (WHO, 2013).

A születéskori várható élettartam az egyes régiókban

10.5. ábra: A születéskori várható élettartam az egyes régiókban (WHO, 2004 nyomán).

A HIV/AIDS, malária és tüdőbetegség jellemzően az alacsony közegészségügyi szint következménye. Elsősorban azokon a területeken jelent nagy problémát, ahol tiszta ivóvíz vagy kellő mennyiségű élelem sem áll rendelkezésre. A HIV vírusfertőzésből eredő halálozások száma az elmúlt néhány évben ugyan csökkent, de egyre többen élnek együtt a betegséggel. A fertőzött betegek és halálozások közel 70%-a Afrikában található (rendre 23 millió, illetve 1,2 millió 2011-ben), a maradék több mint 11 millió beteg 65%-a Ázsiában és Amerikában él (Ázsiában nagyobb a halálozás aránya, mint Amerikában). Évente 2,5 millió új fertőzött beteget regisztrálnak. A tuberkulózissal fertőzött betegek száma az afrikai és csendes-óceáni vidékeken határozott csökkenő tendenciát mutat. A többi régióban nem változik, illetve gyengén csökken a számuk (WHO, 2013).

Oktatás

Minél magasabb szintű alaptudással rendelkezik egy nép, annál inkább képes kifejleszteni és elsajátítatni az újabb környezetkímélő technológiákat. A gazdaságilag megfontolt döntésekhez szintén fejlett oktatási színvonal szükséges. Tehát az oktatás a gazdasági és a környezeti főcsoportra egyaránt kihat. Indikátorai közé soroljuk például az írástudást. Legalacsonyabb az írástudás a teljes felnőtt populációra nézve Afrika legszegényebb országaiban (<60%), közülük Csádban a legkisebb, ahol csupán 33%. A gazdaságilag közepes szinten lévő afrikai és amerikai államokban az írástudatlanság már csak 15% körüli, a fejlett országokban pedig 3%-nál is kisebb. A Föld összes országára számított átlagos írástudási arány – az afrikai országok nagy száma miatt – 83% volt 2010-ben (UNData).

Demográfia

A szegénység mellett a fenntarthatóság kulcspontja a bolygón élő emberek száma, melynek szükségleteit fedezni kell. Éppen ezért a népesség növekedési üteme fontos jellemzője a fenntarthatóságnak. A növekedési ütem a népesség számának százalékos megváltozását fejezi ki. Amint láthatjuk a 10.6. ábrán, az átlagos növekedési ütem csökkenő tendenciát mutat az 1970-es végétől kezdve. Egyes kontinenseken – mint például Európában is – ez drasztikus csökkenést jelent. Az utóbbi öt évben a népesség csökkenése a volt keleti blokk országait érintette. A népességnövekedési arány jelentős csökkenése mutatkozik Dél-Amerikában is. A legoptimistább becslések alapján 2035-re, a legpesszimistább becsléssel 2022-re érjük el Földünk eltartó képességének elvi határát, a 8 milliárd főt (UNData, UNDESA, 2011).

A Föld népesség növekedési arányának változása régiónként 1950 és 2010 között

10.6. ábra: A Föld népesség növekedési arányának változása régiónként 1950–2010 (UNData).

Légkör

Ha a környezetünk szennyezéséről van szó, akkor a leggyakrabban a légköri CO2 koncentráció riasztó mértékű növekedéséről hallunk. A fosszilis energiaforrások használatával ezen üvegházgáz koncentrációját jelentősen növeljük, ezért egyik legfontosabb kulcsindikátorként a CO2, illetve CO2-ekvivalens kibocsátás mennyiségét tekintik. A CO2 kibocsátást tekinthetjük az összes iparágra együttesen, illetve kizárólag a fosszilis tüzelőanyagokhoz kapcsolódóan. További lehetőség a jellemzésre az egy főre, illetve a teljes lakosságra vonatkozó elemzése. A 10.2. táblázatban a fosszilis tüzelőanyagokból eredő CO2 kibocsátás egy főre és a teljes lakosságra számított értékeit láthatjuk a 15 legtöbbet kibocsátó országra vonatkozóan. Míg egy főre vetítve a legnagyobb kibocsátással az olajtermelő országok rendelkeznek, addig a teljes lakosságra nézve a legnépesebb országok. A teljes népességgel számolva az első 15 ország a globális szén-dioxid kibocsátás 75%-át adja. Az elmúlt 20 évben az egy főre jutó CO2 kibocsátás 720 tCO2/fő-ről 1000 tCO2/fő-re emelkedett. A növekedés nem folyamatos, az utóbbi néhány évben csak kicsit emelkedett, mert a fejlett országok üvegházgáz kibocsátása csökkent (UNData).

 

ország

t CO2/fő

ország

Mt CO2

1

Katar

53,47

Kína

6649

2

Kuvait

35,16

Amerikai Egyesült Államok

6002

3

Trinidad és Tobago

27,92

India

1754

4

Egyesült Arab Emirátusok

25,05

Oroszország

1545

5

Bahrein

24,25

Japán

1241

6

Aruba

22,99

Németország

788

7

Luxemburg

22,57

Kanada

574

8

Brunei

20,13

Egyesült Királyság

548

9

Amerikai Egyesült Államok

19,34

Irán

513

10

Ausztrália

17,74

Dél-Korea

500

11

Kanada

16,89

Mexikó

489

12

Szaúd-Arábia

15,77

Olaszország

465

13

Észtország

15,25

Dél-Afrikai Köztársaság

450

14

Kazahsztán

14,67

Szaúd-Arábia

433

15

Omán

14,56

Indonézia

409

 

   

Globális összeg

30247

10.2. táblázat: A fosszilis tüzelőanyagok égetéséből és a cementgyártáshoz kapcsolódó CO2 kibocsátás mértéke 2007-ben, a 15 legtöbbet kibocsátó (egy főre, illetve teljes népességre jutó) országra nézve.

Földhasználat

A növekvő népesség számára egyre több élelemre van szükség, melyet a természetes növényzet folyamatos átalakításával érünk el. Az átalakítás következményeként fajok pusztulnak ki, csökken a biodiverzitás, romlik a talaj minősége. Az indikátorok ezért a mezőgazdasággal és az erdőborítottsággal vannak kapcsolatban. A két fő indikátor: a művelhető és művelt területek aránya a teljes ország területéhez képest, valamint az erdők területi lefedettségének aránya. A teljes erdőterület 1990-ben 4167 millió hektár volt, mely 2010-re 135 millió hektárral csökkent (10.7. ábra). Habár a fejlett országokban az erdőterületek nagysága enyhén növekvő tendenciát mutat, mégis egyes fejlődő országok erdőirtásai miatt csökken a globális tendencia. A 135 millió hektár erdőterületből 55, illetve 24 milliót Brazíliában és Indonéziában vágtak ki. Ugyanakkor példamutató Kína és India, ahol rendre 50, illetve 4,4 millió hektárral nőtt az erdőterületek nagysága (UNData).

A Föld 217 országából számított globális erdőborítottság [millió ha

10.7. ábra: A Föld 217 országából számított globális erdőborítottság [millió ha] időbeli változása (UNData).

időbeli változása 1990 és 2010 között]

Édesvizek

Habár bolygónk felszínét mintegy 70%-ban víz borítja, a földfelszíni élethez édesvízre van szükség, mely a teljes vízkészletnek csupán néhány százaléka. Az édesvíz jelentős részét különböző gazdasági célokra – nem hatékonyan – is használják, mely egyes régiókban a tartalékok veszélyes mértékű csökkenéséhez vezetett (gondoljunk az Aral-tó kiszáradásának problémájára). Egyes esetekben a változó éghajlat miatt lehetetlenül el egy-egy terület lakosainak élete, pl. a Himalájában, ahol az olvadó jég által táplált patakok adták a szükséges vizet. A zsugorodó gleccserek miatt azonban a kis falvak lakóinak át kellett települnie. Az édesvizek készleteinek indikátoraként a vízlábnyomot (Chapagain és Hoekstra, 2004) használják, mely tulajdonképpen a gazdasági aktivitás általi vízhasználatot jelenti. A vízlábnyom meghatározó eleme – azaz hogy a háztartásokban mit fogyasztunk – korántsem érvényes az egész országra általánosan. Például Mongólia rendelkezik az egyik legnagyobb vízlábnyommal (10.8. ábra), ami azzal magyarázható, hogy az állattenyésztés jelentős nagyságú vízlábnyommal rendelkezik, például 1 kg marhahús előállításához több mint 15.000 l vízre van szükség. A legtöbb fejlett ország vízlábnyoma nagyobb, mint a globális átlag (1240 m3/év/fő), de az EU-n belül a környezettudatosabb életmód, valamint a halászat kisebb vízhasználatot eredményez. A jellemzően mezőgazdaságból és halászatból élő államok vízlábnyoma (Chile, Kína, Indonézia) szintén kisebb, mint a globális átlag.

Az egy főre kifejezett vízlábnyom országonkénti megoszlása az 1996 és 2005 közötti időszakban

10.8. ábra: Az egy főre kifejezett vízlábnyom országonkénti megoszlása az 1996–2005 időszakban (Mekkonen és Hoekstra, 2011).

Gazdasági fejlődés

A gazdasági fejlődésnek több mérőszáma is lehetséges. Leginkább a már korábban is említett GDP egy főre jutó értékét tekintik fő indikátorként. Emellett ide szokták még sorolni a foglalkoztatottság arányát, valamint az internet használat 100 főre vetített értékét. Az egy főre számított, egy országra átlagosan eső GDP értéke (10.9. ábra) – a 2005-ös amerikai dollár árfolyamon – az 1990-es évek elejétől folyamatosan növekedett 2007-ig, ahonnan a gazdasági világválságot követően erőteljes csökkenésnek indult. A legszegényebb országok Afrika területéről kerülnek ki: Kongó, Burundi, Libéria, Eritrea, ahol az éves GDP összege 2007-ben nem érte el a 600 amerikai dollárt – ami a 2007-es 185 Ft-os középárfolyammal számolva havi 9000 Ft-nál kevesebb bruttó (adózás előtti) bért jelent. A leggazdagabb országok (Luxemburg, Katar, Makaó, Szingapúr, Kuvait) évi GDP-je 50.000–75.000 amerikai dollár (azaz évi 9–13 millió forint) között mozgott egy lakosra számolva (UNData).

A Föld 186 országának egy főre jutó évenkénti átlagos bruttó nemzeti össztermékének alakulása 1990 és 2010 között

10.9. ábra: A Föld 186 országának egy főre jutó évenkénti átlagos bruttó nemzeti összterméke (GDP), 1990–2010. (UNData nyomán)

10.3.3. Indikátorok módszertana

A különböző indikátorcsoportok céljukat tekintve jellemzően két osztályba sorolhatók: (1) a rendszer jelenlegi állapotát és életképességét leíró, (2) a vizsgált indikátorra épülő rendszerekre gyakorolt hatását mutatják (például a GDP mekkora részét fordítják oktatásra).

Maguk az indikátorok valamilyen mennyiséget mutatnak (például szegények száma, GDP). Számszerű mivoltuk miatt a legegyszerűbben trendjüket vizsgálhatjuk, majd pedig a legfontosabbnak vélt indikátorok trendjeinek összessége alapján véleményt alkothatunk egy ország fejlődésének irányáról.

Alkothatunk összetettebb indexeket is, melyek a vizsgált rendszer egyensúlyát mutatják. Az egyensúlyt a régió/ország vizsgált tőkéje, a tőke felhasználása, importja, exportja adja. Ilyenek a különböző „lábnyom” típusú indexek (pl.: ökológiai, víz, karbon lábnyom). Példaként a 10.10. ábra alapján a virtuális vízegyenleghez, azaz a vízlábnyomhoz kapcsolódó fontosabb elemeket tekintjük át (Marjainé és Kocsis, 2012).

A virtuális víz és vízlábnyom összefüggései

10.10. ábra: A virtuális víz és vízlábnyom összefüggései (Marjainé és Kocsis, 2012).

A különböző „lábnyomok” meghatározásakor azt kell figyelembe venni, hogy egy átlagos háztartásnak mekkora a fogyasztása, a fogyasztott termékek járulékos – a lábnyomot módosító – mennyisége és ezt milyen tőkebefektetéssel érik el. A lábnyomot befolyásoló mennyiség – például a vízlábnyom esetén – a háztartásokban elfogyasztott hús mennyisége. Attól függően, hogy milyen hústerméket vásárolunk, 1 kg hús előállításához szükséges víz mennyisége jelentősen különbözik, például a marha-, a sertés- és a csirkehúsra nézve rendre 15.415, 5988, illetve 4325 l/kg (Mekonnen és Hoekstra, 2010) a vízlábnyom.

Olyan összetett indikátor is készíthető, mely több szempontból elemzi a fenntarthatóság kérdését. Ilyen például a társadalmi fejlettségi index (Human Development Index – HDI) (UNDP, 1998), mely magában foglalja az egy főre jutó vásárlási erőt (amerikai dollár/fő), az írástudatlanságot és a várható élettartamot. Mivel ez a három fő szociális tényező gazdasági alapokon nyugszik, alkalmazásukkal összetett képet kaphatunk a fejlődés állapotáról.

Ha nem egyetlen indikátor segítségével szeretnénk egy komplex rendszert leírni, hanem több indikátort vizsgálunk, akkor alkalmazhatjuk az adatnégyzetek módszerét (Kocsis, 2012). Az adatnégyzetek segítségével 4 indikátor egymáshoz viszonyított helyzetét adhatjuk meg, mely régiókra és országokra nézve is összevethető. Az egyes indikátorok súlyai pedig könnyen szemléltethetők, melyekből a fejlődés célravezető irányára kaphatunk választ. A figyelembevett négy indikátort jól kell megválasztanunk, hogy egyensúlyuk a fenntarthatóság irányába mutasson. Kocsis (2012) munkájában példaként a GDP, az ökológiai lábnyom, az összboldogság – kérdőívek alapján –, és a népességszám mutatóira alkalmazza. A GDP általánosan használt mennyiség a „jólét” fogalmának mérésére, azonban korántsem utal a humán és környezeti problémákra. Éppen ezért ennek korlátozására vezették be az ún. összboldogság mennyiségét, mely szubjektív, a lakosok véleményét tükrözi. Annak érdekében, hogy az összefüggéseket 2 dimenzióban lehessen ábrázolni, a negyedik dimenziót, a népességet csak implicit módon veszi figyelembe. Az ábrázolást derékszögű koordináta rendszerben végzik (10.11. ábra). A koordináta rendszer függőleges tengelye a rendelkezésre álló tőkében bekövetkező változást írja le (ökológiai lábnyom). A vízszintes tengelyen a GDP és a boldogság ökológiai lábnyomhoz vett aránya áll. Előbbit úgy értelmezhetjük, mint az ökohatékonyságot, utóbbit pedig „égi lábnyomként”, vagyis a kinyert gazdasági nyereség milyen mértékben vette igénybe a természetes javakat, valamint a jólét mekkora terheléssel bír környezetünkre. A koordinátarendszer alsó térfelében bal oldalon a teljes gazdaságra jutó GDP, valamint ökológiai lábnyom található. A felső térfélben e két tényező egy főre számított mennyisége van (itt lép be implicit módon a lakosság). A 10.11. ábrán Magyarországra vonatkozó értékeket tüntettünk fel, valamint az összehasonlítás kedvéért Mianmart (Burmát) is. Az adatnégyzetek ábrázolásakor egy referencia négyzet (origóbeli középpontú, egyenlő oldalhosszúságú) oldalhosszát meg kell választanunk. Ez esetben a függőleges oldalhossz 10 millió fős lakosság, a vízszintes pedig 7/8 boldogságegység/1000 amerikai dollár. A 10 milliós lakosságot referenciaként Magyarországra vetítve a négyszög a koordinátarendszer felső és alsó részének kb. ugyanakkora részét teszi ki. Nagyobb lakosság esetén (Mianmar népessége 48 millió fő) a négyszög nagyobb fele az alsó térfélen lesz. Habár a két ország átlagosan egyformán elégedett (5,9 boldogságegység), a „boldogsághoz vezető út” Magyarországon háromszor nagyobb környezeti igénybevétellel jár (3,5 Gha/fő). A környezeti igénybevételre nézve a 2,06 Gha az a mennyiség globálisan, amely fenntartható. A hazánkra vonatkozó adatnégyszög jelentős része a koordinátarendszer bal oldali térfelére esik, mely a Mianmarhoz képest magas GDP-nek köszönhető.

Az adatnégyzetek módszerének alkalmazása Magyarországra és Mianmarra

10.11. ábra: Az adatnégyzetek módszerének alkalmazása Kocsis (2012) módszere és Abdallah et al. (2009) adatai alapján Magyarországra és Mianmarra (1989 előtt Burma) nézve.

Egyes indikátorok valamilyen elv szerint (pl. életkor, lakosság száma) sorrendbe rendezhetők, így vizsgálhatjuk eloszlásukat. Ehhez a gazdasági vizsgálatokban elterjedt ún. Lorenz-görbét alkalmazzák (Jacobson et al., 2005). A görbe lényegében egy kumulált eloszlás görbe, melynél a vízszintes tengelyen a valamilyen elv szerint felállított sorrendben található százalékos megoszlásban a populáció, míg a függőleges tengelyen a vizsgált mennyiség kumulált százalékos megoszlása van. Amennyiben az eloszlás egyenletes – azaz például mindenki ugyanannyi pénzt keres –, a görbe az ábra átlóját adja meg. Minél nagyobb az egyenlőtlenség az egyes osztályok között, a görbe annál homorúbb lesz. Az egyes kategóriák közti egyenlőtlenség számszerűsítésére az ún. Gini-indexet használják, mely megadja az egyenlő eloszlástól vett különbséget. A Lorenz-görbét felhasználva veszik az egyenlőséget kifejező vonalat és a kirajzolt görbe közötti területet, majd elosztják az egyenlőségi vonal alatti teljes területtel. Így ha teljes egyenlőség van, akkor a Gini-index értéke 0. Minél nagyobb a különbség az egyes csoportok között, annál nagyobb lesz az index értéke. Ha a Brundtland-jelentés fő célpontját, a szegénységet vesszük alapul, akkor cél, hogy a szegény és gazdag lakosság közötti egyenlőtlenséget csökkentsük a fenntarthatóság érdekében.

A különböző indikátorok segítségével nyomon követhető fejlődésünk iránya. Segítségükkel meg lehet határozni a szükséges gazdasági és kormányzati intézkedéseket, melyek nem a Raskin el al. (2002) által vázolt, a társadalmi problémák (túlnépesedésből eredő szegénység és káosz) következményeként kialakuló barbarizmus (vagy anarchia), hanem a globálisan működőképes és önfenntartó társadalom irányába lendítik a jelenlegi helyzetet (10.12. ábra). A különböző indikátorokkal jellemzett jelenlegi globális fenntarthatóság helyzetét a 10.1. interaktív animáció szemlélteti. Az egyes kategóriák fölé helyezve a kurzort láthatjuk az indikátorok irányát, melyet négy különböző színű háttér jelez. Ahhoz, hogy a globálisan működőképes és önfenntartó társadalom irányába haladjunk, arra lenne szükség, hogy úgy javítsuk a Föld népességének életkörülményeit, hogy a környezetben a legkisebb kárt okozzuk a jobb körülmények megteremtéséhez szükséges gazdasági lépésekkel. Minthogy a megújuló energia alapú technológiák a környezetet a legkevésbé károsítják, elterjedésük elsődleges a környezeti tőke terheltségének csökkentése és a szegényebb országok gazdasági helyzetének javításának érdekében. A következő alfejezetben a fenntarthatóság céljának eléréséhez szükséges intézményes törekvéseket, továbbá a megújuló energiaforrások fenntarthatóságban betöltött szerepét mutatjuk be röviden.

A fenntartható fejlődés célhalmazainak teljesítéséhez szükséges intézkedések elvei.

10.12. ábra: A fenntartható fejlődés célhalmazainak teljesítéséhez szükséges intézkedések elvei.

10.1. interaktív animáció: Különböző indikátorok fenntarthatósági iránya. Az egyes csoportokat jelölő szövegek fölé helyezve a kurzort megjelennek a csoportokhoz tartozó fenntarthatósági indikátorok. A nem fenntartható állapotot piros, a változatlant sárga, a javuló tendenciájúakat pedig zöld háttérrel jelöltük. Amennyiben a MDG célok teljesíthetők egy indikátor jellemzése alapján, úgy azt kék színnel emeltük ki.