10.4. Lépések a fenntarthatóság irányába

A fenntarthatóság és klímaváltozás szoros összefüggésével már az 1992-es riói ENSZ konferencián is foglalkoztak, az üvegházgázok biztonságos szinten tartásával kapcsolatban. Eredményeképpen az IPCC FAR (First Assesment Report – első helyzetértékelő jelentés, 1990) a költséghatékony klímamegőrzéssel és a használható technológiákkal foglalkozott, a második helyzetértékelő jelentésben (1996) a szociális és egyenlőségi problémákat is felvetették. A harmadik jelentés (2001) már a teljes globális fenntarthatóságra fordította a figyelmet. Az utolsó, negyedik jelentésben (2007) a megújuló energiahasználatnak és technológiáknak kiemelt szerepe volt, ugyanakkor a fenntarthatóságra gyakorolt hatásukat is számba vették (Le Blanc et al., 2012). A Riói konferencia állásfoglalásait és azok következményeit a Rio+10 konferencián egyesítették Johannesburgban [10.1, 10.2]. Itt pontosították a fenntarthatóságot az ún. millenniumi fejlődési célok (Millennium Development Goals – MDG) leírásával. Az MDG-ben 8 elsődleges célt jelöltek meg 2015-re: (1) megszüntetni (legalább megfelezni) a szélsőséges szegénységet és éhezést, (2) az általános iskolát végezze el mindenki, (3) a nemek közti egyenlőség és nők jogainak növelése, (4) a gyermekkori halálozás csökkentése, (5) az anyák egészségének javítása, (6) a HIV/AIDS, a malária és egyéb halálos fertőző megbetegedések csökkentése, (7) a környezeti fenntarthatóság biztosítása, (8) globális együttműködés a fejlődés érdekében (szegény országok megsegítése). Egyes pontokban (iskolázottság, gyermekkori halálozás) sikerült javulást elérni, de korántsem olyan mértékben, mint ahogyan azt célul tűzték ki. Másokban – mint például az éhezés kérdésében – arányaiban csökkent az alultápláltság, de összességében növekedett az éhező emberek száma. Az MDG-ben erre nézve a cél az, hogy az 1990-es állapothoz képest 2015-re a felére csökkenteni az alultápláltak számát, majd 2040-re ismét megfelezni. Sajnos a tényleges csökkenés mértéke nem közelíti meg ezeket a terveket. A globális együttműködést a Koppenhágai Konferencián (2009) tovább erősítették, melyben a klímaváltozás mérséklésére további külön keretet biztosítanak a tehetősebb országok. Habár az MDG céljai első pillantásra inkább szociális irányokat mutatnak, elérésükhöz a gazdasági fejlődés elengedhetetlen. Ahhoz azonban, hogy a gazdasági fejlődés ne rontsa tovább a környezetet, más technológiai utakat kell találni.

A megújuló energiaforrások a három fő fenntarthatósági ágat egyaránt támogatják: a környezeti és egészségügyi hatások mérséklésével, az energia-hozzáférés és az energiabiztonság növelésével, a szociális és gazdasági fejlődés elősegítésével, valamint a klímaváltozás (CO2 ekvivalens kibocsátás) csökkentésével. Gazdasági szempontból a nem megújuló energiaforrások használata közvetlenül a természetes tőkét fogyasztja. A megújulók ezzel szemben mindaddig megtartják a természeti tőkét, amíg a forrásuk nem csökkenti a potenciális jövőbeli kitermelést (Sathaye, 2007).

Az új erőforrások alkalmazása több szempontból is előnyös. Egyrészt a vidéki, ritkán lakott területeken is megoldott lehet segítségükkel az elektromos áramellátás. Erre nagy szükség lenne, hiszen 2010-ben a népesség mintegy 20%-ának nem elérhető a központi elektromos hálózatra való csatlakozás. A népesség közel 40%-a használ tradicionális biomasszát (azaz tűzifát) fűtésre és főzésre, mely nem fenntartható (IEA, 2010b). A fosszilis tüzelőanyagokkal szemben sokkal egyenletesebb energiasűrűséget lehet elérni a megújuló energiák használatával. Ezek biztosítják a szükséges energiát, javítják az életkörülményeket és segítségükkel csökkenthetők az energiaszállításból eredő veszteségek lényegesen kisebb környezeti terhelés mellett. Továbbá a lokális lehetőségek kihasználásával az országok gazdaságai kisebb mértékben kiszolgáltatottak az erőforrások világgazdasági helyzetének, ezáltal stabilabb lehet gazdaságuk. Ugyanakkor egyfajta megújuló energiaforrásból nem lehet folyamatosan fenntartani egy energia hálózatot, így több technológia együttes használatára van szükség.

Gondoljunk itt egy egyszerű példára, tekintsünk egy közép-afrikai falut! Lokális megújuló energia technológiaként használhatnak napelemeket, az állattenyésztésből és növénytermelésből származó hulladékanyagokra épülő biomassza generátort, szélmalmot, illetve szélturbinát. A szélturbinák, a biomassza generátor, valamint a napelemek biztosítják az elektromos áramot, mellyel a falu lakói a különböző munkaeszközeiket működtethetik. Akár az elektromos áramból, akár a biomassza erőműből termelt hő esetén szükségtelenné válik a fatüzelésű tűzhelyek alkalmazása. Ennek következményeképpen a szilárd tüzelőanyag égetéséből származó szennyezőanyagok (pl. CO, korom) nem károsítják a házban élők egészségét, nem növelik a légköri CO2 koncentrációját. A tűzifagyűjtésre szánt fáradságos órák (GDP-t növelő) hasznos munkával, gyerekek esetén tanulással is eltölthetők, és nem utolsó sorban a környezetkárosítás is elmarad. A szélerőgép segítségével a fúrt kutakból kiemelt víz eljuthat a faluba. A vízgyűjtés így nem tart órákig, és a megtisztított ivóvíz segít az egészség megőrzésében, például a tisztálkodás, illetve a fertőzések csökkentése révén.

Mivel a megújuló energiaforrások kézzelfoghatók, törvényi szabályozásuk lehetséges, a legtöbb ország rajtuk keresztül építette be a fenntarthatóságra irányuló törekvéseket a jogrendjébe. Az EU 2007-ben elindította a 20/20-as irányelvet (EU, 2010), mely az 1990-es szinthez képest 2020-ra 20%-kal kívánja csökkenteni az üvegházgázok kibocsátását, 20%-ra növelni az energiatermelésben a megújuló energiaforrások részarányát, és 20%-kal növelni az energiahatékonyságot. 2011-ben az EU 27 országából 11-ben a felhasznált megújuló energia részarányára nézve a 20%-ot már elérték, és a többi országban is évről-évre növekszik részesedése (10.13. ábra).

A megújuló energiaforrások részaránya az EU országaiban 2011-ben, valamint a 20/20-as direktíva által kitűzött cél alapján.

10.13. ábra: A megújuló energiaforrások részaránya az EU országaiban 2011-ben, valamint a 20/20-as irányelv, azaz a 2009/28/EK direktíva által kitűzött cél alapján [10.3].

A megújuló energiaforrásokon alapuló technológiák alkalmazásához a fejlődő országoknak segélyre van szükségük. Az AGENDA 21-et követően évente a fejlett országok mintegy 625 milliárd amerikai dollárt adnak át az ENSZ gondozásába. Ebből a szegény nemzetek számára elérhető a Fejlesztési Alap (Official Development Aid), melynek kerete kezdetben évi 60 milliárd amerikai dollár volt. A Monterrey-ben 2002-ben megrendezett Gazdaság a Fejlődésért Konferencián a résztvevő nemzetek megegyeztek abban, hogy országuk GDP-jének 0,7%-át az Alap részére juttatják, de 2003-ban ezt csak 5 ország teljesítette, így végül 2007-et követően nőtt az Alap éves költségvetése 120 milliárd amerikai dollár fölé (Le Blanc et al., 2012). Ez az összeg még egyáltalán nem elegendő ahhoz, hogy a fejlődő országok megvalósíthassák az MDG-ben foglalt fenntartható fejlődést. Az UNDESA WESS (World Economic and Social Survey) 2011-es elemzése szerint ehhez évente mintegy 1100 milliárd amerikai dollárra lenne szükség. A rendelkezésre álló becslések szerint összességében a humanitárius segélyekkel együtt a globális GDP mintegy 5–7%-a elegendő lenne Földünk fenntarthatóságának megőrzésére. Ennek forrásai azonban még nem tisztázottak.