1. fejezet - A meteorológia történetének néhány epizódja

Tartalom

1.1. Kezdetek
1.2. Empirikus közelítés – megfigyelés, mérés, adatgyűjtés
1.3. A légköri jelenségek, törvényszerűségek elméleti közelítése, időjárás-előrejelzés

1.1. Kezdetek

Az időjárási szélsőségeknek még napjainkban, a XXI. század elején is ki vagyunk szolgáltatva. A korai törzsi közösségekben fokozott volt az időjárástól való függőség, hiszen az akkori emberek a szabad ég alatt vagy barlangokban éltek, s nem védelmet adó házakban. Az időjárási jelenségek megfigyelése, lejegyzése, s az igény a légköri jelenségek okainak megismerésére már a természeti népeknél megjelent. Közel 3000 évesek a babiloni birodalom idejéből fennmaradt, első írásos feljegyzések a szél, az eső előrejelzését célzó kísérletekről. Az ókori görögök már Menton (Kr.e. 430) idejében mérték és archiválták a szélirányadatokat. A görög Enidosz városából való Eudoxosz (Kr.e. 408–355) jegyzeteiben bukkantak az első, ún. „rossz idő” előrejelzés módszertani leírására. Ennek az előrejelzésnek egyik újszerű eleme, hogy a meteorológiai folyamatok periodicitását is feltételezi.

A többi természettudományhoz hasonlóan a meteorológia esetében is szinte lehetetlen megállapítani a tudományág születésének pontos idejét. Mégis a legtöbb történetíró ezt a görög Arisztotelész (1.1. ábra) Meteorologica című munkájának megszületésétől számítja. A Kr.e. 384–322-ig élt macedón származású ókori tudós sok kortársához hasonlóan polihisztor volt: a meteorológia mellett biológiával, matematikával, logikával, etikával, filozófiával és irodalommal is foglalkozott. Érdekes, hogy a köztudottan humánus, s a legnagyobb ókori gondolkodóként számon tartott Arisztotelész volt a nevelője, tanítómestere II. Fülöp macedón király fiának, a későbbi Nagy Sándor hadvezérnek, hódítónak. A leendő uralkodó tizenhét évesen került az athéni akadémiára Platonhoz, s mestere haláláig ott is maradt.

 

Arisztotelész görög polihisztor

1.1. ábra: Arisztotelész görög polihisztor (Kr.e. 384–322), a Meterologica című munka szerzője.

Rómában, a Vatikáni Múzeumban látható Raffaello Az athéni iskola című híres falfestménye (melyet a reneszánsz olasz festő 1508–1511 között festett). Az 1.2. ábrán bemutatott kép két központi alakja, Platon és Arisztotelész jelképezi a megismerési folyamat két lehetséges útját. Platon égre mutató ujjai arra utalnak, hogy ő a földi realitásból kiindulva az égi dolgokra, azaz az imagináriusra következtet. Arisztotelész föld felé tartott keze a képen egy másik utat jelképez: a filozófiai ideák világa csak, mint a való világ illusztrációja létezik számára.

Arisztotelész enciklopédikus jellegű életműve több mint 150 kötetben jegyzi le a kor tudásanyagát és saját tanításait. A Meteorologica című mű 4 kötetből áll, melyek a földtudományok minden területét felölelik, s részletesen foglalkoznak a meteorológia tárgykörébe tartozó jelenségekkel is.

 

Az athéni iskola - Raffaello festménye

1.2. ábra: Az athéni iskola című Raffaello festmény két központi figurája Platon (középen balra) és Arisztotelész (középen jobbra)

E munkákban a szerző bemutatja a légköri jelenségekről, azok magyarázatáról a korábbi (pl. egyiptomi, babiloni) kultúrákban elfogadott elképzeléseket, majd saját tanait ismerteti. Arisztotelész a Meteorologica-ban közölt megállapításait két fontosabb elméletre alapozza.

(1) Az univerzum szférikus szerkezetű, összesen 54 szférából áll, s két egymástól jól elkülönülő részre osztható: a Hold pályáján kívül fekvő égi, s az alatta fekvő földi szférákra. A két rendszerben más és más természeti törvények uralkodnak. Ezzel megtörténik a csillagászat és a meteorológia tudományos vizsgálódási körének szétválasztása.

(2) A földi szférák ún. „négy elem elmélete”: a szerző elképzelése szerint négy elem, úgymint föld, levegő, víz és tűz alkotja a földi szférát, mely elemek elrendeződése szintén gömbhéjas szerkezetű. Az 1.3. ábra az ókori tudós világképét jeleníti meg művészien stilizált formában. (A festmény Ramón Lull alkotása 1315-ből, s jelenleg a cambridge-i egyetem könyvtárában látható). A rendszer középpontjában található a földi szféra, felette rendre a víz, a levegő és a tűz. Ez a rétegződés azonban korántsem merev, a szférák állandó mozgásban, s egymással folytonos kölcsönhatásban vannak. A földi mozgások motiválója az a törekvés, hogy az arisztotelészi négy elem mindegyike egyenes vonalú mozgással visszajusson saját szférájába. Ezt igazolja például a lefelé zuhanó kő, amely legnagyobb hányadban „föld szubsztanciájú”, vagy a víz alá került levegőbuborék felfelé emelkedése, amely a levegő szféra irányába tart. Elképzelése szerint az elemek visszarendeződésének sebessége azok súlyától függ, mint ahogy a nehezebb tárgy is gyorsabban esik, mint a könnyebb(!). Az utóbbi téves állítást Galilei cáfolja majd meg 17 évszázaddal később.

Arisztotelész magyarázatot ad számos légköri jelenségre, értelmezi a meteorológiai folyamatokat. Nála jelenik meg először írásban a párolgás fogalma, leírja a felhőképződés mechanizmusát. Érdekes – de hibás – megállapítása, hogy magas hegyek felett nem képződhetnek felhők, mivel a hegycsúcsok már a tűz szférájába nyúlnak fel, ahol a víz szubsztanciája idegen. Megfigyelései szerint (tévesen) a viharokban a mennydörgés megelőzi a villámlást. Munkáiban ír a jégesőről, azok évszakonkénti gyakoriságáról, a szél keletkezésének okáról, a különböző szélirányokról.

 

Az univerzum ábrázolása Arisztotelész négyelemű világképe alapján – Ramón Lull festménye

1.3. ábra: Az univerzum ábrázolása Arisztotelész négyelemű világképe alapján. Kívül az égi szférák, s a központban a földi világ négy szférája (föld, víz, levegő, tűz). Forrás: Ramón Lull, 1315, Cambridge, Egyetemi Könyvtár.

Elképzelése szerint a szél leggyakrabban északról fúj, ekkor a levegő a Nagy Medve csillagkép alatti hideg, északi régióból érkezik, mely térség a lakható Föld legészakibb határa. Ugyancsak gyakori a déli szél, mely esetben a levegő a Rák csillagkép alatti trópusokról érkezik. Ettől délre a nagy forróság miatt már nem lakhatnak emberek. Lokális, regionális hatások miatt ritkán más irányokból is fújhatnak szelek. Az ő szélrózsáján – feltehetően babilóniai hatásra – 12 szélirány szerepel. A 6 főirány rendre az É-i, a D-i, valamint a téli, illetve a nyári napforduló napján észlelt napfelkelte és napnyugta iránya a horizont síkján.

 

Ptolemaiosz világtérképe

1.4. ábra: Ptolemaiosz világtérképe

Az alexandriai Claudius Ptolemaiosz (Kr.u. 85–165) csillagász, geográfus nevéhez fűződik az első reálisabb „világtérkép” megszerkesztése. Az 1.4. ábrán bemutatott térképről ugyan még hiányzik néhány földrész (például Amerika, Ausztrália), valamint a meglévők sem teljesek, és a térképvázlat peremén több helyen szerepel az „ismeretlen föld” felirat. Ugyanakkor a térkép a mediterrán térség pontos ismeretét tanúsítja.

Az első éghajlati osztályozást is Ptolemaiosz készítette, melyben az évi átlagban vett csillagászatilag lehetséges napsütéses órák száma alapján (félórás zónákat alkalmazva) osztotta klímaövekre a Földet. Ez a felosztás nagyon egyenlőtlen zónákat eredményez, hiszen míg az Egyenlítő mentén 8,5 fok földrajzi szélességű egy klímaöv e rendszerben, addig a sarkkör térségében csupán 0,06 fok.

A meteorológia tudományának ókori történetét összefoglalva kiemeljük Arisztotelész munkásságát, mely jelentős tudománytörténeti, s filozófiai értékkel bír, annak ellenére, hogy könyveiben, lejegyzett tanításaiban esetenként nem helytálló, megmosolyogtató állítások is szerepelnek. Legfőbb érdeme, hogy elsőként összegezte, rendszerezte a meteorológia tárgykörébe tartozó fogalmakat, s magyarázatot adott a légköri jelenségek eredetére. Ő is, a többi ókori polihisztorhoz hasonlóan eszmefuttatásai során gyakran téves következtetésekre jutott, melyek oka általában a mérési tapasztalat hiányával indokolható.

Az ókori görög mesterek – s köztük Arisztotelész is – elsődlegesen természetfilozófusok, s nem természettudósok voltak. Ezt szem előtt tartva is tény, hogy minden tudományos meteorológia tárgyú irat, könyv, tankönyv, mely a XVII. század végéig napvilágot látott, csak és kizárólag Arisztotelész tanaira hivatkozik, azokat egészíti ki, fejleszti tovább.