1.2. Empirikus közelítés – megfigyelés, mérés, adatgyűjtés

A Krisztus születését követő közel két évezredben fokozatosan lehetővé válik az időjárást, az éghajlatot jellemző paraméterek megfigyelése, mérése, s a mérési eredmények felhasználásával megtörténhet az ókori spekulatív elméletek igazolása, pontosítása, cáfolata. A meteorológia tudománya szempontjából is nagy jelentőségű volt a francia René Descartes (1596–1650) matematikus munkássága, aki a természettudományos gondolkodás, következtetés módszertani alapjait Discours de la methode (Beszélgetések a módszerről) című könyvében foglalta össze. A mű 1637-ben jelent meg Párizsban. Descartes (1.5. ábra) szerint a tudományos gondolkodás módszertana négy alapelven nyugszik, melyek a következők:

(1) Semmit se fogadjunk el igaznak addig, míg kétséget kizáró módon be nem igazolódik.

(2) Minden nehéz problémát kisebb részfeladatokká kell szétbontani, s ezek egyenként való megoldásával haladni előre.

(3) Valamely összefüggés feltárásánál mindig az egyszerűtől a bonyolultabb felé haladjunk.

(4) A tudományos megállapításoknál legyünk annyira pontosak, egzaktak és teljességre törekvők, amennyire csak lehetséges, ne engedjünk semmilyen előítéletnek, vélekedésnek, megérzésnek.

Ezek a több mint 370 éve megfogalmazott gondolatok (melyek a deduktív következtetés alapjai) mind a mai napig nem vesztették el aktualitásukat.

 

René Descartes francia gondolkodó

1.5. ábra: René Descartes francia gondolkodó (1596–1650)

E könyvhöz csatalakozott csatlakozott a Les Meteores című munka, amelyben Descartes a fenti elveket alkalmazta a meteorológia területére. Foglalkozott a fény tulajdonságaival, s néhány légköri optikai jelenséggel, például a szivárvánnyal (ez utóbbiról a 11. fejezetben írunk bővebben). Értelmezte a felhőképződési folyamatokat, felhőtípusonként elemezte a belőlük hulló csapadékok típusait, külön foglalkozott az anyagok halmazállapotával, s a fázisok közötti átmenetekkel. Elképzelése szerint minden anyag kis részecskékből áll. De míg a víz, s a többi cseppfolyós halmazállapotú anyag részecskéi hosszúkásak, sima felületűek, s csúszósak, mint megannyi pici angolna, addig a szilárd anyagok parányi alkotóelemei szabálytalan formájúak, rücskösek, s könnyen egyesülnek. Vitathatatlanul jelentős a filozófus gondolkodó közvetlen meteorológiai munkássága, de az általa bevezetett Descartes-féle koordinátarendszer sem kisebb jelentőségű a légkörtudományok területén.

A XVI–XVII. században vált lehetővé a légkör három alapvető állapothatározójának mérése a hőmérő, a barométer (légnyomásmérő) és a higrométer (légnedvességmérő) felfedezésével. Ezáltal elhárult az akadály a légkör fizikai folyamatainak pontosabb vizsgálata, s a törvényszerűségek feltárása, rendszerezése elől. A páduai egyetemen az 1600-as évek elején használt először termoszkópot az olasz Galileo Galilei (1564–1642) egyetemi előadásainak demonstrálásához. A hőmérőt azonban nem Galilei (1.6. ábra), hanem Santorio Santorio (1561–1636) találta fel 1612-ben.

 

Galileo Galilei olasz természettudós

1.6. ábra: Galileo Galilei olasz természettudós 1564–1642)

A termoszkóp egy skála nélküli hőmérő, mely csupán a hőmérséklet megváltozásának tényét jelzi, annak számszerűsített mértékét nem.

Csak sokkal később, a XVIII. században (1.7. ábra) vezették be a ma használatos Celsius, Kelvin és Fahrenheit skálákat (ahogy ezt a 4. fejezetben majd kicsit bővebben is láthatjuk). 1640-ben a toszkán dózse a neves fizikus-csillagászhoz, Galileihez fordult egy megoldandó problémával. Egy mélyebb kút ásása során nem sikerült a vizet a felszínre pumpálni a régi technikával, s a mesteremberek nem tudták megfejteni a kudarc okát. A 76 éves Galilei fiatal tanítványát Evangelista Torricellit (1608–1647) bízta meg a rejtély megoldásával. Az éles eszű ifjú sokat kísérletezett higanykádba állított, leforrasztott végű, higannyal töltött üvegcsövekkel, s ennek során felfedezte a vákuumot mely a légnyomás mérésére alkalmas higanyos barométer megalkotásához vezetett (1.8. ábra).

A mind pontosabb mérőeszközök kifejlesztése révén lehetővé vált az időjárási elemek (például hőmérséklet, légnyomás, légnedvesség) mérése, s mérőállomásonként ezen adatok gyűjtése, archiválása.

A mérési módszerek az adatgyűjtés egységesítését és az első meteorológiai mérőhálózatot a Mannheimi Meteorológiai Társaság (Societas Meteorologica Palatina) szervezte meg 1780-ban. A légköri folyamatok, időjárási események megismerése, megértése terén a következő mérföldkövet az időjárási térképek jelentették, ahol lehetőség nyílt a különböző helyszíneken végzett egyidejű mérési eredmények megjelenítésére. Ezen térképek előrejelzés céljából való felhasználására értelemszerűen csak a XIX. század közepén, végén kerülhetett sor, jóval az amerikai Samuel Morse távírójának 1844-es felfedezése után.

 

Korabeli hőmérő

1.7. ábra: Korabeli hőmérő

 

Torricelli higanykádas kísérlete

1.8. ábra: Torricelli higanykádas kísérlete, mely a barométer felfedezéséhez vezetett