2.2. A légkör összetétele

A légkör összesen mintegy 5,3·1015 tonna anyagot tartalmaz. Ez a hatalmas tömeg azonban eltörpül a hidroszféra (óceánok, tavak, folyók, felszín alatti vizek, hó és jég összessége) 1,4·1018 tonnányi tömegéhez képest, ami viszont nagyságrendekkel kisebb, mint a Föld 5,98·1021 tonnás össztömege. Ahhoz, hogy a légkör kiterjedését meghatározhassuk, figyelembe kell vennünk, hogy a légkör anyaga nem hirtelen, hanem fokozatosan megy át a bolygóközi térbe. A logikus és elfogadott definíció szerint a különböző gázok és részecskék tömegének azon összességét tekinthetjük a Föld légkörének, melyet bolygónk saját tengelye körüli forgása, vagy tágabb értelemben a Nap körüli keringése során magával visz. A viszonylag sűrűbb légköri övezet a Föld átmérőjéhez képest rendkívül vékony réteget képvisel. A levegő össztömegének fele az 5,5 km-es szint alatt, 99%-a a 30 km-es szint alatt helyezkedik el.

A légkör fő alkotórészei a nitrogén (78,084 térfogat %), az oxigén (20,946 térfogat %) és az argon (0,934 %), de az argonon kívül sokkal kisebb koncentrációban a többi nemesgáz is megtalálható. Ezek koncentrációja térben (kb. 80 km-es magasságig) és időben lényegében egyáltalán nem változik, ezért állandó gázoknak hívjuk őket. A nitrogén elsősorban növényi és állati anyagok bomlásával kerül be a légkörbe. Kikerülése biológiai folyamatok útján történik, melyben fontos szerepet játszanak a talajban található baktériumok. Az oxigén a növények életműködése során fotoszintézis révén jut a légkörbe. A légkörből szerves anyagok bomlásakor, továbbá egyéb oxidációs folyamatokkal vonódik el.

2.2. táblázat: Változó gázok a légkörben

   

Koncentráció (ppm)

Tartózkodási idő (év)

szén-dioxid (CO2)

380

20–150

metán (CH4)

1,77

10

hidrogén (H2)

0,50

2

dinitrogén-oxid (N2O)

0,32

150

A további gázok változóknak tekinthetők, amiket koncentrációjuk mellett tartózkodási idejükkel is célszerű jellemezni. A 2.2. táblázatban a légköri összetevők csekély arányára tekintettel a koncentrációt ppm egységben adtuk meg, mely azt mutatja meg, hogy a térfogatrészben egymillió molekulából hány darab például a CO2 molekula. A tartózkodási idő azt mutatja, hogy egy molekula átlagosan mennyi időt tölt a légkörben az oda való bekerülése és kikerülése között (ez az állandó gázoknál ezer években mérhető).

A szén-dioxid koncentrációja csekély az állandó gázokéhoz képest, de mint a 3. fejezetben látni fogjuk, az ún. üvegházhatás révén igen fontos szerepet játszik a Föld éghajlatának alakításában. A légkörbe szerves anyagok bomlásával, élőlények lélegzésével, vulkáni kitörésekkel, továbbá a tüzelőanyagok (ezek között is elsősorban a fosszilis tüzelőanyagok, mint pl. szén, kőolaj, földgáz) elégetésével kerül. Ezzel szemben a növények a fotoszintézis révén szén-dioxidot vonnak ki a légkörből. Az óceánok a szén-dioxid hatalmas tározójának tekinthetők; becslések szerint itt ötvenszer annyi CO2 van felhalmozva, mint a légkörben.

A 2.1. ábra a légköri CO2 koncentráció változását mutatja 1900-tól napjainkig. Látható, hogy az időszak elején a koncentráció mindössze 290 ppm körüli volt, míg napjainkra elérte a 380 ppm körüli értéket. Ez az emberi tevékenységből származó (görög szóval antropogén) hatásoknak köszönhető, melyek között elsősorban az iparosodással együttjáró fokozódó fosszilis tüzelőanyag felhasználást és a nagymérvű erdőirtást kell megemlíteni. Ha ilyen mértékben folytatódna a CO2 kibocsátás növekedése, a koncentrációja száz éven belül elérheti akár a 600 ppm értéket is. Ez az üvegházhatás erősödése miatt az éghajlat jelentősebb melegedését vonhatná maga után.

 

A légköri CO2 mennyiségének változása 1900-tól napjainkig

2.1. ábra: A légköri CO2 mennyiségének változása 1900-tól napjainkig

További légköri gázok még rövidebb tartózkodási idővel rendelkeznek, így ezeket erősen változóknak nevezzük. Néhányat ezek közül a 2.3. táblázatban tüntettünk fel.

Látható, hogy koncentrációjukat nem lehet egyetlen számmal jellemezni, mivel rövid tartózkodási idejüknek köszönhetően mennyiségük térben és időben tág határok között változhat.

A vízgőz meteorológiai szerepéről a következőkben több fejezetben is részletesen szólunk.

2.3. táblázat: Erősen változó gázok

   

Koncentráció (ppm)

Tartózkodási idő (nap)

vízgőz (H2O)

(0,4–400) ·102

10

ózon (O3)

(0–5) · 10–2

10

nitrogén-dioxid (NO2)

(0–3) · 10–2

3

szén-monoxid (CO)

(1–20) · 10–2

30

ammónia (NH3)

(0–2) · 10–2

5

kén-dioxid (SO2)

(0–2) · 10–2

2

kén-hidrogén (H2S)

(0–3) · 10–2

2

Az ózon (az oxigén háromatomos molekulája) viszonylag kis mennyiségben található a légkörben. Azáltal azonban, hogy az ózon az élő szervezetekre káros ultraibolya sugárzás nagy részét képes elnyelni, valamint a magasabb légrétegek sugárzásmérlegére döntő hatást gyakorol, ez a csekély mennyiség is nagy fontossággal bír. Az ózon vertikális eloszlását az jellemzi, hogy a felsőbb rétegekben folyamatosan növekszik a koncentrációja, majd kb. 25 km-es magasságtól ismét csökken. Az ózonkoncentráció 70 km felett már elenyészően kicsi. A magasabb légrétegben, az ún. sztratoszférában (kb. 10 km fölött – lásd később) az ózon úgy jön létre, hogy az ultraibolya sugárzás hatására az oxigénmolekula atomjaira bomlik, majd valamilyen katalizátor segítségével az egyes atomok egy-egy újabb molekulával egyesülnek. (a felszín közelében más folyamatok érvényesülnek). Ezzel egyidejűleg fotodisszociáció révén az ózon bomlik is, így egy dinamikus egyensúly alakul ki. Az elmúlt évtizedekben a megfigyelések alapján a Föld bizonyos területein ez az egyensúly megbomlott, feltételezhetően elsősorban antropogén hatások következtében (pl. a Déli Sark feletti „ózonlyuk”). Mint említettük, az ultraibolya sugárzás elnyelésével a magasabb légrétegekben található ózon védi a Föld élőlényeit. Ezzel szemben a felszín közelében előforduló ózon komoly problémát jelent, mert maga az ózon káros az élő szervezetre. Egyes antropogén eredetű szennyezőanyagok ugyanis jó katalizátorai az ózonképződésnek, ezért bizonyos időjárási helyzetekben, szennyezett területeken nagymértékben megemelkedhet az ózon felszín közeli koncentrációja.

A levegőben a fenti gázokon kívül nagy számban vannak jelen szilárd és cseppfolyós részecskék, ún. aeroszol-részecskék. Ezek nagy részben (90%) természetes, s kisebb részben (10%) antropogén eredetűek. Nagy számban jutnak a légkörbe pl. vulkánkitörések alkalmával, továbbá talajrészecskék a kontinensek felszínéről vagy só-részecskék párolgás révén a tengerek felszínéről. Ugyanakkor a fokozódó urbanizáció, az ipari tevékenység vagy a hatalmas erdőségek felégetése kapcsán egyre jelentősebbé válik az antropogén aeroszol-részecske kibocsátás. Mint a 6. fejezetben látni fogjuk, az aeroszol-részecskék igen fontos szerepet játszanak a csapadék képződésében, így jelenlétük hasznosnak mondható. Ugyanakkor az antropogén eredetű részecskék oldódásával túlnyomóan savas kémhatású cseppek képződnek. Az így létrejövő savas esők nagy veszélyt jelentenek a növényzetre. Tipikus példa erre a szén vagy kőolaj elégetésekor légkörbe jutó szulfát-aeroszol, amely feloldódva kénsavvá alakul.