1. fejezet - Az óceánok felfedezésének és megismerésének története

Tartalom

1.1. A nagy felfedezések kora
1.1.1. A kezdetek
1.1.2. Az óceánok újkori (újbóli) feltárása
1.1.3. A három nagy óceáni medence felfedezése
1.2. Az óceánok tudományos kutatásának története
1.2.1. Az úttörők
1.2.2. A modern kor
1.2.3 A fizikai oceanográfia (vagy óceándinamika) fejlődése

1.1. A nagy felfedezések kora

1.1.1. A kezdetek

Az óceánok felfedezéséről és feltárásáról szólva kezdetekről gyakorlatilag nem lehet beszélni. A legújabb elméletek szerint az őskorban a mai ember őse, a cro-magnoni ember Afrikából k iindulva népesítette be a Földet mintegy 50 000 évvel ezelőtt, végig az óceánpart mentén haladva, ill. kihasználva a legutóbbi jégkorszak idején uralkodó alacsonyabb tengerszint mellett kialakuló földhidakat (pl. Bering földhíd), melyek ma már természetesen nem léteznek.

Külön eposzt érdemelne Ausztrália és a polinéz szigetvilág benépesítése, melynek kezdetét jelenleg Kr. e. 3000–2000 közé teszik, de erről az „expedícióról”, amely kétségtelenül az emberiség egyik legnagyobb erőfeszítése és kalandja volt, még ma is oly kevés az ismeret, hogy a legújabb felfedezések (DNS vizsgálati eredmények, archeológiai leletek) nyomán (főleg 2000-től) folyamatosan és jelentősen változik és változhat az erről alkotott képünk.

Ha egy nagy ugrással előresietünk az ókorba (Kr.e. 3000 – Kr. u. 500–800), akkor azt mondhatjuk, hogy az ókori magas-kultúrák (Egyiptom, Mezopotámia, India, Kína) mindegyikének életében fontos szerepet játszott a hajózás és kiterjedt ismereteik voltak azokról a tengerekről és óceánokról, amelyek lakóhelyük szárazföldjével (szárazföldjeivel) szomszédosak voltak. Az egyes népek ismeretei azonban nem álltak össze egységes egésszé.

A Földközi-tenger medencéjének különböző partvidékein kifejlődött magas-kultúrák (Egyiptom, Mezopotámia, Hellász, Fönícia, Róma) mind többé-kevésbé pontosan ismerték a Földközi tengert, és egyes vele szomszédos tengereket (pl. a Vörös-tengert és a Fekete-tengert). Ékes bizonyítéka ennek az a kb. 4600 éves homokba temetett egyiptomi hajó, melyet Kheopsz fáraó hajójának tartanak. Az ókorban a föníciaiak voltak talán a legjobb hajósok e térségben. Hérodotosz egyik művében azt írja, hogy a föníciaiak Nékó egyiptomi fáraó parancsára Kr.e. 600 körül – keletről nyugatra – megkerülték Afrikát. Az állítást megerősíteni látszik az ókori természettudós azon megjegyzése, hogy az utazás közben a hajósok a Napot északon látták delelni, ami csak a déli féltekén lehetséges.

A középkor hajnalán, a Kr. u. 700–800-as években egy igazi hajósnép tűnt fel az európai színtéren, a vikingek. A vikingek Skandináviából származtak, és a túlnépesedéstől hajtva megszállták először Angliát, Skóciát, Írországot és Észak-Franciaországot (Normandiát), majd a VIII. sz. vége felé Észak-Oroszországot is. A IX. század volt a vikingek virágkora, amikor keleti irányban a Kaszpi-tengerig, déli irányban Szicíliáig, északi és nyugati irányban pedig Izlandig, Grönlandig, végül pedig ~1000-ben Észak-Amerikáig is eljutottak, amelyet ők Vinlandnak neveztek el.

A vikingek voltak az első nép, amely támadásait csaknem kizárólag a tengerről intézte az ellenséges területek ellen, azaz felismerte és a gyakorlatban alkalmazta a tengeri hatalom potenciális erejét. Sikerességüket a kor színvonalánál sokkal fejlettebb hajóiknak (1.1. ábra), valamint szinte csodaszámba menő navigációs tudásuknak (pl. fénypolarizáló kristályok használatával borult időben is megtalálták az égbolton a Nap helyét) köszönhették.

A képen viking hajó úszik a hullámzó tengeren. Az egyárbocos hajó fedélzetén sokan utaznak, a háttérben felhős az ég

1.1. ábra. Viking hajó (Forrás: http://www.worldhistory218.com/uploads/9/7/0/4/9704720/1726756.jpeg?602)

Az ókori Kínában a Kínai-tengerről álltak rendelkezésre viszonylag pontos ismeretek. A tengeri hajózás az európai és közel-keleti magas-kultúrákkal egy időben, vagy talán még korábban, Kr.e. 2500 körül kezdődhetett. Mivel Kína nem hanyatlott le Kr.u. 500 körül, mint Róma, töretlenül fejlődött tovább, és olyan magaslatokat ért el, mint Zseng He (1.2. ábra) admirális expedíciói (1405–1411). Ezek során a mai szemmel is óriási kínai áruszállító hajók Indiáig és Közép-Afrikáig (egyes források szerint Arábiáig és Törökországig) is eljutottak.

Zseng He admirális, a legnagyobb kínai navigátor. A képen az egyenruhájában karddal a kezében feszít.

1.2. ábra. Zseng He, a legnagyobb kínai navigátor (Forrás: http://images2.chinatraveldepot.com/Images/Destination/Zhenghe-0813L.jpg)

1.1.2. Az óceánok újkori (újbóli) feltárása

Az óceánok legújabb kori feltárása a nagy felfedezőutakkal kezdődött. Ezek első kezdeményezője a középkor végén, a XV. században élt Tengerész Henrik herceg (1.3. ábra), I. János portugál király harmadik fia volt, aki egész életét a Portugáliát körülvevő tengerek és Afrika nyugati partjai felfedezésének szentelte.

A képen Tengerész Henrik mellszobra látható

1.3. ábra. Tengerész Henrik (Forrás: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/a/ab/Heinrich_der_Seefahrer.jpg)

Állítólag már 1414 -ben meggyőzte apját a Ceuta arab kikötő elleni hadjárat szükségességéről. 1415 augusztusában a támadás sikert hozott, a várost elfoglalták, és ettől kezdve Portugália ellenőrizte a Gibraltári-szorost . Ez volt az egyetlen olyan expedíció, amiben a herceg maga is részt vett; a többit „csak” szervezte. A följegyezések szerint „sosem érintett borospoharat vagy asszonyi szájat, egyetlen szenvedélye az volt, hogy az afrikai partokról föllebbentse a fátylat”.

Sokat tett a hajózás fejlesztéséért, az elbeszélések szerint Portugália legdélibb részén, a Vincent-foknál fekvő Sagresben alapított navigációs iskolát, ami mellett állítólag még csillagvizsgáló tornyot és fegyvergyárat is építtetett. A közeli Lagos kikötője jó lehetőséget nyújtott a hajózás és a hajóépítés fejlesztésére. Ugyanezen legenda szerint 1416 -ban ő alapította ott a Vila do Infante (az infáns városa) nevű települést az akkori idők legkorszerűbb hajózási kutató- és gyártó központjával; ott nevelkedtek a kor legjobb hajósai. Állítólag Sagresbe hívta a híres kartográfust, Jehuda Cresquest is.

Az viszont tény, hogy a ceutai diadal jutalmaként 1420 -ban ő lett a Krisztus-rend (a templomos lovagok rendjének utódja) kormányzója. Ettől fogva a rend anyagi eszközeit afrikai expedícióira fordította. Az ő hajóépítő mérnökei tervezték az első karavellákat– ezek a hosszú tengeri hajózásra alkalmas, háromárbocos, háromszögvitorlás, karcsú, fordulékony, gömbölyített fenekű, tőkesúlyos hajók váltak a tengeri felfedezőutak fő eszközeivé. A portugál tengerészeknek sikerült először úgy rögzíteniük az iránytűt, hogy az mindig vízszintesen álljon, és pontosan mutassa az irányt.

Erőfeszítéseinek eredményeként João Gonçalves Zarco felfedezte a Madeira-szigeteket(1418-ban Porto Santót , 1419-ben Madeirát , majd valószínűleg 1422-ben a Selvagens-szigeteket ), és mindegyiket be is telepíttette.

Az ő megbízásából 1427 -ben, valószínűleg Gonçalo Velho fedezte fel az Azori-szigeteket. Állítólag ekkor használtak először karavellákat. A szigeteket 1432-ben telepítették be.

Az 1440-es évek kezdetétől számos expedíciót szervezett Afrikába, egészen aZöld-foki-szigetekig. Eközben V. Márton pápa kiterjesztette Portugália tulajdonjogát mindazon tartományokra, amelyeket Afrika partjain és azok mentén fölfedeznek.

1440-ben Antonio Gonzalez és Nuno Tristan tengerészek elérték a Fehér-fokot(Cabo Blanco). Az első négert 1442-ben vitték haza Lisszabonba, és az általános csodálat (valamint az ugyancsak hazahozott arany és elefántcsont) hatására sorra alapítottak üzleti társaságokat a további felfedező utakra, amelyeket továbbra is Henrik herceg hangolt össze. Afrika legnyugatibb pontját, a Zöld-fokot(Cabo Verde) 1444-ben hajózták körül. Luigi de Cadamosto 1455-ben fölfedezte a Zöld-foki-szigeteket, a Szenegál -folyót és felhajózott a Gambia folyón. Expedíciójáról 1456-ban tért vissza, és még abban az évben újra útnak indult. Második útján eljutott a Rio Grande folyóig, felfedezte a mai Bissau-Guinea partvidékét az előtte elterülő szigetekkel.

Az utolsó, Henrik által szervezett expedíción Diego Gomes 1458–1459-es útján a Guineai-öbölbejáratát őrző Pálma-fokig jutott el.

A nyolc nagyobb és négy kisebb szigetből álló Zöld-foki-szigeteket 1461–62-ben Diego Afonso kapitány vezetésével telepítették be.

Tengerész Henrik halála után 30 éven belül portugál hajósok (valószínűleg Bartolomeu Diaz) kerülték meg a Jóreménység fokát, majd egy újabb évtized múlva Vasco da Gama elérte Indiát, Pedro Alvarez Cabral pedig felfedezte Brazíliát.

1.1.3. A három nagy óceáni medence felfedezése

A Tengerész Henrik által megkezdett mű a továbbiakban már egyenes úton vezetett el a történelmet formáló nagy földrajzi felfedezésekhez, amelyeket az oceanográfiában a három nagy óceáni medence felfedezése néven szokás említeni.

Sorrendben legelőször Kolumbusz Kristóf (olaszul Cristoforo Colombo, portugálulCristóvão Colombo , spanyolulCristóbal Colón, 1451–1506, 1.4. ábra ) olasz (genovai) származású, a portugál , majd a spanyol korona szolgálatában álló utazó, tengerészkapitány, az amerikai kontinens felfedezője nevét kell megemlítenünk. Az első, Amerika földjére lépő európaiak a X. századi viking hajósok – feltehetően Leif Eríksson és harcosai – voltak, de művelődéstörténeti szempontból Kolumbusz felfedezése vezetett a korabeli világkép dinamikus kitágulásához, és felfedezése nyomán indult meg az amerikai kontinens feltérképezése és gyarmatosítása. Felfedezései olyan hatást gyakoroltak Európa és az egész világ történelmére, hogy 1492-es első expedíciójától számítjuk az újkor kezdetét.

A képen Rodolfo Ghirlandaio festménye alapján Kolumbusz Kristóf arcképe

1.4. ábra. Kolumbusz Kristóf arcképe. Rodolfo Ghirlandaio festménye (Forrás: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/1/14/Ridolfo_Ghirlandaio_Columbus.jpg)

1476-ban Portugáliába vetődött, ahol 10 évet töltött. Itt érlelődött meg nagy terve, hogy nyugatról érje el Indiát úgy, hogy az Atlanti-óceánon átkel, eljutKínába, onnan a mai Japánba és végül Indiába.

1477 első napjaiban indult egy kereskedelmi expedíció Albion (Nagy-Britannia) felé. Az egyik hajón tartózkodott Kolumbusz is. Télen fejezték be az északi hajóutat. Elhagyták az Ír-tengert és Albion partjait, Izlandot , de nem jutottak el a Thule-szigetekig (Grönland) . Ettől az évtől gyakorlati hajózási tanfolyamra járt. 1483 – 1484 között eljutott Guineába. Ezzel az úttal fejeződött be a gyakorlati tengerészeti kiképzése. 1485 -ben elhagyta Portugáliát és Kasztíliába (Spanyolország egyik előd-királysága, Andalúziával és Aragóniával együtt) utazott.

Kolumbusz 1488-ban Córdobába utazott Kasztíliai Izabella királynő és Aragóniai Ferdinánd udvarába, hogy bemutassa tervét (1.5. ábra). A királyi pár azonban éppen Granada elfoglalásával és a mórok kiűzésével volt elfoglalva, így Kolumbusz csak 1491-ben találkozhatott velük. 1492 . január 21-én a tizenegy éves háború véget ért, így a királyi pár Kolumbusz ügyére koncentrálhatott. Még 1492 januárjában meghozták a döntést, az expedícióval kapcsolatos szerződést 1492. április 17-én írták alá. 1492. április 30-án Kolumbuszt alkirállyá és admirálissá nevezték ki.

A képen Kolumbusz bemutatja tervét Kasztíliai Izabella királynőnek és Aragóniai Ferdinándnak. Az udvar körülállja őket.

1.5. ábra. Kolumbusz bemutatja tervét a királyi párnak (Forrás: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/5/53/Christopher_Columbus7.jpg)

Kolumbusz első amerikai utazása (1.6. ábra) 1492. augusztus 3-án kezdődött. Három hajóval vágtak neki az útnak, melyek közül a Santa María (1.7. ábra) karakk volt a zászlóshajó, míg a Niña és a Pinta karavellák voltak a kísérőhajók. 1492. december 24-én a Santa María zátonyra futott és tönkrement, így a Niña lett a zászlóshajó.

Térkép, melyen Kolumbusz Kristóf első utazásának útvonala látszik. Ennek során elérte a Bahama-szigetekhez tartozó San Salvador szigetet, majd Kubát, végül Hispaniola szigetét (ma Haiti, és a Dominikai Köztársaság fekszik itt).

1.6. ábra. Kolumbusz első utazása (Forrás: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/8/80/Columbus1.PNG)

A képen a Santa María háromárbocos vitorlás hajó, Kolumbusz vezérhajójának pontos mása Madeirán, Funchal város kikötőjében. Több replika is létezik, pl. Columbus (Ohio, USA)-ban.

1.7. ábra. A Santa María másolata (Forrás: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/archive/d/d3/20120926194059!Santa-Maria.jpg)

Az út a Kanári-szigetekig 6 napig tartott. Szeptember 16-án elérték a Sargasso-tengert, amelyet október 5-én hagytak el. A hajók október 7-éig nyugat felé haladtak, de akkor a kapitány irányt változtatott és nyugat-délnyugat felé ment tovább. Elérték a következő szárazföldet: a Canaveral-, illetve a Kennedy-fokot Florida keleti partján. Október 11-én a szárazföld közelének jelei jelentkeztek: nádtöredéket, tüskebokor-ágat piros bogyókkal és faragott pálcát láttak a tengerészek a víz tetején úszni.

1492. október 12-én éjjel a hajók elérték a Bahama-szigeteket , melyeknek láncolata Floridától Kubáig és Haitiig terjed. A helyi lakosokat az admirális indiánoknak nevezte el. Az admirális ünnepélyes szertartás keretében birtokba vette az elsőként elért Guanahani-szigetet és San Salvador (Szent Megváltó) névre keresztelte.

1492. október 24-én Kolumbusz Kuba felé indult, ahova 1492. október 28-án meg is érkezett. November 13-án kelet felé indult az admirális, hogy megkeresse a legendás Arany-szigetet. November 21-én eltűnt a Pinta, mert kapitánya elsőnek akart eljutni az aranybányákhoz. December 5-én elérték a Bohio-sziget északnyugati csücskét. A szigetet Kolumbusz Hispaniolának, Spanyol-szigetnek nevezte el. Hispaniola nem volt lakatlan, kb. 300 000 taino indián élt ott. A szigetet az őslakosok Haitinek hívták. A sziget északnyugati részénél Tortuga szigetét is elérték. December 24-én elérték a Szent-fokot (Punta Santa), melynek jelenlegi neve Cop-Haitien (Haiti-fok). A Santa María ekkor rásodródott a korallzátony-vonulatra, az ütődéstől szétváltak a hajótestet alkotó deszkák, a hajó megtelt vízzel. Már csak a Niña maradt, amelyen elég kevesen fértek el, így az emberek egy részét Hispaniolán kellett hagyni. Január 6-án összetalálkoztak a Pintával, s együtt haladtak tovább. Kolumbusz továbbhajózott északkelet felé, Kasztíliába.

A szél nagyon jó volt, így hamar elérték a Sargasso-tengert. Amikor elérték a 37. szélességi fokot, azaz Lisszabon szélességét, keletnek fordultak. Az Atlanti-óceánt kb. a 36. szélességi fokon szelték át. A hajók már elérték az Azori-szigeteket, amikor óriási vihar keletkezett. 1493. február 13-áról 14 -ére virradó éjszaka a Pinta eltűnt. A viharban annyira elsodorta a Niñát a szél, hogy Kolumbusz nem tudta biztosan, hogy hol járnak. Február 18-án elértek egy ismeretlen partot és horgonyt vetettek. A hajó, mint később kiderült a Santa María-sziget partjainál vetett horgonyt. A sziget portugál birtok volt. Kormányzója elfogta a legénység pár tagját. Kolumbusz a szomszéd szigetre ment és a szabadon maradt legénységgel 3 nap múlva harckészültségben ismét megjelent Santa Maríán. A helyőrségparancsnok a bajok elkerülése céljából elbocsátotta a letartóztatott tengerészeket. Az admirális február 24-én újra kihajózott Kasztília felé. Február 26-án újabb viharba kerültek és a szél északkelet felé sodorta őket. 1493. március 5-én a szintén portugál Ristello (Rastello) kikötőjébe futott be a Niña. Kolumbusz értesítette II. János portugál királyt megérkezéséről és a király március 11-én útjára bocsátotta a hajót. A Niña március 13-án kihajózott, végül 1493. március 15-én megérkezett Palosba (Kasztília). Kolumbusz 1492-es felfedezései majdnem kétszeresére tágították a Föld oikumené t (azaz a lakott földet).

Második útjáról – amelyre még ugyanabban az évben került sor, és csaknem két és fél évig tartott – itt nem számolunk be, mivel lényeges új földrajzi felfedezéshez nem vezetett.

Harmadik útjáról (1.8. ábra) azonban, melyre 1498-ban került sor, mindenképpen említést kell tennünk, hiszen ez vezetett el a dél-amerikai kontinens felfedezéséhez. 1498. augusztus 1-jén pillantották meg és augusztus 5-én léptek első ízben az Óvilág lakosai az óriási kontinens földjére. Az admirális újabb hajóútjából ismét hatalmas felfedezések születtek. Következtetését – miszerint az általa korábban felfedezett szigetektől délre nagy szárazföldnek, talán az ázsiai kontinens egyik kiszögellésének kell lennie – mindenképpen be akarta bizonyítani és ez 1498. augusztus 5-én sikerült is neki, habár a felfedezett nagy szárazföld nem Ázsia, hanem Dél-Amerika volt.

Térkép. Kolumbusz Kristóf harmadik utazásának útvonala. Ennek során érte el a dél-amerikai kontinenst.

1.8. ábra. Kolumbusz harmadik utazása (Forrás: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/8/85/Columbus3.PNG)

Közben a Tengerész Henrik örökségét és útmutatásait híven követő portugálok sem tétlenkedtek. Tulajdonképpen az is a véletlenen múlott, hogy Kolumbusz spanyol, és nem portugál zászló alatt hajtotta végre expedícióit. A kasztíliai „hosszú várakozás” alatt ugyanis Kolumbusz – türelmét vesztve – 1487-ben levelet küldött II. János portugál királynak. A király válaszlevelében megírta, hogy fogadja őt, így Kolumbusz meglátogatta, de miután elmondta tervét a királynak, ő tengerészetileg nem kellően képzett álmodozóként „kitette a szűrét”. Erre valószínűleg jó oka is volt, hiszen ebben az időben és már korábban is Portugáliában olyan „tengerész-zsenik” működtek, akiknek nevéhez – amely sok esetben fenn sem maradt – nem fűződött ugyan új kontinens felfedezése, csak éppen „kitaposták” a tengeri utat Indiába és Kínába. Ezek a kapitányok tökéletesítették a földrajzi szélesség meghatározását, és felfedezték az Északi-, majd a Déli-Atlanti-óceán egyenlítői lég- és vízkörzési rendszerét. Mindezt a kényszerűség hatására tették, mivel Afrika nyugati partjainál könnyű volt ugyan délre hajózni, visszatérni az Egyenlítő térségéből azonban csak az óceán nyugati részén lehetett, a passzátok és a Golf-áramlat kihasználásával. Legjelesebb képviselőjük Bartolomeu Diaz (Dias) (1451–1500, 1.9. ábra) volt.

Bartolomeu Diaz portréja

1.9. ábra. Bartolomeu Diaz (Forrás: http://im.glogster.com/media/5/18/80/79/18807904.jpg)

A felfedezőútja (1.10. ábra) előtti élete lényegében ismeretlen. Valószínűleg Tengerész Henrik egyik kormányosának (nemesi rangú) leszármazottja volt. II. János király már útja előtt magas tisztségekbe emelte, lovag, csatahajó-parancsnok és a királyi raktárak felügyelője lett.

1487 -ben II. János portugál király Bartolomeu Diazt választotta, hogy felfedezőútra induljon Afrika legdélebbi csücskéhez, majd megtalálja az onnan az Indiai-óceánhoz vezető tengeri utat. Diaz valószínűleg augusztus végén indult útnak egy flottával, amely három hajóból állt.

A flotta Afrika nyugati partjainál haladt, december 8-án elérte a mai Namíbiában található Walvis Bayt , a portugálok által akkor ismert legdélibb pontot. Az ellátóhajót Diaz biztonsági okokból a Bálna-öbölnél hagyta. A Bálna-öböltől dél felé haladt tovább, elérte a mai Spencer Bayt , majd a Lüderitzi-öblöt.

A további út során mindkét karavellát az erős északi szél és a vihar – a Jóreménység fokát megkerülve – dél felé vitte. Diaz napokig úgy hajózott, hogy nem is látta a szárazföldet, tehát fel sem tűnt neki, hogy megkerülte a Jóreménység fokát. A következő vidéket, ahova Diaz jutott, Szent Balázs-öbölnek keresztelte, amelynek mai neve Mossel Bay . Ezután kelet felé hajózott tovább a flotta és a mai Algoa-öbölhöz jutottak. A legénység nem akart továbbhajózni, de ennek ellenére megegyeztek, hogy még néhány napig keleti irányba haladnak tovább, így eljutottak a mai Groote-folyóig . Ekkor tudatosult Diazban, hogy az 1470-es évek óta keresett utat megtalálta és az Indiába vezető út szabad.

Térkép. Bartolomeu Diaz útja Lisszabonból Afrika partjai mentén a Jóreménység fokáig és vissza.

1.10. ábra. Bartolomeu Diaz útja (Forrás: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/d/d6/Bartolomeu_Dias_Voyage.PNG)

A legénység skorbutot kapott, így Diaz elindult visszafelé. A visszaúton a Bálna-öbölnél Diaz találkozott ellátóhajójával, amelyen már csak négy ember élt. Rövid ideig, friss ivóvíz felvétele céljából megállt az angolai partoknál, valamint a São Tomé és Príncipe szigeteknél, majd több mint 16 hónap után, 1488 decemberének végén ismét befutott Lisszabonba .

Bartolomeu Diaz a továbbiakban kulcsszerepet játszott abban az expedícióban (a Jóreménység fokáig elkísérte a flottillát), amely végül ténylegesen el is érte Indiát, és amelyet Vasco da Gama (1460–1524, 1.11. ábra) vezetett.

Vasco da Gama portréja

1.11. ábra. Vasco da Gama (Forrás: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/5/50/Vasco-da-gama-2.jpg)

Akárcsak Diaz esetében, da Gama ifjúkoráról is keveset tudunk, a kor igényeinek megfelelően valószínűleg matematikát és hajózást tanult. Miután Kolumbusz Kristóf spanyol zászló alatt hajózva felfedezte Amerikát 1492 -ben, Portugália joggal érezhette, hogy lépéshátrányba került nagy riválisával szemben. Öt esztendővel később a lisszaboni kikötőből kifutott az első olyan flotta, amelyik Indiába akart eljutni azon az útvonalon, amelyet Bartolomeu Diaz megnyitott a portugálok számára.

A flotta élére egy fiatal nemesembert, Vasco da Gamát állították. 1497 decemberére hajói elérték azt a pontot, amelyen túl addig egyetlen felfedező sem jutott. Észak felé tartottak Afrika keleti partjai mentén. Mozambikban megtapasztalhatták, mennyire gazdag az Indiai-óceánon virágzó kereskedelem. Arannyal , ezüsttel , fűszerekkel, gyönggyel és rubinnal megrakott arab hajókat láttak. Az arabokat hihetetlenül feldühítette a keresztények megjelenése. Még attól sem riadtak vissza, hogy megpróbálják elfoglalni a portugál hajókat. Ennek ellenére Vasco da Gamának sikerült olyan navigátort találnia, aki az óceánon keresztül elvezette őket az indiai partokig. 1498 májusában befutottak Calicut (Kalkutta) város kikötőjébe. A gazdag kikötőben azonban senkinek sem kellettek a portugálok olcsó árui. Végül da Gama már annak is örült, hogy fűszermintákkal és a portugál királynak szóló levéllel indulhatott hazafelé, amelyet maga Calicut város legfőbb ura írt. A hazaút majdnem egy évig tartott.

Otthon igazi hősként ünnepelték, hiszen valóra váltotta Tengerész Henrik herceg nagy álmát: bebizonyította, hogy Indiába a tengeren át is vezet út. 1502 -ben újra elindult Indiába, 1524 -ben India alkirályává nevezte ki III. János portugál uralkodó. Vasco da Gama azonban Indiába való megérkezése után röviddel meghalt, hamvait 14 évvel később szállították vissza szülőhazájába.

Lényegében tehát 1500-ra megtörtént az Északi- és Déli-Atlanti-óceán, valamint az Indiai-óceán térségének (medencéjének) európaiak általi (újra) felfedezése, ám ezek az utak e területek megismerésének csak kapkodó kezdő lépései voltak, amelyeket legalább annyira fűtött a kincskeresés, a meggazdagodás vágya, mint a megismerésé. Innen lehet számítani azokat az expedíciókat, amelyeket már elsősorban azért küldtek ki, hogy újabb ismereteket szerezzenek a felfedezett területekről. Itt feltétlenül meg kell említenünk a spanyol Juan de la Cosa,a kiváló térképész és tengerész nevét, aki 1492-ben Kolumbusz navigátora volt, s aki nélkül Amerika felfedezése talán nem is valósult volna akkor meg. Négy dél-amerikai expedícióban vett részt, társai pedig olyan emberek voltak, akik személyükben az Újvilágot (Novus Mundus) a továbbiakban megismerő és formáló európaiak két alaptípusát testesítették meg. Az egyik, Alonso de Hojeda a hódítók, spanyolul a konkvisztádorok sorát nyitotta meg (mint pl. Hernán Cortés az azték, vagy Francisco Pizarro az inka birodalom leigázója), s akinek tevékenysége nem tartozik tárgyunkhoz. Annál inkább ide tartozik egy másik személy, akit Amerigo Vespuccinak neveztek, s akinek nevét ma Amerika viseli.

Amerigo Vespucci (1451–1512, 1.12. ábra) – aki Kolumbuszhoz hasonlóan szintén olasz (firenzei) származású volt – abban a korban talán szokatlan módon elsősorban tudós és felfedező volt és nem nagyon érdekelte a kincskeresés és a hódítás. Tudásvágyától hajtva négy vagy öt alkalommal vett részt az Újvilágba induló expedíciókban. 1501-ben azzal a céllal hajózott az új kontinensre (amiről még azt sem tudták biztosan, hogy kontinens-e, vagy csak szigetvilág, esetleg tényleg India), hogy a már említett Pedro Alvarez Cabral által felfedezett partokat (melyeket szigeteknek véltek) megvizsgálja és feltérképezze. Ez volt leghíresebb útja, mert egészen a déli szélesség 52. fokáig, a Falkland-szigetekig lehajózva Dél-Amerika partjai mentén megállapította, hogy óriási összefüggő földrészről van szó, mely Brazíliában kelet felé igen messzire kinyúlik.

Amerigo Vespucci portréja

1.12. ábra. Amerigo Vespucci (Forrás: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/9/9b/Amerigo_Vespucci.png)

Vespucci 1503-ban latin és német nyelven részletes tudományos beszámolót írt felfedezéséről, s így világhírre tett szert. E beszámolóban összegzi az előtte járt felfedezők eredményeit is. Vespucci – elsőként – önálló új kontinensnek nevezi felfedezését, noha akkorra még csak Dél-Amerika északi és keleti partvidékét járta be. A lotaringiai St. Diében működő Martin Waldseemüller (Hylacomylus) német kozmográfus 1507 -ben 1000 példányban kiadott világ-leírásán és világtérképén (Cosmographiae Introductio) nevezi először Amerikának az új déli földrészt, melyet addig csak Újvilág ként emlegettek, ily módon sugallva, hogy azt Vespucciról (egészen pontosan keresztnevéről, mely magyar fordításban Imrét jelent) nevezzék el. Innentől aztán egész Európában általánossá vált az a vélemény, hogy Amerikát, mint új kontinenst Vespucci fedezte fel, s az Amerika elnevezés is elterjedt. Vespucci nagy volumenű tudományos személyiségét jellemzi, hogy rögtön felfedezése után felveti az Indiába való eljutás lehetőségét az Újvilág (Amerika) délre való megkerülésével. Ily módon Magellán útjának ötletadójaként is tisztelhetjük.

Kolumbusz egyébként mindvégig abban a hitben élt, hogy az Indiába vezető nyugati utat találta meg, ebben a tudatban is halt meg 1506 -ban. Kolumbusz nevét utóbb egy országnév örökítette meg: ez a mai Kolumbia.

Mielőtt Magellánnak a Föld és az óceánok újkori felfedezését megkoronázó világkörüli útjáról írnánk, feltétlenül meg kell emlékeznünk Vasco Núñez de Balboa ( 1475 – 1519, 1.13. ábra ) spanyol konkvisztádor ról, a Panamai-szoros(Castilla del Oro) és a Csendes-óceán(Mar del Sur) felfedezőjéről.

Vasco Núñez de Balboa portréja

1.13. ábra. Vasco Núñez de Balboa (Forrás: http://www.wikipedy.com/images_b/vasco_nunez.jpg)

A galíciai származású hidalgó (lovag) 1501 -ben érkezett Hispaniola szigetére Rodrigo de Bastidas és Juan de la Cosa társaságában. Ültetvényesként telepedett le, azonban hamarosan óriási adósságot halmozott fel. Balboa hitelezőitől szorongatva menekült el Hispaniola szigetéről: egy venezuelai telepre utánpótlást szállító hajóra csempészték fel egy ládába rejtőzve. Útközben találkoztak Francisco Pizarro kapitánnyal, aki hírt adott a telep megszűnéséről, de Balboa rábeszélte, hogy forduljanak vissza újjáépíteni azt. Így jött létre Darién, a legrégebbi, máig létező, európaiak által alapított település az amerikai kontinensen. Hajójuk így is elsüllyedt, ám a legénység megmenekült. Balboa átvette az irányítást: kalandokat, aranyat ígért a tengerészeknek, akik egy indián falu kirablása után végleg mellé álltak. Az indiánoktól értesült Balboa az aranyban gazdag Biru ( Peru ) országáról – az Inka Birodalomról – és a Déli-tengerről, azaz a Csendes-óceánról. Közben a Karib-tenger spanyol hatóságai eljárást indítottak ellene. Balboa egyetlen esélye Peru felfedezése maradt. Szeptember 1-jén indult el 190 konkvisztádor, egy falka véreb és 300 teherhordó kíséretében. Szeptember 25-én pillantották meg a Csendes-óceánt, amit a Te Deum közös eléneklésével ünnepeltek meg. Szeptember 29-én értek el a partra, ahol keresztet emeltek, Balboa pedig ünnepélyesen a spanyolok birtokába vette a Déli-tengernek elnevezett víztömeget és minden vele határos területet. Sikerei ellenére ellenségei intrikálása nyomán 1519 -ben árulás vádjával három társával együtt kivégezték a Castilla del Oro és a Mar del Sur felfedezőjét és meghódítóját.

Vespucci zseniális sejtése és Balboa felfedezése nyomán már csak idő kérdése volt, hogy valaki megpróbálja megtenni a Csendes-óceánra vezető utat. Hogy ez az újkor legfontosabb felfedezéséhez: a Föld végességének felismeréséhez vezet majd, akkor még senki sem sejtette.

Magellán (Ferdinand Magellan, Fernão de Magalhães) (1480–1521, 1.14. ábra) portugál nemesi családba született. Fiatal korában számos hajóúton és csatában vett részt a meghódított Indiában és Hátsó-Indiában, ezek voltak tanulóévei, mint tengerész és parancsnok.

Ferdinand Magellan arcképe egy, a Cook-szigeteken kiadott postabélyegen. A háttérben Latin-Amerika térképe látható, a Magellán-szoroson átvezető hajózási útvonal megjelölésével.

1.14. ábra. Ferdinand Magellan (Fernão de Magalhães) arcképe bélyegen (Forrás: http://waterwaysnews.com/ARCHIVE/IMAGEBANK/140810%20MAGELLAN.gif)

1513-ban – miután hosszas mellőzésben volt része – a király elé járult kihallgatásra. Mánuel király ugyanabban a teremben fogadta, ahol elődje, II. János Kolumbuszt utasította el, és ugyanaz a történelmi jelenet ismétlődött meg. Nevetséges összegű járadékemelést kért és tapasztalatához méltó megbízatást – Vasco da Gama óta nem volt olyan portugál hajós, mint Magellán. Mánuel ridegen elutasította, sőt, amikor Magellán nyíltan megkérdezte, hogy van-e kifogása az ellen, ha más országban keres szolgálatot, a király áldását adta, azaz lemondott róla.

Egy évet töltött látszólagos semmittevéssel. A déli tengereken hajózó kormányosokat, kapitányokat kérdezett ki; a Tesoariában, Mánuel király titkos levéltárában végigkutatta a szigorúan őrzött portolanikat (parti térképeket), és a legutóbbi brazíliai expedíció hajózási naplóit. Barátságot kötött Ruy Faleiróval, a földrajz elméleti szakértőjével, akit mint kartográfust és asztronómust a kor legnagyobb tudományos tekintélyének tartottak. Mindezt miért? Ez idő tájt sokan keresték Panama környékén az átjárót a Csendes-óceánra . Kolumbusz azzal indult negyedik expedíciójára, hogy Indián keresztül tér haza. Amerigo Vespucci azért vizsgálta végig Amerika déli partvidékét, hogy elérje a fűszerszigeteket. Hernán Cortés negyedik útja előtt megígérte Károly császárnak , hogy Panama környékén megkeresi az átjárót a Csendes-óceánra . Cortereal és Cabot egész a Jeges-tengerig hajóztak fel, Juan de Solis pedig végig a La Plata folyamon. Mindezt hiába tették. Az átjáró megtalálása, a távol-keleti fűszerszigetek keletről való elérése volt Magellán álma is.

Antonio Pigafetta –életrajzírója – szerint Magellán tisztában volt egy átjáró létezésével. A nürnbergi kozmográfus , Johann Schöner 1515 -ben készített földgömbje már jelöl egy szorost a déli szárazföld, Amerika (portugálul Brazília) és Alsó-Brazília (a Tűzföld) között. Egy portugál hajózási hivatalnok jelentése szerint egy portugál hajó a 40. szélességi fokon egy Jóreménység fokához hasonló fokot talált, ami mögött a másik óceán található. Ez azonban – s így Magellán információja is – téves volt, egyszerű félreértésen alapult. Az átjáró az 52. szélességi fok közelében fekszik, a 40. fok közelében a La Plata óriási torkolata található. Ezt vélték átjárónak, amit az is bizonyít, hogy saját parti térképükre és Schöner földgömbjére sem rajzolták be a La Plata gigászi folyamát, hanem helyette – a 40. szélességi fokon – csak az átjárót. Magellán titka tehát ugyanúgy tévedés volt, ahogy Kolumbusz utazása is Toscanelli hibás földkerület-számításán alapult.

Mivel a portugál király elutasította, Spanyolországhoz fordult. 1517 . október 20 -án érkezett Sevillába . Rövid idő múlva elvette a szintén portugál emigráns Barbosa-család leányát, így Sevilla polgáraként léphetett át a Casa de Contratacion , a tengerészeti kereskedelmi kamara küszöbén. A Casa de Contratacion végül nem támogatta Magellánt, ám üzletvezetője (faktora), Juan de Aranda, mint magánember tovább foglalkozott vele. Kicsikarta számukra a kihallgatást Károly király (a későbbi V. Károly német-római császár, 1.15. ábra) előtt. Magellán ügye a koronatanácsban eleinte rosszul állt. Faleiro előadta számításait, miszerint a fűszerszigetek a pápa által meghatározott határvonalon belül esnek, azaz Spanyolország birtokai, nem pedig Portugáliáé. A pápa ugyanis korábban „békésen” a portugáloknak és a spanyoloknak ajándékozta a földgolyót: 1493. május 4-én kelt bullájával a választóvonalat a Zöld-foki-szigetektől száz leguasszal (régi mérföld) nyugatra állapította meg. Ami ettől a vonaltól nyugatra volt, az a spanyoloké, ami keletre, az a portugáloké lett. Ezt később – 1494. június 7-én a tordesillasi egyezmény keretében – portugál kérésre 270 leguasszal nyugatabbra, amerikai területre helyezték. Faleiro számításai később teljesen tévesnek bizonyultak: alaposan alábecsülte a Csendes-óceán méreteit. Húsz évvel később bebizonyították, hogy minden feltevése hamis volt, mert a fűszerszigetek mégis portugál birtokhoz tartoznak. Magellán előadta, hogy Faleiróval tudnak a nyugati átjáró pontos helyéről, és hogy hajlandóak ezt a spanyol koronának adni, ha egy flottát bocsátanak a rendelkezésükre. Váratlanul éppen Kolumbusz egykori ádáz ellensége, Fonseca bíbornok állt Magellán pártjára, így a koronatanács elfogadta Magellán tervét, biztosítva ezzel V. Károly és a spanyol korona támogatását. 1518 . március 22 -én aláírták a Capitulationt, a végérvényes szerződést. V. Károly bizonyult Magellán legszenvedélyesebb pártfogójának, az egyébként ingadozó és befolyásolható császár egész életében ebben az egyetlen esetben mutatott hűséget egy nagy gondolat iránt.

V. Károly császár és spanyol király vadászkutyájával együtt (Tiziano festménye)

1.15. ábra. V. Károly császár és spanyol király (Forrás: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/a/aa/Tizian_081.jpg)

Portugália diplomáciai úton és szabotázzsal is megpróbálta megakadályozni Magellán expedícióját (1.16. ábra), és bár egész Sevilla, sőt Spanyolország is ellenségesen méregette a portugál emigránst, V. Károly támogatásával keresztülvitte tervét. Az öt hajóból – Trinidad , San Antonio , Concepcion , Victoria, Santiago – álló flotta 1519 . szeptember 20-án, kedden, hajnalhasadáskor hagyta el a spanyol partokat.

Magellán expedíciója, Föld körüli utazásának útvonala a világ térképén. Be van jelölve erőszakos halálának helye is, tehát ő személyében sajnos nem kerülhette meg a Földet.

1.16. ábra. Magellán expedíciójának útja (Forrás: http://www.magellanproject.org/images/magellan1.jpg)

November 29-én elérték a brazil partokat, majd 1520 . január 10 -én a mai Montevideót , a La Plata hatalmas torkolatát a 40. szélességi foknál, ahol Magellán az átjárót sejtette. Tizenöt napot töltöttek el hiábavaló kereséssel. Magellán ekkor már tudta, hogy Martinus Behhaim térképe hamis. A part mentén haladtak dél felé, minden kis öblöt alaposan átvizsgáltak. Két hónap alatt jutottak el Port San Julianig . A legénység nyugtalankodni kezdett, a spanyol kapitányok pedig elégedetten szemlélték a növekvő elégedetlenkedést. Nem kerülhette el figyelmüket, hogy Magellánt hamis térképek vezették félre, mert ha pontosan tudta volna, hol az átjáró, akkor nem kutatta volna át alaposan a La Plata torkolatát és az azóta útjukba eső kis öblöket sem. Magellán, ha visszafordult volna Brazília felé, akkor már nem parancsok, hanem fogoly lett volna hazugsága miatt, ez aztán lehetetlenné tette a visszatérést. Március 31-én zárt öbölhöz értek, és Magellán itt, San Julianban, a 49. szélességi fok alatt téli szállást rendezett be. A bor- és kenyéradagot lecsökkentette, tovább bőszítve a legénységet. Ez később döntő lépésnek bizonyult, ugyanis kevesebb élelemmel nem tudtak volna átkelni a Csendes-óceánon. Ugyanezen a napon az éjszaka leple alatt a spanyol kapitányok zendülést szítottak és megpróbálták átvenni a hatalmat. Magellán hidegvérűen és gyorsan cselekedett, és leverte a lázadást.

Magellán flottája 4–5 hónapot töltött az öbölben. Ahogy a téli viharok enyhültek, a Santiago felfedezőútra indult, de balszerencsésen sziklának csapódott és elsüllyedt. Augusztus 18-án hagyták maguk mögött a San Julian-öblöt. Magellán kétnapi hajózás után, 1520. augusztus 20-án újabb két hónapi téli pihenést rendelt el. A sors fintora, hogy 300 napi hajózás után, alig két napra a céltól állt meg. 1520. október 21-én értek egy fehér sziklafokhoz, amelyről a kormányosok egyöntetűen állították, hogy ez csak egy, a norvég fjordokhoz hasonló mély bevágás, de Magellán ragaszkodott hozzá, hogy ezt az öblöt is alaposan bejárják. A következő expedíciókban tucatszám pusztultak el itt a hajók, Magellán mégis baj nélkül áthajózott a szoroson. Itt kérte ki először Magellán kapitányai véleményét: elégedjenek-e meg ezzel az eredménnyel, vagy hajózzanak-e egészen a fűszerszigetekig? Magellán utoljára osztotta szét flottáját, elindultak az utolsó felderítő útra, és egyik csónakja megtalálta az átjárót a Csendes-óceánra. Legnagyobb hajója, a San Antonio azonban nem tért vissza a keresésből, megszökött. A San Antonio, mint a legnagyobb élelmiszerkészletet szállító hajó elvesztése súlyos csapás volt, készleteik végzetesen megcsappantak.

1520 . november 28 -án felszedték a horgonyt és kifutottak a sosem járt új tengerre, a Csendes-óceánra . Kolumbusz harminchárom napig volt úton, és már egy héttel a kikötés előtt vízben úszó fadarabok és madarak tudatták vele, hogy szárazföldhöz közelít. Ezzel szemben Magellán még száz nap után sem látta szárazföldnek a nyomát. Faleiro számításai a távolságokról megdőltek, Magellán azt hitte, hogy már rég elhagyta Japánt , holott még csak a Csendes-óceán harmadánál járt. A tengerészek még azokat az ökörbőr szíjakat is megették, amibe a vitorlaállványokat foglalták. A friss, vitamindús élelem hiánya miatt kitört a skorbut, tizenkilencen haltak éhen, a megmaradt legénység egytizede. 1521 . március 6 -án érték el az első szigeteket, és március 17-én már biztosan tudták, hogy révbe értek. Magellán számítása szerint a Molukki-szigeteknek kellett volna lenniük, de valójában 10 fokkal eltértek északra, így a tévedés újabb felfedezéshez vezetett: teljesen ismeretlen szigetekre bukkantak, a Fülöp-szigetekre . Magellán tettének érdemi része befejezést nyert, bebizonyította, hogy a Föld gömbölyű.

Mivel Magellánnak nem volt elég embere, hogy megbízottakat hagyjon hátra, ezért minden sziget fejedelmével szövetséget kötött, keresztet és császári zászlót hagyott hátra. Április 7-én érték el Cebu szigetét. A sziget rádzsája meghajlott Magellán előtt és keresztény hitre tért. Ezzel – tudtán kívül – Magellán is belekeveredett a különböző szigetek rádzsái közötti állandó háborúskodásba. 1521. április 26-án egy helyi összetűzésben – ahol a cebui uralkodót segítette volna – a bennszülöttek mintegy 30 emberével együtt lemészárolták.

A Sevillában tengerre szállt 265 emberből már csak 115-en maradtak, legénység hiányában a Concepciont kénytelenek voltak felgyújtani és hátrahagyni. Képzett hajósok nélkül vakon tapogatózva haladtak a szigetek között és kalózkodásba kezdtek. Végül egy kirabolt bárkán Ternatéból származó foglyot ejtettek, aki ismerte a fűszerszigetekig vezető utat. 1521 . november 8 -án kötöttek ki Tidore szigetén. A sziget törzsfőnöke elismerte a spanyol király fennhatóságát, és ellátta őket mindennel: fűszerrel, arannyal, élelemmel. Hazaindulás előtt kiderült, hogy a Trinidad nincs útra kész állapotban, javításra volt szüksége, így hátra kellett maradnia. A Victoria viszont Juan Sebastián Elcano kapitánnyal és 46 emberével hamarosan útnak indult, hogy az Indiai-óceánon áthajózva, Afrikát megkerülve hazavitorlázzon. Nem használhatták a portugál telepeket, mert megtudták, hogy Manuel király utasítást adott: Magellán minden hajóját el kell fogni, embereit rabságba kell vetni. Megállás nélkül kellett megkerülniük a Jóreménység fokot. 1522 . február 13 -án hagyták maguk mögött Timor szigetét 26 tonna fűszerrel megrakottan. Öthavi élelmet raktak a hajóra, de só hiányában a hús rothadásnak indult és csak rizsük maradt. Újra kitört a skorbut. A Jóreménység foknál viharba kerültek, elvesztették az első árbocot és megrepedt a főárboc is. A tessék-lássék helyrehozott hajó így vánszorgott észak felé az afrikai partok mentén. Már csak harmincegyen voltak életben, amikor öt hónapi szakadatlan utazás után július 9-én elérték a portugál fennhatóság alá tartozó Zöld-foki-szigeteket . Kétnapi élelemmel rendelkeztek csupán, így kénytelenek voltak cselhez folyamodni: Amerikából idesodródott, szerencsétlenül járt spanyol hajónak adták ki magukat. A csel majdnem bevált, amikor fény derült a turpisságra. A Victoria – legénységének jó részét a parton hagyva, mindössze tizennyolc főnyi legénységgel – kereket oldott.

Itt, a Zöld-foki-szigeteknél tette Pigafetta korszakalkotó felfedezését: a pontos naplójuk szerinti szerda helyett csütörtök volt a szigeteken, így kiderült, hogy a Föld forgását követve időt nyerhet az ember. Ez a felfedezés meglepte és fellelkesítette az egész művelt, humanista világot.

1522 . szeptember 4 -én megpillantották Cap Vicentét és szeptember 6-án a Guadalquivir torkolatában partot értek. Útjuk véget ért, 21 túlélővel, 78 000 km megtétele után. A San Antonio árulói, akik annak idején „hazafias tettel” tértek haza, először megrémültek. Csak akkor nyugodtak meg, mikor kiderült, hogy Magellán halott és hogy Juan Sebastián Elcano a kapitány. Ő maga is a Magellán ellen zendülők között volt annak idején, és most ő aratott le minden dicsőséget. Elcano átadott minden irományt a királyi udvarnak, de egyetlen sort sem, ami Magellán keze jegyét viselte volna. A Magellán által vezetett hajónapló eltűnt. Elcano fáradozásaiért címert kapott a latin Primus circumdedisti me (Te jártál körül először engem) felirattal és évi nyugdíjat.

A bátor felfedezők és konkvisztádorok kevés hálát tapasztaltak királyaik részéről. Kolumbusz láncra verve tért vissza Sevillába, Cortez kegyvesztett lett, Pizarrot megölték, Balboát, a Déli-tenger felfedezőjét lefejezték. Camoes, Portugália nagy harcosa és költője éveket töltött börtönben. A fűszerszigetek végül 305 ezer dukátért visszakerültek Portugália birtokába, a Magellán-szorost csakhamar rettegve kerülték veszélyei miatt, sőt, 38 évvel felfedezése után már úgy beszéltek róla, mint járhatatlan útról. Így használhatta Francis Drake , mint biztos menedéket, mikor a spanyol hajókat fosztogatta. Magellán álmát, a keletről nyugat felé vezető kereskedelmi utat csak néhány cethalász és merész vitorlás használta, és amikor Woodrow Wilson elnök 1913 őszén megnyitotta a Panama-csatornát , a Magellán-szoros végleg fölöslegessé vált.

Magellán expedíciójának kiemelkedő jelentőségű oceanográfiai eredménye a Csendes-óceán hatalmas kiterjedésének felismerése, habár még csaknem egy évszázadig tartott, míg tényleges kiterjedését (azt, hogy legnagyobb Ny–K-i kiterjedése több mint 150 fok, azaz a földgolyónak majdnem a fele) meghatározták. Ezzel befejeződött a három nagy földi óceán felfedezése.