Állatok országa – Regnum Animalia

Az állatok országába olyan többsejtű élőlények tartoznak, amelyek szerves anyagaikat más élőlények elfogyasztásával szerzik meg. Kialakulásuk a tengerben történt, de gyorsan meghódították az édesvizeket, a szárzföldet és a levegőt is. Könyvünkben csak azokkal a fontosabb csoportokkak foglalkozunk részletesebben, amelyek tagjait különösebb felszerelés nélkül is könnyen megfigyelhetjük a sekély vízben.

Természetesen a tengerpartokon számos szárazföldi állatfaj is előfordul, de ezeket csak érintőlegesen tárgyaljuk.

A nagyobb rendszertani egységeknél ismertetjük a csoport főbb rendszerét, kiemelve a tengeri életmódot folytatókat.

Szivacsok törzse – Phylum Porifera

A szivacsok a legegyszerűbb többsejtű állatok, testszerveződésük alacsony szinten áll. Különböző működésű sejtjeik vannak, de ezek még nem alkotnak valódi szöveteket, ezért az ún. álszövetes állatok közé soroljuk őket. Az evolúció vakvágányának is nevezik őket, mivel nem ősei semmilyen fejlettebb állatcsoportnak sem. Többnyire telepes felépítésűek, egy-egy telepben nagyon sok szivacsegyed él együtt. Az egyedek többnyire szimmetria nélküliek, de ismerünk váza vagy cső alakúakat is. A telepek is változatos alakúak, lehetnek elágazóak, kéregszerűek vagy gömb alakúak is. Méretük néhány millimétertől több méterig terjedhet. A szivacsok testfala egy külső bőrszerű, egy laza szerkezetű középső és egy belső, ún. űrbéli vagy gasztrális rétegből áll. A különböző típusú sejtek a szivacstest alapanyagába (mesohyl) ágyazódnak be. A szivacs külső bőrszerű rétegében találhatók a fedősejtek (pinacocyta). Ezek a test védelmét látják el. Ha izomrostok is vannak bennük, akkor a szivacs teste képes összehúzódni és elernyedni. Az alapanyagban gyakran lehet látni ún. őssejteket (archaeocyta) is. Ezek szerepe a szivacsok ivartalan szaporodásában, a bimbózásban, a regenerációban jelentős. Az ivarsejtek termelődése a szivacs ivaros szaporodását teszi lehetővé. Az ivarsejtek az őssejtekből vagy az ún. galléros ostorossejtekből alakulnak ki. A legtöbb szivacs hímnős, vagyis hím és női ivarsejteket is képesek termelni. Az önmegtermékenyítés azonban ritka, mivel a kétféle ivarsejtet eltérő időben termeli az állat. Az édesvízi szivacsoknál és sok tengeri fajnál egy speciális ivartalan szaporodási mód is megjelenik, az ún. belső bimbózás vagy gyöngysarj képzés (gemmuláció). Kialakulása úgy történik, hogy a szivacstest egy része betokozódik, belsejébe őssejtek vándorolnak, amelyekből később bármelyik sejtféleség létrejöhet. A gyöngysarj belsejét a csíratest adja, amely élő sejtek halmaza. Ezt veszi körül egy igen ellenálló burok, melynek kialakításában több fajnál apró súlyzó alakú vázelemek vesznek részt. Az őssejtek és a külvilág közötti kapcsolatot a pórusnyílás biztosítja, amelyen keresztül a sejtek majd elhagyhatják a gyöngysarjat, és létrehozzák az új szivacsot. A szivacs ivartalan szaporodási módja még a bimbózás, amely a telep formájának kifejlődésében fontos. A táplálék kiszűrését a galléros ostorossejtek (choanocyta) végzik. Állandó ostorcsapkodásukkal hajtják a vizet az űrbél felé, miközben a gallérjuknál található nyálkás anyaggal kiszűrik a táplálékként hasznosítható szerves törmeléket, egysejtűeket és baktériumokat. A felvett anyagokat a vándorsejtek emésztik meg és osztják el a többi sejt között. A galléros ostorossejtek elhelyezkedése a különböző osztályokban eltérő. Ennek megfelelően a testfelépítés szerint három típusa van a szivacsoknak. Az ún. aszkonoid típusú szivacsok a legegyszerűbb testfelépítésűek, a galléros ostorossejtek az űrbél falát alkotják. A szikonoid szivacsok testfalát csatornák törik át, és ezek falában helyezkednek el a choanocyták. A legbonyolultatt és legnagyobb táplálék-kiszűrő felülettel a leukonoid típusú szivacsok rendelkeznek, ahol a testet áttörő csatornák fala sok helyen kamrácskák formájában kiöblösödik. Ezek falát borítják a galléros ostorossejtek. A szivacsegyedek testfelületén helyezkednek el a likacssejtek (porocyta) is, melyeken átvezető kis csatornákon jut be a víz a szivacs belsejébe. Az állat testét a víz a kissé összeszűkülő kivezetőnyíláson (osculum) keresztül hagyja el. A vázképző sejtek a testet merevítő és az alakot meghatározó vázelemeket termelik. Ezek jódtartalmú fehérjéket, gyűjtőnevükön spongint, valamint szervetlen anyagú (CaCO3 – kalcium-karbonát; SiO2 – szilicium-dioxid vagy kova) vázelemeket termelnek. A vázelemek szimmetriája szintén fontos elkülönítő bélyeg a szivacsok rendszertanában. A különböző típusú vázelemek vagy önállóan, vagy közösen is előfordulnak. A mosdószivacs váza például kizárólag sponginból áll.

A szivacstelepben a legkülönfélébb élőlények lakhatnak. Mivel a szivacsokat váztűik miatt általában nem kedvelik a ragadozók, a telep üregrendszerében rejtőzködő állatok is védelemre lelnek. Egyes rákok rejtőzködés miatt viselnek szivacs ruhát. Előfordul az is, hogy a váztűk össszeforrásából kialakult ún. spikuláris váz a szivacs belsejébe lárvakorban bekerülö állatokat, főként rákokat foglyul ejti. Megnőve nem tudják elhagyni a szivacs testét. A szivacsok közvetlen gazdasági jelentősége napjainkban csekély, de szűrögető életmódjuk miatt ökológiai jelentőségük nagy.

6.1. ábra Asconoid típusú szivacs testének általános felépítése. Jjobbra egy ostorossejt és működése.

Főbb rendszerük:

Mészszivacsok osztálya – Classis Calcarea

Vázelemeik kálcium-karbonát tűk, melyek lehetnek tűszerűek, vagy három, négysugarasak. Mindhárom testfelépítési típus előfordul. Kizárólag tengerekben élnek.

Üvegszivacsok osztálya – Classis Hexactinellida

Hatsugaras szilícium tűik vannak. Gyakran zárt spikuláris váz is megjelenik. Szikonoid és leukonoid típusúak lehetnek. Kizárólag tengerekben, főként mélytengerekben élnek.

Kova-szaruszivacsok osztálya – Classis Demospongiae

Vázelemeik lehetnek szilícium tűk – de soha nem hatsugarasak –, vagy spongin fonalak. Néha mindkét fajta anyag megtalálható. Egy család kivételével tengeriek.

Csalánozók törzse – Phylum Cnidaria

A csalánozók valódi szövetes állatok. Nevüket jellegzetes sejtjeikről, a csalánsejtekről (cnidocyta) kapták, melyekkel zsákmányukat megbénítják. A kb. 8000 ismert faj többsége a tengerekben él. A sugaras szimmetriájú állatok közé tartoznak. Ez a szimmetria igen előnyös számukra, mivel zsákmányukat a tér minden irányából meg tudják szerezni. Két megjelenési formájuk van, a helytülő polip- és a szabadon úszó medúzaalak. Előfordul, hogy csak egyik formájuk létezik. Ha mindkét alak megtalálható, azok szabályos nemzedékváltakozással váltogatják egymást. Ez esetben a polip ivartalanul, bimbózással, míg a medúza ivarosan szaporodik. Ivaros szaporodáskor csillós bolygólárva (ún. planula) jelenik meg, amely egy idő után megtelepszik valamilyen felszínen, és apró polippá alakul át. A polipok és medúzák testfelépítése alapjaiban megegyezik. Testük két csíralemezből alakul ki. A külső csíralemez a kültakarót (epidermis) hozza létre, a belső az emésztésért felelős gastrodermist. A két réteg között kocsonyás köztilemez (mesogloea) helyezkedik el. Ez a medúzákban jelentős vastagságot is elérhet, míg a polipokban igen vékony. A polipokban a külső sejtréteg főleg hámizomsejtekből áll. Ezek alapi részén a test tengelyével párhuzamos lefutású összhúzékony izomfonalak vannak, amelyek összehúzódásukkor jelentősen megrövidítik a testet. A belső sejtrétegben is vannak hasonló sejtek, de azokban az izomfonalak lefutása merőleges a tengelyhez viszonyítva. Ezek az izomszálak az állat megnyúlásakor húzódnak össze. A külső sejtrétegben idegsejteket is találunk, amelyek nyúlványaik révén kapcsolatban állnak egymással és a hámizom sejtekkel. Ezek képezik a csalánozókra jellemző központ nélküli diffúz idegrendszert, amely elsősorban a mozgást, a növekedési és fejlődési folyamatokat irányítja. A hámizomsejtek között gyakoriak a kevéssé differenciált sejtek, amelyekből még bármilyen sejt létrejöhet. Ezek jelenlétével magyarázható a csalánozók nagyfokú regenerációs képessége. A medúzák úszó vagy lebegő életmódot folytatnak. Testük egy külső és egy belső ernyőre, ill. a kettő között elhelyezkedő kocsonyás mesogloeára tagolódik. Osztálytól függően tapogatóik vagy az ernyő pereméről, vagy a szájnyílás környékéről erednek.

A csalánozók névadó sejtjei a csalánsejtek. Ezek általában a külső sejtrétegben találhatóak. A csalánsejtekben fejlődik ki a csalántok, belsejében a feltekeredett csalánfonallal. Érintésre a csalánfonal kipattan, és a rajta lévő nyíláson keresztül a tok méreg- vagy ragasztóanyagai a zsákmányba kerülnek. A csalánsejtek működésüket tekintve sokfélék lehetnek, és többedmagukkal ütegekbe tömörülnek, főleg a tapogatók környékén. Főbb fajtái a faltörő, a hurkoló és a ragasztó csalánsejt. Táplálékuk főleg alsórendű rákok, lárvák és halivadékok közül kerül ki, amelyek, ha egyszer hozzáérnek a hajladozó tapogatókhoz, akkor már ritkán kerülik el a bekebelezést. Vannak fajok, amelyek még halakat is zsákmányolnak. A csalánozó karjai segítségével gyömöszöli be a zsákmányt tágulékony űrbelébe. Áldozata gyakran nagyobb, mint elejtője. A zsákmány feldolgozása az űrbélben kezdődik meg, és a belső réteg sejtjeiben fejeződik be. A két nemzedék közül a medúzák űrbele a tagoltabb felépítésű. A polipalakok többnyire egy helyben ülnek, de az aljzaton araszoló vagy bukfencező mozgással is képesek helyüket változtatni. Ez alól elsősorban a meszes vázzal rendelkező korallok a kivételek. A medúzák a vízben púlzáló mozgással haladnak. A csalánozók különböző osztályaiban a polip és medúza alakok fejlettsége eltérő. A hidraállatoknál a polip alak dominál, a kehelyállatoknál és a kockamedúzáknál a medúza alak, míg a virágállatoknak csak polipformájuk van.

6.2. ábra A csalánozók testfelépítése (felül), valamint a hurkoló csalánsejt és a csalántok működése (alul).

Főbb rendszerük:

Hidraállatok osztálya – Classis Hydrozoa

Általában a polip alak dominál. Lehetnek magányosak vagy nagyon gyakran telepesek. Ez utóbbiak megjelenésükben többnyire növényekre, mohákra emlékeztetnek. A telepet alkotó egyedek többfélék, más és más feladatra specializálódnak. Medúzáik többnyire kicsik, 0,5–6 cm közötti az ernyő átmérője. A tapogatók az ernyő pereméről erednek. A tapogatókon belül, az ernyő alsó felén helyezkedik az ún. fátyol. Mesogloeájukban soha nincsenek sejtek. Ivarsejtjeik mindig a külső csíralemezből származnak.

Kehelyállatok osztálya – Classis Scyphozoa

Általában a medúza alak dominál. Az ernyő átmérője akár 2 m, a tapogatók hossza pedig 40 m is lehet. Az igen vastag mesogloeában sejtek és rostok is lehetnek. Az ernyőszéli tapogatók megrövidülnek, míg a szájcső hosszú, zászlószerű tapogatókba húzódik ki. Egyik csoportjuk neve, zászlósszájú medúzák, is e tényből származik. A szájkarok akár tovább is ágazódhatnak és egymással össze is olvadhatnak gyökérszerű hálózatot alkotva (gyökérszájú medúzák). Az ivaros szaporodás mellett speciális ivartalan szaporodásra is képesek. Ezt végbimbózásnak vagy tobozképződésnek, idegen szóval strobilációnak nevezik. A polip karjai alatt sorban befűződések alakulnak ki, majd a legrégebbi befűződés teljesen leválik A leváló részt csillaglárvának (ephyra) nevezik. Ez fokozatosan kis medúzává alakul. A medúza ivaros szaporodásakor pedig csillós bolygólárva (planula) alakul ki, mely polippá fejlődik.

Kockamedúzák osztálya – Classis Cubozoa

Az osztály tagjait a medúza nemzedék dominanciája jellemzi. Medúzájuk négy oldallappal határolt. Az oldallapok közepéről, az ernyő széléről erednek a tapogatók, amelyek még tovább is ágazhatnak. A meleg tengerek emberre is veszélyes csalánozói.

Virágállatok és korallok osztálya – Anthozoa

Csak polip alakjuk létezik. Lehetnek magányosak vagy telepesek. A telepek alakja igen változatos, lehetnek tollszerűek, legyező alakúak vagy ágas-bogasak is. Sok faj egyedei maguk körül meszes vázat tudnak kiválasztani. A hatalmas koralltelepek egész szigeteket is létrehozhatnak. A mészkiválasztást szimbionta mikroorganizmusok segítik. A polipok űrbele izmos sövényekkel (septum) tagolt.

Két fő csoportjuknál, a hatosztatú virágállatoknál a sövények száma hat vagy hatnak többszöröse, a nyolcosztatúaknál pedig nyolc. A szájkörüli tapogatók száma tükrözi a septumok számát. Vannak olyan fajok is, amelyek váza nem mészből épül fel.

Némelyik fajuk más állatokkal szimbiózisban él. Csalánsejtek nemcsak a külső sejtrétegben lehetnek, hanem a sövények falában is. Az ivaros és az ivartalan szaporodást is a polip végzi.

Bordásmedúzák törzse – Phylum Ctenophora

Sugaras szimmetriájú, űrbéllel rendelkező élőlények. A csalánozók medúzáira hasonlító, többnyire úszó, lebegő életmódot folytató állatok. A csalánozóktól eltérően nincsenek csalánsejtjeik, így nyugodtan megérinthetjük őket a vízben. Zsákmányuk megragadására az ún. enyvsejtek (colloblast) szolgálnak. Ezek a csalánsejtektől eltérően működésük után nem pusztulnak el, hanem újratermelik ragasztó anyagukat. Az enyvsejtek a tapogatók végén helyezkednek el. Úszásuk szintén eltérő, mivel nem pulzálva, hanem a „délkörösen” húzódó bordákon elhelyezkedő lemezkékkel úsznak. Ezen lemezkék olyan finom szerkezetűek, hogy optikailag törik a fényt, így a bordásmedúza úszása közben az állat „bordáin” a szivárvány színei futnak fel és alá. Szimmetriájuk és szaporodásuk is eltér a csalánozókétól. Némely fajuk világítani is képes. Egy csoportjuk a lebegő életmódról áttért az ajzaton való csúszkálásra.

Laposférgek törzse – Phylum Platyhelminthes

A laposférgek hát-hasi irányban lapított, kétoldali szimmetriájú, szelvényezetlen állatok. Egyes fajaik szabadon élnek, míg mások élősködő életmódot folytatnak. Állandó mozgásirányuk az érzékszervek koncentrálódását eredményezte a test elülső részén, ami a feji és farki vég elkülönüléséhez vezetett. Testüket egyrétegű csillós vagy kutikulás hám borítja, mely az alatta található izomrétegekkel egy szerkezeti és működési egységet, a bőrizomtömlőt alkotja. A bőrizomtömlő testfalként védi az állatot a külső hatásoktól, de a környezettel folytatott anyagcserében, például a légzési gázok felvételében és leadásában is fontos szerepe van. A bőrizomtömlő külső körkörös és belső hosszanti izomrétegei hozzák létre a laposférgek mozgását. A bőrizomtömlő alatt sokszögletű, nyúlványos sejtekből álló szövet található. Ebbe ágyazódnak a belső szervek. A laposférgek bélcsatornája előbélre és a későbbi középbélnek megfelelő szakaszra osztható. Ez utóbbi szerkezete az egyesnlaposféreg-csoportokban jelentősen különbözik. Az emésztőrendszernek egyetlen nyílása van, a szájnyílás. Keringési és légzőszerveik nincsenek. Oxigénfelvételük az egész testfelületen diffúzióval történik.

Kiválasztószervük a lángzósejtekből és a hozzájuk csatlakozó kivezetőcsövekből álló elővesécske. A test kétoldalán végighúzódó, elágazódó csőrendszer vakon végződő oldalágait körülveszik a lángzósejtek, amelyek csillónyalábja behatol a csőbe, és hullámzó mozgásával a szövetnedvből kiválasztott folyadékot a csőrendszer kivezetőnyílásán át a külvilág felé hajtja. Idegrendszerük a páros agydúcból, háti és hasi idegkötegekből és az ezeket összekötő harántágakból áll. A laposférgek jelentős része hímnős, az egyed hím és női ivarmirigyeket is tartalmaz, amelyek hímivarsejteket és petesejteket termelnek. A szabadonélők közvetlen fejlődésűek, nincsen lárvaalakjuk, míg az élősködők fejlődése közvetett, egy vagy több gazdával történik.

Főbb rendszerük:

Örvényférgek osztálya – Classis Turbellaria

A lapított testű örvényférgeket sok ezer csilló borítja. A kisebb termetű fajok csillóikkal úsznak, míg a nagyobbak egyenletesen csúsznak az aljzaton az általuk kiválasztott nyálkán bőrizomtömlőjük segítségével. Az örvényférgek a csillók csapkodása révén a test két oldalán kialakuló vízörvénylésnek köszönhetik nevüket. A legfeljebb 2–3 cm-es állatok kültakarójában pálcika alakú képződményeket találunk, amelyek ragadós nyálkát termelnek. Ez a zsákmányszerzéskor és a védekezésben is fontos.

A szelvényezetlen test feji részén találjuk a különböző érzékszerveket. Ilyenek a fény irányát és erősségét érzékelő csészeszemek. A fejen helyezkednek el az apró érző gödröcskékbe csoportosult, a táplálék felkutatásában fontos kémiai receptorsejtek és a fülszerű áramlásérzékelő szervek .A hasoldalon, a szájnyílás mögött találjuk a gyakran kiölthető, izmos garatot, amely a zsákmány megragadásából és az emésztésből is kiveszi a részét. Egynyílású emésztőrendszerükből a szájnyíláson át távozik az emészthetetlen maradék. Ivaros szaporodással keletkező petéiket elhullajtják, vagy az aljzathoz ragasztják. A petékből a kifejletthez hasonló, apró férgek kelnek ki, ezért a petéből való kibújás utáni fejlődésük lárvaalak nélküli, úgynevezett közvetlen fejlődés.

Galandférgek osztálya – Classis Cestoda

Belső élősködők, a gazdaállat bélcsatornájában élnek. Több lárvaalakon keresztül, gazdaváltással fejlődnek.

Közvetlenfejlődésű mételyek osztálya – Classis Monogenea

Elsősorban halak külső élősködői. Közvetlenül, átalakulás nélkül fejlődnek.

Közvetett fejlődésű mételyek osztálya – Classis Digenea

Bonyolult fejlődésű belső élősködők. Általában egy végleges és több gazdaszervezetben, többféle lárvalakon keresztül fejlődnek.

Sejthalmazosok osztálya – Classis Mesozoa

A parazitizmus miatt leegyszerűsödött élőlények. Fejlábúak vesefüggelékében vagy a soksertéjű gyűrűsférgek, esetleg puhatestűek testében élősködnek. Sejtjeik száma meghatározott, maximum 25 sejt. Korábban az egysejtűek és a többsejtűek közötti átmenetnek tekintették őket. A laposférgek parazita képviselőit csak megemlítjük, de részletesen nem tárgyaljuk, mivel a belső élősködő állatokat csak a halak boncolásával lehet megtalálni.

Kerekesférgek törzse – Phylum Rotifera

A fajok többsége édesvízi, de vannak szárazföldi és tengeri képviselőik is. A mindig állandó sejtszámú kerekesférgek változatos testfelépítésű, legfeljebb 3 mm-es állatok. Elterjedésüket nagyfokú tűrőképességük segíti, beszáradt állapotban több évig is életképesek maradhatnak. Nagy részük a plankton tagja, de az iszap felszínén vagy vízinövényeken is élnek. Helytülő fajaik is vannak. Fejükön, a szájnyílás körül találjuk névadó szervüket, a két csillókoszorúból álló kerékszervet. Ez egyrészt csavarvonalban előre viszi az állatot, másrészt táplálékot sodor a szájnyílás felé. Másik mozgásszervük a bőrizomtömlő, mely araszoló mozgást hoz létre. Egyrétegű kültakarójukat kutikula borítja, amely bizonyos fajokon páncélszerű vázzá alakulhat. A fejen egy vagy két szemük lehet, de ezek sokszor hiányoznak. A fej után a test nyakszerűen beszűkül, majd a gyűrűkre tagolt törzs következik, végül a láb mozgatható függelékekkel, az ujjakkal. Ez utóbbiak faji bélyegek, és kapaszkodószervként működnek. A szájnyílás után a kiszélesedő garatban jól látható egy ritmikus mozgást végző szerv, a rágógyomor, amelyben kitines rágókészülék található; szintén fontos határozó bélyeg. Az egysejtűekből, moszatokból, szerves törmelékek-ből álló táplálék innen a nyelőcsőbe, majd a gyomorba jut, ahonnan a bélcsatorna vezet tovább a kloakához.

A kerekesférgeknek légző- és keringési rendszerük nincs, kiválasztószervük vesécske típusú. A tengeri fajok többsége ivarosan szaporodik, de vannak ivartalanul, sőt nemzedékváltakozással szaporodó fajok is. A hímek kerékszerve gyengén fejlett, emésztőrendszerük csökevényes.

Ormányosférgek törzse – Phylum Echiurida

Hengeres, tömlő, hordó vagy gömb alakú tengeri állatok. Hasadékokban vagy maguk ásta csövekben élnek. Törzsükön elől kinyújtható és visszahúzható fejlebenyt (ormány) viselnek, melynek alsó felén csillós csatorna húzódik. Az ormány segítségével szerzik meg apróbb élőlényekből álló táplálékukat. Az ormány hossza a testhossznak akár tízszeresét is elérheti. Váltivarú állatok, általában a két nem hasonló, a Bonelliidae család tagjainál az eltérés azonban egészen szélsőséges. Kinyújtható ormányával az 1 méternél is hosszabb nősténnyel szemben, a hím csak 3 mm testhosszúságú.

Puhatestűek törzse – Phylum Mollusca

Az állatvilág második legnagyobb törzse. Tengerekben, édesvizekben és szárazföldön egyaránt megtalálhatóak. Kétoldalian szimmetrikus, valódi másodlagos testüreggel rendelkező állatok. Keringési rendszerük nyílt, kivéve a lábasfejűeket. Testfolyadékuk többnyire kékes vagy sárgás színű. Testfelépítésükre alapvetően a fejre, lábra és zsigerzacskóra való tagolódás a jellemző. Ez a testfelépítés egyes csoportjaikban jelentősen módosul. A legtöbb puhatestűnek meszes külső héja van, amelyet a köpenynek nevezett szerv hoz létre. Lehetnek hímnősek vagy váltivarúak, sőt egyes fajok, például az osztriga és a papucscsiga a nemét is képes megváltoztatni. Alap lárvatípusuk a csillókoszorús lárva (trochophora), amely egyes fajoknál átalakulhat vitorlás lárvává (veligera).

Bogárcsigák vagy cserepeshéjúak osztálya – Classis Polyplacophora

A tengerek árapályzónájában élő, étoldali szimmetriával rendelkező állatok. A sziklákra tapadt algákkal és más apró lényekkel táplálkoznak. Héjuk az elfogyasztott algától azzal azonos színűvé válik. Házuk 8 meszes lemezekből, és az ezeket körbevevő ellipszis alakú, övnek nevezett részből áll. Mivel mészlemezeik csuklósan kapcsolódnak egymáshoz, össze tudnak gömbölyödni. Köpenyüregükben a kopoltyúk és a kiválasztószervek ismétlődve fordulnak elő, látszólag szelvényezett állatoknak látszanak. Belső szerveik nem ismétlődnek, ezért ezt a jelenséget álszelvényezettségnek (pseudometameria) nevezzük. Apálykor valamilyen repedésben, kövek árnyékos oldalán pihennek, és csak dagálykor táplálkoznak. Külső megtermékenyítéssel szaporodnak, lárvájuk csillókoszorús lárva.

Csigák osztálya – Classis Gastropoda

A szelvényezetlen csigák teste fejre, lábra és zsigerzacskóra tagolódik. A fejen egy vagy kettő pár tapogató található. A tapogatók, de a láb kinyújtását is, az ezekbe préselődő testfolyadék biztosítja. Visszahúzódáskor izmaik összehúzódása eredményezi a testfolyadék visszaáramlását. A fej alsó felén van a szájnyílás, amelynek felső részén kitinállkapocs, míg az alsón a reszelőnyelv található, utóbbit éles „fogak” borítanak. Ez a szerv végzi a táplálék felaprítását. A belső szervek nagy részét a zsigerzacskó tartalmazza. A puhatestűek jellegzetes szerve, a zsigerzacskó jó részét beborító bőrredőképződmény, a köpeny, amely az állat külső vázát választja ki. A váz legbelső rétege a kalcium-karbonát-pikkelyekből elépülő gyöngyház réteg. Egyes csigáknál, pl. a csupaszkopoltyúsoknál a ház teljesen eltűnik. A ház a csúccsal kezdődik, és utána jutunk el a szájadékig, melyet az állat visszahúzódása után sok fajnál a héjfedővel elzárhat. Ez a különböző vastagságú meszes képződmény a csigák lábának hátoldalán található. A csigaház csúcsa még a petében kialakul, majd a növekedés során a köpeny folyamatosan építi a kanyarulatokat. A ház kialakulása során a kanyarulatok vagy szorosan érintkeznek egymással, vagy lazán csavarodnak fel. Az első esetben a ház tengelyében szilárd oszlop alakul ki, míg a másodikban egy cső, melynek alsó nyílását köldökrésnek nevezik. A kanyarulatok összenövési vonalai a varratok. Ha a csigaházat csúcsával felfelé állítjuk be úgy, hogy a nyílása felénk nézzen, akkor a szájadék a hosszanti tengelytől jobbra vagy balra helyezkedik el. Az előbbinél jobbra csavarodó, míg az utóbbinál balra csavarodó a héj. Sok tengeri faj a szájadékát, az ún. héjfedővel (operculum) képes lezárni. A kiürült csigaházakat gyakran foglalják el más tengeri lények. A remeterákok a csigaházak nélkül teljesen védtelenek lennének. A csigák kültakarója puha és nyálkás, mirigyekben, érzősejtekben gazdag. A csigák mozgásszerve az izmos láb, melyben hosszanti és haránt irányú izmok futnak. A test visszahúzását a házba a héjhoz belülről tapadó izmok segítik. Emésztőszerveik sokfélék. Légzőszerveik a köpeny által körülvett üregben, a köpenyüregben található kopoltyúk. Idegrendszerük öt pár dúcból és az őket összekötő idegkötegekből áll. Lehetnek hímnősek vagy váltivarúak.

6.3. ábra A csigák általános testfelépítése

Kagylók osztálya – Classis Bivalvia

A szűrögető életmódot folytató kagylók testét kívülről két héjból álló, kemény meszes váz borítja, melyet a hátoldalon rugalmas sarokpánt kapcsol össze. Ez rugalmassága folytán szétfeszítené a teknőket, ezért a héj csukva tartásához aktív izommunkára van szükség. A zárást kétféle izomtípus biztosítja. Az egyik a fáradékonyabb, több energia felhasználásával a gyors záródást, míg a másik „energiatakarékos”, a hosszadalmas zárva tartást szolgálja. A teknők szélénél, a háti oldalon gyakran találunk fogakat, bemélyedéseket, melyek a teknők pontosabb, stabilabb kapcsolódását eredményezik. A kagylók héja a csigákhoz hasonlóan két vagy három rétegű. Növekedésük során a teknőkön koncentrikus gyűrűk alakulnak ki. A teknőket belülről a köpeny borítja, mely a héjképzésben, az érzékelésben és a köpenyüreg lezárásában is fontos.

A kagylók mozgásszerve az izmos, balta alakú láb, amelyet képesek előrenyújtani, megduzzasztása révén az aljzatban rögzíteni, majd testüket előrehúzni. Alacsony vízállásnál a homokos fenéken jól látható mintákat hoznak létre a kagylószántások, melyeknek végén mindig megtalálhatjuk az aljzatba fúródó kagylót. A lágy ajzatban élőknél a köpeny széle összeforr, és kettő, csőszerűen megnyúlt nyílás, az ún. be- és kivezető szifó alakul ki. A harmadik nyílás a láb részére szolgál. A bevezetőnyíláson beáramló víz átmossa a nagy felületű kopoltyúkat, melyek nemcsak a vízben oldott oxigén felvételében, hanem a táplálék kiszűrésében is nélkülözhetetlenek. A fogyasztható szemcsék kiválogatás után kerülnek az emésztőrendszerbe, míg a használhatatlan részecskék a kivezető nyíláshoz jutnak, ez utóbbi közelében nyílik a végbél is. A szájból a táplálék a nyelőcsőbe, majd a gyomorba kerül, ahol egy különleges szerv, a kristálynyél aprítja tovább, miközben emésztőnedveket ad hozzá. A kemény, sziklás felszínen élő fajoknál a köpenyszél nem forr össze. Némelyik faj még a kemény sziklába is képes befúrnia magát. A faépítményekben járatokat készítő hajósféreg komoly gazdasági károkat is okozhat. A legtöbb faj két félteknője szimmetrikus egymással, de a kemény felszínen élőknél, ha nem rögzítik magukat, az alsó teknő laposabb lesz, mit a másik. A kagylók kiválasztását módosult vesécskék végzik, melyek a szívburok üregében kezdődnek. Idegrendszerük az agy-, köpeny-, láb-, zsigerdúcokból és az ezeket öszszekötő idegkötegekből áll. Érzősejtjeik főleg a köpenyszegélyen vannak.

6.4. ábra A kagylók általános testfelépítése

Ásólábúak osztálya – Classis Scaphopoda

A tengerek aljzatában élő puhatestűek. Mivel kétoldali köpenyük összeforrt, így külső vázuk két végén nyitott cső, amelynek szájnyílás felőli része szélesebb, mint a másik. Jellegzetes alakjuk miatt elefántagyar csigáknak is hívják őket. A száj körül fonálszerű nyúlványokat (captaculum) bocsájtanak az aljzatba, és segítségével mikroszkópikus táplálékokat gyűjtenek össze. Fejlődésük során a csillókoszorús lárva vitorlás lárvává alakul, melyből a kis ásólábú jön létre.

Lábasfejűek osztálya – Classis Cephalopoda

A lábasfejűek vagy más néven fejlábúak testfelépítése tekinthető a legfejlettebbnek a puhatestűek között. Ezek a tengerben élő, gyors úszásra is képes állatok – valószínűleg ragadozó életmódjuk és a halakkal való versengésük eredményeként – több szempontból is igen fejlettnek tekinthetők. Külső vázuk gyakran elcsökevényesedik, vagy a test belsejébe kerülő meszes képződménnyé alakul. A váz egy része porcos, ami evolúciós szempontból előremutató jelleg, a gerinctelen állatok közül csak náluk alakul ki. Jellegzetes testformájuk kialakulásában fontos szerepe volt a puhatestű láb átalakulásának. Esetükben ez a szerv karokra, tapogatókra tagolódott, amelyek előretolódtak a fejhez, és összeolvadva vele létrehozták a fejlábat. A karok egész hosszukban, míg a tapogatók csak kiszélesedő végükön viselnek tapadókorongokat, melyek a zsákmány rögzítésében fontosak. Tapadókorongos karjaikkal összetett mozgást is képesek végezni. Számos fejlábú képes a színét változtatni a kültakarójában található fekete, piros és sárga festéksejtek és fényvisszaverő sejtek segítségével. Ezek kiterjedését, azaz láthatóságukat izmok szabályozzák, amelyek az idegrendszer és hormonok irányítása alatt állnak. Közép- és mélytengeri fajaik fény kibocsátásra is képesek. Köpenyüregükben található a kopoltyú, és ide nyílnak a kiválasztószervek (módosult vesécskék), az ivarmirigyek kivezetőcsövei, a tintazacskó és a végbélnyílás. A tintazacskóból barna és fekete festékanyagokat tartalmazó folyadékot fecskendeznek a vízbe, ha támadás éri őket. A tinta különleges kémiai anyagokat, alkaloidákat is tartalmaz, amelyek a támadó kémiai érzékszerveit időlegesen elkábítják. Gyors, rakétaszerű mozgásukat a köpenyüregükből az úgynevezett tölcséren keresztül kipréselt víz okozza. Egyes fejlábúak ezzel a módszerrel akár 40 km/h sebességet is képesek elérni.

Szájszervüket reszelőnyelv (radula) és a két részből álló papagájcsőrszerű állkapocs alkotja, mellyel a tapogatók és karok által megragadott zsákmányt harapják ketté. Nyáluk mérgező anyagokat vagy emésztőnedveket is tartalmazhat. Ez utóbbiak már a testen kívül megkezdik a zsákmány emésztését. A vérkeringésük a többi puhatestűvel szemben zárt. Idegrendszerük és érzékszerveik fejlettek. Képlátó hólyagszemmel rendelkeznek, amely a gerincesek szeméhez hasonló működésű, de attól eltérő kialakulású szerv.

Gyűrűsférgek törzse – Phylum Annelida

A gyűrűsférgek kétoldali szimmetriájú, szelvényezett állatok. Testük kívülről nézve gyűrűkből áll, melyek egyesével vagy többedmagukkal alkotnak egy-egy szelvényt. A külső testtagolódásnak megfelel a belső is, hiszen bizonyos belső szerveik szelvényenként megismétlődnek. Ilyenek a kiválasztó szerveik, a vesécskék és a kezdetleges formáknál az ivarszervek is. A fejlettebb fajoknál ez utóbbiak is csak bizonyos testtájakra korlátozódnak. A gyűrűsférgeknek bőrizomtömlője van, amely egyrétegű csillós vagy kutikulával borított hámszövetből, és az alatta található, körkörös és hosszanti lefutású simaizom-elemekből áll. A kétféle izom felváltva történő összehúzódása és elernyedése hozza létre a jellegzetes féregmozgást. Mozgásukat szelvényenkénti páros nyúlványok, úgynevezett csonklábak (parapodium) segíthetik. Tengeri képviselőik teste lehet rövid, kevés szelvényből álló vagy hosszú, sok szelvénnyel. A szelvények a legtöbbször kétféle méretűek, és jól elkülönül a táplálkozásért felelős elülső és a szaporodásban szerepet játszó hátsó rész. A csőlakó fajok teste három testtájra is tagolódhat. A tengeri fajok a csonklábak tövében elhelyezkedő kopoltyúkkal lélegeznek. A kopoltyú nagyfelületű, erekkel dúsan átszőtt szerv, amely a vízben oldott oxigén felvételét, valamint a légzés során a testben felhalmozódó széndioxid leadását biztosítja. Önmagába visszatérő, zárt keringési rendszerük van, mely az esetek többségében egy háti, egy hasi edényből és az ezeket összekötő szelvényes elhelyezkedésű harántágakból áll. A sokszor hemoglobint tartalmazó vér áramlását az összehúzódásra képes háti és haránt-edények egy része biztosítja. Idegrendszerük hasdúclánc típusú, melynek központja az agydúc és a garatideggyűrű. Ezekből indul ki két hosszanti idegköteg, amelyhez szelvényenként két dúc kapcsolódik. Érzékszerveik az életmódjuknak megfelelően a ragadozóknál a legfejlettebb.

Soksertéjűek osztálya – Classis Polychaeta

A soksertéjű gyűrűsférgek elsősorban a sekély tengerparti részek lakói. Testméretük tág határok között változik, az egy milliméternél kisebb fajaik mellett több métereseket is ismerünk. Életmódjuk szerint lehetnek helytülő csőlakók, vagy szabadonélő, a tengerfenéken élő állatok. Jellemző mozgásszerveik a csonklábak, amelyek párosával helyezkednek el az egyes szelvényeken. Fejük jól elkülönül, rajta sok esetben különböző érzékszervek találhatók. Fejlett tapogatóik vannak. A látószerveik egyszerű pigmentfoltok, de akár lencsével rendelkező bonyolult szemek is lehetnek. Egyes fajaiknál nagy felületű kopoltyúk alakulnak ki. Általában váltivarúak, ivarosan és ivartalanul is képesek szaporodni. Az ivartalan szaporodás többnyire az állat testrészeinek leválásával megy végbe. Ez a jelenség bizonyos fajoknál az ivaros szaporodáskor is megfigyelhető. Ivaros szaporodáskorcsillókoszorús lárva (trochophora) alakul ki, amelyből néhány hét elteltével a kifejlett állat jön létre.

Ízeltlábúak törzse – Phylum Arthropoda

Az ízeltlábúak és a gyűrűsférgek a feltételezések szerint közös őstől származnak. Az ízeltlábúak evolúciója során először a csáprágósok, majd a rákok és a hatláb (rovarok) alakultak ki. Az ízeltlábúak testfelépítése, életmódja, viselkedése ökológiai jellemzői jelentősen eltérnek az egyes csoportokban, ugyanakkor vannak általánosan jellemző tulajdonságaik is. Az ízeltlábúak többségénél a szelvények felépítése eltérő (heteronóm szelvényezettség). A szelvényszám az ősibbeknél változó, a fiatalabb csoportoknál állandó. Ez utóbbiaknál a szelvényekből egységes testrészek, pl. fej, tor, potroh alakulhatnak ki. Kültakarójukat kitines kutikula borítja, amely sok esetben erős külső vázat képez.A kitinváz szilárdságát a belerakódó szervetlen sók (főleg CaCO3) fokozhatják. A törzs névadó testrésze az ízelt láb. Ezek a szelvényeken párosával elhelyezkedő helyváltoztató szervek a további fejlődés eredményeként egyes testtájakon szájszervekké, párzószervekké, légzőszervekké alakulhatnak, vagy teljesen elcsökevényesedhetnek. Az ízeltlábak 5–9 üreges ízből épülnek fel, amelyek belsejében izmok találhatók, így a lábak rendkívül mozgékonyak. Emésztő szervrendszerük három szakaszos (elő-, közép-, utóbél), az egyes részek jelentősen különbözhetnek az egyes csoportokban. Keringési rendszerük nyílt, a testfolyadékuk a szövetek között is áramlik. Az ízeltlábúakra jellemző az egyre jobban központosuló hasdúclánc: a szelvényenként elhelyezkedő dúcpárok összeolvadnak, a garat feletti szelvények dúcai pedig az idegrendszer központjává, egységes aggyá fejlődnek. Az ízeltlábúak különleges felépítésű látószervei a kitinlencsével rendelkező szemek. Ezek állhatnak önmagukban pontszemeket alkotva vagy csoportosan, összetett szemet kialakítva.

Főbb rendszerük

Csáprágósok altörzse – Subphylum Chelicerata

Az altörzs osztályai közül csak a rákszabásúak (Merostomata) és a csupalábállatok (Pantopoda) élnek tengerekben. Bár a csupalábállatok némely fajával lehet találkozni a sekélyebb vizekben is, de kis méretük miatt nehéz észrevenni őket, így nem tárgyaljuk ezeket a csoportokat.

Rákok altörzse – Crustacea

A rákok igen változatos testfelépítésű és életmódú állatok, ezért kevés csak rájuk jellemző tulajdonságot tudunk felsorolni. Ilyen a két pár csáp és a kopoltyúval való légzés, mely utóbbi alól csak egyes szárazföldi ászkák képeznek kivételt. Testük általában szelvényezett, a legtöbb szelvényt (kb. 40) a levéllábú rákoknál találjuk. A kagylósrákoknál viszont nem mutatható ki a szelvényezettség. A lágytestű rákok kültakarója lehet egészen vékony, átlátszó, míg más esetben igen vastag kitinpáncéljuk van, amelybe igen jelentős mennyiségű kalcium-karbonát rakódik be. Az állatok fejlődésük során többször vedlenek. Ilyenkor beszüntetik táplákozásukat, és a hámszövet által termelt emésztőfolyadék segítségével feloldják a kitinszövet belső részét és a mész jelentős hányadát. Ezután megszabadulnak a súlyát tekintve negyedére csökkent régi kültakarótól. A fajok egy részénél a vedlésszám korlátozott, mások, pl. homár egész életükben képesek erre.

A frissen vedlett rák neve vajrák, ami lágy testére utal. A váz főként a kopoltyúkon keresztül felvett kalcium berakódásával néhány hét alatt szilárdul meg teljesen. A fej két pár csápot hordoz, melyek közül a második többnyire kétágú. Mechanikai és kémiai érzékszervként is működnek, de a helyváltoztatás szervei is lehetnek.

A szemek egyszerű felépítésű, páratlan naupliuszszemek vagy páros összetett szemek. A fej hátoldali részén középen elhelyezkedő naupliuszszem csupán a fény irányát és erősségét érzékeli. A hátsó fejszelvényből sokszor kiindul egy bőrkettőzet, mely hátranyúlik és beborítja a tort, sőt gyakran a potrohot is. Ezt a védőszervet nevezzük hátpajzsnak. Esetenként a mészberakódással megkeményedett hátpajzs középen megtörik, és két fele teljesen körbeveszi a testet. A toron lévő lábak több típust képviselnek. Potrohlábaik többnyire az úszást szolgálják, de részt vehetnek a párzásban, a peték szállításában és a farokúszó alkotásában is. A rákok lehetnek törmelékevők, ragadozók, növényevők vagy élősködők. A különböző táplálkozási módok jól tükröződnek az emésztőrendszer felépítésében. Emésztésük jellegzetes szerve a középbéli mirigy, mely a felszívásban is szerepet kap. A rákok nyílt keringési rendszere eléggé redukált, inkább csak a magasabb rendű rákoknak van fejlettebb véredényrendszere.

A kiválasztás módosult vesécskékkel, a csápmiriggyel és az állkapcsi miriggyel történik, melyek a csápnál és az állkapcsoknál nyílnak. A rákokra jellemző az ivadékgondozás, petéiket sokszor különböző ideig magukkal hurcolják. Fejlődésük csoportonként eltérő, lehet közvetlen, vagyis a petőből közvetllenül a kis rák bújik ki, vagy közvetett, tehát lárvaalakon keresztüli. Kettő fő lárvatípusuk van. Az egyszerűbb a fejlárva (naupliuszlárva), melynek egyetlen naupliuszszeme van. Lebegő, úszó életmódot folytat és szerves törmelékkel táplálkozik. fejlettebb az ún., tövises lárva (zoea lárva), melynek több szelvénye és végtagja van, mint a fejlárvának.

Mohaállatok törzse – Phylum Bryozoa vagy Ectoprocta

A mohaállatok az ún. tapogatókoszorúsok közé tartoznak, mivel a szájnyílásuk körül tapogatókat viselnek. Mindig telepeket alkotnak. Alakjuk rendkívül változatos, gyakran mohaszerű bevonatot alkotnak valamilyen szilárd aljzaton. Emlékeztethetnek levelekre, hínárra vagy fákhoz hasonlóan el is ágazhatnak. Sokszor más élőlényekre települnek. Az egyedek rendkívül aprók, testhosszuk általában 1 mm alatt marad, a telep azonban a 90 cm-t is elérheti. Meszes vázat hoznak létre az egész telep körül, ezért néha a korallokkal keverik őket. Mikroszkóp alatt azonban könnyen megkülönböztethetőek. A mohaállatok tapogatóin mindig felismerhetőek a csillók, amelyek a csalánozók karjairól hiányoznak. A telepet alkotó egyedek lehetnek egyformák vagy különböző alakúak és működésűek. Ivaros és ivartalan szaporodásra is képesek. A tengeri fajok lárvaalakon keresztül fejlődnek. Mivel be tudják fúrni magukat rákok páncéljába és kagylók, csigák házába, valamint hajók vízalatti részén tekintélyes bevonatot képezhetnek, ha túlságosan elszaporodnak, a kártételük jelentős is lehet.

Tüskésbőrűek törzse – Phylum Echinodermata

A tüskésbőrűek már újszájú állatok. Közéjük tartoznak a tengeri liliomok, tengeri uborkák, tengeri sünök, tengeri csillagok és a kígyókarú csillagok. Kizárólag tengerekben élnek. Látszólag ötsugaras részarányosságot mutatnak. Ez a szimmetria azonban nem valódi sugaras szimmetria, az eredeti kétoldali szimmetriát még a kifejlett állatokon is fel lehet fedezni. A tüskésbőrű név a vázhoz kapcsolódó tüskékre utal, melyek leginkább a tengeri sünöknél alakultak ki. Ezek az izmokkal mozgatható mészképződmények az alapi részükön egy ízületi vápát viselnek, mely a belső mészváz (tok) felszínén található dudoron ül. A vázat alkotó mészlapocskák egységes tokká egyesülnek (pl. tengeri sünök), de kapcsolódhatnak mozgathatóan is egymáshoz (pl. tengeri csillagok), vagy elszórtan helyezkednek el a kültakaró alatt (pl. tengeri uborkák). A vázelemek keménysége a kálcium- és a magnézium-ionok arányától függ, idegi hatástól függően lehet keményebb vagy puhább. Izmaik fejlettsége fordított arányban áll a váz fejlettségével. Ennek megfelelően a tengeri sünök izmai csökevényesek, szemben az összetettebb mozgásra képes tengeri csillagokkal. Ha eltávolítjuk a tengeri sün tüskéit, akkor előtűnik egy meszes tok, az állat váza. Ennek felszínét félgömb alakú kiemelkedések borítják, melyekhez a tüskék kapcsolódnak. A vázon sűrűn lyukacsos részeket is láthatunk, melyeken keresztül a testüregükből kialakuló vízedény-rendszer lábacskáit nyújtja ki a tengeri sün. A vízedényrendszer csak a tüskésbőrűek törzsére jellemző különleges szerv, melynek járatrendszerében a tengervíztől eltérő összetételű folyadék van. Kicsiny, tapadókorongokban végződő lábacskák csatlakoznak hozzá, amelyek mozgása a bennük található folyadék nyomásviszonyaitól függ. A lábacskák révén a vízedényrendszer mozgásszervként működik, de nagy összfelülete miatt a kiválasztásból és a légzésből is kiveszi a részét. A tüskésbőrűek lehetnek ragadozók (pl. tengeri csillagok, kígyókarú csillagok), mindenevők (pl. tengeri sünök) vagy törmelékevők (pl. tengeri uborkák). A tüskésbőrűek emésztőrendszere elő-, közép- és utóbélre tagolódik, az emésztőszervek egyszerű felépítésűek. A ragadozó és mindenevő tengeri sünöknél gyakran a táplálék felaprításában részt vevő állkapcsok és fogak alakulnak ki egyes vázelemekből.

A tüskésbőrűek kültakaró eredetű légzőszervekkel rendelkeznek. Ezek a vékonyfalú, nagy felületű kinövések a testüregfolyadék felé továbbítják a tengervízből felvett oxigént. A tüskésbőrűeknek fejük és agyuksincs, speciális érzékszervekkel rendelkeznek. Többségük váltivarú, megtermékenyítésük külső, a hímivarsejtek a tengervízben termékenyítik meg a petesejteket. A létrejövő zigótából az adott osztályra jellemző lárva lesz, amely átalakulással fejlődik kifejlett egyeddé.

Főbb rendszerük:

Tengeri liliomok osztálya – Classis Crinoidea

Többségüknek nyele van, azonban a felszín közelében élő fajok nyele hiányzik. Helytülő életmódot folytatnak. Karjaikkal szűrögetik ki táplálékukat a vízből.

Tengeri csillagok osztálya – Classis Asteroidea

Az ötsugaras szimmetriának megfelelően általában 5 karjuk van. A karokban levő mészelemek ízületesen kapcsolódnak egymáshoz, így az állat meglepően mozgékony. Ragadozó életmódot folytatnak. Egyes fajaik a kagylótelepeken komoly gazdasági károkat is okoznak.Karjaik könnyen letörnek, de később regenerálódnak.

6.5. ábra Tengeri csillag testfelépítése

Kígyókarú csillagok osztálya – Classis Ophiuroidea

A tengeri csillagokhoz hasonlítanak, de karjaik vékonyabbak, mozgékonyabbak. Karjaik segítségével még ugrani is tudnak. Főleg detrituszevő, ritkábban ragadozó életmódot folytatnak.

Tengeri sünök osztálya – Classis Echinoidea

A sziklás tengerpartokon leggyakrabban megtalálható tüskésbőrűek. Két fő csoportjuk van. Az ún. szabályos sünök (Regulares) palástja domború, tüskéik kemények. Az aljzat felszínén élnek. Némelyik faj ehető, mások mérgező tüskékkel rendelkeznek. A szabálytalan sünök (Irregulares) lapítottak, tüskéik hajlékonyak, mivel az aljzatba beásva élnek. A vékony házzal rendelkező fajoknál az elpusztult állatok vázának alakja miatt homokdollárnak is nevezik őket.

Tengeri uborkák osztálya – Classis Holothuroidea

Mészelemeik nem forrnak össze, így a többi tüskésbőrűtől eltérően puha tapintásúak. Mindig az oldalukon fekszenek. Táplálékukat a szájnyílás körüli, kitüremíthető tapogatókkal szerzik. Légzőszervük az ún. vízitüdő vagy tüdőfa. Nagyfokú regenerációs képességgel rendelkeznek.

Concentricycloidea osztály

Kizárólag Új-Zéland és a Bahamák körüli vizekben élnek. Apró medúzákra emlékeztetnek. Lebegő életmódot folytatnak.

Zsákállatok vagy előgerinchúrosok törzse – Prochordatavagy Urochordatavagy Tunicata

A zsákállatok tengerben élő, többségükben helytülő állatok. Testüket vastag lágy vagy porckeménységű héj (tunica) borítja, melynek külső rétegét cellulózszerű anyag (tunicin) alkotja. A külső réteg mélyebbre hatoló lemezei erősítik a tunikát. Táplálkozásuk során előbél eredetű kopoltyúkosarukkal a víz planktonikus élőlényeit szűrik ki. Szabadon úszó lárvájuk a gerincesek felé előremutató szervezettani tulajdonságokkal rendelkezik. Például, a pálca alakú rugalmas vázelem, a középső csíralemezből kialakuló gerinchúr, az előbél eredetű légzőszerv (kopoltyúbél) és a külső csíralemezből fejlődő csőidegrendszer.

6.6. ábra A zsákállat és lárvája

Főbb rendszerük

Aszcídiák osztálya – Classis Ascidiacea

Kifejletten helytülő életmódot folytató állatok. Bevezető és kivezető nyílásuk soha sem a test átellenes oldalán helyezkedik el. Előbél-eredetű kopoltyúkosarukkal szűrögetnek. Szívük váltakozva, hol a kopoltyúkosárhoz, hol a többi zsigeri szervhez pumpálja testfolyadékukat. Lárvájuk farokrészében alakul ki a gerinchúr.

Szalpák osztálya – Classis Thaliacea

Hordó alakú zsákállatok, melyeknél a házból kivezető és bevezető nyílása a test átellenes végén található. Életük egy szakaszában magányosan, másik szakaszában telepesen élnek. Bonyolult nemzedékváltakozással fejlődnek. Egyes fajaik biolumineszcenciával világítani is képesek.

Farkos zsákállatok – Classis Larvacea

Egész életükben lárvaállapotban maradnak. Többségük a plankton fontos alkotóeleme. Maguk köré tunicinből házat készítenek, melynek egy bevezető és egy kivezető nyílása van. A farkos zsákállat farkával csapkodva vízáramot kelt, mely avízzel együtt besodorja a táplálékot is a házba, melyet az állat a szája előtt húzódó fogóhálóval szűr ki. Ha fogóhálója tönkremegy, kiúszik házából és újat készít magának.

Fejgerinchúrosok törzse – Phylum Cephalochordata

A fejgerinchúrosok sekély tengerfenéken élő halszerű állatok. A durva homokos aljzatba ássák be magukat, ahonnan csak feji végük áll ki. Táplálkozásuk során a vízben lebegő részecskéket szűrik ki. Mindössze 25 fajuk ismeretes. A szelvényezett testű állatok teste oldalról összenyomott, fejre, törzsre és farokra tagolódik. Helytülő életmódjuk ellenére, ha szükséges, előre és hátrafelé is jól úsznak. A zsákállat lárvájával szemben a gerinchúrjuk végighúzódik a test belsejében.

Táplálkozás során a szájüregbe áramló víz a garat eredetű kopoltyúbélbe kerül, ahol a víz oldott oxigéntartalma a vérbe jut. Ezt követően a víz a kopoltyúréseken át kiáramlik egy belső üregbe (atrium), majd ennek nyílásán át a szabadba jut. A besodródott táplálékszemcsék a kopoltyúbél sejtjei által termelt nyálkába csomagolódva haladnak tovább az emésztőrendszerben. Kiválasztó szervük eltér a gerincesekétől, leginkább a gyűrűsférgek vesécskéjéhez hasonló. Váltivarú állatok, átalakulással fejlődnek.

Gerincesek törzse – Phylum Vertebrata

A jelenleg leginkább elfogadott elképzelések szerint a gerincesek őse a tüskésbőrűek közé tartozott. Ez az élőlény szűrögető életmódot folytatott, és a lárvája is szaporodóképes volt. Ebből a lárvaalakból vezethető le az összes később megjelenő gerinces. A legrégebbi gerinces ősmaradványok a kambrium időszak közepéről, több mint 500 millió évvel ezelőttről ismeretesek. Az ekkor élt élőlények a mai körszájúakhoz hasonlítottak, állkapoccsal még nem rendelkeztek, külső és belső csontos vázuk volt. A gerincesek teste fejre, törzsre, végtagokra és farokra tagolódik. (A végtagok el is csökevényesedhetnek.) Közös jellemzőjük a test hátoldalán végighúzódó, eltérő mértékben elcsontosodott gerincoszlop és a kétoldali szimmetria. A gerincoszlop az embrionális fejlődés során az embrionális tengelyváz, a gerinchúr körül szelvényesen elhelyezkedő porc- és csontszövetből alakul ki.

Állkapocsnélküliek altörzse – Subphylum Agnatha

Nyálkahalak osztálya – Classis Mixini

A ma élő halakra emlékeztető állkapocsnélküliek porcos vázzal rendelkeznek. Bőrük csupasz, pikkelyeik nincsenek. Úszóhólyagjuk és páros úszóik hiányoznak. Közéjük tartoznak a tengerben élő nyálkahalak, amelyek jól tűrik a magas sótartalmat, a hideget, és akár 1300 méter mélyen is előfordulnak az iszapba rejtőzve. Veszély esetén hirtelen nagy mennyiségű nyálkával veszik körül magukat.

Ingolák osztálya – Classis Celaspidimorphi

Az állkapocsnélküliek közé tartoznak az ingolák is. Fajaik egy része törmelékevő, míg a többiek halak külső parazitái. Némelyik faj kifejletten a tengerben él, de szaporodni édesvízbe, folyók, patakok felső szakaszára úszik.

Állkapcsosak altörzse – Subphylum Gnathostomata

Az állkapcsok kopoltyúívekből alakultphaak ki. Az állkapcsosak evolúciója során igen korán elvált egymástól a porcos és csontos vázúak csoportja.

Porcoshalak osztálya – Classis Chondrichtyes

A porcoshalak közé tartoznak a cápák és a ráják, valamint a porcoshalak és valódi csontoshalak közötti átmenetet képviselő tömörfejűek. Belső vázuk porcos, ami kalciumsók berakódásával keményedhet. Ezért néha fosszilizációra is alkalmas lehet. A gerinchúr a tömörfejűeknél teljes fejlettségében megtalálható. Szájüregükben – több sorba rendeződve – rendkívül sok fog fejlődik. Leggyakrabban 5 kopoltyúrésük van, ritkán 6 illetve 7 kopoltyúrésük is lehet. Ezek jól láthatóak, mivel nem alakult ki kopoltyúfedő. Többségük fejlett érzékszervekkel rendelkezik. Táplálékukat főleg oldalvonalszervük és szaglásuk segítségével találják meg. Úszóhólyagjuk nincsen. A porcoshalak többsége ragadozó, de vannak planktonevők is közöttük. A „halak” között ritkaságnak számít, hogy belső megtermékenyítésűek. A hímek páros hasúszói párzószervvé, ún. kaccsá alakulnak. Lehetnek tojásrakók vagy elevenszülők.

Sugarasúszójú halak osztálya – Classis Actinopterygii

A csontoshalak közé a sugarasúszójú halakon kívül az élő kövületnek számító bojtosúszójú halak és az édesvizekben élő tüdőshalak osztályai tartoznak. Ez utóbbiak azonban nem élnek a Mediterráneumban, így nem foglalkozunk velük. A sugarasúszójú halak elsődlegesen vízi életmódú, változó testhőmérsékletű állatok. Testfelépítésüket és életmódjukat tekintve kitűnően alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. A köztakarójuk három részből áll: a nyálkát termelő fedőhámból, az alatta található irhából és a bőraljából. A fedőhám nyálkarétege egyrészt csökkenti a közegellenállást a vízben, ami a hal úszását segíti, másrészt a benne található ellenanyagok miatt a fertőzésekkel szemben is védi a halat. A kötőszövetből felépülő irhában találjuk a halak festéksejtjeit és a pikkelyeket. A festéksejtek egyszínűek, feketék, sárgák vagy pirosak, a hal színét és mintázatát adják. A halaknál megfigyelhető színváltozásokat a sejtek festékanyagának a sejtben történő kiterjedése vagy koncentrálódása eredményezi. A pikkely az állat egész élete során növekszik, amelyek alapján a hal életkorát is megbecsülhetjük.

6.7. ábra A sugarasúszójú halak testfelépítése

Az elnyálkásodó fedőhám többrétegű laphámja alatt jól megfigyelhetőek az elágazó nyúlványú festéksejtek. Ezek alatt az állatot beborító pikkelyek vannak, melyeken egymás melletti foltokként tűnnek elő az oldalvonal-szerv testfelszíni nyílásai. Valódi csontos vázuk kiegészítő képződményei a halszálkák, amelyek az izmok között húzódó kötőszövet elcsontosodása eredményeként alakulnak ki. A halak helyváltoztatásában a törzs- és farokizomzat vesz részt a test kígyózó mozgásának létrehozásával. A mozgás további fontos szervei a páros és a páratlan úszók. Ezek a kormányzásban, a fékezésben és az aktív izommunka hatékonyságának növelésében, a gyors előrehaladásban fontosak. Az úszók olyan bőrkettőzetek, amelyeket kemény vagy lágy úszósugarak merevítenek ki. Az úszósugarak és ezzel együtt az úszók mozgatását saját izomzatuk biztosítja. A halak mindenevők vagy ragadozók. A mindenevő halakat, amelyek kisebb gerinctelenekkel és növényi anyagokkal táplálkoznak, szokás békés halaknak is nevezni. A ragadozó halaknak a szájüregükben is lehetnek fogak. Az emésztés fő helyszíne a középbél, a gyomor sok esetben hiányozhat is. A halak helyváltoztató mozgásának létfontosságú szerve az úszóhólyag. Ez a bélcsatorna felett elhelyezkedő hidrosztatikai szerv a hal lebegését segíti elő. Megjelenésével lehetővé vált, hogy a halaknak ne kelljen állandó mozgást végezniük azért, hogy egy adott vízrétegben maradhassanak. Az úszóhólyag mintegy 400 millió évvel ezelőtt jelent meg azoknál a halaknál, amelyek a sekély édesvizeket kezdték meghódítani. A kezdetben légzéskiegészítő szervként működő úszóhólyag hidrosztatikai szervvé alakult. Ez az újítás olyan előnyökhöz juttatta ezeket a halakat, hogy később nemcsak az édesvízi, hanem a tengeri élőhelyeken is sikeresebbekké váltak az úszóhólyaggal nem rendelkező halaknál. A halak egy részénél az úszóhólyag megtartotta kapcsolatát a bélcsatornával, ezért itt lehetőség nyílik arra, hogy az állat az előbélen keresztül csökkentse vagy növelje az úszóhólyag gáztartalmát. Azoknál a halaknál, ahol az úszóhólyag nem áll összeköttetésben a bélcsatornával az úszóhólyag gázfelvétele a vérkeringésből történik hasonlóan a gázmennyiség csökkentéséhez . A rezonálószervként is működő úszóhólyag az állatok „hallásában” is fontos lehet, és sok esetben hangképző szervként is működik. A halak légzésük során a vízben oldott oxigént veszik fel légzőszervükkel, a kopoltyúval. A kopoltyúfedők felemelésével a szájon át áramlik be a víz, majd az innen a kopoltyúüregbe áramló víz átmossa a kopoltyúíveken elhelyezkedő és légzőhámmal borított kopoltyúlemezkéket. Ezek teljes felülete (a hal és a kopoltyú méretétől függően) akár az 50 m-t is meghaladhatja, s lehetővé teszi, hogy a szívből ideáramló vénás, oxigénben szegényebb vér nagy hatékonysággal vegye fel a vízből az oldott oxigént. Ezt követően a víz a felnyíló kopoltyúfedőknél távozik a kopoltyúüregből. A halaknak egy vérköre van, és a szívükön vénás vér áramlik keresztül. A szívből a vér a kopoltyúkba áramlik, ahol felveszi a víz oxigénjét, és széndioxidot ad le. A friss artériás vér ezután a fejbe és a testbe áramlik, ahonnan újra a szívbe jut. Kiválasztó szervük az ősvese. A halak érzékszervei jól fejlettek. Ízérzékelésük a szájüreg, a bajuszszálak és az úszók bőrében megtalálható érzéksejtekkel történik. A szaglás a szemek előtt elhelyezkedő két vakjáratszerű szaglószerv segítségével valósul meg. Ezek redőzött, nagy felületű szaglóhámja biztosítja a halak igen jó szaglását. A halak gömbölyű szemlencséje kidomborodik a pupillanyíláson, ami lehetővé teszi, hogy a szem igen nagy, közel 180°-os látószöggel rendelkezzen. A két szem látóterei elöl 20–30°-os szögben átfedik egymást, ezért a hal ebben a tartományban térben is lát. A halszem érdekessége, hogy a szemlencse rugalmatlan, ezért az élesre állítás nem a lencse alakváltoztatásával, hanem a retina felé történő elmozdításával történik.

A halak hámszövete beborítja a szemet. Ennek a pupilla (fekete) feletti része nem tartalmaz pigmentsejteket. A szaruhártya többi részét és a szemhéjakat beborító hám (kötőhártya) alatt már vannak festéksejtek, főleg a szem felső részén. Az előbbiekből már érthető, hogy miért nem látszik az ínhártya, és miért nem tudnak pislogni a halak. Belső fülük, halló- és egyensúlyozó szervük, alapfelépítése a többi gerinceséhez hasonló.

A halak különleges érzékszerve az oldalvonal. Ezzel a szervükkel képesek érzékelni a vízben kialakuló nyomásváltozásokat. Így a víz alatti tárgyakról visszaverődő nyomáshullámok alapján sötétben is jól tudnak tájékozódni. Az oldalvonal a test két oldalán fut végig. Az itt található pikkelyeken egy-egy apró nyílás van, amelyeken keresztül a víz be tud áramlani az oldalvonal-csatornába, ahol a szerv érzéksejtjei vannak.

A halak többsége ikrákkal szaporodik. A külső megtermékenyítés során a lerakott ikrákra a hímek spermát bocsátanak. A halak általában a megtermékenyítés után nem foglalkozik az ikrákkal, de vannak olyanok fajok is, amelyek elássák vagy őrzik petéiket. Az ikrából kikelő halivadékok kezdetben szikzacskójuk tápanyagát élik fel (hal-lárvaállapot), és csak ezt követően vesznek fel külső táplálékot. A halak az ivarérettség elérése után is, egész életük során növekednek. Életkoruk néhány évtől száz évig is terjedhet. Az átlagos életkor fajra jellemző érték, mely a halak átlagos méretével is kapcsolatban áll. A nagyobb testű halfajok tovább élnek. A hal agyvelőjén jól tanulmányozható egy alacsony fejlettségű gerinces idegrendszeri központja. A kisagy a legfontosabb mozgásszabályozó központ. Középagyuk is fejlett, ez a legfontosabb érzékelő és mozgató központ. A köztiagy és az előagy kevéssé fejlett.

Kétéltűek osztálya - Classis Amphibia

A kétéltűek között nem találunk tengeri fajt, ezért nem tárgyaljuk őket.

Hüllők

Ma már a hüllőkről, mint rendszertani osztályról nem beszélhetünk. A magzatburkosok osztályozása a koponya bélyegek alapján történik. Eszerint a teknősök a halántékablak nélküliek osztályába (Anapsida) tartoznak, míg az összes többi hüllőnek nevezett állat a kettős halántékablakúak (Diapsida) közé. Az utóbbi osztályba sorolandók be a madarak is, amelyeket csak a hagyományok miatt tekintünk külön osztálynak (Aves). A hétköznapi életben azonban továbbra is szokás hüllőkről beszélni, így a csoport jellemzésénél mi is ezt tesszük.

A hüllők többségének teste fejre, nyakra, törzsre, farokra és végtagokra tagolódik. Kültakarójuk elszarusodott, száraz, mirigyekben szegény. A kültakaró külső rétegének cserélődése a teknősöknél és a krokodiloknál folyamatosan történik kisebb részek leválásával, míg a kígyóknál a bőr növekedése szakaszos, a felszíni szarurétegtől egészben válnak meg. A teknősök és a krokodilok nem vedlenek. Testüket kisméretű szaruszemölcsök (föleg a szemek körül, a torkon és a lábakon) és szarupikkelyek borítják. A pikkelyek összeolvadásával teknő (teknősök) vagy szarupajzsok (krokodilok) keletkeznek. A teknő szarulemezekből és csontból álló kemény páncél. A hüllők kültakarója a mechanikai védelmen túl a hő- és vízháztartásban is fontos. A szarufüggelékekkel borított bőr sokkal kevésbé jó hőszigetelő, mint a madarak tollal vagy az emlősök szőrrel fedett kültakarója, ezért a hüllők, a krokodilok kivételével változó testhőmérsékletű állatok. Testük hőszabályozásában fontos a színváltoztatási képesség: színük sötétedésével több hőt képesek felvenni a környezetükből. A hüllők izomzata és csontváza elsősorban a szárazföldi életmódhoz alkalmazkodott. Lábatlanok, vagy négy lábuk van, amelyek már a földfelszín fölé emelik a testet. A tengeri fajok többsége másodlagosan vált ismét tengeri élőlénnyé.

A hüllők emésztőrendszerének fő jellemzői megegyeznek a többi gerincesével. Szájüregükbe a kígyóknál a nyálmirigyek mellett méregmirigyek nyílhatnak. A teknősök kivételével a felső és alsó állkapcson ránőtt fogakat, a krokodiloknál gyökeres fogakat találunk. A garat a jelentős tágulásra képes nyelőcsőben folytatódik, amely nemcsak a táplálék időleges raktározásában, hanem a nyál- és méregmirigyek emésztőnedveinek, és az ide kerülő gyomornedvnek hatására az emésztésben is szerepet játszik. A gyomor a középbélben folytatódik, amelynek kezdeti szakaszába a máj és a hasnyálmirigy önti váladékát. Az utóbél a kloakában végződik. A hüllők légzőszervrendszere az egyes fajokban különböző fejlettséget mutat. A felső légutaknál egyre jobban elkülönül az orrüreg a szájüregtől, kialakul a gégefő és a hosszabb légcső. A sövényekkel kamrákra tagolt szivacsos állományú tüdő légzőfelszíne a kétéltűekhez képest jelentősen megnőtt. A krokodiloknál megjelenik a zárt mellkas, amelynek térfogatát belégzéskor a rekeszizom és a bordaközti izmok tágítják. A kilégzés a légzőizmok elernyedésével, passzív módon történik. A tüdővel való légzést a vízben élő hüllőknél egyéb légzőszerv egészítheti ki. Ilyen a teknős vérerekkel dúsan átszőtt szájnyálkahártyája és a kloáka fala, amely alkalmas a vízben oldott oxigén felvételére.

Keringési rendszerük fejlettebb, mint a kétéltűeké, bár a szívük továbbra is háromüregű: két pitvarból és egy kamrából áll. A kamra egyedül a krokodiloknál különül el két részre, de az oxigéndús és az elhasznált vér még náluk is keveredik. Kiválasztó szervük az emlősökhöz hasonlóan az utóvese, de náluk ez a szerv csupán néhány ezer vesetestecskét tartalmaz. A hímek kloakájához párzószerv csatlakozik, a megtermékenyítés belső. A megtermékenyített petesejtet fehérjeburok és egy pergamenszerű, lágy héj veszi körül. Ezeket a nőstény ivarutak falában található mirigyek termelik. A nőstények a szárazföldön rakják le lágy héjú tojásaikat, amelyeket többnyire a nap melege vagy a talajban lejátszódó lebontási folyamatok hője költ ki. Tengeri teknősök az Adriai-tengerben csak táplálkozási célból jelennek meg, tojást itt nem raknak. Tojásrakó helyek a mediterráenumban Görögország, Ciprus, Törökország és Tunézia homokos tengerparti részein vannak. A hüllők idegrendszere már sokkal fejlettebb a kétéltűekénél, amit elsősorban az előagy méretnövekedése, és a kisagy és a köztiagy szerepének növekedése jelez. Mivel a hüllő bélyegek elsősorban a szárazföldi életmódhoz való alkalmazkodást segítették, csak kevés hüllő él a tengerekben. A teknősökön kívül a kígyók egy csoportja, a tengeri gyík és a bordás krokodil viseli el a sós vizet.

Madarak osztálya – Classis Aves

A hüllőkből származtatott madarak kétlábú tollas állatok, amelyek mellső végtagjai szárnyakká alakultak. Bizonyos sajátságaik, mint a tüdő és a kültakaró a legfejlettebbek a gerincesek között, ugyanakkor az elevenszülés, amely egymástól függetlenül minden más gerinces osztályban megjelent, náluk hiányzik. A tengereknél számos fajuk előfordul. Mivel a madarak a legnépszerűbb gerincesek közé tartoznak, számos nagyon jó könyv áll rendelkezésre a fajokról, így mi csak megemlítjük őket.

Emlősök osztálya – Classis Mammalia

Az emlősök fejlődése mintegy 300 millió éves múltra tekint vissza. Néhány bélyeg egyértelműen jelzi az emlős jelleget, pl. az egyetlen pár csontból kialakuló állkapocs, a középfülben kialakuló több hallócsontocska. Az élő állatokon jól tanulmányozható emlős jellegzetességek a tejet elválasztó módosult verejtékmirigyek, az emlőmirigyek, valamint a szőrzet, a fejlett rekeszizom, a fejlett nagyagy.

Az emlősök nagyfokú alkalmazkodóképességét mutatja, hogy a Föld minden élőhelyén előfordulnak. Tulajdonságaik jelentősen eltérhetnek. Ez megmutatkozhat méretükben is. A legkisebb emlős 1,5 gramm súlyú (dongódenevér), míg a legnagyobb a 160 000 kg-ot (160 tonnát) is elérheti (óriásbálna). Az emlősök bőre erős és rugalmas szerv, amely véd a külső mechanikai hatásoktól. Ezen kívül fontos a szervezet hőegyensúlyának biztosításában, a túlzott vízleadás és vízfelvétel megakadályozásában. A szervezet túlzott lehűlésében vagy felmelegedésében fontos szereppel bír a bőr rossz hővezető képessége, dús érhálózata, pigmentjei, szőrzete és verejtékmirigyei. Az emlősök kültakarójának jellegzetes képződményei a szőrök. A szőr lehet fedő vagy nemezszőr, piheszőr, tapintó- vagy érzékszőr. Az emlősök bőre mirigyekben gazdag. A csak emlősökre jellemző, de nem minden csoportjukban megjelenő verejtékmirigyek a test hőszabályozásában fontosak. A tejtermelő mirigyek módosult verejtékmirigyek, amelyek a tojásrakó emlősök kivételével az emlőt alkotják. Az emlősöknek csontos vázrendszerük van. A koponyájuk két nyakszirti bütyökkel kapcsolódik az első gerinccsigolyához. Gerincoszlopuk nyaki, háti, ágyéki, kereszttájéki és farki szakaszokra tagolódik. Az emlősök néhány csoportja másodlagosan ismét a tengeri életmódhoz alkalmazkodott. A fókák szaporodása a szárazföldön történik, ezért megőrizték bundájukat, a cetek és a szirének (tengeri tehenek) azonban soha nem hagyják el a vizet, ezért teljesen szőrtelenné váltak.