Színharmóniák és színkontrasztok

Bizonyos színösszeállításokat harmonikusnak, másokat össze nem illőnek érzünk.

A kontrasztjelenségekkel már Goethe (1810) és Hoelzel (1910) is foglalkozott. Végül Hoelzel tanítványa, Johannes Itten (svájci festő és művészetpedagógus, 1888–1967, a Bauhaus tanára volt) rendszerezte és foglalta össze őket híres művében: az első ízben 1861-ben, német nyelven megjelent A színek művészete című könyvében.

A Johannes Itten által definiált hét különféle kontraszt-típusból többet is legegyszerűbben az ún. 12 osztatú színkör alapján érthetünk meg, melyet az 5. ábrán mutatunk be (a 6–8. ábrák pedig a színkör szerkesztésének főbb lépéseit szemléltetik).

5. ábra. A 12 osztatú színkör. (Johannes Itten nyomán)

Ez a ma ismert 12 osztatú színkör hosszú történeti fejlődés során alakult ki. Már Newton is szerkesztett hét színből álló színkört (szerepelt benne a vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és ibolya). Később Goethe színelméletében is fontos szerepet kapott a színek kör alakú elrendezése. A 12 színből álló színkör Hölzel és Itten munkája nyomán a XX. század hatvanas éveiben vette fel végleges alakját. A továbbfejlesztési próbálkozások a gyakorlati alkalmazás céljára túl bonyolultnak bizonyultak, ezért általában ma is az Itten-féle változatot használjuk.

A konstruktív színelmélet szerint a 12 osztatú színkör megszerkesztésekor alapszínként (vagy Itten szóhasználatával élve elsődleges színként, elsőrendbeli színként) kiválasztjuk a sárgát, a vöröset és a kéket. Ezek helyezkednek el az egyenlő oldalú háromszög csúcspontjain (6. ábra).

6. ábra. A 12 osztatú színkör szerkesztésének menete – 1. lépés – elsőrendbeli színek.

A szomszédos színek egyenlő arányú keveréséből kialakuló színek, az ún. másodlagos, vagy másodrendbeli színek (a narancs, a zöld és az ibolya) kerülnek a hatszög csúcsaira (7. ábra), s végül a körülírt körön ismételten csak a szomszédos színek (ez esetben már persze 1-1 elsődleges és másodlagos szín) keverékeként alakulnak ki az ún. harmadlagos, vagy harmadrendbeli színek (8. ábra).

7. ábra. A 12 osztatú színkör szerkesztésének menete – 2. lépés – másodrendbeli színek.

8. ábra. A 12 osztatú színkör szerkesztésének menete – 3. lépés – harmadrendbeli színek.

A színkörből egy fontos adat rögtön leolvasható, a szemben elhelyezkedő színek ún. komplementer vagy kiegészítő színpárok. Kiegészítő színeknek (komplementer színeknek) nevezzük azokat a színingereket, amelyek additív vagy szubtraktív keverése akromatikus (színtelen) érzékletet hoz létre. Ha valamely komplementer színpárnak megfelelő színű, azonos intenzitású monokromatikus fényt keverünk, fehér szín jön létre. Ha pedig az összekeverést festékpigmentekkel végezzük, akkor az eredmény semleges szürke lesz. Mindezekre a kérdésekre a fejezet egy későbbi részében még visszatérünk.

9.A. ábra. A különböző komplementer színpárok kapcsolatának ábrázolása a 12 osztatú színkör segítségével.

A 9–11. ábrákon néhány példát mutatunk az Itten-féle színkontrasztokra, e kontrasztok mindegyikének részletes bemutatása azonban nyilvánvalóan meghaladja e jegyzet kereteit.

9.B. ábra. Néhány példa a komplementer színkontraszt megvalósulására.

A Johannes Itten által meghatározott kontraszt-típusok a következők:

  1. magábanvaló-szín kontraszt

  2. fény–árnyék kontraszt

  3. hideg–meleg kontraszt

  4. komplementer kontraszt

  5. szimultán kontraszt

  6. minőségi kontraszt

  7. mennyiségi kontraszt

A már említett kiegészítő színpárok együttes alkalmazása komplementer kontrasztot (9.A. és 9.B. ábra) eredményez. A három legismertebb komplementerpár a kék–narancssárga, a vörös–zöld és a sárga–lila. A sárga–lila színpár esetében egyben fény–árnyék színkontrasztról (vagy más néven sötét–világos kontrasztól, tónus-kontrasztról) is beszélhetünk (10.A. és 10.B. ábra). A színkör bal és jobb oldalán, egymással szemben elhelyezkedő színpárok hideg–meleg kontrasztot (11.A. és 11.B. ábra) alkotnak egymással. Ezek közül legerőteljesebbnek a színkör vízszintes tengelye mentén elhelyezkedő kékeszöld és vörösesnarancs színek kontrasztját érezzük.

10.A. ábra. A legsötétebb és a legvilágosabb szín kontrasztja a 12 osztatú színkörön.

10.B. ábra. Példák a sötét–világos (más néven fény–árnyék) színkontraszt megvalósulására. (Johannes Itten nyomán)

11.A. ábra. A leghidegebb és a legmelegebb szín kontrasztja a 12 osztatú színkörön.

11.B. ábra. Példák a hideg-meleg színkontraszt megvalósulására. (Johannes Itten nyomán)

A színharmóniát, illetve a harmonikus színkompozíciót alkotó színeket Itten úgy határozta meg, hogy azok a színek, amelyek a 12 osztatú színkörben egyenlő oldalú vagy egyenlő szárú háromszöggel, négyzettel vagy téglalappal jelölhető vonatkozásban állnak egymással – harmonikusak.

A 12.A. ábrán az ilyen jellegű színösszeállításokhoz tartozó néhány alakzatot mutatunk be a 12 osztatú színkörben. Természetesen bármely másik, a megrajzolt háromszögek vagy négyszögek elforgatásával kapott színösszeállítás ugyanígy megfelelő lenne.

Mivel mind az elsőrendű színek, mind pedig a másodrendű színek (külön-külön) éppen egy szabályos (egyenlő oldalú) háromszög csúcspontjaiban helyezkednek el, így ezek is szabályos színhangzatot, Itten szerinti harmonikus színkompozíciót alkotnak. E színek együttes hatását szemlélteti a 12.B. ábra.

12.A. ábra. Szabályos színhangzatok a 12 osztatú színkörön.

12.B. ábra. Balról az elsőrendű színek, jobbról a másodrendű színek kompozíciója.

A színharmónia élmény tényleges létrejöttében azonban nagyon sok tényező játszhat szerepet. Erről a témáról, valamint a különféle színek emberi szervezetre gyakorolt hatásáról és annak vizsgálatáról Nemcsics Antal Színdinamika című könyvében olvashatunk részletesen.