Egy kis történeti áttekintés

Az ember első fennmaradt színes alkotásai közel 15–20 000 évesek. Az észak-spanyolországi Altamira-barlangban és a franciaországi Lascaux-barlangban feltárt barlangfestményeken már megfigyelhető, hogy törekedtek az állatok, emberek és ezek színeinek természethű ábrázolására.
Kb. 4–5 000 évvel ezelőtt, az egyiptomi és kínai kultúrában a színekhez már jelentéstartalom is társult, s a színekkel kapcsolatos megfigyelések első írásos emlékei is hozzávetőleg 2500 évesek.

A színekkel kapcsolatos kérdések, a színlátás mikéntje, a színek rendszerezése rengeteg tudóst, művészt foglalkoztattak később is. E tudósok közül feltétlenül meg kell említenünk Newton, Dalton, Young, Helmholtz és Maxwell nevét.

Isaac Newton (1642–1727) angol fizikus, matematikus, csillagász volt az, aki a fénytörés jelenségét vizsgálva rájött, hogy egy üvegprizmával a fehér fényt a színspektrum különböző színeire tudja bontani, egy másik prizma segítségével pedig újra össze tudja állítani fehér fénnyé (tulajdonképpen ez a jelenség az additív színkeverés alapja).

Hét színből álló színkörével Newton a színek rendszerezéséhez is hozzájárult, ebben ugyanis a szivárvány színeihez hozzávette a spektrumban nem található, de a festőanyagok között akkoriban már ismertnek számító bíbor (avagy lila) színt is.

1672-ben ő építette az első tükrös távcsövet. Vizsgálatai során megfigyelte ugyanis, hogy mivel a fehér fényt alkotó különböző hullámhosszúságú összetevőkre más és más az üveg törésmutatója, és a prizmához hasonlóan a lencse is színeire bontja a fehér fényt, ezért a csillagok képe színes folt lesz fehér pont helyett. Ez az úgynevezett kromatikus aberráció (színhiba) azonban kiküszöbölhető, ha a távcső szerelése során az objektív helyett homorú tükröt használunk.

A színlátás hiányosságaival (színtévesztés, színvakság) kapcsolatos első leírás John Dalton (1766–1844) angol kémikustól származik, aki maga is igen súlyos színtévesztő volt, s megfigyeléseit saját magán végezte. Bár Dalton elméletét hamar megcáfolták, a színtévesztésnek azt a típusát, mely az ő színlátási problémáját okozta, azaz a vörös–zöld színtévesztést, ma is gyakran daltonizmusként emlegetik. (Az orvosi szaknyelv ezt „deuteranópia”-nak nevezi, mivel a deuteros, azaz a zöld fényre érzékeny receptorok hiánya okozza.)

A színlátás mikéntjére manapság általánosan elfogadott elmélet, az ún. Young–Helmholtz-féle háromszínelmélet, mely Thomas Young (1773–1829) és Hermann von Helmholtz (1821–1894) nevéhez fűződik. Mindketten igen sokoldalú kutatók voltak, s többek közt intenzíven foglalkoztak orvostudománnyal és fizikával is. Thomas Young‑ot a fiziológiai optika (a látás fiziológiája) megalapítójának is nevezik. Az ő 1802-ben publikált posztulátumait fejlesztette tovább Helmholtz 50 évvel később, ezért viseli az elmélet a Young–Helmholtz nevet.

Az elektromosság és a mágnesesség törvényeit James Clerk Maxwell (1831–1879) skót fizikus foglalta egységes rendszerbe az 1860-as években (Maxwell-egyenletek, az elektromágnesség klasszikus elmélete). Maxwell a színtant is fontos felfedezésekkel gazdagította: pl. kidolgozott egy színmérő eljárást, melyhez forgó színtárcsát alkalmazott, valamint az ugyanarról a tárgyról több különböző színszűrővel készült képek egymásra vetítésével (a diavetítők előtt persze ismét a megfelelő színszűrőket használva) 1861-ben elsőként állított elő színes fényképet.

A festészet kialakulásával, majd később a nyomtatás és a textilipar fejlődésével, elterjedésével egyre fontosabb kérdés lett a különféle, előre elhatározott színek előállíthatósága, reprodukálhatósága és a szín tartóssága. Sokan, sokféle nézőpontból foglalkoztak tehát a színek vizsgálatával, rendszerezésével is.

Ezek közül szintén említést érdemel még Runge színgömbje, Chevreul félgömbje, Munsell színérzékleten alapuló színmintagyűjteménye, Ostwald kettős színkúpja, valamint Nemcsics Antal COLOROID színrendszere.

Philipp Otto Runge (1777–1810) német festőművész 1810-ben megjelent színrendszere a színeket egy gömb felületén és belsejében helyezte el (13. ábra).

13. ábra. Runge színgömbje. A felső két képen a színgömb felszíne látható (a felső, illetve az alsó pólus felől szemlélve), a két alsó képen pedig a színgömb horizontális és vertikális keresztmetszete.

(Ábra forrása: http://en.wikipedia.org/)

Michel Eugene Chevreul (1786–1889), francia vegyész, aki komoly akadémiai karriert is befutott, s 1824-től 28 éven át a párizsi gobelin-manufaktúrában kutatta és felügyelte a festékek színét, 1839-ben megjelent munkájában elsőként írta le a szimultán kontraszt létrejöttének törvényeit. Chevreul egy félgömbön helyezte el színrendszerét: a félgömb alapsíkjának kerületét alkotó színköre 72-részes volt, a kör középpontjába a fehéret, a félgömb északi pólusára a feketét tette (14. ábra).

14. ábra. Chevreul félgömbje (a félgömb pólusán: „nero” = fekete).

(Ábra forrása: http://www.roeger.tv/)

Albert Henry Munsell (1858–1918), amerikai festőművész, aki rajzot, művészi kompozíciót és anatómiát is tanított, kidolgozott egy színrendszerezést, valamint egy több ezer színmintából álló színminta-gyűjteményt is létrehozott az 1900-as évek elején. Ezt később többször is módosították, s igen elterjedten alkalmazzák ma is a gyakorlatban.

A Munsell-féle színmintaatlasz színérzékleten alapul, a különféle színeket a színezet (hue), a (szín)telítettség (saturation, vagy chroma) és az intenzitás (value) alapján osztályozta. Rendszerét legkönnyebben hengerkoordináta-rendszerben képzelhetjük el (15. ábra).

15. ábra. Munsell színrendszere hengerkoordináta-rendszerben szemléltetve. A kör mentén a különböző színezetek (színárnyalatok) szerepelnek, a függőleges tengelyen az intenzitás, a tengelytől kifelé, sugárirányban pedig a színtelítettség változik. Az ábrán a színtelítettség változását az egyik kékesbíbor szín (5PB) esetében figyelhetjük meg.

(Az eredeti ábra forrása: http://en.wikipedia.org/)

A másik fontos színrendszert és színmintagyűjteményt Wilhelm Ostwald (1853–1932), német kémikus, a fizikai kémia úttörője alkotta meg az 1910-es évek közepén. Az Ostwald-féle színtest (16. ábra) kettős körkúp, melynek csúcsaiban a fehér és a fekete szín foglal helyet. Ostwald színrendszere minden színt szín-, fehér- és fekete-tartalommal jellemez.

16. ábra. Ostwald kettős körkúp alakú színteste. A két kúp közös alapkörén 24 színezetet különböztetett meg, a két kúp csúcsában a fehér, illetve a fekete szín található.

(Az eredeti ábra forrása: http://en.wikipedia.org/)

Nemcsics Antal (1927–) COLOROID színrendszere, mely 1979-ben került végleges formájában publikálásra, a színharmónia-intervallumokra épül, elsősorban építészeti alkalmazásra fejlesztették ki. A pszichometriai skálákat megalapozó kísérleteket 1965-től, közel 15 éven át végezték.